Népszabadság, 2001. október (59. évfolyam, 229-254. szám)

2001-10-27 / 251. szám

NÉPSZABADSÁG HÉTVÉGE 2001. OKTÓBER 27., SZOMBAT 27 Háború a Barátság híd túloldalán H­elyszíni jelentés a békéjét féltő Üzbegisztánból Szalai Zoltán Amíg a madarak dalolnak, addig nincs baj. Ha elhallgatnának, az azt jelentené, hogy minket is elért a háború - mutat az égre az üzbég határőr százados. Előttünk a sebes folyású Amu Darja hullámzik, a poros túlpart már Afganisztán. A folyó felett masszív fémszerkezet ível át: a Barátság hídja. Az elnevezés még a szovjet időkből származik, és ciniku­­sabb nevet keresve sem lehetett volna adni az átkelőnek. Ez a híd sokkal in­kább elválaszt, mint összeköt. Békeidő­ben nincs rajta forgalom, háborúban an­nál inkább. Itt gördültek át az Afganisz­tánt megszálló szovjet csapatok, hogy egy évtized múltán ugyanezen a hídon keresztül hagyja el az országot az invá­­ziós erők utolsó parancsnoka, Borisz Gromov tábornok. Üzbegisztán most formálisan újra hadban áll szomszédjá­val: a tálibok az Egyesült Államoknak nyújtott támogatás miatt hirdettek szent háborút Taskent ellen. - Mi az amerikai néppel vagyunk. De írja meg azt is, hogy itt nincs háború. Termezben nyugalom van, és hiszek benne, hogy a hadseregünk elég erős ah­hoz, hogy megvédje a határt - szögezi le Abduljan Saripov, a határ menti 120 ez­res városka főpolgármestere. Saripov egyébként a táliboknál sokkal jobban haragszik az orosz tévésekre, mivel azok háborús hangulatú helyszíni tudósítást adtak Termezből. Ez egyébként egyálta­lán nem lehetett könnyű, hiszen a jelleg­telen városkában éppoly álmosan folyik az élet, mint annak előtte. Az emberek nyugodtak és barátságosak, megszokták már, hogy a szomszédban folyamatosan háborúznak. Saripov nem kívánja elárulni, hogy milyen erőkkel védekeznek, csupán annyit mond, hogy a határ hermetikusan le van zárva.­­ A tálibok fanatikusak, de nem őrül­tek. Most amúgy sincsenek abban a helyzetben, hogy támadjanak, de még ha eszükbe jutna is ilyesmi, semmilyen esé­lyük sem lenne. A határt jelentő Amu Darja nemcsak sebes folyású, de széles is. Az üzbég hadsereg pedig nem az Északi Szövetség - mondja büszkén. Néhány órával később az Amu Darja partján állva igazat kell adnom a termezi polgármesternek. Szabad szemmel is jól kivehető, hogy a határvonalat alaposan megerősítették. A folyó mentén itt is, ott is öt emelet magas őrtornyok emelked­nek. Köztük négyfős őrjáratok ingáznak, a „patrul” egyik katonája géppuskát ci­pel a vállán. A töltés egyes szakaszait két méter magas szögesdrót akadályok­kal védik. A már idézett, nevét elárulni nem kívánó százados elmondása szerint telefonvezetéket is lefektettek, így az őr­járat baj esetén bárhonnan be tud jelent­kezni. Itt-ott bunkerek és álcahálók törik meg az egyébként érintetlen természet szépségét: a part mentén még a szovjet időkben jól kiépített légvédelmi rend­szer és irányítási központok létesültek. Ilyen körülmények között nem csoda, hogy az üzbég katonák meglehetősen magabiztosak. A járőr sem golyóálló mellényt, sem rohamsisakot nem visel. A meleg őszi napsütésben persze sokkal kényelmesebb viselet a vászonsapka és a szövetzubbony. A katonák kísérletet sem tesznek rá, hogy álcázzák magukat, komótosan vonulnak a töltésen. " A közelmúltig a túlpart közelében időnként feltűnt egy-egy portyázó tálib alakulat. Amint azonban megkezdődtek az amerikai bombázások nyomuk ve­szett. Most már csak békés civileket lá­tunk. Üzbégeket, tádzsikokat - mondja az egyik katona. Az emberben felmerül a gyanú, hogy a határ menti üzbég katonai „erőfitogta­tásnak” nem is annyira a tálibok, mint inkább a potenciális menekültek elriasz­tása a célja. Rudy Rodrigues, az UNICEF taskenti képviselője szerint a menekülők már a múltban is elkerülték Üzegisztánt. A folyón átkelni nehéz, a Barátság hídján pedig az őrség könyör­telenül visszafordított mindenkit. A helyzet ilyen szempontból most sem so­kat változott. Már az is nagy eredmény, hogy az üzbégek az Afganisztánban tar­tó segélykonvojokat átengedik - mond­ta. Rodriguez úgy véli az otthonaikat kényszerűen hátrahagyó afgánok inkább Pakisztán vagy Irán felé veszik az útju­kat. Tudják, hogy a Barátság hídján se barátság, se könyörület nem létezik. A határtól több száz kilométerre fek­vő Taskentben teli torokból csiripelnek a madarak. Az utcákon sok ugyan a rend­őr, de ennek semmi köze a szomszédban dúló háborúhoz. Mondjuk úgy, hogy ez szovjet örökség, Moszkvában, Minszk­­ben vagy Bakuban sincs ez másként. Az óváros szélén hatalmas bazár terül el. Kapni itt mindent: a szőnyegtől, a birka­húson át, a tajvani magnóig. Abdullah Mamathalimov a gyapotszedéstől meg­ráncosodott és megkeményedett tenye­rével az eléje kirakott zöldségeket ra­kosgatja. Az idős férfi tubutyejkát, ha­gyományos üzbég fejfedőt, és hosszú fe­kete kabátot visel: az üzbég nacionalis­ták és a muzulmán parasztok öltözékét. Mamathalimovot a többi árus tisztelet­­teljesen akszakalnak szólítja. Az idős ember a rádióból hallott az amerikai ka­tonák érkezéséről. - Nagyon jó, hogy itt vannak. Azt hi­szem nagy dolog az, hogy Amerikával szövetkeztünk. A terroristáknak nincs helye a Földön. Eljött az ideje, hogy vé­gezzenek velük, de úgy, hogy írmagjuk se maradjon - mondja tört oroszsággal. A körülötte állók egyetértően bólo­gatnak. - Ideje már, hogy Amerika rendet te­gyen Afganisztánban. A tálibok már ed­dig is túl sok bajt és nyomorúságot okoztak - teszi hozzá a szomszéd stan­don áruló asszony. Mások is beszállnak a vitába, és néhány perc alatt egész kis tömeg verődik körénk. Az emberek kia­bálnak, mutogatnak, mindenki el akarja mondani a véleményét. Hirtelen megje­lenik két rendőr és az igazolványokat kéri. - Nincs jobb dolguk, mint itt álldogál­ni?! Na menjenek - szólnak szigorúan, mire engedelmesen szétoszlik a csoport. A közvélemény igazi hangulatát ne­héz lemérni Üzbegisztánban, hiszen az erőskezű Iszlám Karimov elnök sem az ellenvéleményt, sem a sajtószabadsá­got nem tűri meg. A taskenti piacon azonban az emberek őszintének tűntek. Errefelé aligha lenne táptalaja a pakisz­tánihoz hasonló Amerika-ellenes meg­mozdulásoknak. Már csak azért sem, mert a tálibok ellen harcoló Északi Szövetség harcosainak jelentős része és Dosztum tábornok is üzbég nemzetisé­gű. Az üzbégek tisztán látják azt is, hogy milyen káosz és erőszak jellemzi a szomszédos tálib uralmat. Bár a kö­zép-ázsiai volt szovjet tagköztársaság 24 millió lakosának többsége muzul­mán, az itteniek döntő része természe­tesnek veszi a világi államot, és nem szívesen vállalná fel a serija, az iszlám jog kötöttségeit. Reza Karimova, egy közeli pékség tu­lajdonosa tisztában van azzal, hogy nem tarthatná meg üzletét a tálibok uralma alatt. - Ülhetnék otthon, és nézhetném a négy falat. Ez nem az én világom - ráz­za a fejét. A bolt vevői egyetértenek. - Megtiltanák, hogy vodkát igyunk. Ha pedig valaki elszeretné egy másik ember feleségét, akár ki is végezhetnék érte. Mi üzbégek ezt nem akarjuk - szól­nak közbe a vásárlók. - De most végre van valaki, aki meg­állítja őket. A terroristáknak vége - bó­logat Karimova. A néhány száz méterrel odébb álló ház lakással egybenyitott üzletében Rustam, a tulajdonos egy perc türelmet kér, amikor megtudja, hogy újságíró va­gyok. Kezében egy doboznyi fekete-fe­hér képpel tér vissza. Amikor kiveszi az első fotót, még mosolyog. A felvételen katonaruhába öltözött fiatal férfiak egy csoportja áll összeölelkezve. - Ez volt az én szakaszom Afganisz­tánban — magyarázza. Majd előhúz egy másik képet. - Ez pedig az őrmesterünk, egy ukrán fiú. Emlékszem, egy nappal azelőtt készült a kép, hogy szabadságra mentünk. Ahogy nézegetjük a kissé már meg­sárgult fotókat, úgy tűnik el az arcáról a mosoly. - Az afgánokban nem lehet megbízni. Nappal a barátaid, éjjel meg hátba lő­nek. Úgy látom azonban, az amerikaiak tanultak a hibáinkból. A tetejébe, ami­kor mi harcoltunk ott, a határok szinte minden irányból teljesen nyitottak vol­tak. Most nem ez a helyzet, a tálibok se­honnan sem kaphatnak segítséget - fej­tegeti a boltos. Az amerikai komman­dóknak azonban ennek ellenére sem lesz könnyű dolguk. - Afganisztán olyan hely, ahol szükséged van a helyiek segít­ségére. Sosem tudhatod azonban, hogy aki segít neked, az a barátod vagy az el­lenséged. Amikor ott voltunk, mi sem tudtuk. És emiatt nagyon sokan haltak meg közülünk. Ott a hegyek között a barbarizmus, az erőszak és az árulás uralkodik. És az a mentalitás aligha vál­tozik meg - állítja. Időközben megérkezik Zokir, a szom­széd is. - Azokban az időkben mást se hallot­tunk, csak azt, hogy mi jók vagyunk, az amerikaiak pedig rosszak. De a Szovjet­unió felbomlása után kinyílt a szemünk. Oroszország csillaga letűnt, Amerika az egyetlen szuperhatalom - mondja. - Azt is könnyű megérteni, hogy Karimov el­nök miért engedte be az amerikai kato­nákat és repülőket Üzbegisztánba. Le­het, hogy egykor az ellenségeink voltak, de most az egyik legnagyobb problé­mánkat - Afganisztánt és az iszlám fun­damentalizmust - ők oldják meg helyet­tünk - véli Zokir. A férfi érzéseit sok üzbég osztja. Az ittenieket a történelem megtanította praktikusan gondolkozni. Az üzbégek hagyományosan tisztelik az erőt és a ha­talmat, és persze az sem mellékes, hogy tudják: a segítség nem marad viszonzat­­lanul. Zokar már azokra a napokra gon­dol, amikor a táliboknak végük lesz, és Amerika megjutalmazza „új barátait” - ahogy ő fogalmaz. - Üzbegisztán a civi­lizáció egyik bölcsője volt. Most, hogy Amerika szövetségesei lettünk, talán hozzánk is visszatérhet a civilizáció. Taskent-Termez, 2001. október Átkelés a határfolyón FOTÓ: REUTERS - VASILY FEDOLF­NKO A Barátság híd FOTÓ: MT1/EPA - ANVARILJASOV Üzbég férfi imádkozik egy taskenti mecsetben fotó: mti/ap - szergej oric

Next