Népszabadság, 1997. március (55. évfolyam, 51-74. szám)

1997-03-08 / 57. szám

28 NÉPSZABADSÁG Maradjon a galamb Bevallom magának, uram, hogy én csak egyetlen könyvet olvastam el, a címére nem emlékszem, de jó könyv volt, kicsit ellenszenves fiatalemberek hetykélkednek benne, teljesen indo­kolatlanul megvernek egy öreg utcai mérlegest, de a beszédük az jó, szelle­mesen társalognak a kocsmában, megjósolják, hogy errefelé széthulla­nak majd az összetákolt országok, én ezt nem hittem el akkor, de véletlenül betévedtem egy moziba, megnéztem egy filmet, amelynek magyarra talán úgy fordíthatnám le a címét, hogy „közeleg a világ vége”, és abban cser­zett bőrű, rosszarcú és foghíjas kocs­mai cigányzenészek tízpercenként el­énekeltek egy dalt a világvégéről, és én ezt a dalt hazafelé menet némi ma­gyaros nosztalgiával lefordítottam anyanyelvemre (visszapergetve a fil­met), nagyjából imigyen. A filmben a cigányprímás azt ének­li, hogy: „Közeleg a világ vége!” A bőgős erre rádörmögi: „Legyen vége! Nem kár érte!” Ezt eldúdolgattam félhangosan ma­gyar változatban, meg voltam eléged­ve az átköltéssel, rímelt is, maga nyil­ván megért engem, hiszen amolyan íróféle ember, és valakitől úgy hallot­tam, hogy hajlamos a nemzeti túlten­­gésre, tehát azt is megérti, hogy miért voltam elégedett az idegen dallamú, de mégis magyar szöveggel. Tudniillik akkoriban Mosztárban éltem,­ és ott ritkán hallottam magyar beszédet. Járt már abban a városban? Persze hogy járt, és biztosan megnézte azt a karcsú hidat, amit még a törö­kök építettek, mert a törökök nem­csak pusztítottak, hanem építettek is errefelé. Hát én festőként a híd miatt mentem oda, gondoltam, megfestem különféle szögekből, de titokban azt is tervezgettem, hogy fejest ugrok a folyóba arról a hídról. Mert nyaran­ként ez volt ott a nagy esemény. Bar­nára pácolt, izmos fiúk fejest ugrottak a híd korlátjáról, szakavatott zsűri dí­jakat osztogatott nekik a testtartásért és a vízbe merülésért, a televízió is közvetítette az ugrálásokat, és én mindig szerettem a tiszta vizet. Je­lentkeztem a versenyre, de szinte az utolsó pillanatban megjött az eszem, visszaléptem, nem sokkal előttem egy albán fiú ugrott le a hídról, gyönyörű­en homorított a levegőben, aztán be­lecsobbant a vízbe, és eltörött a gerin­ce. Holtan húzták ki egy gumicsóna­kon. Én ettől kezdve csak képeket fes­tettem a hídról, jobbról-balról, elöl­­ről-hátulról. És aztán valahogy ott ra­gadtam. Magyarul ugyan senki nem beszélt velem, de ezt nem is tartottam fontosnak, úgy éreztem, hogy testvé­riségben élünk, teljesen mindegy, hogy milyen nyelven beszélünk. Ak­koriban jutott a kezembe a maga könyve. Ildikó hozta egy budapesti autóbuszon. A tengerre utazott vala­miféle női énekkarral, de elunta az éneklést, leszállt a buszról, betért a pályaudvari büfébe, ahol teljesen vé­letlenül belém ütközött, örült, hogy magyarul beszélgethet valakivel, bár kissé szégyenlette származását, elma­gyarázta nekem, hogy a magyar nők a legutóbbi évszázadban Európában, sőt még a Balkánon is az olcsó lotyók szinonimájává váltak, és komolyan fontolgatta, hogy nevét Yvettre, Zsa­nettre vagy Petrára változtatja, hi­szen az ilyen nevek amúgy is divatba jöttek mostanság Magyarországon. Sajnos elmulasztotta a névváltást, Il­dikóként lett hírhedett a mosztári kocsmákban, és később még hozzám is hűtlen lett, egy Ferid nevű muzul­mán stricihez szegődött, nálam csak üres bőröndjét és a maga regényét hagyta. Szomorúságomban és unal­mamban elolvastam a könyvet, sőt még a világvégéről szóló versikét is le­fordítottam, bár akkor még eszembe sem jutott, hogy valaha Budapestre költözöm, mert nem volt kedvem Yvettek, Zsanettek és Petrák közé jönni. Csakhogy kitört a háború, az emberek gyilkolni kezdték egymást. Ildikó villámgyorsan elpucolt a város­ból, és én őszintén remélem, hogy az­óta Yvettre változtatta a nevét, ha a régi foglalkozásánál maradt. Én egy pincében rekedtem sok ijedt ember­rel, asszonnyal és gyerekkel, a pince falai annyira vizesek voltak, hogy a salétrom úgy fehérlett rajtuk, mint december végén a piros cserepes ház­tetőkön a téli hópelyhek. A salétrom­ból állítólag puskaport lehet csinálni, gondoltam is erre, de nem csináltam ilyesmit, a puskapor fölöttünk rob­bant, és én azt is láttam, amikor szét­lőtték a szép, karcsú hidat. Festettem egy képet a romokról. Vörös és vérgő­zös az egész kép. Tudniillik akkor már csak vörös festékem volt, ezt mázol­tam a vászonra, néhol fehér foltokat hagytam. Öt festményemet hoztam magammal abból a salétromos pincé­ből, minden képen a híd látható ép­ségben vagy kettészakítva. Nem rossz képek. Elvergődtem velük Budapes­tig-Itt szerencsém volt. Egyik festőnő ismerősöm, akit történetesen szintén Ildikónak hívnak, de nem akarja Yvettre változtatni a nevét, mert sze­reti a férjét és tiszteli a családját, be­ajánlott egy öreg vegyészmérnök kül­városi villájába. Az öregúr a mai köz­­biztonsági állapotokban fél egyedül, ingyen lakást ad erőteljes fiatalem­bernek, aki időnként megmutatja magát a ház körül. A szomszédság­ban különben is kocsmát nyitottak, ahol sanda tekintetű cigányok hege­dülnek, és bőgőznek gyanús kinézetű vendégeknek. Beálltam hat fizetett testőrnek az ingyen lakásba, a ci­gányzenekarral fél óra alatt betaní­tottam a „Közeleg a világ végét”, és ők azóta is arra zendítenek rá, ha be­lépek a kocsmába, mert tetszik nekik a nóta, és én megfizetem őket a ve­gyészmérnök pénzéből. Az illetőt úgy magamban csak Fehérhajú Szabad­­kőművesnek nevezem. Elmesélte ne­kem, hogy ő hithű katolikus és sza­badkőműves, rendszeresen jár a templomba és a szabadkőműves pá­holyba, mindkét helyen a Bibliára es­küszik, mert szereti az embereket és ezt a nyomorult világot. Emellett sze­reti a művészeteket is, különösen a festészetet, fiatal korában festő sze­retett volna lenni, de az apja komo­lyabb szakmára irányította, így lett vegyészmérnök, és ha már ide kény­szerült, tisztességgel megtanulta a mesterséget, és kitalált néhány új­donságot. Például olyan habarcsot, amely a cementmalterba keverve a falakban elszigeteli a nedvességet. Vagyis, ha az ő kotyvalékával ra­gasztják össze a téglákat vagy beton­lapokat, a talajvíz nem szivárog fel a magasba, a falak szárazak maradnak. Ez viágtalálmány, és még ma is sok pénzt hoz a házhoz. Kár, hogy erről a találmányról nem tudtak azok, akik a salétromos pincét építették... De hagyjuk ezt. Szóval jól megvagyok az öregúrral, okos ember, még így öregen is, sokat beszélgetünk a festészetről, szeretne rajzolni és festeni, hiszen már van rá ideje, csakhogy megromlott a látása, ezért csak elképzeli a festményeket. Szerinte a vizuális művészetet agyon­csapta a fénykép és a fém feltalálása. Ezek az újdonságok korántsem olyan hasznosak, mint például a szigetelő habarcs. A festők ma már legfeljebb a fogalmak ábrázolásával érvényesül­hetnek. Megkért, hogy fessem meg a „Boldog öreg viágot” az ő elképzelé­se szerint, ami úgy nézne ki, hogy zöld mezőben szint ló vágtat, fölötte az ég kékjében szelíd galamb röpköd. Előre kifizette a festményt. De én mostan­ság nem tudok mit kezdeni a zöld és a kék színekkel. Elővettem hát a szét­robbantott vörös hidat és festettem föléje egy szürke galambot. Az öregúr a gyönge szemeivel úgy sem tudja megkülönböztetni a színeket. Mielőtt megmutatnám neki, mégis elhoztam magához a festményt. Talán azért, mert a maga regényében, ami - ne ve­gye ezt hízelgésnek - tényleg jó könyv, még nem Yvettek, Zsanettek és Petrák szaladgálnak. Tulajdonképpen taná­csot szeretnék kérni. A híd alá esetleg egy foghíjas szájat rajzolnék, a száj azt énekelné, hogy „Legyen vége, nem kár érte”. Hogy túlságosan érzelgős lenne, és megbontaná a kép harmóniáját? Azt hiszem, igaza van. Ne cifrázzuk a dol­got. Maradjon csak a galamb. Gion Nándor VÖRÖS ISTVÁN A lovag A japánok kitüntetik illegálisan járt itt, egy hosszú nevű érdem­ elvitte a Kehelybe, renddel. Egyelőre csak kézzel ették a ötünk helyett fizet, krumplilángost. Ő az unokájáról. Sosem tudhatjuk, én a fiamról beszélek, ki ül mellette az Egyszer a trónörököst, asztalnál, az aki két testőr kíséretében üres széken. Ihmmhhhhmhhhhí^^^i^^bhhhihhhhhmhhhí^hhhihhhhhhhhhhiihhmhhí^^^hhmhhhhhhmhJ HÉTVÉGE 1997. március 8., szombat A Polgárság tölgykoszorúval illet Hetvenöt éve született Pier Paolo Pasolini E mottó gordiuszi csomóját Pasolini - ha megszenvedte is - kettévágta, hiszen későbbi műveiben még arra is képes volt, hogy egyszerre vívjon csatákat mind a marxizmus köldökzsinórjától elvágott­ munkásosztály, mind a bur­­zsoá nagypolgárság ellen. Olykor csa­pongó (Ady szavával élve: „Csapongás a végső csapásig”), olykor hibátlan tak­tikával és stratégiával vívta magányos, körkörös harcát az á la carte felkínált társadalmi-politikai établissement el­len, miközben ő maga egyáltalán nem etablírozta magát, nem rendezkedett be a filmjeinek ponderáns sorával elért úgynevezett „alkotói aszkézisbe”, nem faragtatott magának megközelíthetet­len elefántcsonttornyot. Manifester cí­mű versében zord ítéletet mond Itáliá­­ról, Európáról, általában a szuperkon­­zum nyugati világról: „A szabadság nem egyeztethető össze az emberrel, az ember nem is akarja igazán. (...) De a szabadság erősebb: ha rövid időre is, azt akarja, éljék át. Olyan érték a szabad­ság, amely minden más értéket tönkre tesz, mert a többi érték nem más, mint ellene emelt védőfal. ” Pier Paolo Pasolini 1922. március 5- én született Bolognában. Atyja régi ravennai nemesi család sarja, katona­tiszt, Mussolini Afrikába vonuló fa­siszta csapatzászlói alatt szolgált, anyja friuli tanítónő, aki majd, sok év­vel később Pasolini Máté evangéliuma című filmjében, az Istenfiát elveszítő Mater Dolorosát fogja eljátszani fia kérésére, és közben mint Mater Dolo­­rosa másik fiára, a garibaldista és ti­­tóista partizánok automata fegyverei­vel fatális tévedésből szitává lőtt Gui­­dóra gondol, akit Krisztus helyén lát, megfeszítve a ki­végző keresztfán. Trauma 1.: Pasolini sohasem tudta megbocsátani magának, hogy - mint vértanúhalált halt testvére - ő maga nem ragadott fegyvert a német invá­­zorok ellen, ehelyett a költészetbe, a festészetbe „menekült”. Trauma 2.: „Anyámat kimondha­tatlan szerettem. (...) Apámra mindig ellentmondásos érzelmek elegyét zúdí­tottam. (...) Egyszóval, míg Anyám egész lényéért rajongtam, apám iránt valami részleges szeretetet éreztem.” Trauma 3.: a homoszexualitás. „Nem is annyira a homoszexualitást ítélik el, hanem sokkal inkább az írót, akit nem lehet a homoszexualitásával sakkban tartani vagy zsarolni, vagyis ezzel az eszközzel kényszeríteni arra, hogy beálljon a sorba.” („Az életem csupasz rettenet. ”) Trauma 4.: Pasolinit kizárják az olasz kommunista pártból, továbbá eltiltják további tanítói-tanári mun­kájától. Első verseit friuli dialektus­ban- akkor már jóformán kihaló fél­ben­ levő, elmerült tájnyelven - írja. Kiállítja festményeit nem csekély si­kerrel. Verseivel nyíltan szembeszáll az akkor Itáliában uralgó költői irányzattal, a hermetizmus viágtalan tengerszemével, amelynek tükrében nem kisebb költő, mint Ungaretti bá­multa önmagát vénülő nárcizmussal. Pasolini géniusza átlátott a hermetiz­mus hétfátyoltáncán, ezen a leglas­súbb tempót diktáló „largón”, „maes­­tosón”. Pasolini, ha ez egyáltalán talá­ló jelző lehet egy latin-mediterrán művészre: puritán volt, ellenfelei sze­mélyét múló és olcsó divatnak ítélték, alig adtak neki sanszot. Talán ezért is írta Savana Manganónak: „Egy tudós derűs bátorságával nézem legyilkolt, meggyalázott magam”. (...) „Én, ön­kéntes vértanú. ” Ha a magyar irodal­mat elszegényítő és önsorsrontóan megosztó „népies-urbánus” pszeudo­­kettősségben szemléljük, Pasolini köl­tői indulása (friuli tájnyelvben írt ver­sek, az olasz népköltészet gyűjtése stb.) - mutatis mutandis - életművé­nek korai szakasza igenis népi, ha tet­szik: „népies”. De ez a gyűjtés már­­már bartóki mélységű. 75 éve született Pasolini, de ebből több mint két évtizedet elvett az erő­szakos, bestiálisan brutális halál, amely 1975-ben, 53 éves korában vé­get vetett minden tervezett, új költői és filmi alkotásnak, minden kreatív megnyilvánulásnak. Halála máig tisztázatlan, rejtélyes körülmények között zúzta össze géniuszát, energiá­it, közeli filmterveit (Szent Pálról ké­szült filmet készíteni). Senkivel, még Pasolini legközelebbi barátaival sem értek egyet, miszerint egy elcsábított (féldebil) fiatalember botütései vé­geztek volna vele. A neves festőmű­vész, Giuseppe Zigaina, Pasolini ifjú­kori barátja (ő készítette el festmé­nyeinek, grafikáinak katalógusát), szárnyaló - de alaptalan - fantáziá­­lással odáig megy, miszerint Pasolini megszervezte, előkészítette és „végig­­cselekedte” saját barbár halálát. Zi­gaina koránt sincs egyedül a „meg­szervezett átlényegülés”, a szakrális halál idétlen hipotézisével. A valóság sokkal „valóságosabb”, sokkal eset­legesebb és emberibb. Pasolini meg akarta rendezni a Szent Pálról szóló filmet, de még előbb, ahogy közvetlen barátai és munkatársai előtt mondta, be akarta festetni erősen őszülő haját és rendbe akarta hozni a fogait. Az ember nem úgy szokott készülni a ha­lálra, hogy előzőleg fodrászhoz és fog­orvoshoz siet. Az életmű, az „üzenet”, hatalmas és sokoldalú. Itt és most fel sem sorolha­tó: húsz verskötet, tizennégy filmfor­gatókönyv, kilenc regény, a Mamma Romától egészen a halála évében ké­szült Salo, avagy Sodom­a 120 napja című filmjéig (e két film között mint­egy húsz játék- és rövidfilmet forga­tott), igen, már ez is a szakadatlan termékenység mind tágabb köreit nyitja meg, mintegy nagyvonalúan és totálisan kitöltve a filmalkotásnak ezeket a számára mindegyre táguló, megnyíló köreit. Közben filmjei miatt úgyszólván negyedévenként meg kel­lett jelennie vádlottként nem keve­sebb, mint harminc polgári-cenzori perben. Aligha véletlen, hogy ezek a meghurcoltatások súlyos gyomorfe­kélyhez, gyomorvérzéshez vezettek. Hat hónapig ágyához kötötte kínzó betegsége. E hat hónap alatt megírt hat drámát. Színpadra. Közben foly­tatta nyelvészeti és filmszemiotikai tanulmányainak írását, közben - az azóta házi őrizetben élő - Andreotti­­val cikksorozatot váltott, közben fes­tett és költeményeket írt, kidolgozta „eretnek filmelméletét”, és olyan el­lenfeleket gyűrt le, mint Umberto Eco, Garroni, Metz. „Közben” rendületlenül részt vett - az Alberto Moraviával közösen alapí­tott - irodalmi-kritikai-politikai lap szerkesztésében. Közben ókori drá­maírókat fordított, majd amikor föl­épült betegségéből, folytatta a vers­írást, a filmforgatást, a prózaírást, nemkülönben úttörő teoretikus tanul­mányait, elsősorban a „költői film­ről”, a filmnyelvről. Bejárta Észak- Afrikát és a Közel-Keletet, újabb filmjeinek - például a Szent Pálról szólónak - helyszíneit keresve. Olykor távoli országokból haza kellett térnie - standé pede - egy-egy, a műveivel kapcsolatos perre. Mint Ady Endre — az Értől az Óceánig­­, Pasolini a pro­vinciális, messze északi vidéken indult merész, vakmerő és zseniális pályaíve (vagy nevezzük, talán éppen példátlan sokoldalúsága miatt:­spirálnak) im­már nem csupán az olasz kultúra csú­csán szenvedett - nyert? - részévé vált. Bátor és páratlanul sokoldalú életmű­ve kivédhetetlen mélyrepülésben bombázza szét az európai értelmiség bárgyú beletörődését a gyávaság ere­jével vélt megváltoztathatatlanba, nemkülönben az értelmiség önnön kishitű beletörődésének (totális kom­­formizmusának) igazolására fércelt fi­lozófiákat. Pasolini ama cáfolhatatlan tudás és meggyőződés fölényes tuda­tában volt, hogy ezek a filozófiák, ide­ológiák a hatalom bármikor fegyverre, sortűzre átváltható fegyverei. Ezért végezték ki az ostiai tengerparton. Dobai Péter „Minő csoda! A Polgárság tölgykoszorú­val illeti fejem, s a Munkásosztály e ko­szorús főt beveti a Polgárság ellen.” (Pier Paolo Pasolini - Szervác József fordítása)

Next