Népszabadság, 2001. május (59. évfolyam, 101-126. szám)
2001-05-26 / 122. szám
NÉPSZABADSÁG HÉTVÉGE 2001. MÁJUS 26., SZOMBAT 23 Az eszköztelen állam (2.) Oroszország „európai fordulata” Sz. Bíró Zoltán Szilágyi Ákos Oroszország gazdasági és politikai hanyatlásának, az orosz állam eszköztelenségének következményei sokkal drámaibb módon mutatkoztak meg az orosz társadalom, mint a külföld előtt, noha ízelítőt - technogén katasztrófák, pénzügyi összeomlás és az „orosz maffia” formájában - a Nyugat is kapott belőle. A szovjet örökségből diplomáciai és katonai téren mindenesetre tovább futotta a nagyhatalmi látszat fenntartására, mint a gazdaságban, noha Oroszország külpolitikáját még így is a hátrálás és hátrálva lavírozás határozta meg tíz éven át. Amilyen kevéssé tudták visszatartani az egymást követő orosz kormányzatok az ország gazdasági és civilizációs hanyatlását, olyan sikeresnek bizonyult Oroszország nemzetközi leértékelődésének ellensúlyozásában az orosz diplomácia. Az 1990-es évek legelején az oroszországi hatalmi elit még komolyan bízott abban, hogy Moszkva és Washington stratégiai partnersége mellett lehetséges egy többpólusú világrendszer kialakítása, amelyben a gyengülő Oroszországra „sarokképző” szerep vár. Ha a világ kétpólusú már nem lehet, legyen többpólusú legalább - gondolta Oroszország -, mert ez még mindig jobb a szuperhatalmi státusát vesztett Oroszországnak (s talán a világnak is), mintha a világrendszert egyetlen globális szuperhatalmi központ uralná az Egyesült Államok természetesen. Csakhogy Oroszország általános hanyatlása az 1990-es évek derekára már olyan fokot ért el, hogy még egy ilyen „sarokképző” szerep is sok lett volna neki ama többpólusú világrendszerben. Arról nem is szólva, hogy maga a nemzetközi rendszer sem nagyon mutatta a „többpólusúvá” válás jeleit, inkább kialakulatlanság és a konkrét kihívásokhoz illeszkedő alkalmi szövetségek jellemezték. A mind ideológiai küldetéstudatát, mind befolyásolási eszközeinek nagy részét elvesztett orosz politikai vezetés lényegében két lehetőség között választhatott: vagy egyértelműen csatlakozik az új világrend valamelyik létező centrumához - legkézenfekvőbb módon Nyugat-Európához —, vagy a kialakult világhatalmi központok között lavírozva próbál időt nyerni, amíg Oroszország újból tényleges (s nem névleges) nagyhatalommá válik. Az évtized második felére azonban bebizonyosodott, hogy a második irányvonal - az orosz állam tartósnak bizonyuló eszköztelensége folytán - nem követhető és kockázatosabb is, hiszen tele van előreláthatatlan elemekkel. Az 1990-es évek végén mind több tekintélyes moszkvai szakértő tanácsolta az orosz vezetésnek, hogy ideje felhagynia mindenfajta nagyhatalmi különút illúziójával. Oroszországnak lehetőleg ki kell maradnia a világhatalmi konfrontációkból, és fel kell hagynia a nagyhatalmi erőfedezet híján egyre komolytalanabbul ható - dörgedelmes retorikával. Röviden: második „út” Oroszország számára nem létezik. Az egyetlen lehetőség a szűkös erőforrások koncentrálása az orosz gazdaság konszolidálása érdekében. Ez a „neo-izolacionista” a külpolitikai kötelezettségvállalást az ország gazdasági érdeke alá rendelő - irányzat az évtized végére egyre népszerűbb lett, noha nem vált egyeduralkodóvá. Ehhez képest Putyin elnökségének első esztendeje sokakban azt a benyomást keltheti, mintha Moszkva nagyhatalmi ambíciói megint föléledőben lennének. Mintha az új orosz hatalom másfajta magatartást részesítene előnyben, mint a világhatalmi játszmákból való kimaradás izolacionista hívei. Valójában nem erről van szó. Az elmúlt egy-másfél évben Oroszország külpolitikai magatartása egyáltalán nem lett konfrontatívabb, mint amilyen korábban volt. Sőt, mintha most már tudatosan is ki akarna maradni azokból a helyi konfliktusokból, rendezési feladatokból, amelyeknek kizárólag nagyhatalmi vagy külpolitikai tétjük van, közvetlen gazdasági hozadékuk viszont semmi: csak viszik a pénzt, nem hozzák. Márpedig Oroszországnak még ahhoz sincs elég pénze, hogy saját kontingenst tartson fenn Koszovóban, csakis ENSZ- pénzen kíván e nemzetközi rendfenntartó vállalkozásban részt venni. Ha közelebbről megnézzük, akkor a külkapcsolatok újrarendezése, bizonyos területeken pedig újraélesztése mögött minden esetben a pőre gazdasági érdek munkál, nem pedig birodalmi álmok vagy presztízsszempontok. Ilyen visszavágyódások sokkal inkább a Jelcin-érában tűntek föl az orosz külpolitikában, noha az egymást váltó külügyi csapatok ennek ellenére sem sérelmi politikát folytattak. Ma azonban még e presztízspolitika elemeit is nehéz lenne felfedezni a külpolitikai vonalvezetésben. Nem könnyű persze Oroszországot a pragmatikus, haszonleső, minden rubelt fogához verő „kereskedőállam” szerepében elképzelnünk. A helyzet mégis az, hogy Putyin elnök látványos külföldi útjai, a szovjet időkből örökölt, ám tíz éven át nem létezőnek tekintett kapcsolatok felújítása - többek között Kubával, Vietnammal, Észak-Koreával, sőt legújabban egyes afrikai országokkal, illetve a Kínával, Indiával és Iránnal eddig is ápolt kapcsolatok megerősítése - minden esetben elsődlegesen vagy kizárólagosan gazdasági célokat szolgáltak: visszaszerezni a régi szovjet hitelekből annyit, amennyit és úgy, ahogy még lehet, illetve eladni ezeken a piacokon mindazt, amit más piacokon nem, vagy csak nagyon nehezen lehetne. Putyinék merkantilista külpolitikai pragmatizmusának az a vadító üzenete Oroszország számára, hogy mostantól minden rubel (avagy dollár) számít. Még az is, amit a nyugati űrturisták fizetnek be az államkasszába, sőt azok a dollárszázmilliók is, amelyeket a nukleáris hulladékok elszállításáért, tárolásáért és feldolgozásáért a Nyugat hajlandó Oroszországnak fizetni. Az állam mindent elkövet bevételeinek maximalizálásáért (a 13 százalékos társasági adó bevezetésével még az adófizetési kedvet is sikerült ugrásszerűen növelnie). Minden pénznek helye van. Pénzügyi-gazdasági téren az orosz állam egy esztendő óta mindinkább „németes” jelleget ölt, s ennek csak külső jele a „német alkatelem” megerősödése a politikai elitben (a „szentpéterváriak” előretörése, Germán Gref, Alfred Koch és mások karrierje). Mindenesetre nemhiába adta múlt év végén Németországban megjelent Putyin-könyvének Alexander Rahr Oroszország-szakértő ezt az alcímet: Der „Deutsche” im Kreml. (A Spiegel idei május 21-i számában tette közzé - hatalmas diplomáciai botrányt kavarva - annak a magánbeszélgetésnek a titkos jegyzőkönyvét, melyet Schröder kancellár márciusi washingtoni látogatásakor folytatott Bush elnökkel, s amelyben bőven esik szó Oroszországról és Putyinról is. Minden fenntartásuk mellett Bush és Schröder egyetértettek abban, hogy Putyinnak ez idő szerint nincs alternatívája. „Putyin — mondja Schröder — hosszú távon a piacgazdaság és a demokratikus politikai berendezkedés kiépítésére törekszik és ebben számíthat támogatásunkra. Ugyanakkor nyitott kérdés, képes lesz-e valóban felülkerekedni a régi, a szovjet mentalitás jegyeit magukon viselő eliteken.”) A Putyin-érával kezdődő külpolitikai aktivitás kétségtelenül új ambíciókról árulkodik, ám ezek merőben pragmatikus gazdasági, és nem restaurációs birodalmi ambíciók. Oroszország számára létkérdés, hogy a következő pár évben kijusson az adósságcsapdából, bekapcsolódhasson a világkereskedelembe (legalább azzal, amije van: nyersanyagokkal, fegyverekkel, űrtechnológiával, mérhetetlen területi kiterjedésével), hogy előteremtse az infrastrukturális beruházásokhoz szükséges forrásokat, és elősegítse a külföldi befektetések növelését. Az Oroszországban zajló politikai fordulat külügyi téren is ennek a célnak van alárendelve. Putyin külpolitikájából még a retorika szintjén is hiányzik mindenféle nagyhatalmi handabandázás, fityiszmutogatás, gorombaság vagy csínytevő kópéság, amely Jelcintől - mint magyarul most megjelent emlékiratai is tanúsítják — nem volt idegen. Nem hiányzik viszont belőle a szuverenitás méltóságának retorikája. De még ezt a retorikát sem az önrendelkezés tegnapi értelmezése ( „szuverén vagyok, tehát azt teszek, amit akarok”), hanem mai nemzetközi jogi értelmezése hatja át: a szuverenitás elismerésének előfeltétele a nemzetközi szabályok elfogadása. Ennek megfelelően szuverén az az ország, amelynek demokratikus politikai rendszere van, érvényesülnek az emberi jogok, sajtószabadság van stb. A terrorizmus, a korrupció, bűnözés elleni harc ugyancsak nemzetközi szabály. Kérdés persze, hogy Putyin veretes euroretorikája köszönő viszonyban van-e napi politikai gyakorlatával? Véleményünk szerint, egyelőre legalábbis, igen, bár e köszönő viszonyon túlmenően még nagyon távol attól, hogy a szép elvek és a hatalmi gyakorlat, ha konfliktusokkal is, összhangban legyen egymással. Hasonlóképp nem valamiféle birodalmi reintegráció rejtett vágya, hanem a gazdasági önérdek, a haszonszerzés munkál Moszkva FÁK-térséggel kapcsolatos politikája mögött. Az utóbbi hónapokban szembetűnően felgyorsult az egykori szovjet belső periféria egyes államainak közeledése Moszkvához. De ezt egyetlen esetben sem Moszkva politikai vagy katonai nyomása váltotta ki, hanem mindig a gazdasági helyzet, amely a szóban forgó utódállamokban túlzás nélkül katasztrofálisnak mondható. Abban, hogy Moszkva épp Fehéroroszországra, Moldovára és Ukrajnára tud leginkább politikai vonzerőt gyakorolni, ebben nemcsak az említett országok belpolitikai fejleményei, illetve súlyos gazdasági és szociális gondjai játszanak közre, hanem az a fontos körülmény is, hogy épp ezek az államok tudtak gazdaságilag a legkevésbé leválni Oroszországról. Esetükben Moszkva nem egyszerűen a legfontosabb, hanem lényegében alternatíva nélküli gazdasági partner maradt egy évtizeddel a Szovjetunió összeomlása után is. Ami tehát történik, az fölfogható úgy is, mint a politikai és gazdasági kapcsolatok szimmetriájának helyreállítása. Moszkva az évtized elején még rendkívüli várakozásokkal tekintett az Egyesült Államokkal kialakítandó „stratégiai partnerségre”, hogy aztán 1994 elejétől folyamatosan revízió alá vonja korai atlantizmusának illúziókkal teli tévedéseit. Az évtized végén a Bush-adminisztráció már azt üzeni Moszkvának, hogy szegény és jelentéktelen hatalom. Olyan állam, amellyel nincs sok tárgyalnivalója. Egyébként is — sugallja az új washingtoni magatartás ideje Moszkvában is hozzászokni ahhoz, hogy Oroszország egy a többi hatalom közül. A külkapcsolatok újrarendezése, bizonyos területeken pedig újraélesztése mögött minden esetben a pőre gazdasági érdek munkál, nem pedig birodalmi álmok vagy presztízsszempontok. Moszkvát - a jelek szerint - nem érte felkészületlenül az „amerikai kihívás”. Bizonyos értelemben még „jól is jött” neki, hiszen új külpolitikai stratégiájának lényege éppen az, hogy „a gazdaság minden, a nagyhatalmi presztízs semmi”. Vagyis csak akkor van értelme bármiféle nagyhatalmi játszmába belebocsátkozni, ha gazdaságilag megéri. Ez esetben viszont nincs az az Egyesült Államok, amely megállíthatná. A moszkvai hatalmi elit jó ideje tisztában van Oroszország gyengeségével, és intenzíven keresi ennek ellenszerét. Ilyen ellenszernek tűnik most az európai kapcsolat. A putyini Oroszország megpróbál legalább ebben a viszonyrendszerben tartós előnyöket kínáló gazdasági és politikai kapcsolatokat kiépíteni. Oroszország mindenesetre már a retorika szintjén sem „amerikanizálódni” akar, mint még az 1990-es években, hanem „európaizálódni”. Jellemző, mit válaszolt Putyin ez év március elején „on-line” sajtóértekezletén az Oroszország és az Európai Unió kapcsolatát firtató kérdésre: „Reálisan kell néznünk a dolgokat. Napjaink Egyesült Európája — bonyolult organizmus. Meglehetősen szigorú szabályok uralkodnak itt, és nem hinném, hogy Oroszország mai állapotában mindenben meg tudna felelni ezeknek a szabályoknak. Mindenesetre mind Oroszországot, mind gazdaságát azokhoz a szabályokhoz igazodva fogjuk átalakítani, amelyek ma az európai kontinensen vannak érvényben, melynek az Oroszországi Föderáció elválaszthatatlan alkotórészét képezi. A kelet-európai országoknak az Európai Unióba való fölvétele kapcsán az egyetlen kérésünk partnereinkhez az volt, hogy csatlakozásukkal - legalább egy ideig még - ne sorvadjanak el azok a különleges kapcsolatok, amelyek Oroszországhoz fűzik őket. Ez a kérésünk európai partnereinknél megértésre talált, amiért igen hálásak vagyunk nekik. Éppen ez jogosít fel minket arra a reményre, hogy hosszabb távon - mind jobban megközelítve az európai normákat és szabványokat - a fejlődés egy következő fázisában majd mi is az Egyesült Európa teljes jogú részévé válhatunk.” Röviden: a modell és az irány immár Nyugat-Európa, s nem az Egyesült Államok. Oroszország ráébredt, hogy hosszabb távon még nagyhatalmi súlyát is csak Európa részeként őrizheti meg, annak az Európának árrészeként, amely minden atlantisága és amerikanizálódása ellenére távolságot tart az Egyesült Államoktól, büszke saját identitására, és kész meg is védeni azt. Bármily tréfásnak hat is, az oroszok „antiamerikanizmusa”, ha elhidegülésüket az „amerikai fejlődési modelltől” és az Egyesült Államoktól annak neveznénk, ma abban áll, hogy „európaiaknak” vallják magukat: „tudják, mi, európaiak — mondják az oroszok az amerikaiaknak — egy kicsit mások vagyunk!” Oroszország „európai fordulata” e pillanatban nem annyira abból a szempontból érdekes, sikeres lesz-e vagy lehet-e Oroszország európaizálásának e legújabb kísérlete (végtére még azt sem tudhatjuk, sikeres lesz-e az európai nemzetállamok „európaizálása”, amennyiben ezen a nemzetállami identitások, sajátos normák, szuverenitások leépítését, illetve más szintekre áthelyeződését értjük. Ami ennél is fontosabb, hogy ez az elsődlegesen gazdaságilag motivált - és Oroszország elerőtlenedéséből, az orosz állam eszköztelenségéből fakadó - Európa felé fordulás egyáltalán bekövetkezett, és Putyin taktikai manővereinek és stratégiai erőfeszítéseinek, Oroszország céljainak új értelmezési keretéül szolgál — külpolitikában és belpolitikában, gazdaságpolitikában és katonapolitikában egyaránt. Paradox módon Oroszország közelebb került hozzánk, mint az 1990- es években bármikor. Persze lehet, hogy ez a közelség a következő pillanatban - például a jelenlegi gazdasági reformkurzus kudarca esetén — hirtelen olyan távolságba lendíti Oroszországot Európától, mint még soha. Egyelőre azonban Oroszország „liberális nacionalista” kurzusának képviselői az „orosz rendszer” általános válságából kivezető utat az európai gazdasági és állammodellben és az Európai Unióhoz való közeledésben látják. Legfőbb ambíciójuk nem az, hogy Oroszország szuperhatalom, világhatalom, nagyhatalom, hanem virágzó európai gazdasági hatalom legyen. Még az is lehet, hogy sikerül nekik. A csecsenek elleni háború miatt négyszázezren váltak földönfutóvá FOTÓ: MTI/AP - JURIJ TUTOV Vlagyimir Putyin elnököt hellyel kínálja az EU-csúcson Göran Persson svéd kormányfő fotó: mti /epa- anatolij malcev