Népszabadság, 2003. január (61. évfolyam, 1-26. szám)
2003-01-18 / 15. szám
30 NÉPSZABADSÁG HÉTVÉGE 2003. JANUÁR 18., SZOMBAT Bonyhádi ajándék cipő Ungár Tamás - Tragédia! - Nem akarom elhinni... - Aki tehette, eddig is menekült Bonyhádról. Ezután még inkább így lesz. - Ennek a városnak annyi! A bonyhádiak elkeseredetten fogadták a hírt, hogy a 15 ezer lelkes, Tolna megyei város legnagyobb üzeme, a 860 embernek munkát adó cipőgyár, a Sabona Kft. márciusban bezárja kapuját. Ha a cég megszűnik, akkor Bonyhádon és környékén - a Völgységben - a kilencszázalékos regisztrált munkanélküliség akár meg is duplázódhat. Lencz György, a kft. ügyvezető igazgatója a gyár üresen kongó tárgyalótermének hosszú asztalához ültet. Az ügyvezető szakmáját tekintve cipőipari üzemmérnök, és 27 évet húzott le a cégnél. - Eldőlt minden? - teszem föl azonnal a legfőbb kérdést. - Elfeleli halkan Lencz. - Nincs remény arra, hogy legalább az üzem egy része tovább éljen? - Nincs. - Mi lesz az emberekkel? - Nem tudom. Bonyhádon a nagyüzemi cipőgyártásnak évszázados múltja van. A háború után a helyi cipőipari szövetkezet évtizedekig másfél ezer embert foglalkoztatott. A nyolcvanas évektől az addig csak keletre exportáló szövetkezet mind több bérmunkát végzett a különleges és drága cipőiről ismert, világhírű cégnek, a nyugat-németországi Salamandernek. 1988- ban a bonyhádi szövetkezet és a Salamander létrehozott egy háromszáz embernek munkát adó vegyesvállalatot, a Bonsa Kft.-t. (A cég nevét a Bonyhád és a Salamander szóból rakták össze.) Aztán a kilencvenes években a szövetkezet bérbe adta ingatlanjait a Bonsa Kft.-nek, és immár csak a kft. foglalkozott cipőgyártással. A Salamander megszerezte a kft. százszázalékos tulajdonát, és átkeresztelte a céget Sabona Kft.-re. A kft. akkor még ezerkétszáz dolgozóját nem zavarta a változás, és nem aggódtak amiatt, hogy a gyár nevében a Salamander kezdőbetűi kerültek előre, és a Bonyhádra utaló szóelem „hátracsúszott”. Az emberek örültek, hogy van munkájuk, és ha nem is magas, de biztos a fizetésük. Hallottak persze arról, hogy az ő állásuk a Salamander németországi üzemeinek bezárása révén jöhetett létre, és hogy azért hozta ide a német tulajdonos a termelést, mert a magyar munkaerő olcsóbb, mint a németországi. Volt, aki tartott attól, hogy a Salamander egyszer majd itt is bezárja gyárát, és elmegy keletebbre, ahol még alacsonyabbak a bérek. A bezárástól való félelem az elmúlt napokban beigazolódott, a Salamander azonban nem nyit új cipőüzemet tőlünk keletre - állítja Lencz György. Az igazgatót a tulajdonos nem avatta be a döntésébe, így semmit sem tud a német vezetőség terveiről. Mint kérdéseimre adott rövid válaszaiból kiderült, a Salamandert a dömpingáron kínált, távol-keleti lábbelikkel folytatott verseny készteti kivonulásra a cipőiparból. A bonyhádi cég - bár az elmúlt években háromszáz ember leépítésére kényszerült - eddig nyereségesen gazdálkodott. A kft. tavaly 1,3 millió pár cipőt gyártott, 2,3 milliárd forint árbevételt ért el, és a társaság mérlege 2002-ben is pozitív volt. Mindamellett a Salamander - miután úgy ítélte meg, hogy az ázsiai termékekkel szemben a küzdelem kilátástalan - tavaly már értékesíteni akarta a bonyhádi gyárat, de nem akadt jelentkező a megvételére. Mivel a cég nyereségtermelő képessége nem fenntartható, a német tulajdonos a bezárásra voksolt. Amikor a dolgozók a múlt heti munkásgyűlésen meghallották, hogy gyáruknak befellegzett, magukba roskadtak. Az asszonyok azóta kisírt szemmel veszik fel a munkát, a férfiak megtört, megalázott tekintettel bámulnak maguk elé. Bár a havi keresetek a Sabonában csak bruttó 50-100 ezer forint között mozognak, ám errefelé ennyi pénz már egyenlő a létbiztonsággal. Ősz hajú asszony ül a gyár portáján. Bemutatkozunk egymásnak, Forrai Ferencnének hívják. Többet percekig nem tudok meg tőle, mert első kérdésem után máris rázza őt a zokogás. - Ne sírj, Babikám! - öleli át az elkeseredett portást egy arra tévedő, csinos fiatalasszony, de nem jut eszébe egyetlen vigasztaló szó sem. Forrainé később megnyugszik kissé. Elmondja, hogy 1967-ben lépett be a céghez, és 1999-ig szabászként dolgozott, ám mivel a lába akkor már nem bírta az állómunkát, könnyebb helyre kérte magát. Portás lett. - Itt a minimálbért kapom, de ennek is örülök - vallja meg Forrainé. - A férjem bányász volt, most rokkantnyugdíjas. A két gyerekünk szerencsére már felnőtt. Nem tudom, mi lesz velem. Mihez értek én, mire vagyok még megtanítható? Ezeket a kérdéseket teszik fel a legtöbben az üzemben. -Én már biztosan nem találok magamnak munkahelyet - egyezik ki sorsával Fetzer Mártonná, aki anyaggazdálkodási csoportvezető a gyárban. - A férjem nyugdíjas tanár, én ötvenöt éves vagyok, és két év múlva korkedvezményes nyugdíjba mehetek. Addig kell kihúznom valahogy. De nem is én vagyok itt az igazi vesztes, hanem azok, akik harminc-negyven évesek, akik idekötődnek, két-három gyerekről gondoskodnak, és semmi máshoz nem értenek, csak a cipőkészítéshez. Ők a környéken nem találnak maguknak munkát. Milyen megalázó érzés lesz állandóan azt mondani a gyerekeiknek, hogy erre sincs pénz, arra sincs pénz, semmire sincs pénz. A szőke, kék szemű asszony erőtlen hangja elakad, vöröslő szemét röstelkedve eltakarja. Később így folytatja: -Bonyhádon az se kap munkát, akinek nincs jó szakmája, meg az se, akinek van. Az én fiam agrárfőiskolát és közgázt végzett, a kisebbik lányom műszaki és külkereskedelmi főiskolán szerzett diplomát, de mindkettő Budapestre költözött, mert itt nem volt megélhetésük. Schéner Jánosné éppen húsz éve dolgozik a bonyhádi cipőgyárban. Az asszony raktáros. Ő is elképzelhetetlennek tartja, hogy munkát találjon a közelben, és nincs ötlete, hogy mivé képezhetné át magát. Géplakatos férjét három éve százalékolták le. -Én se magunk miatt aggódom - mondja a fekete hajú, fáradt szemű asszony. - A gyermekeink már nagyok, az egyik fiunk Kecskeméten, a másik Budapesten dolgozik, a lányunk meg az idén fejezi be a főiskolát Szegeden. Arra felkészültem, hogy ő se kap munkát Bonyhádon. Eddig se voltak nagy igényeink, nyaralni húsz éve voltunk utoljára, és mindig a legolcsóbb ruhákat vettük meg magunknak. Gyakran a kínai boltokban vásárolok, ezután lehet, hogy már csak azokba mehetek. Kibírom, viszont a fiatalokat nagyon sajnálom. Nekik nehéz lesz. Ott van például nálunk a Norbi, ő 25 éves, csomagolóként dolgozik. Lelkiismeretes fiatalember. A szüleinél lakik, apja-anyja ápolásra szorul, így ő csak Bonyhádon vállalhat munkát. De itt hiába keres. Amikor megtudta, hogy az üzem bezár, belebetegedett. A 38 éves Császár István és vele egykorú felesége, Mária még a szakmunkásképzőben ismerkedtek meg. Mindketten cipőgyártónak tanultak, és a Sabona elődjében kezdtek dolgozni. 1984-ben keltek egybe, három lányuk van, a család a Bonyhádtól 15 kilométerre lévő Kisdorogon lakik egy százéves, hosszú tornácos házban. Az asszony felsőrészkészítő, a férfinak az alsó- és felsőrész összeszerelése ad munkát a gyárban. A házaspár - a családi pótlékkal együtt - 130 ezer forintot kap kézhez. - Tavaly újítottuk fel a házunkat, mert már veszélyes volt az épület - morogja a bajszos, szürke szemű férfi. - Hitelt vettünk fel rá, tíz évig kell törlesztenünk havi 25 ezer forintot. Tartalék pénzünk nincs, a szüleinktől nem várhatunk segítséget. Mi egy percig sem maradhatunk munka nélkül. A feleségem talán elmegy takarítani. Korábban már takarított a szekszárdi kórházban. - Magával mi lesz? - Sejtelmem sincs - ismeri el Császár István. - Lúdtalpam van, az állómunkát nem bírom. Csak a cipőjavításhoz értek. Ahhoz, illetve a bőrdíszművességhez lenne kedvem. -Ki váltja hozzá a vállalkozói engedélyt? - kutatom tovább szándékait. - De mi van, ha nem tudok még annyit se keresni, amennyiből az adót meg a tébét kifizetem? - kérdez vissza. - Vagyis feketén próbálkozik... - Lehet, hogy rákényszerülök. A férfi hallgat, majd kifakad: - Nagyon ráfáztam. Itt vagyok a cégnél húsz éve, a végkielégítést mégis csak nyolc évről kapom, mert nem folyamatos a munkaviszonyom. Egyszer ugyanis kiléptem innen. Egy maszek több fizetést ígért, elszegődtem hozzá, aztán átvágott, és jöhettem vissza. Most meg mehetek innen is. Elmosolyodik saját téblábolásán. A kínból született, apró mosoly láttatni engedi, hogy fogai elöl hiányoznak. - Évek óta nem volt pénzem fogorvosra - magyarázkodik. - Pedig nem tudok egy falatot jóízűen megrágni, egészben nyelek le mindent. Emiatt meg a gyomrom megy tönkre. Már mostanában is gyakran fáj. A férfi lemondóan legyint, mintha azt jelezné: nem érdemes panaszkodni, jobb mindenbe belenyugodni. Az Ipari Szövetkezetekben Dolgozók Szakszervezete a bonyhádi gyárban 131 tagot számlál, elnökük a Sabona pénztárosa, Leopold Istvánné. - Nálunk sosem volt vita a kft. irányítói és az érdekképviselet között - lapoz vissza a múltba a szakszervezeti elnök. - A cégvezetés odafigyelt a szavunkra, se öröm volt itt dolgozni - mondja Forrainé. - Szerettük egymást, jó volt reggelente bejönni. Összetartottunk. Szép majálisok voltak nálunk, gyen szó kollektív szerződésről vagy a túlórákról. A fizetések sosem késtek. Megígérték, hogy a felmondási időre járó bért és a végkielégítést pontosan és idejében kifizetik. Leopold Istvánné sürgeti, hogy komplex program induljon a Sabona munka nélkül maradó dolgozóinak átképzésére és elhelyezésére. Ez már csak azért is indokolt, mivel Bonyhádon a gyárbezárásról hozott döntés napján mindössze 39 állást hirdetnek a munkáltatók. De olyan állás, amire az elbocsátandó 860 dolgozó jelentkezhetne, talán ha tíz van. Van még egy nagyobb cipőüzem Bonyhádon, a Botond Kft., ám a magyar tulajdonban lévő, 130 embert foglalkoztató cég nem hirdet munkásfelvételt. - Az elmúlt két évet pár millió forint veszteséggel zártuk - avat be a kft. pénzügyeibe a Botond ügyvezetője, Vida István. - Minket főleg az erős forint sújt, a termékeink felét ugyanis exportáljuk. Elképzelhető, hogy néhány embert átveszünk a Sabonától. Igaz, ugyanannyi dolgozót le kell majd építenünk, vagyis legfeljebb minőségi cseréről lehet szó, létszámbővítésre nem gondolhatunk. Bonyhádon erősödik az a félelem, hogy a Sabona veszte más vállalkozásokat is megrokkanthat. Egy bonyhádi cég, az Eurostanc látja el a cipőüzemet szabászkésekkel (stanckésekkel) - ez a húsz embernek munkát biztosító vállalkozás valószínűleg nem ússza meg elbocsátások nélkül. Érvágás a Gemenc Volánnak is a Sabona bezárása. A cipőüzem alkalmazottainak fele bejáró, ha ők otthon maradnak, akkor abból a tömegközlekedési cégnek havi kétmilliós mínusza származik. Esetleg megszűnhetnek kihasználatlan járatok, ami viszont újabb munkanélküliséget okozhat, hiszen lesz, aki így nem juthat el munkahelyére. Fel kell készülni arra is, hogy a Sabona dolgozóinak munkanélkülivé válásával csökken Bonyhádon a vásárlóerő. Ez akár annyira mérsékelheti a város üzleteinek forgalmát, hogy újabb elbocsátásokra kerülhet sor a kereskedelemben és a szolgáltató szférában. E láncreakció veszélyét felmérte Potápi Árpád is, aki négy és fél éve parlamenti képviselője, tavaly október óta pedig polgármestere Bonyhádnak. - A miniszterelnöktől kérek segítséget - mondja a 36 éves fideszes politikus. - Bonyhádot a könnyűipar Európa-szerte tapasztalható válsága sodorta ebbe a helyzetbe. Új iparágak és befektetők idecsalogatására, ideirányítására van szükség, és ez elképzelhetetlen jelentős kormányzati támogatás nélkül. Egyébként egész Tolna megye szenved a tőkehiánytól. Hogy a megyéről készült statisztika mégsem annyira lesújtó, az csakis a paksi atomerőműnek köszönhető, az ottani foglalkoztatás és fizetés javítja a megye adatait. De Tolnába és így Bonyhádra sem jött jelentős beruházó a rendszerváltás óta. Nekünk is van iparterületünk, ahol egy befektető kedvező áron telket és infrastruktúrát kaphat, ennek ellenére tíz éve egyetlen komoly befektető nem kopogott be hozzánk. A polgármester attól fél, hogy ha nem érkezik időben a központi támogatás, akkor Bonyhád hamarosan Ózd sorsára jut. A város és a Völgység „elózdosodásától” tart a Tolna Megyei Munkaügyi Központ igazgatója, Brebán Valéria is. A munkaügyi központ lázasan keresi azokat a kapcsolatokat, munkahelyteremtő és átképző programokat, amelyek reményt kínálnak a Sabona bezárásából adódó válság kezelésére. Brebán Valéria tudja azt is, hogy a Sabona dolgozói gyakorta nemcsak szakmai átképzésre szorulnak, de lelki terápiára is. Hiszen az évtizedek óta a cipőszakmából élő munkások közül sokan úgy vélekednek, hogy ők alkalmatlanok más szakma elsajátítására. Stabilnak hitték a Salamandert, és legrosszabb álmukban sem gondolták, hogy a gyár összeomlik. Márpedig ha egy ilyen masszív cég semmivé válhat, akkor miben bízhatunk? — kérdezik többen. És egyáltalán: milyen új szakmát érdemes megtanulni? Minek képezzük át magunkat, tán azért, hogy később egy másik szakmában váljunk dologtalanná? Ezekre a kérdésekre csak olyan ember tud perspektivikus választ adni, aki mentálisan fel van készítve a vereségekre és az akárhányszori talpra állásra. Erre a keljfeljancsi létre azonban a Sabona dolgozói egyelőre felkészületlenek. Öröm volt itt dolgozni - mondja Forrai Ferencné. - Szerettük egymást, jó volt reggelente bejönni. Összetartottunk. Szép majálisok voltak nálunk. Ettünk, ittunk, nevettünk. Mikuláskor a gyerekek csomagokat kaptak. Effélékről emlékeznek a többiek is. - Az üdülőnkbe bárki elmehetett. - Karácsony előtt volt pénzjutalom. - Évente egyszer ajándék cipőt kaptunk. Nekünk sose volt annyi pénzünk, hogy egy Salamander cipőt megvegyünk. Igaz, egy kicsit hibás cipőket kaptunk, de akkor is jó volt. -Egy időben a nőnapon mindig egy kávéscsésze volt az ajándék. Csak egy, mert többre nem jutott pénz. De hat év alatt összegyűlt a készlet. Nagyon szép készlet volt. Örültünk neki. Megalázott tekintettel bámulnak maguk elé FOTÓK: MÁRTON ANDRÁS Schéner Jánosné a fiatalokat sajnálja t i J )