Népszabadság, 1997. április (55. évfolyam, 75-100. szám)
1997-04-15 / 87. szám
G NÉPSZABADSÁG. ENSZ: pénz, paripa, fegyver A világszervezet reformja nem lesz olcsó mulatság Az ENSZ reformjához több időre van szükség, mint a világ teremtéséhez, mert a Mindenható egyedül tevékenykedett, különféle bizottságok és 185 tagállam eltérő véleménye nélkül - nyilatkozta tréfás-komolyan a világszervezet új főtitkára. Ha valaki, a ghánai Kofi Annan aztán valóban behatóan ismeri a New York-i székhelyű intézmény működését és problémáit egyaránt, hiszen bő három évtizedet töltött ENSZ-alkalmazottként, s főtitkárrá választása előtt az egyik legfelelősségteljesebb, legnehezebb terület: a békefenntartó akciók tartoztak hatáskörébe. Persze az is lehet, hogy most, a világszervezet első számú embereként visszakívánja azokat a napokat, amikor „csupán” a tűzszünetek betartatásával és a nemzetközi alakulatok fegyvernyugvást ellenőrző megbízatásainak irányításával kellett megbirkóznia. Mostani feladatát ugyanis sok megfigyelő a „gúzsba kötve táncolás” tipikus esetének tekinti. Úgy kell menedzselnie a 185 tagú, évek óta gyötrő anyagi problémákkal küszködő szervezetet, hogy lépései egyszerre feleljenek meg két, gyökeresen eltérő elvárásnak. Egyrészt ki kell elégítenie a takarékossági programokat sürgető washingtoni törvényhozást, hiszen az Egyesült Államok az ENSZ legnagyobb adósa, így a kongresszus megbékítése nélkül még reménye sem lehet a pénzügyi egyensúly helyreállítására. Másrészt viszont nem csökkentheti a végtelenségig a kiadásokat sem, mert minden programcsökkentés a hátrányosan érintett tagállamok ellenállásába ütközhet. Jobb megoldás híján Annan egyelőre saját háza táján, a titkárság létszámkurtításával, az adminisztráció visszafogásával és más, apróbb intézkedésekkel kísérletezik. Célja, hogy az év végéig a jelenlegi 38-ról 20 százalékra csökkenjen az admi-6965nisztrációs kiadások aránya az ENSZ 1,3 milliárd dollár körül járó költségvetésében. A korábbi elbocsátások után újabb 500 fővel apasztaná a létszámot, megszüntetné egyes intézmények felesleges, párhuzamos tevékenységét, és az első szakaszban felszabaduló csaknem 200 millió dollárt jelképes módon a szegény államok fejlesztési programjainak támogatására csoportosítaná át. Mindezzel egy időben folyik a háttérben a felkészülés a gyökeresnek, átfogónak ígért reformra. Ennek részleteit Annan júliusra készíti el, bár az amerikai törvényhozásnak megüzente azt is, hogy azonnali, radikális eredményre illúzió lenne számítani. A reformintézkedések sorozata folyamat és nem egyszeri tett - mondta, ráadásul a takarékossági lépések az átszervezések és a végkielégítési kötelezettségek miatt eléggé költségesek lehetnek. Arról nem is beszélve, hogy bizonyos döntések meg is haladják a főtitkár hatáskörét, hiába irányítja elődjénél, Butrosz Gálinál keményebb kézzel az apparátust, a változtatási szándékok zömét nem lehet a Közgyűlés, illetve a tagállamok kihagyásával végrehajtani. A siker esélyét a meglehetősen merev amerikai álláspont is apasztja. A kongresszus illetékesei hírek szerint nem kevesebb mint 37 pontból álló listát terjesztettek elő, és ezek figyelembevételét előfeltételül szabják az elmaradt tagdíjak és békemissziós hátralékok kifizetéséhez. A kívánságok változatosak: tetemesen, az eddigi 25-ről 20 százalékra mérsékelték az USA - és ami ezzel egyet jelent, emeljék más, vélhetőleg európai országok - hozzájárulását az ENSZ költségvetéséhez. A békefenntartó műveletek esetében hasonlóképpen: a jelenlegi 31 százalékról 25-re csökkenjen az amerikai teher. Áramvonalasítsák az egész NUlágszesggitjeit, szüntessenek meg egyes bizottságokat, s a büdzsét nyilvánosan vitassák meg. Az amerikai hátralékok törlesztésére a - jórészt konzervatív republikánus feltételsor elfogadása esetén is - csak öt év alatt kerülne sor, ha az ENSZ megtakarításai valóban elérik a „küszöbszámként” megadott értéket. A viták bonyolultságát jelzi, hogy a két fél mindeddig még a tartozás nagyságában sem tudott dűlőre jutni. Az ENSZ számításai szerint az amerikai hátralék 1,3 milliárd dollár, a kongresszus viszont úgy kalkulál, hogy az egymilliárdot sem éri el. Mi több, a Washington Times hasábjain megszellőztetett elképzelések alapján a világszervezetnek vissza kellene térítenie a békefenntartó akciókhoz nyújtott hozzájárulások közül azokat, melyekhez a kongresszus előzetesen nem adta beleegyezését, így akár fordulhat is a kocka, és a visszautalási követelések elfogadása esetén az egyes szakértők szerint már ma is a csődveszéllyel szembenéző ENSZ könyvelésében újabb, kétmilliárd dolláros lyuk tátongana. És ha mindez nem lenne elég gond a ghánai csúcsdiplomatának, ott van még a Biztonsági Tanács régóta sürgetett reformja is. Az ügyet évek óta külön munkabizottság vizsgálja, de végleges álláspont még mindig nem kristályosodott ki. Úgy tűnik, az eddigi öt állandó tag mellé újabb öt ország (valószínűleg Japán, Németország, India, Brazília és Indonézia) csatlakozhatna, de az továbbra is tisztázatlan, hogy - az alapító nagyhatalmakhoz hasonlóan - lenne-e vétójoguk is, s az is kérdéses, mekkora lenne az összlétszám. A fejlődők jó része 25 tagú testületet pártol, az USA viszont 20-nál szeretné meghúzni a határt. Döntés legjobb esetben is csak jövő februárban várható. töb '■""V 'Szegő Gábor VILÁGTÜKÖR. Monos Gabi 8000 Székesfehérvár GRATULÁLUNK! A Nescafé “Nyerjen lakást!” akciójának első sorsolásán 500.000 Ft-ot nyert, melyet az IKEA-ban költhet el. Továbbá gratulálunk annak az 1000 játékosunknak, akik Nescafé bögréket nyertek. (A nyereményeket postán kézbesítjük.) Ez a játéknak még nincs vége. Minél több borítékot küld be 3-3 bármilyen Nescafé termék vonalkódjával címünkre (Nescafé lakásavató, Budapest 1957.), annál nagyobb esélye van arra, hogy a Nescafé következő sorsolásain (május 5-én és június 6-án) az Ön neve kerüljön ki nyertesként. Avagy Ön nyerje meg a nettó 5.000.000 Ft értékű lakást a fődíj sorsolásán (június 23-án), amelyen az addigi összes beküldött vonalkód részt vesz! NESCAFE 1997. április 15., kedd Párizsban hiányzik majd a slambuc - mondja Francois Nicoullaud, távozó francia nagykövet Jó ideje nem szólam csupán, hogy a magyar-francia kapcsolatok történelmi csúcspontra értek. Mi mással lehetne ezt a legbeszédesebben szemléltetni, mint a gazdasági mutatókkal? Az elmúlt időszakban a külföldi befektetők ranglistáján a franciák a 3. helyre léptek elő, megelőzve az osztrákokat és az olaszokat. Immár kétmilliárd dollárra tehető a francia befektetések összege. A külföldiek magyarországi befektetései közül tizennégy az amerikaiak, tíz a németek és hét a franciák nevéhez fűződik. Ez egyben annyit jelent, hogy Párizs figyelme minden eddiginél inkább Magyarország felé fordult, s a franciák immár gazdaságilag is érdekeltté váltak az itteni folyamatok sikerében. Aki a párizsi fordulatot a helyszínen vezényelte: Francois Nicoullaud, Franciaország budapesti nagykövete. A rutinos diplomata három és fél év után a közeli napokban végleg elhagyja magyarországi állomáshelyét. Ebből az alkalomból készült az alábbi interjú. - A napokban egy diplomata azt mondta nekem, hogy az ön távozásával egy magyarral lesz kevesebb Budapesten. Tény, hogy Franciaország budapesti nagykövetét mindenki úgy ismeri, mint aki magyarul beszél, és-hal a magyar kultúráért, imádja a fővárosi fürdőket és a pusztai slambucot. Nagykövet úr, most, hogy végleg távozni készül állomáshelyéről, immár elárulhatja: ugye volt néhány magyar ős a családban? Természetesen. Legalábbis annyiban, amennyiben a világ úgy alakult, a népek olyannyira keveredtek, hogy manapság senki sem büszkélkedhet „színtiszta családjával”. Úgyhogy a mi családunkban legalább annyi magyar ős volt, mint ahány francia a magyar családokban. - A tréfát félretéve, ki volt az, aki elültette önben ezt a magyarszimpátiát? - Ez fokozatosan alakult ki. Meg kell vallanom, amikor kineveztek nagykövetnek, kevéssé ismertem a magyarokat. Ha valamit tudtam, az a könyvekből, a költészetből, az irodalomból, a történelemből jött, és nem személyes élményekből táplálkozott. Az első, amire viszont már magam jöttem rá, hogy a magyarok sokkal kevésbé egzotikusak, mint gondoltam. És hogy nagyon is hasonlítanak a franciákra. Ugyanúgy észak és dél között élnek, valahol félúton, Európa közepén. Felfedeztem még egy hasonlóságot a két nép között. A magyarok, csakúgy, mint a franciák, mindig egy kicsit többnek szeretnének mutatkozni, mint amilyenek valójában. Rólunk szokták mondani, hogy a franciák imádnak első osztályon utazni másodosztályú jeggyel. A magyarokat is ilyennek látom. Kis ország, de az istennek sem akar annak mutatkozni. - Talán mert egykor nem volt ilyen kicsi. - Én nem nagyon szeretem ezeket a címkéket: kis ország, nagy ország. Mi a mértékegység? Magyarország mekkora volt a század elején? Húszmilliós? Aztán feldarabolták, és ma feleannyian vannak. Ezt persze az adott történelmi körülmények között a magyarok sorstragédiaként élték meg, de azért van a dolognak jó oldala is. A magyar diaszpórára gondolok, azokra a jeles személyiségekre, akik külföldön élve segítik az anyaország boldogulását. - Milyennek találta egyébként a magyarokat? Tényleg olyan reménytelenül pesszimistának tűnünk, mint amilyennek a külföldiek általában látnak minket? - Ezt valóban gyakran mondják a magyarokról, de én nem látom a pesszimizmust domináns jegynek. Inkább a szerénységet és a visszafogottságot általánosabb érvényű tulajdonságnak. Tanult, művelt sikeres magyarok esetében is feltűnik ez a zárkózottságba forduló szerénység. Hogy a hangerő nem nő a ranggal együtt, hogy az illető nem akarja mindenáron világgá kürtölni a hatalmát. - Ez hiba? - Nem, dehogy, ez erény az én szememben. Nem kedvelem túlságosan az olyan vezetőket, akik szónoki képességeik híján a közönséget ugráltatják és tapsviharokba kergetik. Erre itt nemigen találtam példát. - Nem mindennapi dolog, hogy egy nagy nyugati ország nagykövete röpke három év alatt megtanul magyarul. Miért tartotta ezt fontosnak? - Mert meggyőződésem, hogy egy nagykövetnek tudnia kell kommunikálni a fogadó ország közegével. Ami a nyelvtudásomat illeti, azt távolról sem nevezném jónak. Tétováznék, ha bonyolult politikai fejtegetésbe kellene kezdenem magyarul. De kétségtelenül megértetem magam és normálisan olvasok. Előfordult, hogy sürgősen keltett Valamilyen üzenetet átadnom egy magyar vezetőnek, aki éppen hétvégi házában tartózkodott. Tőmondatokban, egyszerű szavakkal mindig sikerült elmagyaráznom a lényeget. Ma már nem gond az újságokat sebtében átlapoznom. A címekből is jól tájékozódom. Bezzeg amikor Magyarországra érkeztem! Sokáig fogolynak éreztem magam, tökéletesen kiszolgáltatva a fordítóknak. - Érzékelte valaha bárki részéről ellenérzést, csak azért, mert ön francia? Csupán azért kérdezem, hogy tapasztalata szerint élnek-e még a történelmi sérelmek? - Nem, ellenérzést soha. Olyanokkal persze találkoztam, különösen az idősebb generáció soraiból, akik sérelemként élték meg a franciák Trianonnal kapcsolatos diplomáciai ténykedését. Sokszor elgondolkodtam azon, milyen groteszk is a történelem. Valójában soha, egyetlen háborúban sem álltunk - legalábbis fizikai értelemben - szemtől szembe egymással. Soha egy francia sem ölt meg egy magyart sem, és fordítva. A kollektív sérelem azonban mégis ott él a magyarok lelkében, a területvesztés miatti fájdalom kitörölhetetlennek tűnik. Érthető, hogy ezt itt nemzeti tragédiaként élték meg, bár - személyes véleményem szerint - a Trianon előtti zakó egy kissé nagy volt a magyaroknak. Hiteles dokumentumok szerint ugyanis a korabeli országhatárok között a népességnek csupán a fele volt magyar nemzetiségű. Nyilvánvaló, hogy a trianoni egyezmény távolról sem volt tökéletes. De melyik paktumot nevezhetnénk ideálisnak? A daytoni talán az? A nemzetközi egyezmények sajátossága, hogy a harctéren kialakult állapotokat ültetik át a nemzetközi jog nyelvére. Ez történt Trianonban is. - Ön kitűnően ráérzett, hogy a francia-magyar kapcsolatok ápolásáért a diaszpóra, a Franciaországban élő magyarok tehetnek a legtöbbet. Segítségre talált körükben? - Semmi kétség, hogy ez a réteg, akiket én francia magyaroknak hívok, igen sokat tett a kapcsolatok ápolásáért, sőt a fenntartásáért a nehéz időkben. Sok-sok nevet lehetne itt említeni, de aki évtizedeken át a legtöbbet tette ezért a kapcsolatért, az kétségkívül Fejtő Ferenc. Az ő munkássága, ahogy ő „eladta”, megértette Párizsban Magyarországot, az semmivel sem pótolható. Önnek alighanem meghatározó szerepe van abban, hogy a francia elnök legutóbb Budapesten támogatásáról biztosította Magyarországot az Európai Unióhoz történő csatlakozásában. Személy szerint is bízik abban, hogy a magyarok ott lesznek a bővítés első körében? - Meg vagyok róla győződve, de nemcsak én, ebben senki sem kételkedik. Az igazi kérdés nem is ez, hanem hogy mikor lesz ez az első kör. Chirac elnök azt mondta Budapesten, hogy mi, franciák készek vagyunk önöket befogadni 2000-ben. Én azt hiszem, hogy ez lehetséges időpont. Nem biztos, sok minden befolyásolhatja, de lehetséges. Nem gondolom azonban, hogy a dátum bűvöletében kellene élni. Amikor az ember világ körüli hajóútra indul, ennek csak egyetlen, bár kétségkívül szimbolikus mozzanata az Egyenlítő átszelése. Magyarország már elkezdte ezt az utazást a társulási szerződés aláírásával, és nem fogja befejezni az Egyenlítő átlépésével. A felvétel jogi procedúrája után ugyanis még hosszú átmeneti szakasz következik. De talán nem olyan hosszú, mint Spanyolország vagy Portugália esetében volt. - Elképzelhetőnek tartja, hogy következő állomáshelyén is módjában áll majd Magyarország EU- csatlakozásának támogatása? - Természetesen. Magyarország barátja maradok, bárhová kerüljek is. Nyilván ápolni fogom a kapcsolatokat a magyarokkal, ez nálam immár érzelmi kérdés. Legfeljebb a slambuc fog majd hiányozni, azt ugyanis a Hortobágyon kívül aligha főznek. De ettől eltekintve folytatom a magyartanulást, igyekszem sokat olvasni, hogy ne essek ki a gyakorlatból. - Budapest előtt milyen városokat látogatott végig diplomataként? - Nem lévén egyetlen területnek sem szakértője, a fél világot bejártam. Dolgoztam a francia ENSZ-képviseleten, majd a Pinochet államcsínyét követő éveket Chilében töltöttem. Nem volt szokványos diplomáciai feladat. Több száz menekültet fogadtunk be a követség épületébe, látogattuk a börtönöket, megkíséreltünk valamit tenni az emberi jogok védelmében. Innen Nyugat-Berlinbe kerültem, az ott állomásozó francia csapatok parancsnokának diplomáciai tanácsadójaként, majd Indiába vezetett az utam, ahol bombayi főkonzul voltam. Ezután Párizsban előbb a belügy-, majd a honvédelmi minisztériumban Joxe miniszter kabinetfőnökeként ténykedtem, s innen vezetett az utam Budapestre. Nagy felfedezés volt, igazán hálás vagyok a sorsnak, hogy ide vetődtem. Imádom Budapestet. Szerencsém van még abban is, hogy a nagyköveti rezidencia Budán van, a követségi irodám viszont Pesten, így aztán naponta többször is átkelek a Lánchídon. A látvány, ami onnan tárul az ember elé, egyszerűen mágikus. Mindig az újságokba temetkezve indulok el hazulról, de amikor a kocsi a hídra ér, abbahagyom az olvasást. A Vár az egyik parton, a Parlament a másikon, ezt a látképet sosem hagyom ki. Valójában ezzel töltekezem fel a napi munkára. Seres Attila „Magyarország barátja maradok” HETÉNYI ZOLTÁN FELVÉTELE