Népszabadság, 2001. január (59. évfolyam, 1-26. szám)
2001-01-20 / 17. szám
NÉPSZABADSÁG HÉTVÉGE 2001. JANUÁR 20., SZOMBAT 29 SZIJJ FERENC Kenyércédulák / Vasárnap Rámgyullad a villany, mert mozgás vagyok, érzékel az érzékelő. De néha nem érzékel, és akkor külön mozogni kell, dugni a kulcsot a kulcslyuk felé, vagy legalábbis úgy csinálni a nagy sötétben. Merthogy a kapuban vagyok, jövök haza, csókolom, vagy nem is haza, csak itt lakom, ha egyáltalán itt és lakni és kicsoda, mikor. Ezt abban a felvilágló pillanatban senki nem tudhatja, egy egész utca se hirtelen, bármennyire is az ablakok és falak mögül már mióta bárkit. Mozognom kell, hogy érzékeljenek, pedig én, és itt jó- vagy rosszhiszem szerint, köszönöm, jöhetne más és más beállítása a borzongatásnak. Néha egészen közelről látom, ahogy jövök, a fényes telefonfülkében egy nőnek az arcát, vagy hallok meg a kocsma előtt egy utolsó figyelmeztetést, és már ott se vagyok. Csak nyomulnék egyre befelé a fényről a biztos félhomályba, de hogyan oszlassam el, főleg így, háttal, nagykabátban, az összes tévhitet, amikor pedig kifelé is, bár kevésbé látványosan, vagy ha máshol, már bocsánat, de évekig gyűlt ellenem a legközelibb gyanú, hiába teszek vagy nem teszek lépéseket. ----------------------------------------------------------------------- ♦ ----------------------------------------------------------------------Szijj Ferenc (1958) Déry-díjas, legutóbbi verseskönyvét Kéregtorony címmel 1999-ben adta közre a Jelenkornál. FODOR ÁKOS Egy optikai megfigyelés NAICA-ábra mód csak messziről látszom - ki rám lép, mit sem sejt. Tragikus helyzet mikor látványod eltakarja a tükröt: világtalan vagy Philemon és Baucis - unisono mindenki szép, de a Legszebb, aki csúffá melletted lett Este visszasugárzom, amit kaptam, mint a kő a Nap melegét ------------------------------------------------------------------------ - -----------------------------------------------------------------------Fodor Ákos (1945) legutóbbi könyve Addig is címmel 1999-ben jelent meg a Fabyennél. A kulcs Radnai Bélára csütörtökön, a kora esti órákban rámosolygott egy lány. Ez azután történt, hogy Radnai Béla leszállt a villamosról, a járdasziget szélén megvárta, míg a lámpa zöldre vált, majd átment a kijelölt gyalogátkelőhelyen. Az úttest túloldalán a járdaszegélyben megbotlott, kérésen múlott, hogy nem hasalt el az aszfalton — a tér szélén megállt, és mintha a híradástechnikai kereskedés kirakatát nézegetné, a bolt felé fordulva megigazította a ruháját. Visszagyűrte az ingét, gondja volt rá, hogy a gallér a pulóver fölé kerüljön, levette és újból föltette a sapkáját, papír zsebkendővel végigsimította a cipőjét (a zsebkendőt négyzetbe hajtva a kezébe fogta, hogy majd a legközelebbi kukába bedobja), és elindult a tér belseje felé. Ekkor mosolygott rá a lány. Csinos, fiatal lány volt, mosolya a gyér utcai világításban is ragyogott, és Radnai Béla szívét bizsergető meleg járta át. Radnai Bélára nem nagyon szoktak a lányok rámosolyogni. Sőt, nyugodtan mondhatjuk: gimnazista unokahúgán kívül az utóbbi években egyetlen lány se mosolygott reá. (Az unokahúg is csak karácsony, születésnap és egyéb ajándékozások alkalmával.) A pszichológusok - akikhez a szülei járatták Radnai Bélát - véleménye megoszlott azt illetően, vajon Radnai Béla természetében van valami, amitől nem mosolyognak rá a lányok, avagy a lányok eredendő gonoszságukban nem mosolyognak Radnai Bélára, és ez súlyosan terheli Radnai Béla személyiségét. „Pedig áldott, jó gyerek — szokták mondani Radnai Béla szülei. S ahhoz képest, hogy friss diplomás, elég szépen keres.” Az egyik pszichológus úgy vélte: Radnai Béla évekkel ezelőtt (talán a mindenki számára problémás kamaszkor körül) elvesztette önmagához a kulcsot. Kalickába zárta magát, és hiába próbálja ezt ő belülről, illetve mások kívülről feszegetni, addig nincs esély a megnyitásra, amíg az a bizonyos kulcs a lélek belső bugyraiból nem kerül elő. A szülők nem nagyon értették a dolgot, Radnai Béla sem, ámde a szakember véleményére adni kell, úgyhogy fő célul tűzték ki: Radnai Bélához meg kell találni a kulcsot, amely a terheltséget megszüntetve a személyiséget szabaddá teszi. A pszichológus intette őket: próbálják finoman, észrevétlenül kezelni a dolgot. A szülők igyekeztek így kezelni. Amikor esténként megkérdezték a hivatalból hazajövő Radnai Bélától: „No, Béla, mi volt ma a munkahelyen?”, arra is ügyeltek, össze ne nézzenek, és csak este, lefekvés után, suttogva beszélték meg, milyen jeleket véltek fölfedezni, hogy áll a kulcskeresés. Csütörtökön, a kora esti órákban Radnai Béla úgy érezte: a dolgok jóval egyszerűbbek, mint ahogy ő azt bármikor is gondolta. A lány csinos és fiatal volt, mosolygott, és Radnai Béla szívét bizsergető meleg járta át. Képzelete sebesen cikázott, fantáziája egy szemvillanás alatt a kézfogóig jutott. Az jutott eszébe, talán van nála annyi apró, hogy a lányt meghívja egy kávéra. Aztán egyszeriben az tornyosult elébe problémaként: a mosolygó tüneményt hogyan szólítsa meg. A bizsergető meleg után Radnai Bélának a torkában dobogott a szíve, ám a lány megoldotta a helyzetet, csengő hangon azt kérdezte: „Nem akarsz?...” Radnai Béla nyögött, hebegett, torkából artikulálatlan hangok törtek elő, majd sebes léptekkel elindult a tér túlsó vége, a piaccsarnok felé. „Anyu finomfőzeléket főz vacsorára — erőltette magára a gondolatot. — Sárgarépa, fehérrépa, zöldborsó — kicsivel később hozzátette: — Kávéra nem is lett volna pénz.”Benedek Szabolcs TETTAMANTI BÉLA RAJZA ♦ napi aktualitásokkal értelmezett szövegek és elbeszélések fonadékával bizonyítani tudja: a jó irodalom felemelően szórakoztató időtöltés, a jó történetek, a jó könyvek éppoly izgalmasak lehetnek, mint egy rockkoncert vagy focimeccs. Alessandro Baricco rendületlenül küzd az irodalom ügyéért. Legújabb sakkhúzása egy rendhagyó könyvesbolt, mely nemrég — ottjártam előtt alig hat nappal — nyílt meg Torino központjában, a Piazza Bodoni sarkán. Alapterülete kicsi, mindössze száz négyzetméter. A belépőt egy falfelirat, egy irodalomtörténeti idézet fogadja, Nóra Joyce egy mondata, amelyet férjéhez, a híres-neves íróhoz intézett egyik levelében: „Mondja, kérem, miért nem ír maga olyasmit, amit megértenek az emberek?!” Baricco boltjában minden eladásra kínált kötet kitárulkozik a potenciális vásárló előtt: minden vevőjelölt három-három perces ismertetőt kap ugyanis minden könyvről, amellyel közelebbről meg akar ismerkedni. Részint hangfelvételről, amelyet fülhallgatón meghallgathat, mint a lemezt a lemezboltban, részint pedig élőszóban, minthogy mindegyik könyvnek van egy-egy „gondviselője”, illetve, ahogy ők mondják: „keresztapja, keresztanyja”. A felvételek és a „gondviselők” ismertetik, magyarázzák és reklámozzák a könyvet. Persze ahhoz, hogy minden könyv ilyen tiszteletteljes és különleges bánásmódban részesülhessen, határt kellett szabni a polcra helyezett könyvek számának. Egyszerre csak huszonnyolc lehet kinn, egyetleneggyel sem több. A szám változhatatlan, de a kitett könyvek változnak, havonta levesznek tízet a polcokról, és tíz másikkal felváltják. Az újabbakat hasonlóképp ellátják ismertetőkkel, magyarázatokkal, reklámszövegekkel. Nemcsak a könyveket váltogatják rendszeresen, hanem azokat is, akik kiválasztják és ajánlják a polcokra kerülő műveket. Most fordítók, írók, kritikusok végzik ezt, de Baricco szélesíteni akarja a kört. Nemcsak a kultúrával kereskedők világából, hanem a társadalom sokféle rétegéből akarja összeválogatni az ajánlókat. Csak az a lényeg, hogy olvasni szerető emberekről legyen szó, akiknek van ízlése, és akikben megvan a képesség arra, hogy világosan és meggyőzően kifejtsék három perc alatt, miért érdemes elolvasni az általuk ajánlott könyvet. A 28 szerencsés kötet kiválasztásában nincs semmilyen kötöttség, szóba jöhet bármilyen stílus, bármely korszak és akármelyik nyelv. Íme ízelítőül néhány szerző és néhány cím az első válogatásból, hogy érzékelhető legyen a kínálat változatossága: Jean-Jacques Rousseau Vallomásai, Charles Bukowski történetei, Alberto Savinio, Philip Roth, Jorge Ibargüengoitia, William Vollman, Virginia Woolf, Georges Simenon, Serena Vitale, Joao Guimaras Rosa, Antonio Moresco, Sebastian Junquer és Antónia ’S. Byatt regényei, hogy csak néhány nevet említsek. Rendületlen kérdezősködésem, hogy alkalmas-e kereskedelmi túlélésre az ilyen könyvesbolt, csak mosolygást és ásítozást váltott ki a vállalkozásban érdekelt barátaimból. A bolt működésének első hat napja alatt napi átlagban ötven kötet kelt el. Flát olyan rossz kezdet ez? — kérdeztek vissza. Igazán eredeti kezdeményezésről van szó, olyanról, amely a könyvek mélységes, szívből jövő szeretetéről tanúskodik. Nem általában van itt szó a könyvről, hanem nagyon konkrétan erről meg amarról a könyvről, minden egyesről, amely helyet kapott e szentélyhangulatot, ünnepélyességet árasztó bolt arisztokratikus polcain. Hiszen egyik sem személytelen mechanizmusok (piaci erők, kereslet és kínálat törvénye) működésének következtében került ide, hanem egy-egy olvasó szeretetének, elismerésének és hálájának jeléül, azért, mert az illető olvasó néhány lelkesült, ábrándos és boldog órát vagy napot köszönhet az adott könyv lapjainak, és most leghőbb vágya, hogy másokat is hozzásegítsen a boldogító élményhez. Persze nem a piac tagadásáról van itt szó, hanem arról, hogy a kiadói és szerzői haszon biztosítása mellett a könyvpiac az irodalmi kultúrát is előmozdíthatja, és élni is kell ezzel a lehetőséggel. Népszerűsíteni kell az érdemes műveket, meg kell nyerni, nevelni kell az olvasókat, amíg ez az érdekeiket szolgálja. Ha Baricco számítása beválik, és ez a kis könyvesbolt sikeres lesz, sok hozzá hasonló születhet még Torinóban és szerte Itáliában. Ha így történne, bátorítást kapnának a jó kiadók is, amelyek szívesen adnának ki minőségi könyveket, de - üzleti kudarctól tartva - most nem mernek belevágni, mert nincs megfelelő terjesztői hálózatuk. Ha minden ilyen kedvezően alakulna, akkor a fojtogatóan túltengő kiadványok mennyisége is mérséklődne a minőség javára. Utópia lenne mindez, egy regényíró ábrándozása? Meglehet. Mindenesetre Alessandro Baricco csodálatos példát mutat azoknak az íróknak és olvasóknak, akik csak sírnak Bűnbánó Magdolnaként, panaszolják az értékes irodalom enyészetét, a televízió zsarnoki uralmát, a futószalagon készülő, silány irodalmi tömegcikkek terpeszkedő hivalkodását, siratják a megakönyvesházak által elpusztított régi jó kis könyvesboltokat, megjövendölve, hogy már a közeli jövőben kihal az emberiségből az érzékeny olvasó. Lehet, hogy Baricco is hasonló félelmekkel tekint az irodalom jövőjébe, de ő nem ringatja magát sem a szánandó áldozat, sem a látnok Cassandra kényelmes szerepébe, hanem a tettek mezejére lépett, és valóságos titánként küzd annak védelmében, amit szeret, ami az élete. Filozófiája roppant egyszerű: ha fontos az irodalom, ha megmentésre méltó, akkor mentsük meg! Hogyan? Legfőképpen, persze, jó könyvek írásával. Ám mivel az ilyen könyvek általában nem valami széles közönséghez jutnak el, meg kell próbálni jó olvasókat nevelni, ezernyi fortélyt latba vetve. Na és persze, ha lehetséges, jó írókat is, olyanokat, akik ébren tudják tartani az új nemzedékekben az igényt az irodalmi minőségre. Lehetséges ez? Igen, lehetséges. Csak egy kis képzelőerő és kitartás kell hozzá, amire az írónak amúgy is nagy szüksége van. Higgyétek meg, barátaim, csodákat tehetünk az irodalomért! Nem hiszitek? Menjetek csak el Torinóba! Lássatok és ámuljatok! (Copyright: Mario Vargas Llosa és Diario El Pais, S. L.) A kritika kora Radnóti Sándor: A piknik Radnóti Sándor újabb írásai közül az ide felvettek a reflexióra reflektálnak, az értelmezést értelmezik: kritikus ír bennük kritikailag a kritikáról. Amit pedig önök éppen olvasnak, az a kritikus kritikája a kritika kritikáját író kritikusról. Naivabb korok, helyzetek vagy beállítódások embere, aki az eredeti, elsődleges, önmagát mondó és önmagáért beszélő megnyilvánulásokat tanulja meg tisztelni, az ilyen tevékenységet nyilván képtelennek és nevetségesnek érzi. De hát a jelek szerint nemigen tudunk máshogy tenni és másmilyennek lenni. Napjaink levegője „kései” és „alexandriai”. Mindenfelől többszörös reflexiók, metareflexiók és meta-metareflexiók záporoznak az elmére, fűszerezőleg vagy besavanyítólag, ahogy tetszik. Azaz - legalábbis fokozati-súlyozati értelemben - a kritika korát éljük. Ezen belül az irodalomkritika korát, amelyet Radnóti Sándor - lényegében az angol criticism műszó jelentéskörének megfeleltetve - könyvében egyszerűen kritikának nevez. (Amelynek a napi „zsurnálkritika” — például ez az írás — csupán egyik véglete, s amelybe tudvalevőleg jócskán, bár változó arányban, beleértődik sok minden abból is, amit magyarul hagyományosabban irodalomtudománynak, irodalomelméletnek, sőt esztétikának nevezünk.) Kötetének címadó tanulmányában, A piknikben gyakran érinti azt a kérdést, hogy miként válhatott az utóbbi három-négy évtized során, nagyjából a strukturalista nyitást követően a criticism, a kritikai-irodalomtudományi terület afféle „mestertudománynyá”, kiindulásmodellé, irányító metaforává és keretmítosszá a társadalomtudományokban. Ami mármost a meritumon túl, mintegy metareflexív értelemben érdekes: az eredendően elméleti fogékonyságú szerzőnek, miközben igen bonyolult elméleti kérdések elméleti értelmezését végzi el, neki magának csupán elméletei vannak, de nincs alapelmélete, azaz a tárgyalt jelenségek természetére vonatkozó, filozófiailag indokolt előfeltevés rendszere. Helyette, végeredményét tekintve üdvösen, valamiféle (Husserltől hirtelenjében kikölcsönzött és itt meglehetősen metaforikus értelmű kifejezéssel) „természetes beállítódás” jellemzi. Az az implicit meggyőződés, hogy vannak, mégpedig adott módon, tőlünk független dolgok (esetünkben: irodalom, szerző, eredet, mű, szöveg, jelentés és olvasó), megismerhető és értelmezhető adottságok, tények vagy tárgyak. Radnóti persze „reflektáltabb” annál, hogy ne tudná: mindez nem ilyen egyszerű. Mégis — talán jobb híján, talán éppen a legjobb lehetőségként — ironikusan és feltételesen ugyan, de elfogadja, és viszonyítási pontként használja ezt a beállítódást. Van ennek valami köze ahhoz is, hogy Radnóti szellemi működésében az ő eredetileg németes elméleti tájékozottságához képest ma már - a kötet hivatkozásait számolgatva, tehát akár mennyiségileg is - túlsúlyban van az angol-amerikai vagy angolszász tájékozódás. Ebből, egyebek között, a köznapi józan ész, a common sense megbecsülése is következik számára. A dolgoknak van ésszerű mértékük, a mindennapi tudat - reflektálatlansága ellenére - fundamentálisan igaz tudat, és az általa kijelölt erkölcsi-ízlésbeli határok legalábbis hasznos határok. Halk, de határozott szólamként ott van ez a meggyőződés a kötet több tanulmányában is, a Földényi F. Lászlóval a bécsi akcionizmus kapcsán vitatkozóban például. S jelen van ugyanez Radnóti nyelvében-stílusában is. A régről való, „lukácsóvodista” korszakában tanult németes fantomfogalmak megritkultak (teljesen ki nem vesztek ugyan: innen üzenem, hogy most már azért elmennék az objektiváció szó temetésére). Nyelvhasználatában ugyanakkor megjelent az angolosamerikaias nyelvkritikai óvatosság: nem bízhatjuk rá magunkat naivan a szavakra, mert a szavak, ellenőrzés híján, megbízhatatlanok, de ellenőrzött érvényük is korlátozott és feltételes. Így, ennek szellemében lesz A könyvember című, Jean Paulról remekelt posztmodern visszakeresés a posztmodern fogalmának mintegy tehermentesített alkalmazása. S így lesz a Kulcsár Szabó Ernő Esterházy-könyvéről írott bírálata (A posztmodern zsandár) ugyanezen fogalom eszkatologikusancezurálisan agyonterhelt használatának a kritikája, sőt a fogalom ilyen formában való végső hasznavehetetlenségének közvetett bizonyítása. Radnóti könyvében tehát az elmélet kalandja ötvöződik a józan mértéktudással, pontosabban avval, amit Frank Kermode (akit a szerző teljes joggal és a recenzenssel mélységes egyetértésben nevez „az egyik legnagyobb élő angol kritikusnak”) egy helyütt „írástudói szkepszisként” aposztrofál nélkülözhetetlennek. (Magvető) Takács Ferenc