Népszabadság, 2002. április (60. évfolyam, 76-100. szám)
2002-04-20 / 92. szám
24 NÉPSZABADSÁG HÉTVÉGE 2002. ÁPRILIS 20., SZOMBAT A lelkek matematikusa A világ legunalmasabb dokumentumfilmjét forgatták róla, hiszen csak beszél száztíz percen át, ám aki látta, és a film telt házakkal ment, úgy emlékszik, mondandója a mozivászonról is átütő erejű. Előadott a Debreceni Egyetemen, a szövegeit könyv alakban elkapkodták. Feldmár András magyar származású, 1956 óta Kanadában él. Matematikusnak tanult, ám harminchárom éve pszichológusként dolgozik. Kollégái eretneknek tartják, mert tagadja a pszichiátria hagyományos módszereit, a gyógyszerek mindenhatóságát. Jobban bízik az őszinte beszélgetés erejében. Nemrég néhány napra újra nálunk jár. Bár soha nem találkoztunk, nem volt hajlandó illem szerint magázódni velem. Ugyan már, erre is képtelen vagyok, szögezte le. Federer Ágnes - 1940-ben születtem, három és fél éves voltam, amikor anyámat elvitték Auschwitzba, apámat pedig munkaszolgálatra. Engem egy fiatal katolikus nő elbújtatott, így éltem túl a háborút. Ötéves koromban szerencsére mindketten visszajöttek, ám hamarosan elváltak. Anyámmal maradtam Budán, apám Pesten élt, tehát ide-oda járkáltam közöttük. Szerintem akkor szoktam meg ezt az ide-oda járkálást, csak most már a nagyvilágban jövök-megyek, Kanada és Magyarország között. Anyámat „elbírtam” tizenhat éves koromig. Az igazság az, hogy 1956-ban én nem a rezsim elől, az anyám elől menekültem el az országból. Apám megkérdezte a forradalom legvégén: nem akarsz Nyugaton tanulni? Erre habozás nélkül rávágtam, de. Jó, válaszolta apám, van egy húgom Torontóban, ha találok valakit, aki át tud vinni a határon, akkor menj! Ilyen egyszerűen történt. Anyám eleinte azt hitte, hogy ez csak egy trükk, apám így akar elvenni tőle. Nagy balhé volt... De végül mégis elmentem. Ausztriából Angliába kerültem, onnan a Nemzetközi Vöröskereszt vitt ki Torontóba. Egyetemet végeztem, matematikus lettem. Eleinte mindenki azt hitte ugyanis, hogy valami zseni vagyok, mivel angolul nem tudtam, mindent a matematika segítségével vezettem le. Már majdnem ledoktoráltam Amerikában, amikor rájöttem, hogy nincs benne a szívem. Akkor rájöttem, hogy engem inkább a pszichológia érdekel. Feldúlt voltam . Ültél otthon egy kényelmes fotelben, elgondolkodtál, és egyszer csak felkiáltottál: legyen inkább a pszichológia! - Valójában azért kezdett el érdekelni, mert az első két házasságom pontosan három és fél év után felborult. Emiatt nagyon feldúlt voltam, úgyhogy elmentem egy terapeutához. Kilenc hónapig jártam hozzá, ötször egy héten. Ám nagyon hamar rájöttem arra, méghozzá magamtól, hogy valójában „miattam” hagytak el a nők három és fél év után, én vagyok a hibás. Hiszen az egész családom magamra hagyott három és fél éves koromban. Mélyen, ott bent, nem tudtam elhinni, hogy bármilyen kapcsolat tovább tarthat ennél. Ez nagyon érdekes felfedezés volt. Akkor arra gondoltam, minek ehhez terapeuta? Ezek után persze harmadszor is megnősültem, a házasságom már harminchárom éve tart, úgyhogy valóban megtörtem a gonosz varázslatot. Ha pedig az ember a saját bőrén tapasztal meg valamit, akkor másokon is jobban tud segíteni. Mert meg van győződve arról, hogy valóban sikerülhet. Ráadásul nem akármilyen pszichoterapeuta lettél. A világ több pontján eretneknek tartanak, hiszen elutasítod a kollégáid módszereit, és hitüket a „csodagyógyszerekben". Vannak, akik egyenesen botrányhősként emlegetnek, mert ha meghívnak valahova előadni, már az első mondataiddal megosztod a hallgatóságot, a közönség fele feláll, és dühösen kivonul. Akik maradnak, persze szájtátva hallgatnak akár órákon át. Mennyire tudatos ez a viselkedés? Mindenáron más akarsz lenni, mint a többiek? Vagy valóban falakat rombolsz le az őszinteségeddel, azzal, hogy csak arról beszélsz, legyen szó házasságról, szülő-gyermek kapcsolatról, vagy akár a kábítószerekről, amit magad is átéltél, kipróbáltál? Bárkit, aki tényleg szívből beszél, azt általában a fele hallgatóság utálni fogja. Mert az emberek legalább fele bezárta a szívét. Ilyenkor nagyon félelmetes olyan valakit hallgatni, aki még nem tette meg ezt. Nemrég gondolkoztam el róla, hogy az emberekkel különböző szinten lehet kommunikálni, felszínesen, és mélyen is. - Mit jelent az, hogy „mélyen kommunikálni"? - Őszintén és szívből, olyan dolgokról beszélni, amelyek tényleg fontosak. Akik felszínesen kommunikálnak, szoronganak, ha valaki mélyen közelít hozzájuk. Egy kisgyerek bármilyen nyelvet képes megtanulni. De azért tanul meg éppen angolul, japánul vagy magyarul, mert a szülei úgy beszélnek. És ő nem akar kirekesztett lenni, egyedül maradni. Csakhogy nemcsak az adott nyelvet tanulja meg, hanem azt a mélységet is, ahogy a szülei kommunikálnak. Ha ez felszínes, nem maradhat mélyen, mert akkor unatkozni fog velük. Felveszem a páncélt - Igen ám, de az, aki képes „ mélyen ” közelíteni, nagyon sebezhetővé válik És előbb vagy utóbb meg is fogja sebezni valaki. De ha meg nem vagyok sebezhető, azaz senki nem bánthat, akkor nem is szerethet senki. Ha egyszer felveszem a páncélt, nem tudnak megérinteni. - Honnan lehet tudni, hogy mikor és kivel érdemes „mélyen maradni”? - Én mindig azzal kezdem, hogy nyitott vagyok. Mindenkinek megengedem, hogy egyszer bántson. Amíg nem bánt, miért ne legyek nyitott? -Ez már valóban nagyon mélyre vezet, mert mi van akkor, ha valaki olyan szerencsétlen, hogy folyamatosan bántó válaszokat kap az őszinteségére, és emiatt megkeseredett lesz? - Ezért van sok olyan ember, aki gyógyszereket szed, és depressziósnak tartja magát. A szüleink általában szerepjátékra tanítanak minket. De ez rettenetesen fárasztó! Huszonnégy órán keresztül nem lehet valakinek a lányát, férjét, anyját, beosztottját elvárások szerint alakítani. Ebből az elfáradásból ered aztán a depresszió. Nem tudom, hogyan legyek önmagam, hiszen állandóan csak mások vágyait teljesítem. Sokan vélekednek úgy, hogy életveszélyes ez a teória. Szinte bagatellizálod a lélek betegségeit, és kizárod, hogy az elme súlyosabb kórjai gyógyszerekkel is kezelhetők. — De hát ezek nem betegségek! Én pedig semmit nem bagatellizálok. Ha valakinek agytumora van, azonnal menjen orvoshoz. Ha viszont az élettel van problémája, akkor inkább beszélgessen erről valakivel. Egy embertárssal, aki hajlandó részt venni az életében. Aki abban a pillanatban jobban tudja, hogy mi kell neki, mint önmaga. Semmelweis jut eszembe, aki rájött arra, hogy az orvosok maguk ölnek, amikor a boncolások után nem mosnak kezet, és így vizsgálják meg a szülőnőket. Olvastam azt a levelet, amit a többi orvosnak írt. Nem volt indulatos, megértően kérte őket, hogy próbálják meg másképp, aztán majd nézzék meg az eredményét. Ám az orvosok még húsz évig ölték a nőket. Kérdezz meg pszichiátereket: eltöltöttek-e legalább tíz órát úgy egy skizofrénnel, hogy nem adtak gyógyszert neki? Pedig nagyon érdekes úgy együtt lenni egy skizofrénnel, hogy nem gyógyszerezzük, nem butítjuk le, csupán megvédjük. Önmagától és másoktól. Nem bánthat senkit, de őt sem bánthatja senki. Én már próbáltam. - De akkor mit kezdjünk azzal, hogy ezt a kórállapotot az orvostudomány sokszor gyógyíthatatlannak tartja ? - Ez a legrosszabb abban, amit a pszichiátria tehet. Kimondja a megváltoztathatatlant, jósol. Vannak olyan kultúrák, szokásvilágok, például Srí Lankán, ahol a sámán összehívja a családtagokat, ha valaki olyan tüneteket mutat, amire mi azt mondjuk, hogy megbolondult. Három napig esznek, isznak, beszélgetnek. A sámán közben megpróbálja kifürkészni, megérteni, ki, kivel mit tett, ki sértett meg kit. Meggyőződése ugyanis, hogy a „beteg” azért szenved, mert valamikor valami történt a családjában, amit nem tudott feldolgozni. Amikor a rokonok aztán hazamennek, megbeszéli ezt a szenvedővel. Láss csodát, a legtöbbször eredménnyel. Börtönmentalitás — Nehéz a magyar valósághoz igazítani az elveidet. Azt mondod: gyógyszerek helyett meg kell változtatnunk az életünket, azokat a körülményeket, amelyek között élünk. Ez lehet, hogy Amerikában, Kanadában könnyedén megvalósítható. Az ember máshová költözik, új munkahelyet talál, új életet kezd. Itt szinte reménytelen. Marad az egyetlen és egyszerű kiút: pótszerekkel, gyógyszerrel, alkohollal, kábítószerrel tesszük elviselhetőbbé a létünket. - Ez a börtönmentalitás. Szomorú. Bármilyen élőlény rosszul érzi magát ellenséges környezetben. De ilyenkor nem pszichoterápiára van szüksége, hanem környezetváltozásra. Az emberek esetében ez alatt elsősorban a kapcsolatokat értem, házasságot, barátságot, szülőgyermek, avagy munkahelyi viszonyt. Ez mind „a környezet”. Én azt tartom, hogy szeresd magad, ismerd meg magad, és ehhez kreálj magadnak egy megfelelő környezetet. Ha valami rosszul működik az életedben, nem biztos, hogy mindenáron neked kell megváltoznod. Talán csak az a bajod, hogy nem találtad még meg a saját környezetedet. Ilyen a szexualitás is. Soha nem lehet tudni, hogy mi történik két ember között. Mert minden emberrel más ez az élmény. Tehát hibázhat az az orvos, aki úgy kezeli az impotenciát, hogy nem kérdezi meg: kivel is vagy te impotens. Próbáltad már mással is? A boldogtalanság legfőbb oka a „hatalom” nélküliség. Ha nincs elég erőm, azaz hatalmam arra, hogy úgy éljek, ahogy akarok, akkor boldogtalan vagyok. Feldmár András, matematikus-pszichológus fotó: Komaniczky Tivadar Fecskendő a Kilences Peronról Dési András Christophe nagyot kortyol a kávéjából, majd felpattan a székéről. - Bocs’, de most rajtam van a sor - mutat a szemközti falon elhelyezett digitális kijelzőre, amelyen a felvillanó 71-es szám megegyezik az összegyűrt cédulán lévővel. A 22 éves, magas fiú - kezében egy becsomagolt fecskendővel és más szükséges steril felszereléssel - eltűnik az ajtó mögött. Nem titok, hogy mi történik a másik teremben. A kokainfüggő Christophe újabb adagot lő be magának. Néhány perc elteltével meglehetősen réveteg tekintettel lép ki, s ül le az időközben kihűlt kávéhoz. Fél évvel ezelőtt mindez elképzelhetetlen volt a számára, a munka nélküli fiatalember nyilvános vécékben, parkokban vagy éppen mélygarázslejárókban adta be magának az „anyagot”. A Kilences Peron azonban sok mindent megváltoztatott. A Kilences Peron a genfi főpályaudvar mögött található, a vasút világához csak annyi köze van, hogy a környék a drogosok és az utcai dílerek kedvenc terepének számít. A narancssárga színű konténerház meglehetősen kirí a környezetből. A múlt év december végén népszavazás eredményeként megnyitott és adófrankokból finanszírozott épület a genfi kábítószer-politika legújabb állomása. Svájc német nyelvű kantonjaiban már több éve létezik hasonló intézmény. A Fixerstablinek, szabad fordításban drogosszobának nevezett helyen a kábítószer-élvezők higiénikus és nyugodt körülmények között, a fertőzés veszélye nélkül adhatják be maguknak az utcán vásárolt adagokat. - Nincsenek illúzióink, ide a kemény drogosok járnak, akik nem nálunk fedezik fel a bódulat világát - mondja Chantal Berthet, a hivatalosan fogadóhelynek nevezett intézmény helyettes vezetője. A 38 éves szakápoló másfél évtizede foglalkozik szenvedélybetegekkel. Csaknem azóta, hogy megalakult az őt is foglalkoztató genfi AIDS-csoport, az a jelentős részben a genfi kanton által finanszírozott civil szervezet, amelynek kezdeményezésére és hároméves kitartó lobbizásának köszönhetően létrejött a befecskendezési lehetőséget is biztosító drogosszoba. Svájc nyugat-európai szinten közismerten liberális politikát követ a kábítószer-fogyasztókkal szemben. A huszonhat helvét kanton között Genf mégis különleges helyet foglal el. Miközben a számos nemzetközi, köztük ENSZ-szervezetnek otthont adó város hűen követi a négy pillérre - a megelőzésre, a gyógykezelésre, a szociális segítségnyújtásra és az illegális drogterjesztéssel szembeni hatósági fellépésre épülő berni szövetségi irányelveket, az egyébként rendkívül fájdalmas drogkérdés itt sosem volt elkeseredett politikai viták tárgya. A nyolcvanas évek közepén alakult drogpolitikai vegyes bizottságban minden érdekelt fél, a közegészségügy, az iskolák, a rendőrség és a civil szervezetek egyaránt képviseltetik magukat. Közösen keressük a legjobb megoldást. A teljes tiltással e problémát nem lehet megszüntetni, inkább a kockázatcsökkentésre, a társadalmi-családi felvilágosításra helyezzük a hangsúlyt - mondja dr. Marina Croquette-Krokar, a genfi egyetemi kórház főorvosa és a szenvedélybetegségekkel foglalkozó központ vezetője. A 400 ezer lakosú Genf helvét viszonyok között is gazdag kantonnak számít, amit jól jelez, hogy évente több mint 40 millió svájci frankot (7,1 milliárd forintot) költenek a drogkérdés kezelésére. E nem kis összegből 18,5 millió frankot kapnak a rendőri és igazságügyi szervek, a kórházak és más egészségügyi intézmények pedig 14,2 milliós támogatásban részesülnek. A társadalmi visszailleszkedést és más szociális programokat 3,2 millióval, az AIDS-csoportot 1,6 millióval segítik. Az átfogó programnak köszönhetően a háromezer fősre becsült keménydrog-élvező nyolcvan százalékát sikerült „felderíteni”, s valamilyen formában rendszeres orvosi ellenőrzés alá vonni. A horvát származású Croquette Krokar doktornő fontosnak tartja hangsúlyozni, hogy a liberális és társadalmi konszenzusra épülő drogpolitikai felfogással komoly eredményeket sikerült elérni. Például szívós munkával megváltoztatni a rendőrség hozzáállását. A kábítószerfogyasztás elvben változatlanul bűncselekménynek minősül, ám a genfi rendőrök ma már nagyon ritkán tesznek feljelentést a rajtakapott drogosok ellen. Sőt gyakorta előfordul, hogy a járőrök adnak steril, egyszer használatos fecskendőt a „fogyasztóknak”. A genfi AIDS-csoport javaslatára 1991-ben hozták létre azt a különleges buszjáratot, amelynek személyzete - egészségügyi ápolók és szociális munkások - Genf kábítószeres forró pontjait járva ingyen kezdték el osztogatni az egyszer használatos fecskendőket, óvszereket, előre csomagolt fertőtlenítőkendőket. Az akció látványos eredményekkel járt. Míg tíz évvel ezelőtt a drogosok fele osztozott egy-egy injekciós tan, ma már csak 10-15 százalékuk teszi ezt. Hasonló arányban csökkent a HIV-fertőzések száma is. A drogpiaci helyzet változása időközben új helyzetet teremtett. A heroint az elmúlt években fokozatosan kiszorította a kokain, s e szer élvezete akár napi 30-40 belövést is szükségessé tesz. Különösen, hogy az utcán kapható, grammonként 50 frankért kínált kokain meglehetősen „felhígított árunak” számít. A dílerek mindent belekevernek, aminek fehér a színe. A laboratóriumi elemzések lisztet, gipszet, de megszáradt ürüléket is kimutattak - mondja Chantal Berthet. A hét minden napján, délután kettőtől este hétig üzemelő drogbetérő egy orvosi rendelő és egy kellemes büfé keverékének képét nyújtja. Az előteret tulajdonképpen társalkodót — hosszú pult osztja A drogosszoba FOtÓ: VELLEDITS ÉVA