Népszabadság, 2002. február (60. évfolyam, 27-50. szám)

2002-02-21 / 44. szám

NÉPSZABADSÁG VILÁGTÜKÖR 2002. FEBRUÁR 21., CSÜTÖRTÖK 7 A Duna vizébe fojtott történelem­ unkatársaink helyszíni jelentése a lebombázott újvidéki hidakról „Gagi a hídról vizel a Dunába”, pingálta feketével az ismeretlen „kukkoló” az újvidéki Szabadság híd szalagkorlátjára. A folyó bal partján, a hídfőhöz vezető útsza­kasz mentén emelt korláton egy másik graffiti ugyanakkor arra fi­gyelmeztet, hogy csúnya dolog a hidat összefirkálni. Még akkor is, ha azon már lassan három éve nem lehet átkelni. Amióta a NA­TO a Jugoszlávia elleni légi csapá­saiban, 1999 áprilisában Újvidék mindhárom hídját megsemmisítet­te, a Szabadság hídhoz szinte sen­ki hozzá nem nyúlt. Kivéve a fes­tékszóróval üzengetőket, akik a folyó bal partján, az újvidéki olda­lon tettek megjegyzéseket politi­kára, életre, szerelemre és a jövő­re, ami a hidak szempontjából egyre biztatóbbnak tűnik. Az átkelő akadály A lebombázott Szabadság híd egyelőre akadály, az első komoly próbatétel az északról, így Ma­gyarország irányából érkező hajó­sok számára. Dunába fogyott köz­ponti eleme teljesen elzárja a vízi útvonalat, ezért csak a folyópart közelébe húzódva lehet továbbha­józni. Igaz, nem sokáig, csak a kö­vetkező akadályig, a pár száz mé­terrel lejjebb épített pontonhídig. A Szabadság híd - amelynek elpattant merevítő acélsodronyai vékony fonal benyomását keltik a parti szemlélődőben - a sirályok és a galambok birodalma. Egyes elemei, rejtett zugai pihenésre, to­jásrakásra és költésre egyaránt al­kalmasak. A madárparadicsom nyugalma hamarosan elszállhat. Erre utalnak a nemzetközi tende­rekkel kapcsolatos hírek, de a híd alatti homokos strand szomszéd­ságában fekvő cég, a Mosto­­gradnja telephelyéről kiszűrődő hangok is. A hídfeljáróról jól be­látni a vállalat helyi telepének ud­varába, és olykor jól hallani a munkások bizakodó megjegyzé­seit, amelyekből kiderül: hamaro­san lesz bőven elfoglaltság, talán „jobb fizetés is”. Az optimizmus oka a szófoszlányokból gyorsan kiderül. Egy kék ruhás, nagyhan­gú mester­­­társait mintegy buz­dítva — többször megismétli: „ott fönt” már lázasan tervezik a Sza­badság híd maradványainak ki­emelését. A megbízást a munka elvégzésére ugyanis a napokban a Mostogradnja kapta.­­ Éppen ideje, hogy megkez­dődjön, mármint a hidak helyreál­lítása és a folyómeder rendezése - bővíti ki sebtében mondanivalóját Nada, aki a városi strand egyik épületének pókhálózását fejezi be éppen. A seprűt egy pillanatig el nem engedő asszonyság - aki ér­dekes módon ugyancsak kék „egyenruhát” visel, mint pár száz méterrel arrébb a Mostogradnja telepén a munkások — váratlan mozdulattal a Duna felé mutat. A szélben hirtelen meglendíti a söp­rűt is, félreérthetetlenül jelezve: eljött már a nagytakarítás ideje az újvidéki folyószakaszon. A strand bejárata előtt - a Duna partjától jó százméternyire - hú­zódó sétányon hirtelen mobil csörren. A hívott azonnal a Hágá­ban zajló Milosevics-per részle­teiről érdeklődik. „Komédiás a ta­nú, aki ellene vall, azt sem tudja, mit beszél” - dörgi a telefonba, majd kisvártatva befejezi a per ér­tékelését és a beszélgetést is. Nem nehéz kitalálni, kinek a pártján áll, így talán az sem meglepő, amikor és ahogyan a NATO-t a pokolba küldi. Szavai már-már úgy siste­regnek, mint annak idején a NA­­TO-bombák. - Ezek - nyújtja ki karját a Du­na irányába - nemcsak hidak, ha­nem városunk szimbólumai vol­tak. Most mindegyik halott, törté­nelmünk egy darabját fojtották a vízbe. Ideje lenne hát, ha a rom­bolók végre kifizetnék a kárt és megkezdődhetne a helyreállítás - győzköd indulatosan az elegáns napszemüveges úr. Véleményével nincs egyedül. Újvidéken sokan vallják, hogy értelmetlen és feles­leges volt a hidak elpusztítása, amit „stratégiai okokkal sem lehet indokolni”. Várva várt építkezés A vajdasági tartományi székvá­ros lakói - nemkülönben a nem­zetközi hajóstársaságok - az utób­bi években kénytelenek voltak sa­ját közlekedési stratégiát kialakí­tani.­­ Az átjutás a túlpartra ma már nem olyan nehézkes, mint a bom­bázások utáni hetekben, hónapok­ban volt, de azért még ma sem megy minden zökkenőmentesen - magyarázza a Duna partján a nyugdíjaskorú Dalibor Katics. Péterváradról, a folyam túlsó (jobb) partján fekvő városkából sétált át Újvidékre. - Busszal is utazhattam volna, a járatokkal nincs nagyobb gond, de ha tehe­tem, a pontonhídon jövök. Olykor váltok is egy-két szót a folyóval, meg néha virágot is dobok a vízbe a hidak emlékére. Annak idején - sok emberrel együtt - én is megsi­rattam őket. Előbb az elsőként szétlőtt Péterváradit, amely rozs­da marta konstrukciója és rozoga állapota ellenére nekem a legked­vesebb volt, majd a többieket, a Szabadság hidat és a Zsezselj-féle hidat is, amelyet utoljára pusztí­tottak el - mondja sóhajtva a könnyekkel küszködő idős ember. A hidak tragikus vége és emlé­ke kitörölhetetlen a helybeliekből. Újvidéken talán nincs is ember, akit sorsuk ne foglalkoztatna. Is­merőseim képeslapokat mutat­nak, amelyeken a lerombolt hidak láthatóak, mások azt kívánják, hogy ilyen borzalom soha meg ne ismétlődjön. Az emberek bizako­dóak, egyszersmind tanácstala­nok. A városban az utóbbi időben egymást követik a hírek az oly régóta húzódó és várva várt nagy újjáépítés kezdetéről, ami egye­sek szerint napokon, mások sze­rint talán heteken belül megkez­dődhet. Három tenderre már győztest hirdettek: a folyómeder­be csapódott, fel nem robbant — becslések szerint — nyolc-kilenc rakétát a belgrádi PMC Engi­neering deríti fel és távolítja el, a Szabadság híd romjait az újvidéki Mostogradnja, a Zsezselj-féle híd maradványait pedig a Danube Consortium belga-holland-ju­­goszláv cég emeli majd ki.­­ Nagy felbolydulás lesz, az biztos-jósolja a következő hetek várható fejleményeit az unokáját az újvidéki Duna-parton sétáltató nagymama. A pontonhíd heti két­szeri megnyitása a nemzetközi hajóforgalom előtt - mint mondja - már így is fennakadást okoz a két part közötti közúti forgalom­ban. Nyilvánvaló, hogy ami jó a hajófuvarozóknak, nem jó az au­­tósoknak, akik a szóban forgó he­ti két napon (hamarosan hármon) nem használhatják a kétirányú au­tós- és gyalogosforgalomra egy­aránt alkalmassá tett pontonhidat. Minthogy a Dunába bombázott Szabadság híd le van zárva, a ha­jók átengedése esetén az autósok­nak két választásuk marad: átkel­ni a pontonhídnál valamivel lej­jebb - a Milosevics-rendszerben - ívelt formájúvá újjáépített Péter­­váradi hídon, vagy a következő s egyben utolsó, ideiglenes hídon, amely Belgrád irányába biztosítja elsősorban a vasúti összeköttetést. Ezt a halványkékre festett vasob­jektumot Milosevicsék a szinte teljesen lerombolt Zsezselj-féle betonhíd mellett emelték, remél­ve, hogy idővel lebontják, és újat építenek a helyébe. Autósok és gyalogosok azonban csak akkor használhatják, ha nem jár rajta a vonat. Elúszott pénzek — A közlekedési dugók a pon­tonhíd megnyitása miatt már így is sok bosszúságot okoznak. Arról nem is beszélve, hogy a ponton­híd megnyitása körüli, korábbi új­vidéki-belgrádi huzakodás meny­nyi pénzbevételtől fosztotta meg a várost. A hajóstársaságok ugyan fizetnek az átkelésért, de nem ez a megoldás. Ezért alig várom, hogy végre felépüljenek a hídjaink - mondja imára kulcsolt kézzel a nagymama, majd kisvártatva ki­­ráncigálja a labda után a pocso­lyába „hajózó” lurkót. Annyit azért még megígér, hogy amikor elkészülnek a hidak, „a nagy ün­nepre” új ruhát fog felvenni, és úgy megy át rajtuk. Az unoka megdorgálása után pedig azzal búcsúzik:­­ Ha eljön, meglátja, hogy igazat mondtam. Újvidék, 2002. február Szabó József : Horgász a Zsezselj-féle híd maradványainak közelében FOTÓK: SZABÓ BARNABÁS A Szabadság híd a sirályok, s a vadkempingezők pihenőhelye

Next

/
Thumbnails
Contents