Népszabadság, 2000. március (58. évfolyam, 51-76. szám)

2000-03-25 / 71. szám

NÉPSZABADSÁG KÜLPOLITIKA - ÁLLÁSPONT 2000. MÁRCIUS 25., SZOMBAT 3 Hombach: Maradnak a szankciók Véget ért Szegeden a szerb ellenzék részvételével tartott konferencia Sikeresnek minősítette a tegnap véget ért második szegedi balkáni stabilitási konferenciát Bodo Hombach, a délke­let-európai stabilitási egyezmény főko­ordinátora és Németh Zsolt, a Külügy­minisztérium politikai államtitkára. A jövőben is félévente rendeznek a város­ban stabilitási konferenciát. SZEGEDI TUDÓSÍTÓNKTÓL Jugoszláviában diktatúra van, de nem totális diktatúra - mondotta Németh Zsolt, a Külügyminisztérium politikai államtitkára a szegedi stabilitási konfe­renciát lezáró nemzetközi sajtótájékoz­tatón. Hozzátette: léteznek a szabadság­nak szigetei, az ellenzéki önkormány­zatok és a független média, valamint az egyházak körében. A hivatalos Jugo­szlávia nem vehet részt a stabilitási egyezmény munkájában, a szabadság szigeteiből körvonalazódó másik Jugo­szlávia azonban igen, folytatta az állam­titkár. Megjegyezte: a szerbiai ellenzéki pártok körében ma még túl nagynak lát­szik a megosztottság, ez azonban nem szabad hogy elriassza a nemzetközi kö­zösséget a szerbiai rendszerváltozás tá­mogatásától. Az államtitkár utalt arra, hogy Aidan White, a Nemzetközi Újságíró Szövet­ség elnöke a konferencián bejelentette, hogy az IFJ 10 ezer dolláros pénzalapot hozott létre, hogy ebből támogassák a független újságírók jogvédelmét, illetve humanitárius segélyt adjanak azok csa­ládjának, akiket újságírói tevékenysé­gük miatt egzisztenciális hátrányok ér­nek. Németh Zsolt bejelentette: a Mi­niszterelnöki Hivatalban testvérvárosi titkárság alakul, amely azokat a nyugati nagyvárosokat is segíti a kapcsolattar­tásban, amelyek ellenzéki vezetésű ju­goszláviai városokkal létesítettek test­vérvárosi kapcsolatokat. Szegeden hu­manitárius iroda létesül. Bodo Hombach, a stabilitási egyez­mény főkoordinátora azt mondta: a nem­zetközi közösségnek meg kell akadályoz­nia, hogy Montenegróban is végigfusson Milosevics többször megvalósított pol­gárháborús forgatókönyve. Március 29- 30-án rendezik Brüsszelben a térség sta­bilitását segítő projektek finanszírozási konferenciáját. A főkoordinátor példa­ként említette, hogy támogatásra javasol­ják egy híd építését azon a román-bolgár határszakaszon, ahol 500 kilométeren be­lül nincs híd a Dunán. Újságírói kérdésre válaszolva Bodo Hombach kijelentette: nem építenek közösen hidat Milo­­seviccsel Újvidéken, és a szerb ellenzék kérésére sem hajlandók az országot sújtó szankciók felfüggesztésére. Tanács István Háborús évforduló Koszovóban Pristinába látogatott Robertson NATO-főtitkár és Clark tábornok HÍRÖSSZEFOGLALÓNK Szigorú biztonsági intézkedések köze­pette tegnap Pristinába érkezett George Robertson NATO-főtitkár és Wesley Clark, az atlanti szövetség európai erői­nek főparancsnoka. Abból az alkalom­ból utaztak a szerbiai tartomány székhe­lyére, hogy az atlanti szövetség egy év­vel ezelőtt indította meg a légitámadá­sait Jugoszlávia ellen. (Koszovót a 78 napig tartó háború után átmeneti ENSZ- igazgatás alá helyezték, a tartományból kivonták a jugoszláv katonai és szerb rendőri erőket, helyüket nemzetközi bé­kefenntartók foglalták el.) Robertson és Clark tárgyalt Klaus Reinhardt tábornokkal, a NATO-vezeté­­sű nemzetközi békeerő (KFOR) pa­rancsnokával — írja az MTI. A NATO- főtikár és az amerikai tábornok az erede­ti tervek szerint az etnikailag megosztott Kosovska Mitrovicába is elutazott vol­na, de a látogatást az utolsó pillanatban lemondták. Megfigyelők nem zárják ki, hogy esetleg biztonsági megfontolások állnak a háttérben. Moszkvában közben bejelentették: Oroszország nem hajlandó átengedni a NATO-nak a stratégiai jelentőségű pristinai repülőteret. A légitámaszpontot még tavaly vették birtokukba az oroszok anélkül, hogy a NATO-val egyeztettek volna A támadás egyéves évfordulója kap­csán elhangzott nyugati és belgrádi érté­kelések egyaránt saját sikerről szólnak. A német védelmi miniszter helyesnek és eredményesnek nevezte a légi háborút. Rudolf Scharping a Deutschlandfunk rá­dióban kijelentette: a történtek után folytatni kell a térség újjáépítését. Milan Milutinovics szerb elnök szerint a NATO katonai-politikai vereséget szen­vedett. A nemzetközi sajtó a problémákra fi­gyelmeztet, a szerb tömegtájékoztatás pedig a NATO felelősségét taglalja. A Corriere della Sera szerint felemás mó­don valósultak meg azok a célok, ame­lyeket a NATO egy évvel ezelőtt a Szer­bia elleni bombázásokkal akart elérni. Az olasz lap megállapítja: a koszovói al­bánok elüldözésének véget vetettek, de utána következett a szerbek elleni bosz­­szúhadjárat. A Balkánt nem sikerült sta­bilizálni, és Milosevics jugoszláv elnök is hatalmon maradt. A Vecsernje Novoszti szerb kormánypárti lap kom­mentárjában úgy vélte: Koszovóban semmi sem oldódott meg. A KOSZOVÓI HÁBORÚ, 1999. MÁRCIUS 24.-JÚNIUS 11. KRONOLÓGIA Március 24.: A NATO megkezdi a légitámadásokat. Március 27.: Egy amerikai „Lopakodó" jelkése. Április 3.: A NATO 750 ezer menekültet jelent Koszodból. Április 14.: Téves NATO-támadás egy menekült­oszlopra - 64 halott. Május 8.: Bombatámadás rombolja szét Kína belgrádi nagykövetségét. Június 3.: Belgrád elfogadja a nemzetközi béketervet. MAGYARORSZÁG Június 11.: A KFOR békefenntartó erőinek állomásoztatása a pristinai repülőtér orosz csapatok által történt elfoglalásával megkezdődik. 1999 júniusa óta Köszönő ENSZ-felügyelet alatt áll. Mintegy 40 ezer KFOR-katona tartja fenn a békét, amelyet a szerbek és az albánok között erőszakcselekmények időről időre veszélyeztetnek. A HÁBORÚ MÉRLEGE ► Több mint 800 ezer koszovói albánt űztek el otthonaikból. ► Mintegy 10 ezer koszovói albánt öltek meg a szerb egységek (nyugati adatok szerint). ► Jelentős pusztítás Szerbiában és Koszovóban. MACEDÓNIA A támadások nagyobb célpontjai Hidak IlH Ipartelepek , Repülőterek | Olajfeldolgozók , Áramtermelők Menekülők távozási főirányai - NATO-főhadiszállás Forrás: Die Presse NÉPSZABADSÁG-grafika ­ Kormányarrogancia az újságírók iránt CPJ-jelentés a magyarországi sajtóviszonyokról MUNKATÁRSUNKTÓL A NATO-tagság és az európai uniós csatlakozás folyamatában elért sikerek nem rejthetik el a magyar kormány nö­vekvő arroganciáját a sajtó és különösen azon újságírók iránt, akik a kormányzó Fideszt kínosan érintő ügyek után érdek­lődnek. Ezzel a mondattal kezdődik a sajtószabadságot vizsgáló nemzetközi szervezet, a Bizottság az Újságírók Vé­delmére (CPJ) most nyilvánosságra ho­zott jelentése. A New York-i székhelyű CPJ-t 1981- ben hozták létre a sajtó, az újságírók el­leni támadások kivizsgálására és a sajtó szabadságának védelmére. Tagjai az írott és az elektronikus média (például a The New York Times, The Washington Post, CNN, NBC) jeles képviselői közül kerülnek ki. A szervezet hagyományo­san márciusban hozza nyilvánosságra az előző évre vonatkozó jelentését, amely részletesen, országról országra haladva ismerteti a CPJ sajtó­helyzetére vonat­kozó észrevételeit. Magyarországgal kapcsolatban a je­lentés elmarasztalóan szól arról, hogy Magyarországon Orbán Viktor minisz­terelnök és a Fidesz növekvő ellenőr­zést gyakorol az állami média, elsősor­ban a Magyar Televízió egyes csatorná­ja fölött. Növekszik a kormányzat into­leranciája azokkal szemben, akik a ma­gasabb körökkel kapcsolatos korrup­ciós eseteket vizsgálják. A múlt évben ötször kutattak a rendőrök szerkesztő­ségekben, valamilyen politikai botrány kirobbantásával kapcsolatban. A CPJ jelentése megemlíti Juszt László „zak­latását”, de szól a Világgazdaság, az Élet és Irodalom, illetve a Napi Ma­gyarország által megszellőztetett Pos­tabank VIP-hitel ügyről is. Részletesen szó esik az Orbán család vállalkozásait firtató cikk nyomán az ÉS elleni peres­kedésről, továbbá az azt lezáró bírói ítéletről. Ann K. Cooper, a CPJ igazgatója la­punk kérdésére elmondta: a magyaror­szági esetek természetesen nem tartoz­nak a legsúlyosabbak közé azon ötszáz ügy között, amelyeket átlagosan évente a New York-i szervezet megvizsgál. A CPJ jelentésének nyilvánosságra hoza­talával hívja fel az érintett kormányok figyelmét a sajtó szabadságával szembe­ni visszaélésekre. Az igazgatónő szerint az eddigi ta­pasztalatok azt mutatják, hogy a - külö­nösen az ENSZ szemében - nagy nem­zetközi súllyal rendelkező jelentésekben foglaltakat érdemes az érintetteknek fontolóra venniük. s Tabajdi: Késik a státustörvény MUNKATÁRSUNKTÓL Vontatottan és nehézkesen halad a hatá­ron túli magyarok anyaországi különle­ges jogállását szavatoló státustörvény előkészítése - jelentette ki tegnap Tabajdi Csaba. Az MSZP kisebbségi szakértője szerint nincs világos elkép­zelés arról sem, hogy kit és mi alapján kellene a határon túli magyarok közé sorolni, és mely intézmény dönt a kér­désben. Kijelentette: a státustörvényben szabályozni kívánt témakörökkel - mindenekelőtt az oktatással, munkavál­lalással, az egészségügyi ellátással­­ kapcsolatban egyetlen normaszöveg sem készült el. Az MSZP-politikus úgy véli, érdemi válasz még mindig nincs a státustör­vénnyel kapcsolatban felmerülő kérdé­sekre és előrelépés sem történt a szakbi­zottságok munkájában. Tabajdi szerint abban sincs egyetértés a kormányban, hogy kétharmados többséggel kell-e el­fogadni a törvényt, vagy elég lesz az öt­venszázalékos támogatottság. Úgy tud­ja: a koalícióban, sőt a Külügyminiszté­rium és a Határon Túli Magyarok Hiva­tala (HTMH) között is éles vita alakult ki a státustörvény miatt. Az MSZP-politikus szerint kérdéses, hogy egyetlen törvénnyel szabályozha­­tó-e a határon túli magyarok jogállása. A szegedi folyamat Minden bizonnyal a helsinki folyamat mintájára nevezték el a kormány­zati PR-szakemberek „szegedi folyamatnak” a jugoszláviai demokra­tikus erők támogatására indított szegedi konferenciasorozatot, illetve az ezeken elhatározott segélyakciókat, amelyekkel a szomszéd ország ellen­zéki önkormányzatait és független médiatársaságait támogatják magyar és nyugati szervezetek. Szeged nevét viszonylag olcsón és rendkívül po­zitív összefüggésben lehet belevésni a nemzetközi köztudatba­ . A tegnap befejeződött második konferencián sokszor elhangzott: a szabadság és a demokrácia letéteményesei a független rádió- és tévéállo­mások, újságok, amelyek eljuttathatják az igaz információt és a szabadon nyilvánított véleményt a polgárokhoz. Ugyanebbe a körbe tartoznak még az autonóm, jelentős saját anyagi bevételekkel rendelkező önkormány­zatok, továbbá a polgárok által alakított civil szervezetek. A hatalmon lé­vő erőkkel szembeszegülő önkormányzatokat például súlyos anyagi hát­rányok érik a belgrádi kormány részéről. A milosevicsi diktatúra termé­szetrajzához hozzátartozik, hogy a szerb államhatalom elfoglalta és saját propagandacéljainak szolgálatába állította a közszolgálati médiát. Hogy hatalmát megőrizze, ellenőrzése alá akarja vonni, vagy elhallgattatni a magán- vagy önkormányzati kézben lévő, kisebb-nagyobb helyi médiu­mokat is. Ezért ezeknek a lapoknak a nemzetközi közösség erőteljes er­kölcsi és pénzügyi támogatására van szükségük, hogy újságíróikat meg­óvhassák az egzisztenciális, illetve büntetőjogi veszélyektől. A „szegedi folyamat” a magyar kormányzat és a szegedi városmarke­ting szóhasználatában azt jelenti: Szegedről szervezik a jugoszláviai dik­tatúra fellazítását. Szeged a szabad világ utolsó bástyája, amelyet a nem­zetközi közösség azzal bízott meg, hogy a szabadság és a demokrácia ha­tárait kiterjessze a Balkán irányában. „A Nyugat, vagyis mi” - fogalma­zott beszédében Orbán Viktor miniszterelnök, aki úgy intéztette kísérői­vel a dolgot, hogy a konferenciára meghívott nyugati tudósítók ne vehes­senek részt az általa tartott sajtókonferencián. Mi, magyar újságírók csak tippelni tudtunk, mi lehet ennek az oka. A leginkább hihetőnek az tűnt: el akarta kerülni, hogy a nyugati újságírók esetleg a médiakuratóriumok ügyéről és a MIÉP-pel való együttműködésről is megkérdezzék. Míg a városháza fényes termeiben, rendőrök és kormányőrök hadának védelmében a szerb demokrácia jövőjén munkálkodtak, a dél-alföldi vá­rosban zajlik egy másik szegedi folyamat is. Ennek fejleménye, hogy el­tiltották a városházi ügyektől kollégánkat, a szegedi önkormányzat tulaj­donában lévő városi televízió szerkesztőjét. Az a bűne, hogy műsorában megszólaltatta a privatizálni kívánt önkormányzati cég vezetőjét, aki tör­ténetesen ellenzéki képviselő. Sőt, szót kapott a helyi média képernyőjén egy átszervezett szegedi folyóirat leváltott szerkesztője is. Szegeden a kábel ördöge sem alszik: ha valamelyik ellenzéki képvi­selő városházi törvénytelenségre utaló kérdéseket tesz fel, előfordul, hogy arra az időre véletlenül elmegy a kép. Az ellenzék az önkormány­zat két épületét összekötő „sóhajok hídja” alatt szokott hóban-hidegben sajtótájékoztatót tartani, mert a polgármester nem ad nekik termet a vá­rosházán. Erről a folyamatról nem kérdezte meg senki, hogy ha Szegeden ma­radnak állás nélkül hazai újságírók, ők kérhetnek-e a családjuknak huma­nitárius segélyt a Nemzetközi Újságíró Szövetség most létrehozott alap­jából. Elismerem: nem lehet a két ország helyzetét azonos mércével mér­ni. De ha már mindenáron mi akarunk nekik példát mutatni, akkor nem jó, ha a hazai ügyeinkben közben ennyire „kilóg a lóláb”. Ha a nemzet­közi kirakatban mintademokratának mutatkozik a magyar kormány és önkormányzati segédcsapata, akkor talán idehaza, a honi ellenzékkel, a hazai sajtóval, az itteni civil szervezetekkel kapcsolatban több belső meggyőződéssel kellene a demokráciát gyakorolni. Tanács István A zenekar Elkeserítő szöveget jelentetett meg internetes honlapján Fischer Iván. A Budapesti Fesztiválzenekar társalapítója, tekintélyes vezetője a világhálón közölte látogatóival: „a magyar politikusok kulturális bűnözők, ez a gyűlölettel, rasszizmussal, korrupcióval és hazugságokkal teli ország nem érdemli meg ezt a nagyszerű zenekart”. Nincs súlyosabb a nagyzenekari csendnél. Most itt ennek volna helye. A stílusérzék hiányára vallana, ha éppen karmester felett törnénk pál­cát, az arányérzék fogyatkozására, ha a fesztiválzenekar és a főváros közötti finanszírozási-irányítási vitában próbálnánk állást foglalni. Ha csak pénzről szólna a harc, nehéz volna belebeszélni abba, hogy mi a fontosabb: a kátyúzás, a kórházak vagy a zenekar. De most már legalább annyira hiányzik a kétség az együttműködésre, mint a pénz. A nézőtér­ről is megállapítható immár, hogy a viszály hangjai hamisak, torzak. A sok személyes düh és művészetféltő indulat közepette alig venni már észre, hogy a főváros az egyik legszebb intézmény­ alkotását veszít­heti el. A város, amely egy autokratikus kormány szorításával szemben a szabad kezdeményezésre, a kisstílűséggel szemben az emelkedettsé­gre hivatkozik, ez ügyben mintha önmaga ellen politizálna. Igaz, hogy ingerültségének egyik oka éppen a kormány által rámért szegénység, amelyet valamiképpen szét kell osztania az eddigi kedvezményezettek között. Magyarázható, ha nyílt összeütközésbe kerülnek a szenvedé­lyes zenekarvezetővel. De a zenekar kuratóriumával, annak elnökével is szembe kerültek. Azzal az emberrel, aki nyolc éve, még éppen a szabad demokraták által delegált polgármester-helyettesként megalkot­ta a konstrukciót, amelyben közpénz és alapítványi hozzájárulás együtt éltet egy kiváló zenekart. Az említett, Marschall Miklós később a CIVICUS, a civil szervezetek világszövetségének igazgatója lett. Immár az egyik legmarkánsabb személyisége az erős központosítás nélkül is hatékonnyá tehető kultúrafinanszírozás gondolatának és gyakorlatának. Továbbmenve: éppen akkor szorul vissza a főváros nevével összeforrott zenekar, amikor az állam költségvetési eszközök­ből, a maga jól ismert egyenes vonalú technikáival futtatja fel a Nemzeti Filharmonikus Zenekart. A kormányzat mintegy demonstrál­va a centralizáció előnyeit, magas fizetést ad, hangszereket vásárol, a tervek szerint koncerttermet épít, egyébként a magyar zenei élet hasznára, miközben a főváros zenekara tönkremehet. A világhírű karmester idegei a végsőkig feszültek, amikor zenekará­nak fizetéséért, mint valami magyar futballedzőnek, hónapról hónapra kilincselnie kell, sőt mint az ősszel, még ülősztrájkot is kell szerveznie. Rokonszenves alapállásból kiinduló politikai gyengénlátásra vall, hogy a kulturális kormányzat segítségét is elvárná a karmester, mondván, nemzeti érték a zenekar, segítsen a minisztérium is. Ne várja meg, míg elhal, s így válik belőle kulturális örökség. A kulturális kormányzatról a mai magyar viszonyok között azonban sajnos aligha képzelhető el, hogy bármiben segítsen, ami a főváros tekintélyét emeli. Fischer Iván zenei hallása nyilván abszolút. A közéleti viszont nem. Nem kapott vissza belső hangot, amely jelezte volna, hogy amit az inter­netes honlapján leírt, ma itt, ebben az elvadult szövegkörnyezetben nem­csak az ő elkeseredéséről vall. Azok szavát erősíti, netán igazolja, akik a főváros és az ő szempontjából is politikai ellenoldalról, ugyanilyen túlfűtött, bár fordított előjelű érzelmekkel fogalmaznak. Jó végszót kap­tak rossz indulatok. Még egy ok arra, hogy a kaotikus hangzavart, amely a városban kavarog, elnyomja egy erősebb, a Budapesti Fesztiválzenekar muzsikájáé­­ (vezényel: Fischer Iván). Nagy N. Péter

Next