Népszabadság, 2003. január (61. évfolyam, 1-26. szám)

2003-01-18 / 15. szám

30 NÉPSZABADSÁG HÉTVÉGE 2003. JANUÁR 18., SZOMBAT Bonyhádi ajándék cipő Ungár Tamás - Tragédia! - Nem akarom elhinni... - Aki tehette, eddig is menekült Bony­­hádról. Ezután még inkább így lesz. - Ennek a városnak annyi! A bonyhádiak elkeseredetten fogadták a hírt, hogy a 15 ezer lelkes, Tolna me­gyei város legnagyobb üzeme, a 860 em­bernek munkát adó cipőgyár, a Sabona Kft. márciusban bezárja kapuját. Ha a cég megszűnik, akkor Bonyhádon és környé­kén - a Völgységben - a kilencszázalékos regisztrált munkanélküliség akár meg is duplázódhat. Lencz György, a kft. ügyvezető igaz­gatója a gyár üresen kongó tárgyalóter­mének hosszú asztalához ültet. Az ügy­vezető szakmáját tekintve cipőipari üzemmérnök, és 27 évet húzott le a cég­nél. - Eldőlt minden? - teszem föl azonnal a legfőbb kérdést. - El­­­feleli halkan Lencz. - Nincs remény arra, hogy legalább az üzem egy része tovább éljen? - Nincs. - Mi lesz az emberekkel? - Nem tudom. Bonyhádon a nagyüzemi cipőgyártás­nak évszázados múltja van. A háború után a helyi cipőipari szövetkezet évtize­dekig másfél ezer embert foglalkoztatott. A nyolcvanas évektől az addig csak ke­letre exportáló szövetkezet mind több bérmunkát végzett a különleges és drága cipőiről ismert, világhírű cégnek, a nyu­gat-németországi Salamandernek. 1988- ban a bonyhádi szövetkezet és a Sala­mander létrehozott egy háromszáz em­bernek munkát adó vegyesvállalatot, a Bonsa Kft.-t. (A cég nevét a Bonyhád és a Salamander szóból rakták össze.) Aztán a kilencvenes években a szövetkezet bér­be adta ingatlanjait a Bonsa Kft.-nek, és immár csak a kft. foglalkozott cipőgyár­tással. A Salamander megszerezte a kft. százszázalékos tulajdonát, és átkeresztel­te a céget Sabona Kft.-re. A kft. akkor még ezerkétszáz dolgo­zóját nem zavarta a változás, és nem ag­gódtak amiatt, hogy a gyár nevében a Salamander kezdőbetűi kerültek előre, és a Bonyhádra utaló szóelem „hátracsú­szott”. Az emberek örültek, hogy van munkájuk, és ha nem is magas, de biztos a fizetésük. Hallottak persze arról, hogy az ő állásuk a Salamander németországi üzemeinek bezárása révén jöhetett létre, és hogy azért hozta ide a német tulajdo­nos a termelést, mert a magyar munka­erő olcsóbb, mint a németországi. Volt, aki tartott attól, hogy a Salamander egy­szer majd itt is bezárja gyárát, és elmegy keletebbre, ahol még alacsonyabbak a bérek. A bezárástól való félelem az elmúlt na­pokban beigazolódott, a Salamander azonban nem nyit új cipőüzemet tőlünk keletre - állítja Lencz György. Az igaz­gatót a tulajdonos nem avatta be a dönté­sébe, így semmit sem tud a német vezető­ség terveiről. Mint kérdéseimre adott rö­vid válaszaiból kiderült, a Salamandert a dömpingáron kínált, távol-keleti lábbe­likkel folytatott verseny készteti kivonu­lásra a cipőiparból. A bonyhádi cég - bár az elmúlt évek­ben háromszáz ember leépítésére kény­szerült - eddig nyereségesen gazdálko­dott. A kft. tavaly 1,3 millió pár cipőt gyártott, 2,3 milliárd forint árbevételt ért el, és a társaság mérlege 2002-ben is po­zitív volt. Mindamellett a Salamander - miután úgy ítélte meg, hogy az ázsiai ter­mékekkel szemben a küzdelem kilátásta­lan - tavaly már értékesíteni akarta a bonyhádi gyárat, de nem akadt jelentkező a megvételére. Mivel a cég nyereségter­melő képessége nem fenntartható, a né­met tulajdonos a bezárásra voksolt. Amikor a dolgozók a múlt heti mun­kásgyűlésen meghallották, hogy gyáruk­nak befellegzett, magukba roskadtak. Az asszonyok azóta kisírt szemmel veszik fel a munkát, a férfiak megtört, megalá­zott tekintettel bámulnak maguk elé. Bár a havi keresetek a Sabonában csak bruttó 50-100 ezer forint között mozognak, ám errefelé ennyi pénz már egyenlő a létbiz­tonsággal. Ősz hajú asszony ül a gyár portáján. Bemutatkozunk egymásnak, Forrai Ferencnének hívják. Többet percekig nem tudok meg tőle, mert első kérdésem után máris rázza őt a zokogás. - Ne sírj, Babikám! - öleli át az elke­seredett portást egy arra tévedő, csinos fi­atalasszony, de nem jut eszébe egyetlen vigasztaló szó sem. Forrainé később megnyugszik kissé. Elmondja, hogy 1967-ben lépett be a cég­hez, és 1999-ig szabászként dolgozott, ám mivel a lába akkor már nem bírta az állómunkát, könnyebb helyre kérte ma­gát. Portás lett. - Itt a minimálbért kapom, de ennek is örülök - vallja meg Forrainé. - A férjem bányász volt, most rokkantnyugdíjas. A két gyerekünk szerencsére már felnőtt. Nem tudom, mi lesz velem. Mihez értek én, mire vagyok még megtanítható? Ezeket a kérdéseket teszik fel a legtöb­ben az üzemben. -Én már biztosan nem találok ma­gamnak munkahelyet - egyezik ki sorsá­val Fetzer Mártonná, aki anyaggazdálko­dási csoportvezető a gyárban. - A férjem nyugdíjas tanár, én ötvenöt éves vagyok, és két év múlva korkedvezményes nyug­díjba mehetek. Addig kell kihúznom va­lahogy. De nem is én vagyok itt az igazi vesztes, hanem azok, akik harminc-negy­ven évesek, akik idekötődnek, két-három gyerekről gondoskodnak, és semmi más­hoz nem értenek, csak a cipőkészítéshez. Ők a környéken nem találnak maguknak munkát. Milyen megalázó érzés lesz ál­landóan azt mondani a gyerekeiknek, hogy erre sincs pénz, arra sincs pénz, semmire sincs pénz. A szőke, kék szemű asszony erőtlen hangja elakad, vöröslő szemét röstelked­ve eltakarja. Később így folytatja: -Bonyhádon az se kap munkát, aki­nek nincs jó szakmája, meg az se, akinek van. Az én fiam agrárfőiskolát és közgázt végzett, a kisebbik lányom műszaki és külkereskedelmi főiskolán szerzett diplo­mát, de mindkettő Budapestre költözött, mert itt nem volt megélhetésük. Schéner Jánosné éppen húsz éve dol­gozik a bonyhádi cipőgyárban. Az as­­­szony raktáros. Ő is elképzelhetetlennek tartja, hogy munkát találjon a közelben, és nincs ötlete, hogy mivé képezhetné át magát. Géplakatos férjét három éve szá­­zalékolták le. -Én se magunk miatt aggódom - mondja a fekete hajú, fáradt szemű as­­­szony. - A gyermekeink már nagyok, az egyik fiunk Kecskeméten, a másik Buda­pesten dolgozik, a lányunk meg az idén fe­jezi be a főiskolát Szegeden. Arra felké­szültem, hogy ő se kap munkát Bonyhá­don. Eddig se voltak nagy igényeink, nya­ralni húsz éve voltunk utoljára, és mindig a legolcsóbb ruhákat vettük meg magunk­nak. Gyakran a kínai boltokban vásárolok, ezután lehet, hogy már csak azokba mehe­tek. Kibírom, viszont a fiatalokat nagyon sajnálom. Nekik nehéz lesz. Ott van példá­ul nálunk a Norbi, ő 25 éves, csomagoló­ként dolgozik. Lelkiismeretes fiatalember. A szüleinél lakik, apja-anyja ápolásra szo­rul, így ő csak Bonyhádon vállalhat mun­kát. De itt hiába keres. Amikor megtudta, hogy az üzem bezár, belebetegedett. A 38 éves Császár István és vele egy­korú felesége, Mária még a szakmunkás­­képzőben ismerkedtek meg. Mindketten cipőgyártónak tanultak, és a Sabona előd­jében kezdtek dolgozni. 1984-ben keltek egybe, három lányuk van, a család a Bonyhádtól 15 kilométerre lévő Kisdoro­­gon lakik egy százéves, hosszú tornácos házban. Az asszony felsőrészkészítő, a férfinak az alsó- és felsőrész összeszere­lése ad munkát a gyárban. A házaspár - a családi pótlékkal együtt - 130 ezer forin­tot kap kézhez. - Tavaly újítottuk fel a házunkat, mert már veszélyes volt az épület - morogja a bajszos, szürke szemű férfi. - Hitelt vet­tünk fel rá, tíz évig kell törlesztenünk ha­vi 25 ezer forintot. Tartalék pénzünk nincs, a szüleinktől nem várhatunk segít­séget. Mi egy percig sem maradhatunk munka nélkül. A feleségem talán elmegy takarítani. Korábban már takarított a szekszárdi kórházban. - Magával mi lesz? - Sejtelmem sincs - ismeri el Császár István. - Lúdtalpam van, az állómunkát nem bírom. Csak a cipőjavításhoz értek. Ahhoz, illetve a bőrdíszművességhez lenne kedvem. -Ki váltja hozzá a vállalkozói enge­délyt? - kutatom tovább szándékait. - De mi van, ha nem tudok még an­­­nyit se keresni, amennyiből az adót meg a tébét kifizetem? - kérdez vissza. - Vagyis feketén próbálkozik... - Lehet, hogy rákényszerülök. A férfi hallgat, majd kifakad: - Nagyon ráfáztam. Itt vagyok a cég­nél húsz éve, a végkielégítést mégis csak nyolc évről kapom, mert nem folyamatos a munkaviszonyom. Egyszer ugyanis ki­léptem innen. Egy maszek több fizetést ígért, elszegődtem hozzá, aztán átvágott, és jöhettem vissza. Most meg mehetek innen is. Elmosolyodik saját téblábolásán. A kínból született, apró mosoly láttatni en­gedi, hogy fogai elöl hiányoznak. - Évek óta nem volt pénzem fogorvos­ra - magyarázkodik. - Pedig nem tudok egy falatot jóízűen megrágni, egészben nyelek le mindent. Emiatt meg a gyom­rom megy tönkre. Már mostanában is gyakran fáj. A férfi lemondóan legyint, mintha azt jelezné: nem érdemes panaszkodni, jobb mindenbe belenyugodni. Az Ipari Szövetkezetekben Dolgozók Szakszervezete a bonyhádi gyárban 131 tagot számlál, elnökük a Sabona pénztá­rosa, Leopold Istvánné. - Nálunk sosem volt vita a kft. irányí­tói és az érdekképviselet között - lapoz vissza a múltba a szakszervezeti elnök. - A cégvezetés odafigyelt a szavunkra, se­­ öröm volt itt dolgozni - mondja Forrainé. - Szerettük egymást, jó volt reggelente bejönni. Összetartottunk. Szép majálisok voltak nálunk, gyen szó kollektív szerződésről vagy a túlórákról. A fizetések sosem késtek. Megígérték, hogy a felmondási időre járó bért és a végkielégítést pontosan és idejé­ben kifizetik. Leopold Istvánné sürgeti, hogy komp­lex program induljon a Sabona munka nélkül maradó dolgozóinak átképzésére és elhelyezésére. Ez már csak azért is in­dokolt, mivel Bonyhádon a gyárbezárás­ról hozott döntés napján mindössze 39 ál­lást hirdetnek a munkáltatók. De olyan állás, amire az elbocsátandó 860 dolgozó jelentkezhetne, talán ha tíz van. Van még egy nagyobb cipőüzem Bonyhádon, a Botond Kft., ám a magyar tulajdonban lé­vő, 130 embert foglalkoztató cég nem hirdet munkásfelvételt. - Az elmúlt két évet pár millió forint veszteséggel zártuk - avat be a kft. pénz­ügyeibe a Botond ügyvezetője, Vida Ist­ván. - Minket főleg az erős forint sújt, a termékeink felét ugyanis exportáljuk. El­képzelhető, hogy néhány embert átve­szünk a Sabonától. Igaz, ugyanannyi dol­gozót le kell majd építenünk, vagyis leg­feljebb minőségi cseréről lehet szó, lét­számbővítésre nem gondolhatunk. Bonyhádon erősödik az a félelem, hogy a Sabona veszte más vállalkozáso­kat is megrokkanthat. Egy bonyhádi cég, az Eurostanc látja el a cipőüzemet sza­bászkésekkel (stanckésekkel) - ez a húsz embernek munkát biztosító vállalkozás valószínűleg nem ússza meg elbocsátá­sok nélkül. Érvágás a Gemenc Volánnak is a Sabona bezárása. A cipőüzem alkal­mazottainak fele bejáró, ha ők otthon ma­radnak, akkor abból a tömegközlekedési cégnek havi kétmilliós mínusza szárma­zik. Esetleg megszűnhetnek kihasználat­lan járatok, ami viszont újabb munkanél­küliséget okozhat, hiszen lesz, aki így nem juthat el munkahelyére. Fel kell ké­szülni arra is, hogy a Sabona dolgozóinak munkanélkülivé válásával csökken Bonyhádon a vásárlóerő. Ez akár annyira mérsékelheti a város üzleteinek forgal­mát, hogy újabb elbocsátásokra kerülhet sor a kereskedelemben és a szolgáltató szférában. E láncreakció veszélyét felmérte Potá­­pi Árpád is, aki négy és fél éve parlamen­ti képviselője, tavaly október óta pedig polgármestere Bonyhádnak. - A miniszterelnöktől kérek segítséget - mondja a 36 éves fideszes politikus. - Bonyhádot a könnyűipar Európa-szerte tapasztalható válsága sodorta ebbe a helyzetbe. Új iparágak és befektetők ide­­csalogatására, ideirányítására van szük­ség, és ez elképzelhetetlen jelentős kor­mányzati támogatás nélkül. Egyébként egész Tolna megye szenved a tőkehiány­tól. Hogy a megyéről készült statisztika mégsem annyira lesújtó, az csakis a paksi atomerőműnek köszönhető, az ottani fog­lalkoztatás és fizetés javítja a megye ada­tait. De Tolnába és így Bonyhádra sem jött jelentős beruházó a rendszerváltás óta. Nekünk is van iparterületünk, ahol egy befektető kedvező áron telket és inf­rastruktúrát kaphat, ennek ellenére tíz éve egyetlen komoly befektető nem kopogott be hozzánk. A polgármester attól fél, hogy ha nem érkezik időben a központi támogatás, ak­kor Bonyhád hamarosan Ózd sorsára jut. A város és a Völgység „elózdosodásától” tart a Tolna Megyei Munkaügyi Központ igazgatója, Brebán Valéria is. A munka­ügyi központ lázasan keresi azokat a kap­csolatokat, munkahelyteremtő és átképző programokat, amelyek reményt kínálnak a Sabona bezárásából adódó válság keze­lésére. Brebán Valéria tudja azt is, hogy a Sabona dolgozói gyakorta nemcsak szak­mai átképzésre szorulnak, de lelki terápiá­ra is. Hiszen az évtizedek óta a cipőszak­mából élő munkások közül sokan úgy vé­lekednek, hogy ők alkalmatlanok más szakma elsajátítására. Stabilnak hitték a Salamandert, és legrosszabb álmukban sem gondolták, hogy a gyár összeomlik. Márpedig ha egy ilyen masszív cég sem­mivé válhat, akkor miben bízhatunk? — kérdezik többen. És egyáltalán: milyen új szakmát érdemes megtanulni? Minek ké­pezzük át magunkat, tán azért, hogy ké­sőbb egy másik szakmában váljunk do­­logtalanná? Ezekre a kérdésekre csak olyan ember tud perspektivikus választ adni, aki men­tálisan fel van készítve a vereségekre és az akárhányszori talpra állásra. Erre a keljfeljancsi létre azonban a Sabona dol­gozói egyelőre felkészületlenek.­­ Öröm volt itt dolgozni - mondja For­rai Ferencné. - Szerettük egymást, jó volt reggelente bejönni. Összetartottunk. Szép majálisok voltak nálunk. Ettünk, it­tunk, nevettünk. Mikuláskor a gyerekek csomagokat kaptak. Effélékről emlékeznek a többiek is. - Az üdülőnkbe bárki elmehetett. - Karácsony előtt volt pénzjutalom. - Évente egyszer ajándék cipőt kap­tunk. Nekünk sose volt annyi pénzünk, hogy egy Salamander cipőt megvegyünk. Igaz, egy kicsit hibás cipőket kaptunk, de akkor is jó volt. -Egy időben a nőnapon mindig egy kávéscsésze volt az ajándék. Csak egy, mert többre nem jutott pénz. De hat év alatt összegyűlt a készlet. Nagyon szép készlet volt. Örültünk neki. Megalázott tekintettel bámulnak maguk elé FOTÓK: MÁRTON ANDRÁS Schéner Jánosné a fiatalokat sajnálja t i J )

Next