Népszabadság, 1997. március (55. évfolyam, 51-74. szám)
1997-03-08 / 57. szám
28 NÉPSZABADSÁG Maradjon a galamb Bevallom magának, uram, hogy én csak egyetlen könyvet olvastam el, a címére nem emlékszem, de jó könyv volt, kicsit ellenszenves fiatalemberek hetykélkednek benne, teljesen indokolatlanul megvernek egy öreg utcai mérlegest, de a beszédük az jó, szellemesen társalognak a kocsmában, megjósolják, hogy errefelé széthullanak majd az összetákolt országok, én ezt nem hittem el akkor, de véletlenül betévedtem egy moziba, megnéztem egy filmet, amelynek magyarra talán úgy fordíthatnám le a címét, hogy „közeleg a világ vége”, és abban cserzett bőrű, rosszarcú és foghíjas kocsmai cigányzenészek tízpercenként elénekeltek egy dalt a világvégéről, és én ezt a dalt hazafelé menet némi magyaros nosztalgiával lefordítottam anyanyelvemre (visszapergetve a filmet), nagyjából imigyen. A filmben a cigányprímás azt énekli, hogy: „Közeleg a világ vége!” A bőgős erre rádörmögi: „Legyen vége! Nem kár érte!” Ezt eldúdolgattam félhangosan magyar változatban, meg voltam elégedve az átköltéssel, rímelt is, maga nyilván megért engem, hiszen amolyan íróféle ember, és valakitől úgy hallottam, hogy hajlamos a nemzeti túltengésre, tehát azt is megérti, hogy miért voltam elégedett az idegen dallamú, de mégis magyar szöveggel. Tudniillik akkoriban Mosztárban éltem, és ott ritkán hallottam magyar beszédet. Járt már abban a városban? Persze hogy járt, és biztosan megnézte azt a karcsú hidat, amit még a törökök építettek, mert a törökök nemcsak pusztítottak, hanem építettek is errefelé. Hát én festőként a híd miatt mentem oda, gondoltam, megfestem különféle szögekből, de titokban azt is tervezgettem, hogy fejest ugrok a folyóba arról a hídról. Mert nyaranként ez volt ott a nagy esemény. Barnára pácolt, izmos fiúk fejest ugrottak a híd korlátjáról, szakavatott zsűri díjakat osztogatott nekik a testtartásért és a vízbe merülésért, a televízió is közvetítette az ugrálásokat, és én mindig szerettem a tiszta vizet. Jelentkeztem a versenyre, de szinte az utolsó pillanatban megjött az eszem, visszaléptem, nem sokkal előttem egy albán fiú ugrott le a hídról, gyönyörűen homorított a levegőben, aztán belecsobbant a vízbe, és eltörött a gerince. Holtan húzták ki egy gumicsónakon. Én ettől kezdve csak képeket festettem a hídról, jobbról-balról, elölről-hátulról. És aztán valahogy ott ragadtam. Magyarul ugyan senki nem beszélt velem, de ezt nem is tartottam fontosnak, úgy éreztem, hogy testvériségben élünk, teljesen mindegy, hogy milyen nyelven beszélünk. Akkoriban jutott a kezembe a maga könyve. Ildikó hozta egy budapesti autóbuszon. A tengerre utazott valamiféle női énekkarral, de elunta az éneklést, leszállt a buszról, betért a pályaudvari büfébe, ahol teljesen véletlenül belém ütközött, örült, hogy magyarul beszélgethet valakivel, bár kissé szégyenlette származását, elmagyarázta nekem, hogy a magyar nők a legutóbbi évszázadban Európában, sőt még a Balkánon is az olcsó lotyók szinonimájává váltak, és komolyan fontolgatta, hogy nevét Yvettre, Zsanettre vagy Petrára változtatja, hiszen az ilyen nevek amúgy is divatba jöttek mostanság Magyarországon. Sajnos elmulasztotta a névváltást, Ildikóként lett hírhedett a mosztári kocsmákban, és később még hozzám is hűtlen lett, egy Ferid nevű muzulmán stricihez szegődött, nálam csak üres bőröndjét és a maga regényét hagyta. Szomorúságomban és unalmamban elolvastam a könyvet, sőt még a világvégéről szóló versikét is lefordítottam, bár akkor még eszembe sem jutott, hogy valaha Budapestre költözöm, mert nem volt kedvem Yvettek, Zsanettek és Petrák közé jönni. Csakhogy kitört a háború, az emberek gyilkolni kezdték egymást. Ildikó villámgyorsan elpucolt a városból, és én őszintén remélem, hogy azóta Yvettre változtatta a nevét, ha a régi foglalkozásánál maradt. Én egy pincében rekedtem sok ijedt emberrel, asszonnyal és gyerekkel, a pince falai annyira vizesek voltak, hogy a salétrom úgy fehérlett rajtuk, mint december végén a piros cserepes háztetőkön a téli hópelyhek. A salétromból állítólag puskaport lehet csinálni, gondoltam is erre, de nem csináltam ilyesmit, a puskapor fölöttünk robbant, és én azt is láttam, amikor szétlőtték a szép, karcsú hidat. Festettem egy képet a romokról. Vörös és vérgőzös az egész kép. Tudniillik akkor már csak vörös festékem volt, ezt mázoltam a vászonra, néhol fehér foltokat hagytam. Öt festményemet hoztam magammal abból a salétromos pincéből, minden képen a híd látható épségben vagy kettészakítva. Nem rossz képek. Elvergődtem velük Budapestig-Itt szerencsém volt. Egyik festőnő ismerősöm, akit történetesen szintén Ildikónak hívnak, de nem akarja Yvettre változtatni a nevét, mert szereti a férjét és tiszteli a családját, beajánlott egy öreg vegyészmérnök külvárosi villájába. Az öregúr a mai közbiztonsági állapotokban fél egyedül, ingyen lakást ad erőteljes fiatalembernek, aki időnként megmutatja magát a ház körül. A szomszédságban különben is kocsmát nyitottak, ahol sanda tekintetű cigányok hegedülnek, és bőgőznek gyanús kinézetű vendégeknek. Beálltam hat fizetett testőrnek az ingyen lakásba, a cigányzenekarral fél óra alatt betanítottam a „Közeleg a világ végét”, és ők azóta is arra zendítenek rá, ha belépek a kocsmába, mert tetszik nekik a nóta, és én megfizetem őket a vegyészmérnök pénzéből. Az illetőt úgy magamban csak Fehérhajú Szabadkőművesnek nevezem. Elmesélte nekem, hogy ő hithű katolikus és szabadkőműves, rendszeresen jár a templomba és a szabadkőműves páholyba, mindkét helyen a Bibliára esküszik, mert szereti az embereket és ezt a nyomorult világot. Emellett szereti a művészeteket is, különösen a festészetet, fiatal korában festő szeretett volna lenni, de az apja komolyabb szakmára irányította, így lett vegyészmérnök, és ha már ide kényszerült, tisztességgel megtanulta a mesterséget, és kitalált néhány újdonságot. Például olyan habarcsot, amely a cementmalterba keverve a falakban elszigeteli a nedvességet. Vagyis, ha az ő kotyvalékával ragasztják össze a téglákat vagy betonlapokat, a talajvíz nem szivárog fel a magasba, a falak szárazak maradnak. Ez viágtalálmány, és még ma is sok pénzt hoz a házhoz. Kár, hogy erről a találmányról nem tudtak azok, akik a salétromos pincét építették... De hagyjuk ezt. Szóval jól megvagyok az öregúrral, okos ember, még így öregen is, sokat beszélgetünk a festészetről, szeretne rajzolni és festeni, hiszen már van rá ideje, csakhogy megromlott a látása, ezért csak elképzeli a festményeket. Szerinte a vizuális művészetet agyoncsapta a fénykép és a fém feltalálása. Ezek az újdonságok korántsem olyan hasznosak, mint például a szigetelő habarcs. A festők ma már legfeljebb a fogalmak ábrázolásával érvényesülhetnek. Megkért, hogy fessem meg a „Boldog öreg viágot” az ő elképzelése szerint, ami úgy nézne ki, hogy zöld mezőben szint ló vágtat, fölötte az ég kékjében szelíd galamb röpköd. Előre kifizette a festményt. De én mostanság nem tudok mit kezdeni a zöld és a kék színekkel. Elővettem hát a szétrobbantott vörös hidat és festettem föléje egy szürke galambot. Az öregúr a gyönge szemeivel úgy sem tudja megkülönböztetni a színeket. Mielőtt megmutatnám neki, mégis elhoztam magához a festményt. Talán azért, mert a maga regényében, ami - ne vegye ezt hízelgésnek - tényleg jó könyv, még nem Yvettek, Zsanettek és Petrák szaladgálnak. Tulajdonképpen tanácsot szeretnék kérni. A híd alá esetleg egy foghíjas szájat rajzolnék, a száj azt énekelné, hogy „Legyen vége, nem kár érte”. Hogy túlságosan érzelgős lenne, és megbontaná a kép harmóniáját? Azt hiszem, igaza van. Ne cifrázzuk a dolgot. Maradjon csak a galamb. Gion Nándor VÖRÖS ISTVÁN A lovag A japánok kitüntetik illegálisan járt itt, egy hosszú nevű érdem elvitte a Kehelybe, renddel. Egyelőre csak kézzel ették a ötünk helyett fizet, krumplilángost. Ő az unokájáról. Sosem tudhatjuk, én a fiamról beszélek, ki ül mellette az Egyszer a trónörököst, asztalnál, az aki két testőr kíséretében üres széken. Ihmmhhhhmhhhhí^^^i^^bhhhihhhhhmhhhí^hhhihhhhhhhhhhiihhmhhí^^^hhmhhhhhhmhJ HÉTVÉGE 1997. március 8., szombat A Polgárság tölgykoszorúval illet Hetvenöt éve született Pier Paolo Pasolini E mottó gordiuszi csomóját Pasolini - ha megszenvedte is - kettévágta, hiszen későbbi műveiben még arra is képes volt, hogy egyszerre vívjon csatákat mind a marxizmus köldökzsinórjától elvágott munkásosztály, mind a burzsoá nagypolgárság ellen. Olykor csapongó (Ady szavával élve: „Csapongás a végső csapásig”), olykor hibátlan taktikával és stratégiával vívta magányos, körkörös harcát az á la carte felkínált társadalmi-politikai établissement ellen, miközben ő maga egyáltalán nem etablírozta magát, nem rendezkedett be a filmjeinek ponderáns sorával elért úgynevezett „alkotói aszkézisbe”, nem faragtatott magának megközelíthetetlen elefántcsonttornyot. Manifester című versében zord ítéletet mond Itáliáról, Európáról, általában a szuperkonzum nyugati világról: „A szabadság nem egyeztethető össze az emberrel, az ember nem is akarja igazán. (...) De a szabadság erősebb: ha rövid időre is, azt akarja, éljék át. Olyan érték a szabadság, amely minden más értéket tönkre tesz, mert a többi érték nem más, mint ellene emelt védőfal. ” Pier Paolo Pasolini 1922. március 5- én született Bolognában. Atyja régi ravennai nemesi család sarja, katonatiszt, Mussolini Afrikába vonuló fasiszta csapatzászlói alatt szolgált, anyja friuli tanítónő, aki majd, sok évvel később Pasolini Máté evangéliuma című filmjében, az Istenfiát elveszítő Mater Dolorosát fogja eljátszani fia kérésére, és közben mint Mater Dolorosa másik fiára, a garibaldista és titóista partizánok automata fegyvereivel fatális tévedésből szitává lőtt Guidóra gondol, akit Krisztus helyén lát, megfeszítve a kivégző keresztfán. Trauma 1.: Pasolini sohasem tudta megbocsátani magának, hogy - mint vértanúhalált halt testvére - ő maga nem ragadott fegyvert a német invázorok ellen, ehelyett a költészetbe, a festészetbe „menekült”. Trauma 2.: „Anyámat kimondhatatlan szerettem. (...) Apámra mindig ellentmondásos érzelmek elegyét zúdítottam. (...) Egyszóval, míg Anyám egész lényéért rajongtam, apám iránt valami részleges szeretetet éreztem.” Trauma 3.: a homoszexualitás. „Nem is annyira a homoszexualitást ítélik el, hanem sokkal inkább az írót, akit nem lehet a homoszexualitásával sakkban tartani vagy zsarolni, vagyis ezzel az eszközzel kényszeríteni arra, hogy beálljon a sorba.” („Az életem csupasz rettenet. ”) Trauma 4.: Pasolinit kizárják az olasz kommunista pártból, továbbá eltiltják további tanítói-tanári munkájától. Első verseit friuli dialektusban- akkor már jóformán kihaló félben levő, elmerült tájnyelven - írja. Kiállítja festményeit nem csekély sikerrel. Verseivel nyíltan szembeszáll az akkor Itáliában uralgó költői irányzattal, a hermetizmus viágtalan tengerszemével, amelynek tükrében nem kisebb költő, mint Ungaretti bámulta önmagát vénülő nárcizmussal. Pasolini géniusza átlátott a hermetizmus hétfátyoltáncán, ezen a leglassúbb tempót diktáló „largón”, „maestosón”. Pasolini, ha ez egyáltalán találó jelző lehet egy latin-mediterrán művészre: puritán volt, ellenfelei személyét múló és olcsó divatnak ítélték, alig adtak neki sanszot. Talán ezért is írta Savana Manganónak: „Egy tudós derűs bátorságával nézem legyilkolt, meggyalázott magam”. (...) „Én, önkéntes vértanú. ” Ha a magyar irodalmat elszegényítő és önsorsrontóan megosztó „népies-urbánus” pszeudokettősségben szemléljük, Pasolini költői indulása (friuli tájnyelvben írt versek, az olasz népköltészet gyűjtése stb.) - mutatis mutandis - életművének korai szakasza igenis népi, ha tetszik: „népies”. De ez a gyűjtés mármár bartóki mélységű. 75 éve született Pasolini, de ebből több mint két évtizedet elvett az erőszakos, bestiálisan brutális halál, amely 1975-ben, 53 éves korában véget vetett minden tervezett, új költői és filmi alkotásnak, minden kreatív megnyilvánulásnak. Halála máig tisztázatlan, rejtélyes körülmények között zúzta össze géniuszát, energiáit, közeli filmterveit (Szent Pálról készült filmet készíteni). Senkivel, még Pasolini legközelebbi barátaival sem értek egyet, miszerint egy elcsábított (féldebil) fiatalember botütései végeztek volna vele. A neves festőművész, Giuseppe Zigaina, Pasolini ifjúkori barátja (ő készítette el festményeinek, grafikáinak katalógusát), szárnyaló - de alaptalan - fantáziálással odáig megy, miszerint Pasolini megszervezte, előkészítette és „végigcselekedte” saját barbár halálát. Zigaina koránt sincs egyedül a „megszervezett átlényegülés”, a szakrális halál idétlen hipotézisével. A valóság sokkal „valóságosabb”, sokkal esetlegesebb és emberibb. Pasolini meg akarta rendezni a Szent Pálról szóló filmet, de még előbb, ahogy közvetlen barátai és munkatársai előtt mondta, be akarta festetni erősen őszülő haját és rendbe akarta hozni a fogait. Az ember nem úgy szokott készülni a halálra, hogy előzőleg fodrászhoz és fogorvoshoz siet. Az életmű, az „üzenet”, hatalmas és sokoldalú. Itt és most fel sem sorolható: húsz verskötet, tizennégy filmforgatókönyv, kilenc regény, a Mamma Romától egészen a halála évében készült Salo, avagy Sodoma 120 napja című filmjéig (e két film között mintegy húsz játék- és rövidfilmet forgatott), igen, már ez is a szakadatlan termékenység mind tágabb köreit nyitja meg, mintegy nagyvonalúan és totálisan kitöltve a filmalkotásnak ezeket a számára mindegyre táguló, megnyíló köreit. Közben filmjei miatt úgyszólván negyedévenként meg kellett jelennie vádlottként nem kevesebb, mint harminc polgári-cenzori perben. Aligha véletlen, hogy ezek a meghurcoltatások súlyos gyomorfekélyhez, gyomorvérzéshez vezettek. Hat hónapig ágyához kötötte kínzó betegsége. E hat hónap alatt megírt hat drámát. Színpadra. Közben folytatta nyelvészeti és filmszemiotikai tanulmányainak írását, közben - az azóta házi őrizetben élő - Andreottival cikksorozatot váltott, közben festett és költeményeket írt, kidolgozta „eretnek filmelméletét”, és olyan ellenfeleket gyűrt le, mint Umberto Eco, Garroni, Metz. „Közben” rendületlenül részt vett - az Alberto Moraviával közösen alapított - irodalmi-kritikai-politikai lap szerkesztésében. Közben ókori drámaírókat fordított, majd amikor fölépült betegségéből, folytatta a versírást, a filmforgatást, a prózaírást, nemkülönben úttörő teoretikus tanulmányait, elsősorban a „költői filmről”, a filmnyelvről. Bejárta Észak- Afrikát és a Közel-Keletet, újabb filmjeinek - például a Szent Pálról szólónak - helyszíneit keresve. Olykor távoli országokból haza kellett térnie - standé pede - egy-egy, a műveivel kapcsolatos perre. Mint Ady Endre — az Értől az Óceánig, Pasolini a provinciális, messze északi vidéken indult merész, vakmerő és zseniális pályaíve (vagy nevezzük, talán éppen példátlan sokoldalúsága miatt:spirálnak) immár nem csupán az olasz kultúra csúcsán szenvedett - nyert? - részévé vált. Bátor és páratlanul sokoldalú életműve kivédhetetlen mélyrepülésben bombázza szét az európai értelmiség bárgyú beletörődését a gyávaság erejével vélt megváltoztathatatlanba, nemkülönben az értelmiség önnön kishitű beletörődésének (totális komformizmusának) igazolására fércelt filozófiákat. Pasolini ama cáfolhatatlan tudás és meggyőződés fölényes tudatában volt, hogy ezek a filozófiák, ideológiák a hatalom bármikor fegyverre, sortűzre átváltható fegyverei. Ezért végezték ki az ostiai tengerparton. Dobai Péter „Minő csoda! A Polgárság tölgykoszorúval illeti fejem, s a Munkásosztály e koszorús főt beveti a Polgárság ellen.” (Pier Paolo Pasolini - Szervác József fordítása)