Népszabadság, 1998. január (56. évfolyam, 1-26. szám)

1998-01-17 / 14. szám

10 NÉPSZABADSÁG KULTÚRA Elhunyt Jobbágy Károly Életének hetvenhetedik évében, hosszan tartó súlyos betegség után pénteken elhunyt Jobbágy Károly kétszeres József Attiladíjas költő, műfordító. A hányatott sorsú Jobbágy Károly tizennyolc éves korában közölte első verseit, amelyeket a Népszava, a Híd és a Kelet Népe is közölt. Reményteljesen induló pályáját azonban a háború megtörte. Hét esztendőn át hányódott katonaként, illetve hadifogolyként a háború színterein, és amikor hazaérkezett, 1948-ban, nem volt lehetősége a közlésre. Gép- és gyorsíróként, később meg hivatalnokként dolgozott, végül az ötvenes években a tanítást és a fordítást választotta élethivatásaként. 1956-ban bátor és drámai hangú verset írt, még a forradalom előtt. „Nem látok mást, csak önkényt mindenütt - írja a Világosságot! című emlékezetes versében -, S mindent befed az éberség palástja, bújnak benne bámész bürokraták. ” A forradalom leverését követően tanári, fordítói munkájának rejtekében él, 1957-től 1983-ig a budapesti Eötvös József Gimnázium tanára, elégikus és ironikus hangvételű műveket ír, később intim költeményekkel jelentkezik, a témák, a rejtélyes és megfejthetetlen szerelem, a varázslatos utazás, az ember lelki bolyongásai. Fontosabb verseit az Éjszakai vetítés, a Szentendrei búcsú, a Vesszőfutás, a Háló nélkül, a Papírszárnyak, a Líra négy keréken, a Tigrisek lázadása című köteteiben közölte. Olvasóitól és tanítványaitól a két éve kiadott Amerikai poétaszárnyakon című kötetével „búcsúzott”. Szakavatott műfordítóként az orosz lírát ültette át magyar nyelvre. Szülővárosában, Balassagyarmaton helyezik örök nyugalomra. Sokaknak hiányozni fog. R. L. L. Ronggyá olvasott könyvek A professzort néha egyszerűbb megtalálni, mint a művét A legnagyobb közkönyvtárakban ma szinte csak diákokkal lehet találkozni. Ha véletlenül mégis egy középkorú polgár téved a katalógusdobozok közé, a könyvtáros mérget vehet rá, hogy könyvért szalajtott anyuka vagy keresztmama az illető. Az ilyen áldozatkész rokonok talán még a diákoknál is nehezebben törődnek bele a mind gyakrabban előforduló kudarcba, miszerint az - egyébként - kölcsönkönyvtárban hazavihető példány egyáltalán nincs a keresett kötelező olvasmányból, szerencsés, akinek legalább egy helyben olvasható darabot a rendelkezésére tudnak bocsátani. Vizsgaidőszak idején különösen látható, hogy az utóbbi években az oktatás egyre több terhet zúdít a közkönyvtárakra. Mi sem érzékeltette ezt jobban, mint az Országos Széchényi Könyvtár körül karácsony előtt kirobbant háború: az ország első számú gyűjteménye azért nem zárhatta be kapuit az ünnepek idejére, mert a vizsgaidőszakukat töltő diákok sehol másutt nem tudtak volna tanulni. Az egyetemi könyvtárak többsége heteken át nem nyitott ki ugyanis. Az OSZK egyik munkatársa úgy fogalmazott egy minapi tanácskozáson, hogy szerinte a felsőoktatási intézmények könyvtárai erejükön felül költenek számítógépesítésre, s mivel könyvek beszerzésére így már nem telik, a diákok rohamát átirányítják a közgyűjteményekbe. Akár ez az oka, akár más, tagadhatatlan, hogy a közművelődési könyvtárak ma már minden erejükkel a felsőoktatást szolgálják. Ez bizonyos szempontból pazarlás, hiszen a diákok érdeklődése meglehetősen szűk területre összpontosul a kötelező olvasmányokra. Legendák szólnak arról, hogyan fest az OSZK szabadpolcos állománya egy-egy megerőltetőbb vizsgaidőszak után, s hogy mekkora összegeket költenek a legnagyobb intézmények a szétrongyolt könyvek kötésére. Mifelénk azonban egyelőre nem több vágyálomnál az a nyugatabbra - illetve a Nádor utcai Középeurópai Egyetemen máris bevettnek számító szokás, hogy a diák nemcsak az elolvasandó tanulmány vagy könyvfejezet címét, hanem fénymásolt példányát is megkapja a tanárától. Havas Katalin könyvtáros a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban hosszú idő óta tapasztalja a diákok koncentrált érdeklődését, bő két évvel ezelőtt már összehívta egyszer a könyvkiadókat, hogy bemutassa nekik a leggyakrabban keresett, de könyvesbolti forgalomban esetenként évtizedek óta nem kapható művek listáját. Az akkori kétszáznegyven címből mára nyolcvan megjelent, vagy megjelenés előtt áll: köztük vannak például Montágh Imre munkái, Simonyi Károlytól A fizika kultúrtörténete, Dubytől A katedrálisok kora és Kerouac Úton című regénye. Havas Katalin listája azonban az elmúlt idő alatt sem lett rövidebb, így a minap ismét több száz régi-új címmel állt a könyvkiadók elé. Mint mondja, egyre látványosabb a zenei könyvek, a tansegédletként is használható képzőművészeti összefoglalók hiánya („Kádár Zoltán tanár urat hamarabb tudom előkeríteni a diákoknak, mint a bizánci művészetről szóló könyvét” - fogalmaz), arról nem is beszélve, hogy mára sok szépirodalmi alkotás és gyerekkönyv is hiánycikké vált. A könyvtárosok által csak „rongyos könyveknek” hívott művek listája a hatvanas években kiadott művészeti tárgyú kiadványoknál kezdődik és a nyolcvanas években megjelent szakkönyveknél, antológiáknál ér véget. Nem véletlen, hogy a diákok éppen ezeket keresik, hiszen a felsorolt - akkoriban fillérekért kapható - könyvek helyett mindmáig nem adtak ki újabbat, jobbat, megfizethetőt. Az egyszerű megoldásnak tűnő újrakiadás viszont macerás dolog, különösen, hogy az alapítványok szívük szerint csak az első megjelentetéseket támogatják. Ráadásul az is tagadhatatlan, hogy a hiányt csak fokozza az egyetemeken uralkodó tespedt megszokás. Minden évben akad például néhány tucat irodalom szakos hallgató, aki Rousseau Az új Heloise című művét keresi a Szabó Ervin Könyvtárban. Rejtély, hogy a kötelező olvasmányok listáját összeállító tanár mikor olvashatta, 1882 óta nem adták ki magyarul. N. Kósa Judit FARSANGI MENEDZSERBÁL '98 . Január 31., 20.00 óra Budapest Marriott Hotel Rendező: Menedzserek Országos Szövetsége Résztvevők: a magyar gazdaság ipari, kereskedelmi és szolgáltató Víc ágazatának topmenedzserei, a kormányzat píreeje és a törvényhozás képviseli/ ■''/ Fővédnök: Fazakas Szabolcs ipari miniszter, Kiss Péter munkaügyi miniszter, dr. Medgyessy Péter pénzügyminiszter. Védnök: dr. Draskovics Tibor, a Pénzügyminisztérium államtitkára, Pataki István, a Külügyminisztérium helyettes államtitkára, dr. Benedek András, a Munkaügyi Minisztérium helyettes államtitkára,* dr. Kádár Béla, az Országgyűlés Költségvetési és Pénzügyi Bizottságának elnöke. Itr ( A műsorban fellépnek: , * Kovács Kati, Paor Lilla, Kontár László, a Blue Light Big Band, a Blue Diamonds revücsoport. A TOMBOLA FŐDÍJA: KÉTHETES FLORIDAI NYARALÁS A bálon adják át „Az Év Menedzsere '97" díjat. A bál részvételi díja: 20 000 Ft+áfa is . Belépők igényelhetők a 202-5729-es, 175-9057-es telefonszámon és a 155-8203-as faxszámon. 1998. január 17., szombat Az idő múlása Kondor Béla-emlékkiállítás Székesfehérváron A kép jobb szélén klasszikus tartású figurapár áll. Valamin vitatkoznak, egyik tekercset, valami írásos bizonyítékot emel a magasba, másik szónoki mozdulattal az olajpasztell festmény aranymetszés-pontjára helyezett konstrukcióra mutat. A konstrukció tartozékai: daru, állványok és az állványok mögött sejthető hengeres építmény. Az ágárok és művük között erős és logikus a kapcsolat. Mint alany és állítmány, mint ok és okozat között. Összekomponálásuk úgy történt, ahogy az európai kétezer éves múlt azt szentesítette, nincs benne semmi nyugtalanító vagy különös. A nyugtalanító vagy különös a kép szűkebb, bal oldali mezejében zajlik. Lent, a zöld réten kék lovas üget elfelé. Fönt, a rőt dombon parányi ember halad egy kopár fa, végső soron pedig a képkeret irányába. Ők ketten rendet bontanak. Szemlátomást elegük van a mérnöki fontoskodásból és az új létesítményből. A semmibe indulnak, a szabadság irányába. E cikk címadó képe csak egy abból a hatvan műből, amely ez idő tájt a Csók István Képtárban, Székesfehérváron, a Kondor Béla-emlékkiállításon látható. Az idő múlása indokolta a tárlatot: a megidézett mester éppen negyedszázada halott. Csakhogy a bemutató mai hatása erősebb lett, mint ami egy ürügynek jó évfordulótól általában várható. Lehetnek a művészettörténeti munkának is drámai helyzetei, előfordul néha olyan kegyelmi pillanat (a rendező Kovács Péteré nyilván ilyen volt), amelyben a leltározott tétel valamitől kipattan a muzeológiai homályból, sistergően aktuális lesz, a néző meg - noha nem hisz a képzőművészeti mű befogadásakor keletkezett katarzisban - mégis valami katarzisfélét érez. Már abban is volt valami gyanús, ami a székesfehérvári vállalkozást közvetlenül megelőzte. Kőnig Frigyes főiskolai tanár például összeszedte a pályakezdő Kondor tanulmányrajzait, fejeket és kezeket, portrékrokikat és aktvázlatokat, majd kiállította az Andrássy úti palota Barcsay-termében. A kegyeletinek induló akcióból - mint mondta - pedagógiai hegyibeszéd lett. Az egykori diák másod-harmadéves korában ugyanis olyat tudott, amit legföljebb a Szépművészeti Múzeumban megfigyelhető régiek: a korrekt gyakorlaton túl a rajzokban energia volt és világkép. Meg az is, hogy a fiatal mesterük elképesztően művelt volt. Úgy tudott „dürerül” vagy „rembrandtul”, hogy nem kellett hozzá szótárhasználat. Gátlás és zavar, de fölös cicoma és archaizáló tudálékosság nélkül anyanyelvi szinten beszélte a klasszikus képzőművészet holt nyelvét. Holt nyelvét? Kondor titka éppen abban rejlett, hogy ezzel a nyelvtudással nem élt vissza. Huszadik századunkban rengetegen próbáltak - néha sikerrel, néha csak világnagy ambícióval - úgy rajzolni, festeni, formát alakítani, ahogy a régiek. A jól-rosszul elsajátított ódon technikák általában nem maradtak művészi magánügyek, az első adandó alkalommal valamely totalitárius hatalom reprezentációs felügyelője lecsapott az efféle kínálatra, „a régiességre”, és az ódonság ettől fogva praktikus befektetésnek minősült: az adott hatalom patináját és másíthatatlan örök berendezkedését hivatott kifejezni. Ismerjük a történetet: Kondoré nagyon nem ilyen volt. Már diplomamunkáját, a Dózsa-sorozatot is alkalmatlannak találták az arra illetékesek, hogy a népköztársaság haladó hagyományainak jelvényévé lényegítsék. Jelest kapott persze, és tanártól diákig tudta már akkor (1956-ban!) mindenki, hogy van egy végzős, aki úgy rajzol, mint az isten, de a megkísértés később elmaradt. Volt benne valami, ami felhasználhatatlanná tette. Valami filozofikus gőg és rögeszmeszerű saját sorsvállalás, ami a megbízókat visszariasztotta. Felajánlkozása a felettes énnek szólt. Hűségnyilatkozatát a nembeli ember vezérképviseletéhez címezte. Állam, párt, egyház, szakszervezet, fegyveres testületek... jól tették, hogy messze ívben kerülték ezt a látomásokat grafikázó, majd festő renitens alakot. Főjön csak saját levében. Más kérdés, hogy Kondorral a vérbeli ellenzékiek se tudtak mit kezdeni. Akik csapatba szerveződve leginkább azért bontották a hagyomány épületét, hogy a hatalomnak se lehessen benne laknia. Művészünk körülnézett, s egyszerre csak azt látta (és meg is írta verseiben - nem véletlenül volt példaképe a festő-költő William Blake), hogy „A nálam öregebbek / bakkecskehangon mekegnek / és írnak töppedt könyvet. / És van pénzük belőle sok. / És van lelkük belőle sok. // A nálam fiatalabbak /bakkecskehangon makognak / és kecske könyveket olvasnak. / És kevés pénzük van belőle. / És kevés lelkük van belőle.” Így esett, hogy az 1973-ban meghalt művész emlékét leginkább a független értelmiség őrizte. A szervezettől távolságot tartó, de az intézményes oppozíciót ízlésében nem vállaló lelkiismeret-szakos vékony réteg. A mekegők és a makogok, azaz a hatalompártiak és az ellenzékiek udvariasan elmentek az 1984-ben rendezett emlékkiállítására, fegyelmezetten tudomásul vették, hogy a Kondorügy jó kezekben van, olyan egyetemi emberek írnak róla szép cikkeket, mint Rényi András, Körner Éva, mindenekelőtt pedig Németh Lajos, és igyekeztek gyorsan elfelejteni a számukra kellemetlen harmadik út tanulságait. Aztán meghalt Németh Lajos is, és nagy csönd keletkezett. Az elmúlt hét évben jól járhatott az a muzeológus vagy gyűjtő, aki besszre játszott. A divatvonaltól széles ívben elkerülve, tegnap még hozzájuthattak a monográfia nélküli életmű akár fontos műveihez is. A műkereskedelem a halott majdnem-kortársakkal alig foglalkozik. A mecenatúra szintén. A kései kárpótlásban érdekeltek, az avantgárd tűz intézményesült őrzői szintén. Székesfehérváron (és előtte már a Képzőművészeti Főiskola Barcsay-termében) pedig kiderült, hogy Kondor ma aktuálisabb, mint valaha. Felfedezését szinte elölről kell kezdeni. Mert azon lehet vitatkozni, hogy grafikusként érettebb volt szókészlete, mint más médiumban. (Érettebb volt.) Vagy hogy festőként érzelmesebb és sebezhetőbb műveket alkotott, mint pár tenyérnyi felületen. (Érzelmesebb és sebezhetőbb műveket alkotott.) Azon is lehet töprengeni, hogy motívumai honnan származnak, hogy mit köszönhetett Koffán Károlynak és mit nem Szőnyi Istvánnak. Mellékkérdések. Pár perccel a század vége előtt Kondor teljesítményének lényege ugyanis arról szól, hogy a művészetben akkor is rentábilis stratégia a magány, ha a kiválasztott ebbe belepusztul. Hogy a technika elsajátítása nélkülözhetetlen, és elhagyni is csak akkor lehet, ha egyszer már elsajátíttatott. Hogy az emberiség nagy motívumaitól nem érdemes megszabadulni. Inkább újragondolni. Nem véletlen, hogy ehhez az újraértékeléshez a túlvezérelt hatalmaknak el kellett tűnniük. Az egykori hatalom túlszervezett ellenfeleinek ki kellett fáradniuk. Az ellenfelek ellenfeleinek, a posztmoderneknek pedig meg kellett kopniuk. A mekegők csak abban hittek, hogy a nagy tudású tervező munkája nyomán felépül egy racionális konstrukció. A makogok csak azt tartották érvényesnek, ha a ló és a gyalogos csapot-papot hátrahagyva menekül a túlszervezett világból. A negyedszázada halott művész tudta - lásd, mint fent hogy a kettő együtt van bennünk jelen. A konstrukció és a destrukció. A hagyomány és az újítás. A terv és a menekülés. Egy szó, mint száz: vissza Kondorhoz! P. Szűcs Julianna Az idő múlása, 1963 • 1 r • • 1 j ízelítő a januári alfold számból „A ténfergés legrosszabb az egészben / s a ténfergés a legrosszabb a részben / hogy mint ősszel úgy hullanak a léptek” (Lackfi János: A ténfergésről) Mamo János, Kun Árpád, Simon Balázs versei. Körösi Zoltán, Zoltán Gábor, Peer Krisztián kisprózája. Szófia beszéd. Angyalosi Gergellyel beszélget Szirák Péter, Bazsányi Sándor, Milbacher Róbert, Nagy Miklós tanulmánya. Tamás Attila kritikája Szili József, Török Lajosé Németh G. Béla, Simon Attiláé Parti Nagy Lajos, Bengi Lászlóé Győre Balázs, Bazsányi Sándoré Ficsku Pál és Menyhért Annáé Mamo János könyvéről. A szám Urbán Tibor grafikáit mutatja be.