Népszabadság, 2000. május (58. évfolyam, 101-126. szám)
2000-05-18 / 115. szám
12 NÉPSZABADSÁG FÓRUM 2000. MÁJUS 18., CSÜTÖRTÖK Április 11-én egy londoni bíróságon Charles Gray bíró elutasította David Irving angol történész keresetét Deborah Lipstadt amerikai történész és a Penguin Kiadó ellen. Irving állítása szerint Lipstadt a Holokauszttagadás című könyvében megrágalmazta őt, amikor azt állította, hogy antiszemita, náci-apologéta, Hitler csodálója, holokauszttagadó, aki tendenciózusan meghamisítja a történeti tényeket. Látszólag könnyű esetről volt szó. Irvingről addig is úgy hírlett, hogy nácibarát, most csak annyi történt, hogy ezt egy független angol bíró is megerősítette. Ám ez nem volt ilyen egyszerű. Az alpereseknek és szakértőiknek több ezer oldalnyi dokumentációt kellett összeállítaniuk, hogy bizonyítsák: Irving valóban az, aminek látszik. Irving keresete nem arról szólt, hogy kié a hitelesebb, igazabb történeti kép Hitler szerepéről, a holokausztról. Irving azt sérelmezte, hogy az ő történeti értékelését ellenfelei náci-apológiának és holokauszttagadásnak minősítik. Így ahelyett, hogy történeti vitát folytatnának vele, előzetesen megbélyegzik. Nem megcáfolni, hanem lejáratni akarják, és így akarnak kibújni az alól, hogy érdemben válaszoljanak azokra a kétségekre, amelyeket Irving a bevett történeti leírással szemben támaszt. Ebben két előfeltevés is benne foglaltatik: Irving önértékelése szerint nem antiszemita, nem holokauszttagadó, valamint osztja azt a közkeletű vélekedést, hogy aki a holokausztot tagadja, az kiiratkozik a történészszakmából, és nagyjából a rendes emberek köréből is. A per tehát arról sem szólt, hogy úriember tagadhatja-e a holokausztot, hiszen Irving ellenfelei beperlésének puszta tényével elismerte, hogy ilyet úriember nem tehet. Pedig Nagy-Britanniában, számos európai országtól eltérően, nem is tiltja törvény a holokauszttagadást. A per egyszerűbb része Irving antiszemitizmusának igazolása volt. Csak össze kellett válogatni több tucat idézetet Irving nyilvános beszédeiből és előadásaiból, amelyekben Irving azt feszegette, hogy ahhoz képest mennyi túlélője van a holokausztnak; hogy az a kis kék tetoválás vajon mennyit hozott eddig viselőjének konyhájára; hogy a zsidókat immáron háromezer éve utálják az egész világon, és vajon nem kellene-e nekik is elgondolkodniuk azon, hogy miért is. Irving szerint az nem antiszemitizmus, ha valaki kritizálja a zsidókat, hiszen semelyik náció sem lehet immunis a bírálattal szemben. (Ebben mindenki egyetértett.) Másrészt, állította Irving, az ezredéves ellenszenv a zsidók iránt tény, és ő ennek az okait elemezte (pl. a zsidó pénzemberek nem becsületesek, a zsidók túl sok kárpótlást csikartak ki Németországtól, ami visszatetszést szült satöbbi). Gray bíró más véleményen volt: „Számomra kétségen felül áll, hogy (...) Irving antiszemita. Szavai a zsidók, egyes személyek és a zsidóság egésze ellen irányulnak, és mint ilyenek, ellenségesek, támadóak és gúnyosak a zsidó emberekre, viselkedésükre, jellemükre és kinézetükre vonatkozóan egyaránt. (...) Irving számtalanszor hangot adott annak a véleményének, hogy a zsidók (...) idézték a maguk fejére a holokausztot; hogy a zsidó pénzemberek csalók; hogy a zsidók maguk gerjesztik az antiszemitizmust a kapzsiságukkal és hazug természetükkel; és így tovább.” Hát tévedett... A per „történeti része” viszont sokkal nehezebb feladat elé állította az alpereseket. Nem egyszerűen azt kellett bizonyítaniuk, hogy Irving téved, amikor azt állítja, hogy Hitler nem adott utasítást a zsidók kiirtására, hogy nem is tudott a gázkamrákról; hogy Auschwitzban nem folyt zsidók tömeges elgázosítása; hogy zsidók szisztematikus és iparszerű gyilkolása utólag költött legenda, amelyet az angol titkosszolgálat eszelt ki háborús propagandacélokból. Emellett azt is ki kellett mutatniuk, hogy Irving rosszhiszeműen jár el, manipulálja és meghamisítja a látszólag őt igazoló dokumentumokat, és elhallgatja az állításait cáfoló bizonyítékok tömegét. Irving persze tagadott: nem hallgatott Hitler felelősségéről és bűneiről, és nem is tagadta a zsidók elleni tömeggyilkosságok elkövetését - mondta, idézve vitatott könyveiből. Hivatkozott arra is, hogy saját hírlevelében mindig közreadja levéltári felfedezéseit, hogy azokat mások is ellenőrizhessék. „Vajon így viselkedik az a történész, aki a források meghamisítására készül?” Irving alapvetően két dologgal érvelt. Az első, hogy hát tévedett. Tévedni pedig emberi (történészi) dolog. Az alpereseknek azt kellett hát bebizonyítaniuk, hogy a képzett és németül kitűnően tudó Irving nem tévedhetett. Nem tévedhetett például akkor, amikor azt állította, hogy Hitler ellenezte a kristályéjszaka pogromjait, és parancsot adott azok leállítására, és ennek bizonyítására Heydrich rendőrparancsnokoknak küldött körlevelét idézte: „a zsidókat és a zsidó tulajdont meg kell védeni...” A táviratban, mint azt Evans szakértő a bírónak bemutatta, nem „zsidók” és „zsidó tulajdon”, hanem „német életek és tulajdon” áll. Irving arra hivatkozott, hogy a gót betűs szöveg nehezen olvasható, ő pedig fáradt volt és elnézte. Nem hittek neki. Már csak azért sem, mert ellenfelei több mint hetven esetben tudtak dokumentálni ilyen „hanyagságot”, és, mint arra Gray bíró fölhívta a figyelmet, ezek közül egyetlen esetben sem fordult elő, hogy Irving ne Hitler javára „tévedett” volna. Irving a történész értelmezési szabadságára is hivakozott. Gyakran hiányosak a források, nincs egyértelmű bizonyíték valamelyik verzió mellett, értelmezés áll szemben értelmezéssel, és a történésznek saját belátása és tudományos megyőződése alapján joga van választani. Irving szerint akkor, amikor őt holokauszttagadónak bélyegzik, valójában a kutatás és a kérdésfeltevés szabadságát akarják korlátozni azok, akiknek érdekük fűződik saját holokausztképük, „holokausztmitológiájuk” fenntartásához. Holott ő nem a holokausztot, hanem annak mitologikus elemeit vonja kétségbe. D. Guttenplan a per előzményeiről szóló tanulmányában (Athlantic Monthly, 2000. február) így vázolta a problémát: „A baj (...) az, hogy ami köztudott a holokausztról, az nem mindig igaz. Jóllehet a szappanná olvasztott emberek hátborzongató meséje valóban szerepelt a nácik elfoglalta Európából érkező első tudósításokban, ma már a történészek, mint kitalációt, egyhangúlag elvetik azt (...). A dachaui koncentrációs táborban valóban volt gázkamra, de sohasem használták. Belsenben egyáltalán nem voltak gázkamrák.” (Szilágyi Csaba fordítása) Irving a per két kulcskérdésében is hivatkozhatott arra, hogy „nincs ott a tettes kezében a füstölgő fegyver”. Nincs olyan dokumentum, amelyben az állna, hogy Hitler utasítást adott volna a zsidók tömeges és iparszerű legyilkolására. Továbbá nincs olyan dokumentum sem, amelyik egyértelműen tudósítana arról, hogy az auschwitzi gázkamrákban valóban több mint egymillió (és nem 4 millió, amint az a szovjet vizsgálóbizottság 1945-ben készült jelentése nyomán tévesen a köztudatba került) zsidót öltek meg. Irving szerint lehetséges, hogy az áldozatok, akiknek a számát persze Irving jelentősen alábecsüli, nem a gázkamrákban végezték, hanem járványokban, vagy a nehéz munka, az alultápláltság következtében haltak meg. A Zyklon B gáz pedig elsősorban ruhafertőtlenítésre szolgált, éppen a járványok megelőzése céljából. Az Auschwitzban ma látható krematórium és épületek nem eredetiek (valóban nem, hiszen azokat 1944 őszén a visszavonuló németek fölrobbantották), a helyszínen készült fotókon nem látható, hogy a mennyezeten lettek volna a mérgező gáz bevezetésére szolgáló lyukak (valóban nem látható). Nincs nyilvántartás a gázkamrákban kivégzettekről, vagy akár azok számáról. (Nincs.) Irving szerint az eredeti építmény nem is volt alkalmas emberek tömeges legyilkolására (sem a gázszivárgás szigetelésének nincs nyoma, sem a lift kapacitása nem volt elegendő az „Auschwitzmítoszban” állítottnak közelítőleg is megfelelő számú tetem elszállítására satöbbi). Irving érveit komolyabb elmélyülés és forráskritika nélkül nem lehetett lesöpörni. Kétségeivel az alperesek és szakértőik csak közvetett bizonyítékokat tudtak szembeszegezni. Ám azok tömegével állnak rendelkezésre. Bár a felek elfogadták, hogy a szemtanúk (akár az áldozatok, akár az elkövetők) beszámolói akkor sem teljesen megbízhatóak, ha frissiben, a háború után születtek. Browning, van Pelt és Evans szakértők a nagyszámú tanúságtétel és a közvetett bizonyítékok minden kétséget eloszlató konvergenciájával és kumulatív erejével érveltek, amit állításuk szerint jóhiszeműen és józan ésszel nem lehet kétségbe vonni. Irving „bizonyítékainak” hitele viszont erősen megkérdőjelezhető, hiszen a németek nemcsak a tábort robbantották föl, hanem megsemmisítették az auschwitzi irattárat is, továbbá az azonnal kivégzettekről eleve nem is vezettek nyilvántartást. Az is valószínűtlen, hogy minderről a birodalom Führere nem tudott, még ha erre nincs is közvetlen bizonyíték. Ismét Gray bírót idézem: „A rendelkezésemre álló bizonyítékok alapján nem lehet kétségbe vonni, hogy Hitler tudott arról, hogy a Reinhardtáborokban (ez a gázkamrákkal működő megsemmisítőtáborok gyűjtőneve) emberek elgázosítása folyik, hogy a népirtás az ő beleegyezésével és tudtával folyt. Amint ezt Irving is elismeri, Hitler tudott arról, hogy [a keleti fronton 1941- ben] tömegesen végzik ki a zsidókat, és egyetértett ezzel. Így ésszerű azt feltételezni, hogy tudott a más módokon végrehajtott tömeggyilkosságokról, így a gázosításról is. Úgy vélem, számos dokumentum, így a wannseei konferencia jegyzőkönyvének bevezetője is ezt bizonyítja. (...) Számomra teljesen valószerűtlen azt feltételezni, hogy Himmler nem kapott a gázosítási programra Hitlertől felhatalmazást, az pedig különösen, hogy mindezt Himmler eltitkolta volna Hitler elől. Himmler naplóbejegyzései tanúsítják, hogy a kérdéses időszakban, amikor a Reinhard-táborok működését Himmler közvetlenül felügyelte, Himmler rendszeresen találkozott Hitlerrel, és hogy rendszeresen tárgyaltak a zsidókérdésről.” A hiányzó lyukak fia Auschwitz-kérdésben Gray bíró pontról pontra elemezte a tárgyi bizonyítékokat. Nézzük például, mit mond a hiányzó lyukakról: „Irving állítását egy helyszínen készült fotóra alapozza, amely a leomlott mennyezet egy részét mutatja, és amelyen valóban nem láthatóak olyan rések vagy nyílások, amelyeken keresztül kéményt lehetett volna átvezetni. (...) Irving felvetését komolyan kell venni. (...) A történész feladata végső soron az, hogy mérlegelje a lyukak most tapasztalható hiányának bizonyító erejét azokkal a bizonyítékokkal szemben, amelyek viszont a kémények egykori létére utalnak. (A kérdés szakértője, van Pelt itt korabeli képekre és rajzokra hivatkozott.) Úgy vélem, van Peltnek igaza van abban, hogy ennyi idő után nehéz bizonyítani, hogy voltak-e vagy nem lyukak egy olyan a mennyezeten, amelyet 1944-ben berobbantottak. Nem világos, hogy az Irving által bemutatott képen a mennyezet mekkora része látható. A mennyezet nagyon rossz állapotban van, így ma már nehéz megítélni, lehettek-e rajta lyukak vagy sem. Az is lehetséges, hogy a lyukakat befalazták. Viszont szemtanúk látták, vagy legalábbis elbeszélték, hogy a gázkapszulákat a mennyezeten keresztül vezető lyukakon át juttatták a kamrába. Clere rajzain világosan láthatóak a kamrákban álló kémények, amelyek a padlótól a mennyezetig emelkednek, és a rajzok összhangban vannak Tauber és mások tanúvallomásaival. Az 1942-ben (vagy 1943-ban) és 1944-ben készült képeken is, bár ennek a bizonyítéknak az értelmezése nem egyértelmű, világosan láthatóak az építmények. A fentiek alapján úgy vélem, hogy egy elfogulatlan történész, aki minden bizonyítékot számba vesz, a lyukak ma tapasztalható nyilvánvaló hiányára alapozva nem vonhatja komolyan kétségbe azoknak a bizonyítékoknak a kumulatív erejét, amelyekre az alperesek hivatkoztak.” Végül Auschwitz kérdésében a bíró így összegezte a véleményét: „Számításba véve mindazokat az érveket, amelyeket Irving az alperesek által bemutatott egybevágó bizonyítékokkal szemben felhozott, arra a következtetésre jutottam, hogy objektív és elfogulatlan történész számára nem lehet kétséges, hogy Auschwitzban voltak gázkamrák, és azokat több százezer zsidó szisztematikus meggyilkolására használták.” Raul Hilberg történész az auschwitzi gázkamrák tagadásának jelentőségéről így beszélt (Athlantic Monthly, 2000. február): „A gázkamrát azzal a elképzeléssel építed, hogy tömegesen gyilkolj le embereket. Mihelyt megvan a gázkamra, akad hozzá egy elképzelésed is, és ez a teljes megsemmisítés. (...) A gázkamrának szélesebb körű jelentősége van. Tehát, amikor a gázkamrát tagadod, nemcsak az esemény egy részét tagadod, hanem az egyik meghatározó fogalmat.” A holokauszttagadás megítéléséhez először meg kellett határozni a holokauszttagadás fogalmát. R. Evans felvázolt egy több pontból álló meghatározást, melyet Irving és a bíró is elfogadott. E szerint a holokauszttagadásnak tekinthetők azok a nézetek, amelyek szerint „zsidókat nem öltek meg gázkamrákban, vagy legalábbis nem jelentős számban; a náciknak nem volt szisztematikus tervük és kísérletük arra, hogy kiirtsák az európai zsidóságot, és a zsidók elleni tömeggyilkosságokat magasabb jóváhagyás nélkül, egyéni túlkapások keretében hajtották végre; az áldozatok száma nem mérhető milliókban, a valóságos adat ennél nagyságrenddel alacsonyabb; és hogy a holokauszt nagyrészt vagy teljes egészében mítosz, melyet a szövetségesek propagandistái ötöltek ki, és a háború után pedig a zsidók éltetik tovább, hogy az újonnan alakult Izrael állam pénzügyi támogatások iránti igényét igazolják.” A felek elfogadták azt a megszorítást, hogy az áldozatok számára vonatkozó spekuláció önmagában nem holokauszttagadás, másfelől a tagadás bizonyításához nem szükséges, hogy a „tagadó” mind a négy ponttal egyetértsen. Nos, Irving tagadja, hogy Hitler a birodalom teljhatalmú ura lett volna, banalizálja Hitler antiszemitizmusát, tagadja hogy Hitler tudott a gázkamrákról. Így voltaképpen tagadja, hogy a Harmadik Birodalomban a legfelső vezetés beleegyezésével és utasításai alapján előre megfontolt és tervszerű népirtás folyt volna. Nagyságrenddel alábecsüli az áldozatok számát, és tagadja, hogy a gázkamrákat emberek iparszerű legyilkolására használták volna. Ha mindez igaz volna (mint ahogy nem az), akkor lehetne azt mondani, hogy a zsidókat ért szenvedések nem múlják felül lényegesen azokat a szenvedéseket, amelyeket a háború alatt más népeknek is el kellett szenvedniük, mint a háború természetes velejáróját. A bombázásokat, a harctéri önkényt, az egyes parancsnokok túlkapásait, a járványokat, az éhínséget, és a többi, milliónyi áldozatot követelő borzalmat. „Auschwitzban három év alatt hozzávetőlegesen háromszázezer ember pusztult el. Drezda bombázásakor egyetlen éjszaka alatt 130 ezer embert égettünk halálra” - hangsúlyozta Irving számtalanszor, Drezda-könyvére utalva. Valóban: mi volna a különbség (ha a két adat igaz volna, mint ahogy egyik sem az)? Irving elfogadta a holokauszttagadás ellenfelei által vázolt definícióját. Vajon akkor mire számított? A királynő bírája A per tanulsága: Egyfelől nehéz és bonyodalmas bebizonyítani valakiről, hogy az, aminek látszik. Másfelől be lehet. Ez utóbbi jelentőségét nem becsülném alá. Kicsit messzebbről nézve, a királynő bírája hátborzongató feladatra vállalkozott. Mégpedig arra, hogy kijelölje a kétely, az értelmezési szabadság és a tévedés ismeretelméleti ingoványa, valamint a tudatos történelemhamisítás szellemi sivataga közti határvonalat. Ehhez olyan divatjamúlt, és manapság már-már gyanúsan csengő fogalmakat hívott segítségül, mint az objektivitás, a jóhiszeműség, az elfogulatlanság, a tények. Irving tudatosan játssza a tudományos hierarchia extravagáns kihívójának szerepét, az interpretációs szabadság és az episztemológiai szkepszis kettős fegyverét forgatva. Olykor az ilyen nagy műveltségű és nagy tehetségű kriptonáciknak is kapóra jön az a tétel, hogy az igazság azé, aki a tudományosság hatalmi pozícióit birtokolja (márpedig tagadhatatlan, hogy a holokauszt narratíva, szerencsére, ilyeneké), hogy a történelem attól függ, kik írják, mert egyébiránt minden lehetséges... A királynő bírája ítéletében nemcsak Irvinget, hanem a posztmodern vulgárrelativizmus szellemét is rendreutasította. Nem lehetünk ezért eléggé hálásak neki. Mink András történész Az ingovány határa Az antifasizmus emlékezése Mauthausenben Múlt vasárnap sok ezred magunkkal ott álltunk az egykori mauthauseni koncentrációs tábor főterén, a hírhedt Appellplatzon, ahol egykor az SS-legények sorakoztatták fel és állatták sokszor órákig, néha fél napig a fagyban a hiányosan táplált, támolygó foglyokat. Most, a láger felszabadításának 55. évfordulóján, a májusi napsütésben, a még élő egykori foglyok - vagy hozzátartozóik, barátaik és országaik hivatalos képviselői vonultak fel végeláthatatlan menetben, nemzeti zászlaikkal - az olaszok több tucat címeres városi lobogó alatt, polgármestereikkel az élen. Az amerikai delegációban ott volt, s óriási ünneplésben részesült az a veterán katona, aki annak idején elsőnek hatolt be tankjával a Duna feletti dombon 1938- ban épült várszerű tábor területére. Az osztrák kormányt a rendezőség távol tartotta a demonstrációtól, felvonultak viszont az osztrák közélet ismert személyiségei, továbbá — nem is csendesen, Widerstand kiáltással ellenállásra híva - a különféle osztrák baloldali, antifasiszta ifjúsági szervezetek. Este a tábor alatti kőbányában, a hírhedt „halállépcső” tövében, amelynek 185 fokán a foglyok, köztük apám is, vállukon cipelték fel egykor a kőtömböket, a Bécsi Filharmonikusok Beethoven kilencedik szimfóniáját adták elő. A megrendítő előadást a bécsi Stephanskirche tövében legalább ezredmagunkkal nézhettük és hallgathattuk végig, élő közvetítésben. Felemelő, nagy élmény volt a magunkfajta túlélők számára, hogy Európában létezik, él és hat a harcos antifasizmus, amely nem csupán elfelejteni, hanem eltorzítani, kifordítani sem engedi e vészes korszak történetét és tanulságait. Ugyanakkor keserű és lesújtó tapasztalat volt a magyar részvétel gyengesége. Tudni kell, hogy a Mauthausen KZ valóban nemzetközi (és többségében nem is zsidó) fogolytömegében az oroszok utáni második legnépesebb, mintegy húszezer fős csoportot a magyarok alkották. 1944 tavaszán oda szállították a lefogott politikai és gazdasági vezetők (Peyer Károly és a szocdem vezérkar, gróf Sigray Antal és néhány más legitimista politikus, Andorka Rudolf tábornok, Rassay Károly és liberális társai, Parragi György és néhány más németellenes publicista, Goldberger Leó és több más nagytőkés) többségét, majd 1945 elején a visszavonuló keleti frontról oda hajtották gyalogmenetben a munkaszolgálatos századokat is. (Egy Berlinből átszállított háromezer fős fogolycsoportból, miután a téli éjszakában vízzel locsolták őket az Appellplatzon, reggelre háromszáz ember maradt élve.) Nos, a hatalmas francia, olasz, spanyol delegációk és a kisebb létszámú, de erőteljes és ugyancsak lelkes fogadtatást kiváltó lengyel, orosz, ukrán, cseh, szlovák és más nemzetbeli csoportok felvonulása után az alig húszfőnyi és minden karaktert és hitelességet nélkülöző magyar delegáció megjelenése teljesen észrevétlen maradt. Ezúttal nem vádolnám az állami szerveket, mert a zászló mellett ott volt a bécsi magyar nagykövet asszony és még néhány hivatalos személy. Annál inkább hiányoztak - egykét tisztes kivétellel - a nem hivatalosak. Nincsenek ismereteim az előkészületekről és a felelősökről, nem is személyeket vagy szervezeteket kívánok kipécézni, de a jelenség oka amúgy is mélyebben fekszik. A lényeg az, hogy Magyarországon nincs számottevő antifasiszta tradíció. Ami volt, nagyrészt kiveszett, s ami maradt, az a kommunisták kezén kompromittálódott. Pedig egyre nagyobb szükség volna rá. Persze tudjuk jól, e tradíció hiányának mélyen fekvő történelmi okai vannak, hiszen ugyanezért nem tudott kibontakozni igazi antifasiszta ellenállás sem a háború alatt. De a magyar munkásság, az értelmiség, sőt a polgárság egy nem jelentéktelen részében élt az antifasiszta beállítottság, s a háború után éppen erre alapozhattak az újjászerveződő demokratikus pártok (nemcsak az MKP és az SZDP, hanem részben még a kisgazdapárt is!). A kommunista diktatúra azután négy évtizeden át folyamatosan és alávalóan visszaélt ezzel az érzelmi tartalékkal, az utolsó tíz évben pedig a magára talált jobboldal mindent megtett, hogy az antifasizmust azonosítsa a bolsevizmussal. S bár nem tagadható, hogy a szovjet és a nemzetközi kommunizmus fél évszázadon át rendszeresen manipulálta az antifasiszta mozgalmakat és szervezeteket, azt se merje senki tagadni, hogy létezett és létezik demokratikus antifasizmus is, amely egybeesik a demokratikus antikommunizmussal. Legfőbb ideje e kettős tradíciót újjáéleszteni! Litván György történész