Népszabadság, 2001. január (59. évfolyam, 1-26. szám)

2001-01-20 / 17. szám

NÉPSZABADSÁG HÉTVÉGE 2001. JANUÁR 20., SZOMBAT 29 SZIJJ FERENC Kenyércédulák / Vasárnap Rámgyullad a villany, mert mozgás vagyok, érzékel az érzékelő. De néha nem érzékel, és akkor külön mozogni kell, dugni a kulcsot a kulcslyuk felé, vagy legalábbis úgy csinálni a nagy sötétben. Merthogy a kapuban vagyok, jövök haza, csókolom, vagy nem is haza, csak itt lakom, ha egyáltalán itt és lakni és kicsoda, mikor. Ezt abban a felvilágló pillanatban senki nem tudhatja, egy egész utca se hirtelen, bármennyire is az ablakok és falak mögül már mióta bárkit. Mozognom kell, hogy érzékeljenek, pedig én, és itt jó- vagy rosszhiszem szerint, köszönöm, jöhetne más és más beállítása a borzongatásnak. Néha egészen közelről látom, ahogy jövök, a fényes telefonfülkében egy nőnek az arcát, vagy hallok meg a kocsma előtt egy utolsó figyelmeztetést, és már ott se vagyok. Csak nyomulnék egyre befelé a fényről a biztos félhomályba, de hogyan oszlassam el, főleg így, háttal, nagykabátban, az összes tévhitet, amikor pedig kifelé is, bár kevésbé látványosan, vagy ha máshol, már bocsánat, de évekig gyűlt ellenem a legközelibb gyanú, hiába teszek vagy nem teszek lépéseket. ----------------------------------------------------------------------- ♦ ----------------------------------------------------------------------­Szijj Ferenc (1958) Déry-díjas, legutóbbi verseskönyvét Kéregtorony címmel 1999-ben adta közre a Jelenkornál. FODOR ÁKOS Egy optikai megfigyelés NAICA-ábra mód csak messziről látszom - ki rám lép, mit sem sejt. Tragikus helyzet mikor látványod eltakarja a tükröt: világtalan vagy Philemon és Baucis - unisono mindenki szép, de a Legszebb, aki csúffá melletted lett Este visszasugárzom, amit kaptam, mint a kő a Nap melegét ------------------------------------------------------------------------ - -----------------------------------------------------------------------­Fodor Ákos (1945) legutóbbi könyve Addig is címmel 1999-ben jelent meg a Fabyennél. A kulcs Radnai Bélára csütörtö­kön, a kora esti órákban rámosolygott egy lány. Ez azután történt, hogy Radnai Béla le­szállt a villamosról, a járdasziget szélén meg­várta, míg a lámpa zöld­re vált, majd átment a kijelölt gyalogátkelőhe­lyen. Az úttest túlolda­lán a járdaszegélyben megbotlott, kérésen múlott, hogy nem hasalt el az aszfalton — a tér szélén megállt, és mint­ha a híradástechnikai kereskedés kirakatát né­zegetné, a bolt felé for­dulva megigazította a ruháját. Visszagyűrte az in­gét, gondja volt rá, hogy a gallér a pulóver fölé kerüljön, levette és új­ból föltette a sapkáját, papír zsebkendővel vé­gigsimította a cipőjét (a zsebkendőt négyzetbe hajtva a kezébe fogta, hogy majd a legköze­lebbi kukába bedobja), és elindult a tér belseje felé. Ekkor mosolygott rá a lány. Csinos, fiatal lány volt, mosolya a gyér utcai világításban is ragyogott, és Radnai Béla szívét bizsergető meleg jár­ta át. Radnai Bélára nem nagyon szoktak a lányok rámosolyogni. Sőt, nyugodtan mondhatjuk: gimna­zista unokahúgán kívül az utóbbi évek­ben egyetlen lány se mosolygott reá. (Az unokahúg is csak karácsony, születés­nap és egyéb ajándékozások alkalmá­val.) A pszichológusok - akikhez a szülei járatták Radnai Bélát - véleménye meg­oszlott azt illetően, vajon Radnai Béla természetében van valami, amitől nem mosolyognak rá a lányok, avagy a lá­nyok eredendő gonoszságukban nem mosolyognak Radnai Bélára, és ez sú­lyosan terheli Radnai Béla személyisé­gét. „Pedig áldott, jó gyerek — szokták mondani Radnai Béla szülei.­­ S ahhoz képest, hogy friss diplomás, elég szépen keres.” Az egyik pszichológus úgy vélte: Radnai Béla évekkel ezelőtt (talán a mindenki számára problémás kamasz­kor körül) elvesztette önmagához a kul­csot. Kalickába zárta magát, és hiába próbálja ezt ő belülről, illetve mások kí­vülről feszegetni, addig nincs esély a megnyitásra, amíg az a bizonyos kulcs a lélek belső bugyraiból nem kerül elő. A szülők nem nagyon értették a dol­got, Radnai Béla sem, ámde a szakem­ber véleményére adni kell, úgyhogy fő célul tűzték ki: Radnai Bélához meg kell találni a kulcsot, amely a terheltséget megszüntetve a személyiséget szabaddá teszi. A pszichológus intette őket: pró­bálják finoman, észrevétlenül kezelni a dolgot. A szülők igyekeztek így kezelni. Amikor esténként megkérdezték a hiva­talból hazajövő Radnai Bélától: „No, Béla, mi volt ma a munkahelyen?”, arra is ügyeltek, össze ne nézzenek, és csak este, lefekvés után, suttogva beszélték meg, milyen jeleket véltek fölfedezni, hogy áll a kulcskeresés. Csütörtökön, a kora esti órákban Radnai Béla úgy érezte: a dolgok jóval egyszerűbbek, mint ahogy ő azt bármi­kor is gondolta. A lány csinos és fiatal volt, mosoly­gott, és Radnai Béla szívét bizsergető meleg járta át. Képzelete sebesen ciká­zott, fantáziája egy szemvillanás alatt a kézfogóig jutott. Az jutott eszébe, talán van nála annyi apró, hogy a lányt meg­hívja egy kávéra. Aztán egyszeriben az tornyosult elébe problémaként: a mo­solygó tüneményt hogyan szólítsa meg. A bizsergető meleg után Radnai Bélá­nak a torkában dobogott a szíve, ám a lány megoldotta a helyzetet, csengő han­gon azt kérdezte: „Nem akarsz?...” Radnai Béla nyögött, hebegett, torká­ból artikulálatlan hangok törtek elő, majd sebes léptekkel elindult a tér túlsó vége, a piaccsarnok felé. „Anyu finomfőzeléket főz vacsorára — erőltette magára a gondolatot. — Sárga­répa, fehérrépa, zöldborsó — kicsivel ké­sőbb hozzátette: — Kávéra nem is lett volna pénz.”Benedek Szabolcs TETTAMANTI BÉLA RAJZA ♦ napi aktualitásokkal értelmezett szöve­gek és elbeszélések fonadékával bizo­nyítani tudja: a jó irodalom felemelően szórakoztató időtöltés, a jó történetek, a jó könyvek éppoly izgalmasak lehetnek, mint egy rockkoncert vagy focimeccs. Alessandro Baricco rendületlenül küzd az irodalom ügyéért. Legújabb sakkhúzása egy rendhagyó könyves­bolt, mely nemrég — ottjártam előtt alig hat nappal — nyílt meg Torino központ­jában, a Piazza Bodoni sarkán. Alapte­rülete kicsi, mindössze száz négyzet­­méter. A belépőt egy falfelirat, egy iro­dalomtörténeti idézet fogadja, Nóra Joyce egy mondata, amelyet férjéhez, a híres-neves íróhoz intézett egyik leve­lében: „Mondja, kérem, miért nem ír maga olyasmit, amit megértenek az emberek?!” Baricco boltjában minden eladásra kí­nált kötet kitárulkozik a potenciális vá­sárló előtt: minden vevőjelölt három-há­rom perces ismertetőt kap ugyanis min­den könyvről, amellyel közelebbről meg akar ismerkedni. Részint hangfelvétel­ről, amelyet fülhallgatón meghallgathat, mint a lemezt a lemezboltban, részint pedig élőszóban, minthogy mindegyik könyvnek van egy-egy „gondviselője”, illetve, ahogy ők mondják: „keresztapja, keresztanyja”. A felvételek és a „gond­viselők” ismertetik, magyarázzák és reklámozzák a könyvet. Persze ahhoz, hogy minden könyv ilyen tiszteletteljes és különleges bánás­módban részesülhessen, határt kellett szabni a polcra helyezett könyvek szá­mának. Egyszerre csak huszonnyolc le­het kinn, egyetleneggyel sem több. A szám változhatatlan, de a kitett könyvek változnak, havonta levesznek tízet a pol­cokról, és tíz másikkal felváltják. Az újabbakat hasonlóképp ellátják ismerte­tőkkel, magyarázatokkal, reklámszöve­gekkel. Nemcsak a könyveket váltogatják rendszeresen, hanem azokat is, akik ki­választják és ajánlják a polcokra kerülő műveket. Most fordítók, írók, kritiku­sok végzik ezt, de Baricco szélesíteni akarja a kört. Nemcsak a kultúrával ke­reskedők világából, hanem a társadalom sokféle rétegéből akarja összeválogatni az ajánlókat. Csak az a lényeg, hogy ol­vasni szerető emberekről legyen szó, akiknek van ízlése, és akikben megvan a képesség arra, hogy világosan és meg­győzően kifejtsék három perc alatt, mi­ért érdemes elolvasni az általuk ajánlott könyvet. A 28 szerencsés kötet kiválasztásában nincs semmilyen kötöttség, szóba jöhet bármilyen stílus, bármely korszak és akármelyik nyelv. Íme ízelítőül néhány szerző és néhány cím az első válogatás­ból, hogy érzékelhető legyen a kínálat változatossága: Jean-Jacques Rousseau Vallomásai, Charles Bukowski történe­tei, Alberto Savinio, Philip Roth, Jorge Ibargüengoitia, William Vollman, Virgi­nia Woolf, Georges Simenon, Serena Vitale, Joao Guimaras Rosa, Antonio Moresco, Sebastian Junquer és Antónia ’S. Byatt regényei, hogy csak néhány ne­vet említsek. Rendületlen kérdezősködésem, hogy alkalmas-e kereskedelmi túlélésre az ilyen könyvesbolt, csak mosolygást és ásítozást váltott ki a vállalkozásban ér­dekelt barátaimból. A bolt működésének első hat napja alatt napi átlagban ötven kötet kelt el. Flát olyan rossz kezdet ez? — kérdeztek vissza. Igazán eredeti kezdeményezésről van szó, olyanról, amely a könyvek mélysé­ges, szívből jövő szeretetéről tanúsko­dik. Nem általában van itt szó a könyv­ről, hanem nagyon konkrétan erről meg amarról a könyvről, minden egyesről, amely helyet kapott e szentélyhangula­tot, ünnepélyességet árasztó bolt arisz­tokratikus polcain. Hiszen egyik sem személytelen mechanizmusok (piaci erők, kereslet és kínálat törvénye) mű­ködésének következtében került ide, ha­nem egy-egy olvasó szeretetének, elis­merésének és hálájának jeléül, azért, mert az illető olvasó néhány lelkesült, ábrándos és boldog órát vagy napot kö­szönhet az adott könyv lapjainak, és most leghőbb vágya, hogy másokat is hozzásegítsen a boldogító élményhez. Persze nem a piac tagadásáról van itt szó, hanem arról, hogy a kiadói és szer­zői haszon biztosítása mellett a könyv­piac az irodalmi kultúrát is előmozdít­hatja, és élni is kell ezzel a lehetőséggel. Népszerűsíteni kell az érdemes műve­ket, meg kell nyerni, nevelni kell az ol­vasókat, amíg ez az érdekeiket szolgálja. Ha Baricco számítása beválik, és ez a kis könyvesbolt sikeres lesz, sok hozzá hasonló születhet még Torinóban és szerte Itáliában. Ha így történne, bátorí­tást kapnának a jó kiadók is, amelyek szívesen adnának ki minőségi könyve­ket, de - üzleti kudarctól tartva - most nem mernek belevágni, mert nincs meg­felelő terjesztői hálózatuk. Ha minden ilyen kedvezően alakulna, akkor a fojto­­gatóan túltengő kiadványok mennyisége is mérséklődne a minőség javára. Utópia lenne mindez, egy regényíró ábrándozása? Meglehet. Mindenesetre Alessandro Baricco csodálatos példát mutat azoknak az íróknak és olvasók­nak, akik csak sírnak Bűnbánó Magdol­naként, panaszolják az értékes irodalom enyészetét, a televízió zsarnoki uralmát, a futószalagon készülő, silány irodalmi tömegcikkek terpeszkedő hivalkodását, siratják a megakönyvesházak által el­pusztított régi jó kis könyvesboltokat, megjövendölve, hogy már a közeli jövő­ben kihal az emberiségből az érzékeny olvasó. Lehet, hogy Baricco is hasonló félel­mekkel tekint az irodalom jövőjébe, de ő nem ringatja magát sem a szánandó áldo­zat, sem a látnok Cassandra kényelmes szerepébe, hanem a tettek mezejére lé­pett, és valóságos titánként küzd annak védelmében, amit szeret, ami az élete. Filozófiája roppant egyszerű: ha fontos az irodalom, ha megmentésre méltó, ak­kor mentsük meg! Hogyan? Legfőkép­pen, persze, jó könyvek írásával. Ám mi­vel az ilyen könyvek általában nem vala­mi széles közönséghez jutnak el, meg kell próbálni jó olvasókat nevelni, ezer­nyi fortélyt latba vetve. Na és persze, ha lehetséges, jó írókat is, olyanokat, akik ébren tudják tartani az új nemzedékek­ben az igényt az irodalmi minőségre. Lehetséges ez? Igen, lehetséges. Csak egy kis képzelőerő és kitartás kell hozzá, amire az írónak amúgy is nagy szüksége van. Higgyétek meg, barátaim, csodákat tehetünk az irodalomért! Nem hiszitek? Menjetek csak el Torinóba! Lássatok és ámuljatok! (Copyright: Mario Vargas Llosa és Diario El Pais, S. L.) A kritika kora Radnóti Sándor: A piknik Radnóti Sándor újabb írásai közül az ide felvettek a reflexióra reflektálnak, az ér­telmezést értelmezik: kritikus ír bennük kritikailag a kritikáról. Amit pedig önök éppen olvasnak, az a kritikus kritikája a kritika kritikáját író kritikusról. Naivabb korok, helyzetek vagy beállítódások em­bere, aki az eredeti, elsődleges, önmagát mondó és önmagáért beszélő megnyil­vánulásokat tanulja meg tisztelni, az ilyen tevékenységet nyilván képtelen­nek és nevetségesnek érzi. De hát a jelek szerint nemigen tudunk máshogy tenni és másmilyennek lenni. Napjaink leve­gője „kései” és „alexandriai”. Minden­felől többszörös reflexiók, metareflexiók és meta-metareflexiók záporoznak az elmére, fűszerezőleg vagy besavanyí­­tólag, ahogy tetszik. Azaz - legalábbis fokozati-súlyozati értelemben - a kritika korát éljük. Ezen belül az irodalomkritika korát, amelyet Radnóti Sándor - lényegében az angol criticism műszó jelentéskörének megfeleltetve - könyvében egyszerűen kritikának nevez. (Amelynek a napi „zsurnálkritika” — például ez az írás — csupán egyik véglete, s amelybe tudvale­vőleg jócskán, bár változó arányban, be­leértődik sok minden abból is, amit ma­gyarul hagyományosabban irodalomtu­dománynak, irodalomelméletnek, sőt esztétikának nevezünk.) Kötetének cím­adó tanulmányában, A piknikben gyak­ran érinti azt a kérdést, hogy miként vál­hatott az utóbbi három-négy évtized so­rán, nagyjából a strukturalista nyitást kö­vetően a criticism, a kritikai-irodalomtu­dományi terület afféle „mestertudomány­­nyá”, kiindulásmodellé, irányító metafo­rává és keretmítosszá a társadalomtudo­mányokban. Ami mármost a meritumon túl, mintegy metareflexív értelemben ér­dekes: az eredendően elméleti fogékony­ságú szerzőnek, miközben igen bonyolult elméleti kérdések elméleti értelmezését végzi el, neki magának csupán elméletei vannak, de nincs alapelmélete, azaz a tár­gyalt jelenségek természetére vonatkozó, filozófiailag indokolt előfeltevés rend­szere. Helyette, végeredményét tekintve üdvösen, valamiféle (Husserltől hirtelen­jében kikölcsönzött és itt meglehetősen metaforikus értelmű kifejezéssel) „ter­mészetes beállítódás” jellemzi. Az az implicit meggyőződés, hogy vannak, mégpedig adott módon, tőlünk független dolgok (esetünkben: irodalom, szerző, eredet, mű, szöveg, jelentés és olvasó), megismerhető és értelmezhető adottsá­gok, tények vagy tárgyak. Radnóti persze „reflektáltabb” annál, hogy ne tudná: mindez nem ilyen egyszerű. Mégis — ta­lán jobb híján, talán éppen a legjobb lehe­tőségként — ironikusan és feltételesen ugyan, de elfogadja, és viszonyítási pont­ként használja ezt a beállítódást. Van ennek valami köze ahhoz is, hogy Radnóti szellemi működésében az ő ere­detileg németes elméleti tájékozottságá­hoz képest ma már - a kötet hivatkozásait számolgatva, tehát akár mennyiségileg is - túlsúlyban van az angol-amerikai vagy angolszász tájékozódás. Ebből, egyebek között, a köznapi józan ész, a common sense megbecsülése is következik számá­ra. A dolgoknak van ésszerű mértékük, a mindennapi tudat - reflektálatlansága el­lenére - fundamentálisan igaz tudat, és az általa kijelölt erkölcsi-ízlésbeli határok legalábbis hasznos határok. Halk, de ha­tározott szólamként ott van ez a meggyő­ződés a kötet több tanulmányában is, a Földényi F. Lászlóval a bécsi akcioniz­­mus kapcsán vitatkozóban például. S jelen van ugyanez Radnóti nyelvé­­ben-stílusában is. A régről való, „lukács­­óvodista” korszakában tanult németes fantomfogalmak megritkultak (teljesen ki nem vesztek ugyan: innen üzenem, hogy most már azért elmennék az objek­­tiváció szó temetésére). Nyelvhasználatá­ban ugyanakkor megjelent az angolos­­amerikaias nyelvkritikai óvatosság: nem bízhatjuk rá magunkat naivan a szavakra, mert a szavak, ellenőrzés híján, megbíz­hatatlanok, de ellenőrzött érvényük is korlátozott és feltételes. Így, ennek szel­lemében lesz A könyvember című, Jean Paulról remekelt posztmodern visszake­resés a posztmodern fogalmának mintegy tehermentesített alkalmazása. S így lesz a Kulcsár Szabó Ernő Esterházy-könyvéről írott bírálata (A posztmodern zsandár) ugyanezen fogalom eszkatologikusan­­cezurálisan agyonterhelt használatának a kritikája, sőt a fogalom ilyen formában való végső hasznavehetetlenségének közvetett bizonyítása. Radnóti könyvé­ben tehát az elmélet kalandja ötvöződik a józan mértéktudással, pontosabban av­val, amit Frank Kermode (akit a szerző teljes joggal és a recenzenssel mélységes egyetértésben nevez „az egyik legna­gyobb élő angol kritikusnak”) egy helyütt „írástudói szkepszisként” aposztrofál nélkülözhetetlennek. (Magvető) Takács Ferenc

Next