Népszabadság, 1998. február (56. évfolyam, 27-50. szám)
1998-02-11 / 35. szám
12 NÉPSZABADSÁG ÉRVEK, VÉLEMÉNYEK 1998. február 11., szerda Milyen is a mi Akadémiánk? Elmélkedés a magyar tudományosság állapotáról Az MTA decemberi közgyűlését megelőzően és az ott elhangzottak kapcsán a sajtóban (így a Népszabadságban is) több közlemény, vitacikk látott napvilágot, amelyek az átlagolvasóban azt a benyomást kelthették, hogy nincs minden rendben az Akadémia háza táján. Különösen szembetűnő volt, hogy a vitázók kölcsönösen egymást vádolták a „szocialista modellek” visszaállítására irányuló törekvésekkel. Ezért óhatatlanul felmerül a kérdés: az MTA egésze, mint szervezet, mint köztestület, mennyire távolodott el a szocialista modelltől? 1945 után a tudománypolitikát a kutatás teljes államosítása, a felsőoktatás és a kutatás szétválasztása, a tudományos minősítés önállósítása jellemezte. Az ipar államosítását követően a magánvállalatokban folyó kutatásokat az állam a termeléstől elválasztva ipari kutatóintézetekbe telepítette át és fejlesztette. Ezzel egyidejűleg az egyetemek feladatává a diplomások tömeges gyártását tették. Ebben a helyzetben nem volt elvárható, hogy az egyetemeken színvonalas kutatás folyjék. Ezért is építették ki az akadémiai kutatóhálózatot. A hierarchia harca Az Akadémia amolyan „tudományügyi minisztérium” lett, a tudományos osztályok mellett működő, a tényleges gazdasági hatalommal rendelkező hivatali apparátussal. A minősítési rendszer és az MTA feladata a központi hatalomnak legmegfelelőbb, a hatalom által kényelmesen manipulálható tudósréteg kialakítása és kézben tartása volt. Ennek egyik döntő eleme a hierarchikus felépítés, rendek, rétegek kialakítása és a rétegek közötti átmenet szigorú szabályozása. Aspiránsok-kandidátusok-doktorok-akadémikusok, íme, a tudományos hierarchia. Aki a hierarchiába tartozik, az hivatalosan tudósnak, illetve tudósjelöltnek minősül. A tudósnak persze bizonyos privilégiumok járnak, hisz enélkül aligha lehet engedelmes tudósokra számítani. A bürokratikus szemlélet szerint a privilégiumok megszerzésének lehetősége az egyik legnagyobb hajtóerő, és a tudóstársadalmon belül az egyes rétegeket egymástól éppen a privilégiumok körének nagysága szerint lehet elkülöníteni, megkülönböztetni. A működő szocialista társadalmakra oly jellemző hiánygazdálkodás esetében e privilégiumok sokszor egyszerű fogyasztási javak viszonylag könnyebb megszerzésének lehetőségét jelentették. A privilégiumok közé tartozott a minősítettek speciális illetményei, az akadémikusoknak, doktoroknak, kandidátusoknak központilag biztosított fizetéskiegészítés, illetve fizetés. A hatvanas évek végére a kutatóintézetek extenzív fejlesztése megtorpant, és a gazdasági élet csődjének részeként nyilvánvalóvá vált a kutatási intézményrendszer alkalmatlansága is. A hetvenes évek elején - a tudomány és gyakorlat kapcsolatának jegyében - kierőszakolták a természettudományi és műszaki alapkutatásra létrehozott intézmények profiljának részleges megváltozását. Az intézményrendszer fennmaradása, fenntartása érdekében előtérbe került a fokozatosan leépülő, majd megszűnő ipari kutatóintézetekhez hasonló tevékenység és ezzel együtt az önfinanszírozás. A nyolcvanas évek közepére-végére vált nyilvánvalóvá, hogy a gazdasági struktúrával együtt a kutatóhálózat és a tudománypolitikai koncepciók átalakítására van szükség. Azaz a kutatásban és felsőoktatásban sem halogatható a modellváltás. E korszak - sarkítva - két alapvető irányzat harcával jellemezhető. Az egyik irányzat a felülről kezdeményezett reform ideológiájára épült, és lényegében a hierarchia és a régi Akadémia gyakorlatilag teljes átmentését célozta meg. Ez öltött testet az akadémiai törvény első tervezeteiben. Ezekben központi helyet foglalt el az az elképzelés, hogy az intézetek az Akadémia tulajdonába kerüljenek. Emellett az egyidejűleg induló felsőoktatási törvénytervezetek ellenében - a tudományos minősítés régi rendszerét (legalább részben) konzerválni akarták (Athenaeum bizottság terve). A másik, radikális modellváltást követelő irányzat főbb követelései így összegezhetők: 1. Az egyetemi autonómia helyreállítása a kutatás és oktatás egysége jegyében. 2. A tudományos minősítés kizárólag az egyetemek joga legyen (szűnjön meg a TMB). 3. Az alapkutatások egyre növekvő hányada kerüljön az egyetemekre. 4. Az Akadémia fokozatosan alakuljon vissza Tudós Társasággá. Az akadémiai törvény első változata ellen fellépők számára elfogadhatatlan volt az az elképzelés, hogy életre szólóan megválasztott, vissza nem hívható tagokból álló testület kezébe országos méretekben is jelentős vagyon, számottevő hatalom kerüljön és ezt ráadásul még törvény is garantálja. Az 1994-ben megszületett akadémiai törvényben kompromisszumként megjelentek a modellváltást követelők igényeinek megfelelő elemek is (az intézetek nem kerültek az Akadémia tulajdonába, a köztestületi közgyűlésbe kétszáz nem akadémikus került stb.), ám igazi modellváltás nem következett be. A felsőoktatási törvény egyértelműen rögzíti, hogy tudományos fokozatot (PhD) csak az egyetemek adhatnak. Az akadémiai törvény - a megszüntetett „tudomány doktora” fokozat helyett - az „akadémia doktora” cím adományozásának jogát ruházta az Akadémiára. Ha ez egyszerű cím volna, akkor talán nem is volna olyan nagy baj, de a törvény azt is leszögezi, hogy ezért a címért tiszteletdíj jár, vagyis ugyanaz a helyzet, mint a „tudomány doktora” fokozat esetében volt. Ezzel a közvetlen anyagi érdekeltség egyértelművé válik. Hasonló a helyzet az akadémikusi tiszteletdíjakkal is. Emellett az sem hanyagolható el, hogy az utóbbi években az Akadémia költségvetésének egyre nagyobb hányadát teszik ki a tiszteletdíjak. (Az 1998-as terv szerint az akadémikusi tiszteletdíjak és a kapcsolódó ellátási díjak 598 milliót, a doktori, kandidátusi tiszteletdíjak 1167 milliót tesznek ki. Ugyanakkor a matematikai és természettudományi intézetek 2929, az élettudományi kutatóintézetek 1268, a társadalomtudományi intézetek 1263 millió forintot kapnak. Az a sajátos helyzet, hogy az elmúlt húsz év alatt az akadémikusok száma másfélszeresére nőtt, a doktorok száma megkétszereződött, mialatt az országban a kutatók/fejlesztők létszáma a felére csökkent. (Időközben az ipari kutatóintézetek gyakorlatilag megszűntek.) Az 1994-es törvény a hetven éven aluli akadémikusok számát kétszázban rögzítette, így volt olyan év (1995), amikor háromszáznál, több akadémikus volt. (Ez talán túlzás egy ilyen kis ország esetében, ahol az utóbbi tíz évben öt százalékkal csökkent a lélekszám.) Az akadémiai doktorok száma ma 2200 körül van. Mindemellett a legfurcsább az, hogy az Akadémia költségvetéséből olyan személyeket támogatnak, akiknek címeiken kívül semmi közük a kutatáshoz (aktív vállalati igazgatók, képviselők stb.). Hangsúlyozom: a már megszerzett juttatásokat nem szabad elvenni, de célszerű szabályozásukra szükség volna. Furcsaságok sora Mindamellett az is furcsának tűnhet, hogy ha az MTA tagjai kaphatnak tiszteletdíjat, akkor ugyanaz az állam miért nem részesíti ebben a Széchenyi és más működő akadémiák tagjait. Szembe kellene nézni végre már azzal is, hogy valójában szüksége van-e az országnak a természettudományok területén három „nagy”, „nemzeti” kutatóközpontra (kémiai, fizikai, biológiai). A válasz lehet nem is, de ha igen, akkor a finanszírozó állam valószínűleg jobban tenné, ha kivonná őket az Akadémia irányítása alól. Miért? Történeti okok miatt. Az Akadémia a magyar közélet szent tehene, a tudósokat mitikus légkör övezi, és ma már nem kíván senki sem beavatkozni az ügyeikbe még akkor sem, ha nyilvánvaló pazarlásról, hibákról van szó. Márpedig aki csak egy kicsit is ismeri az Akadémia és tudományos osztályai működését, tudja: a testületi döntések, a közgyűlési szavazatok mögött sohasem lehet megtalálni a felelősöket, különösen akkor, ha erre nincs is törekvés. A közgyűlésnek közel ötszáz tagja van, azaz sokkal több, mint a magyar országgyűlésnek. Ki gondolhatja komolyan, hogy egy maximum kétnapos közgyűlésen bármi történhet, ami a különböző javaslatok előterjesztőinek véleményétől eltér?! A tudományos osztályok elé kerülő ügyekben a tájékoztatás, a tárgyismeret gyakran sok-sok kívánnivalót hagy maga után. Ki vállalja az esetleg súlyos anyagi következményekkel járó döntésekért a felelősséget? Nem volna jobb, ha az Akadémia végre egy Tudós Társaság lenne, és nem pénzelosztáson acsargók gyülekezete? Kérdés az is: köztestületnek nevezhető-e az az intézmény, amelynek tagjai nem élveznek egyforma jogokat (akadémikusok és nem akadémikusok). Lehet, hogy az akadémiai törvény is megérdemelne egy alkotmánybírósági vizsgálatot? Döntés előtt A akadémiai törvényt februárban kezdi tárgyalni az Országgyűlés. Érdemes volna ezeken a kérdéseken a T. Háznak - még a döntés előtt - elgondolkodnia. Ugyanis a köztestület intézményei és a szakemberek által úgy-ahogy megismert módosítási tervezet a jelek szerint újabb visszalépést jelent a régi szisztémához. Lehet persze, hogy a „minden rosszban van valami jó” elve érvényesül, s az új-régi törvény további módosítgatásából legalább kitűnhet: ez a rendszer működésképtelen. Horányi György az MTA Központi Kémiai Kutató Intézetének tudományos tanácsadója MARABU Nem úgy, mint a nagykönyvben A baloldal leépít, a jobboldal visszakövetel. Ez volt a magyar közélet lényege az elmúlt években, természetesen a gazdaságpolitikával szoros összefüggésben. A politikai megfigyelők persze szívesebben kezelik elszigetelten az egyes ügyeket, pedig az igazi kérdés azok összessége: gyakorlatilag az állam szerepéről és kívánatos méretéről vallott nézetrendszer. A baloldal leépít, a jobboldal visszakövetel. Komoly fejtörést okozva ezzel mindazoknak, akik úgy hiszik, hogy legalább a politikai alapfogalmak közt biztosan mozognak. A szociáldemokrata - vagy ahogy a Magyar Szocialista Párt 1989-ben definiálta önmagát, a demokratikus szocialista - politikának ugyanis legfőbb eszköze az állami redisztribúció, sőt a jóléti államok működésének éppen az állami újraelosztás magas szintje az alapja. Ezzel szemben - a tankönyvek szerint - a konzervatív és liberális erőknek már csak zsigerből is az ellenkezője a céljuk, vagyis minél kisebb méretű állam, ezzel együtt minél kisebb állami beavatkozás a gazdaságba. □ Az Antall-Boross-kormány - a realitások kényszerhatására - lényegében jobboldali-konzervatív gazdaság irányítása után 1994-ben egy szociáldemokrata-liberális koalíció került hatalomra, mely - a hatalmas kézitusákat jóslók véleményének ellentmondva - a jóval kisebb súlyú koalíciós párt programját vette át a gazdaságpolitikában. Ennek okait máig sem vizsgálta igazán senki. Két indítékot szokás megemlíteni: egyrészt, hogy az MSZP-t meglepte az ország valódi helyzete és megijedt, másrészt, hogy programja attitűdökön kívül semmi használhatót nem tartalmazott, így kizárásos alapon maradt a liberális modell. Az előző azonban túl „visszamutogatós”, a másik pedig túl „liberális” ahhoz, hogy fenntartások nélkül elfogadjuk. Tény azonban, hogy Nagy Sándor „lebirkózásával”, a Bokroscsomaggal valóban egy liberális gazdaságpolitika vált a Hornkormány sajátjává. A konzervatív ellenzék pedig azt tette, amit ilyenkor tehetett: kényszerből, bár láthatóan nagy élvezettel opponált, s az Antall-Boross-kormány mondhatjuk - protekcionista gazdaságpolitikáját szinte már szociáldemokratává fejlesztette azáltal, hogy meglovagolja a szociális feszültségeket. Ennek legcsodálatosabb példáját a Fidesz - MPP mutatta be azzal az üzenettel, amit a Tocsik-ügy mellé kreált, vagyis hogy a nyolcszázmillió forint és az átlagfizetések közti szakadékkal sokkolta az „átlagpolgárt”. A történet mára újabb állomásához érkezett. A szociálliberális kormány ugyanis lazítani látszik a gyeplőn. Horn Gyula, aki egy éve, egy tévényilatkozatában még arról beszélt, hogy őt nem érdekli, mi szociáldemokrata, mi konzervatív, csak az, hogy mi logikus és racionális, ma, a 65 év felettiek ingyenes utazása kapcsán azt mondja: természetes, hogy az MSZP ilyen baloldali gesztusokat küld a választók felé. Ez a két nyilatkozat hűen bemutatja azt a mókuskereket, melyben a szocialista párt négy éven keresztül forgott. A hitt és kommunikált gazdasági eredmények láthatóan felszabadítóan hatnak a miniszterelnökre: eddig nem lehetett, most már lehet. Abban pedig a független gazdaságkutatók is egyetértenek vele, hogy lehet. Csak hozzáteszik: nem mindegy, mennyit. Ki fogja vissza Horn Gyulát? - kormánypárti oldalról most ez a fő kérdés, az ellenzék ugyanis láthatóan zavarban van. A fenti kérdésre eddig legtöbbször hangoztatott választ, hogy majd az SZDSZ, egyre jobban sántítani látszik. Hiszen ahogy az MSZP kifelé tart saját válságából, az SZDSZ éppen befelé halad egy hasonló jellegűbe. A szabaddemokraták háza táján is egyre gyakrabban hangzik el, hogy több pénz kellene, erősebb rendőrség, jobb autópálya-hálózat és infrastruktúra. Kérdés az is, hogy a párt legutóbbi küldöttgyűlésén egyre erősebben hangját hallató szociális irányzat milyen hatást képes elérni abban a pártban, ahol a szociális érzékenység kezdettől fogva meghatározó gondolati elem volt. Nagy kérdés tehát, hogy az SZDSZ az „egyetlen liberális”, vagy az egyik szociálliberális párt lesz-e a jövőben. □ De nézzük a magyar konzervatívokat, visszatérve a klasszikus gazdaságpolitika „elárulásának” kérdésére. Nem biztos, hogy megáll az érv: a magyar jobboldal kizárásos alapon nem tehetett mást, mint ha a kormány á-t mondott, neki b-t kellett mondania. Azt sem hiszem, hogy a jobboldali politikusok által gyakran emlegetett „keresztényszocialista” világszemlélet lenne az ok. A valódi magyarázatnak valószínűleg szociológiai okai vannak. És itt elsősorban nem arról van szó, (holott leggyakrabban ez hangzik el), hogy a klasszikus értelemben vett konzervatív szavazóbázis nálunk túl szűk, tehát a rendszerváltás vesztesei, a szegények felé kellett nyitni. Aki ezt tette, az vagy Torgyán populizmusába, vagy Csurka szélsőjobboldaliságába sodródott. A Fidesz és az MDF esetében más magyarázatot kell keresnünk. Ahhoz, hogy valaki a „középréteg” tagjává váljon, elsősorban nem anyagi kondíciókra van szükség. A hazai jobboldal szóhasználatával élve „polgári” lét inkább szakmák és társadalmi helyzetek köré szerveződik. Amikor a magyar jobboldal tevékenységére keresünk magyarázatot, a középrétegek helyzetének változását kell alapul vennünk. Az Antall-kormány négy éve alatt romlott e rétegek helyzete, bár korántsem annyira, mint mondjuk a legalsóbb, esetleg munkanélküli sorba kerülteké. A Hornkormány időszakában deklaráltan rájuk - mint munkavállalókra - került a többletterhek nagy része, ezzel helyzetük tovább romlott. (Az SZDSZ-MSZP- kormány igazából csak a legszegényebbeket védte, amiben azért van szociáldemokrata attitűd.) Magától adódott az ellenzék „polgári” erőinek reakciója. Szavazói ezt várták tőle. □ ■ Véleményem szerint, ha folytatódik az a tendencia, hogy a felső, gazdagabb ötven százalék életkörülményei javulnak (ez a KSH adatai szerint húsz százalék „középréteget” is jelenthet, hisz a relatíve jómódúak aránya harminc százalék), a gazdasági növekedés valahol 5-6 százalék körül áll be, akkor egy idő után a magyar konzervatív pártok is megengedhetik majd maguknak, hogy konzervatív-liberális gazdaságpolitikát folytassanak. Ám van egy fontos különbség a jobboldali pártok „viselkedése” között. (Az eltérés az MDF- nél viszonylag tiszta képlet, a Fidesznél viszont nem annyira egyértelmű.) A Fidesz „ősi” szavazóbázisa az ifjúság. Ám az ifjúság korántsem rózsás helyzetének változása semmiképpen sem magyarázat az MPP változására. A Fidesz - MPP „pragmatikus” váltása, a radikális-liberális nézetek teljes feladása inkább a jobboldali szavazóbázis felé irányuló nyitással magyarázható. Ezért tűnhet ma a párt az ellenzék legnagyobb pártjának. Az optimális forgatókönyv teljesülése esetén tehát van esély arra, hogy Magyarországon úgy legyenek a dolgok, ahogyan az a politikai nagykönyvben meg van írva. A tét óriási. Hiszen ellenkező esetben eltűnhet az az ideológiai töltetű politizálás, mely a magyar politikai kultúrát mindig is jellemezte. Nem hiszem, hogy helyébe az angolszászok józan pragmatizmusa lépne... Kiss Viktor politológus hallgató ELTE-BTK A publicista és a tények Gyekiczki András a Népszabadság február 3-i számában azt a „szóbeli közlést” tulajdonítja nekem, hogy „egy publicistát nem kell, hogy mindig érdekeljék a tények”. Én ilyen butaságot természetesen soha nem mondtam. Mást mondtam. Amikor az ő eljárását (is) kifogásoló cikkem a Népszavában megjelent, felhívott és szemrehányást tett nekem, miért nem kerestem meg őt cikkem megírása előtt és miért nem tekintettem át az ügyre vonatkozó teljes anyagot, amit ő készséggel a rendelkezésemre bocsátott volna. Erre mondtam azt, hogy a publicisztika nem szaktanulmány, nem kutatási beszámoló, nem tényfeltáró, hanem kommentáló műfaj, azon tehát az elérhető tények teljes körű áttekintését számon kérni nem lehet. Nem a publicista kötelessége ellenőrizni egy általa kommentált interjú, avagy hivatkozás hitelességét. Hogy egy példát mondjak: ha egy kolléga publicisztikájában epés megjegyzés tárgya lenne az én Gyekiczki által kitalált „szóbeli közlésem”, az nem a kolléga hibája lenne, hanem egyrészt azé, aki nem tudja, hogy „szóbeli közlésre” csak a közlő hozzájárulásával lehet hivatkozni, másrészt a közlőé, ha nem igazítaná helyre a hamis közlést. Miután Gyekiczki András telefonált nekem, érdeklődtem a Népszabadságnál, érkezett-e a kéthetes határidőn belül helyreigazítási kérelem az ő interjújával kapcsolatban, avagy tartalmaz-e Kenedi János közlésre váró cikke a kabinetfőnök eljárásával kapcsolatban valami korrekciót. Nem érkezett, nem tartalmazott. Megkérdeztem Pünkösti Árpádot, jóváhagyta-e Gyekiczki András a megjelent szöveget. Ő lesített változatot. Ahhoz képest Pünkösti csak a maga szövegét egészítette ki. Kétségtelenül ez sem ildomos, de nem érinti az interjúnak azt a részét, amelyen az általam megfogalmazott vélemény alapul. Az ugyanis semmi egyeben, csak a kabinetfőnök által írt, sajátjának elismert, interjújában idézett levélen alapult. E levél szövege ugyanis éppen abban a mozzanatban, amit voltam bátor kifogásolni, nem egyeztethető össze azzal az állítással, hogy „egyrészt tájékoztattam az ellenérdekű felet, lehetővé téve számára az összes... irat megismerését, másrészt Vajda ügyvédjénél dokumentumokkal cáfoltam a »hivatalos feljegyzés« valótlanságát, annak felhasználási korlátaira felhíva a figyelmet”. A probléma éppen az, hogy a levél tanúsága szerint a kabinetfőnök az „egyrészt”-et a „másrészt”-től tette függővé, az „információs egyensúly helyreállítását” a „hivatalos feljegyzés” felhasználásától. Idézem: „Amennyiben Vajda Tibor a BM által neki megküldött iratainkat az ausztrál bíróság előtt felhasználja (természetesen ezt megteheti), kötelességemnek érzem gondoskodni arról, hogy elősegítsem az információs egyensúly helyreállítását.” Ezt tartottam és tartom elfogadhatatlannak. Ha a valóságban nem ez történt, ha „az információs egyensúly helyreállítására” a „hivatalos feljegyzés” felhasználásától függetlenül sor került (illetve került sor), annak nagyon örülök, de csak ő tehet arról, és csak önmagát hibáztathatja azért, hogy a leveléből és az interjújából nem ez derült ki. Révész Sándor közíró