Népszabadság, 2003. február (61. évfolyam, 27-50. szám)

2003-02-08 / 33. szám

NÉPSZABADSÁG HÉTVÉGE 2003. FEBRUÁR 8., SZOMBAT 31 Krankovics István Credója Hajba Ferenc Tanulj Pisti, mert különben itt maradsz kocsisnak! Dr. Krankovics István édesapja - aki fia meghatározása szerint munkásszár­mazású szövetkezeti ember volt Debre­cen környékéről - ezzel a nem túl nagy­ra törő jövőképpel nógatta tanulásra gyerekét. És Krankovics István tanult. Moszk­vában szerzett agrárközgazdászi diplo­mát, majd Budapesten nemzetközi szak­közgazdászdoktor lett belőle. Családjá­val fiatalon Mosonmagyaróváron tele­pedett le, a Kühne Edéről elnevezett me­zőgazdasági gépgyárban dolgozott, az­tán a győri Rába gyár Kühnét is vállala­tába olvasztó vezérigazgatója. Horváth Ede, a Rába első embere üzent: „Hozzá­tok be Győrbe azt a fekete srácot, itt van szükség rá”. Különböző beosztások után igazgató lett a Rábában, és akkor sem vett részt a „vörös báró” megbuktatására irányuló kísérletekben, amikor ezt szinte minden helyi vezetőtől kikövetelte az új rend­szer politikája. Egy ideig dolgozott még a cégnél, aztán az orosz Avtoexporttal alapított külkereskedelmi vállalkozást. Végigjárta a szakma és a privát élet eg­zisztenciális lépcsőfokait, ma 800 em­bert foglalkoztató nagyvállalkozó, övé a Kühne, s van egy saját buszgyára is. Igaz, most éppen elbukott egy buszpá­lyázatot, s hiába adott neki részben iga­zat a Közbeszerzési Döntőbizottság, sőt a kiírót ötmillióra még meg is bírságolta, a félmilliárd forintos megrendelést még­is a törökök kapták. - Az igazságtalanság egész életemben jobban bántott az üzleti kudarcnál - jegyzi meg Krankovics István. Kereskedni egyszeri öröm Figyelem a mozdulatait, ahogyan ki­teríti irodája asztalára az 1856-ban ala­pított mosoni Kühne 99 évvel ezelőtt nyomott plakátjának másolatát. Nem is kisimítja, hanem szinte megsimogatja kezével a sárga papírt, amelynek a fo­tóin vetőgépeket, lógereblyéket fényez­nek, ekéket kovácsolnak, központi vil­lanyfejlesztő telepet szerelnek. Látszik Krankovics Istvánon, hogy különös vi­szonya van a gépekhez, a gyártáshoz, ál­talában az iparhoz. Ekkor értem meg, amit a kereskede­lem és a termelés minőségi különbségé­ről korábban mondott: - Kereskedni egyszeri öröm. Vesz az ember olcsón mondjuk alkatrészeket, s ha tudja, eladja drágán, aztán elteszi a pénzt. Termelni, gyártani viszont folya­matos élmény, kihívás, értékteremtés. Mondja ezt annak ellenére, hogy ma­gánvállalkozásának első éveiben a ke­reskedelemből élt. Kihasználom, hogy a közszerepléseket, a magamutogatást mindig elhárító gyáros ránk szán egy na­pot, s először a múltról kérdezgetem. Arról a korszakról, amikor még a gazda­ság régi színpadán, többnyire előre meg­írt szerepeket kellett eljátszania. Innen lépett át egy megváltozott rendszer alap­vetően más játékterére: új partnerek, sa­ját szövegkönyv, rengeteg hamis súgó, új intrikus, új közönség. S ott is helyt tu­dott állni, sőt „magánszínházat” alapí­tott akkor, amikor inkább az állami in­tézmények filléres privatizációja volt a divat.­­ Arra valóban büszke vagyok, hogy nem „kiprivatizáltam”, hanem adózott nyereségből megvásároltam vagy saját erőből megteremtettem mindazt, ami ma a vállalkozásomban található - mondja. Krankovics István első munkahelye, a Mosonmagyaróvári Mezőgazdasági Gépgyár üzleti sikereiben nagy szerepet játszottak a hetvenes években a baromfi­­tartó berendezések. De nem csupán eze­ket a berendezéseket értékesítették, ha­nem egész rendszereket, technológiákat adtak el. Krankovics István ekkor bejár­ta az arab világot, szállítottak például Szíriába, Algériába, Líbiába, Egyiptom­ba, Irakba, nagy felvevőpiacot találtak Kínában is.­­ Horváth Ede érdeklődését akkor keltette fel a mosonmagyaróvári gyár, amikor Magyarországon elkezdték al­kalmazni az iparszerű termelést a mező­­gazdaságban - emlékszik vissza Krankovics István.­­ Ezt a módszert Burgert Róbert, Bábolna vezérigazgató­ja amerikai minta alapján Kádár János engedélyével honosította meg. Ezekhez a rendszerekhez azonban nagy teljesít­ményű traktorokra és talajművelő gé­pekre volt szükség. A Rába traktorfej­lesztései nem sikerültek, ekkor impor­tálták Magyarországra az amerikai „zöld traktorokat”, a John Deereket. Igen ám, de nem volt hozzájuk munkaeszköz. Horváth Ede úgy döntött, föléleszti a Kühne hagyományait. Elintézte, hogy a Rábához csatolják a gyárat, Amerikából korszerű talajművelő eszközök licencét vásárolta meg, és ezzel megint egy új korszak vette kezdetét a Kühnében. Krankovics István a nyolcvanas évek közepén már Győrött dolgozott külön­böző beosztásokban. Látta, hogy Hor­váth Ede a kollektivizmus, a tervgazdál­kodás mindenhatóságát szavakban hir­dető MSZMP bizalmát miként fordítja egy szemléletében már jórészt kapitalis­ta nagyvállalat kiépítésére, működteté­sére. - Nem volt könnyű kitérnie a vezér­­igazgatónak a központi szándékok elől - állítja Krankovics István. - A szovje­tek ránk akarták erőltetni a Zaporo­­zsecek közös gyártását. Nálunk készült volna a sebváltó, aminek a gyártásában semmi jártasságunk, tapasztalatunk nem volt. Végül sikerült elhárítani az igen erős ajánlatot. Megépült viszont az a százezer négyzetméteres csarnok, amit a Rába már nem tudott ugyan ki­használni, de mégiscsak meghatározta Győr sorsát. Ezt vette meg ugyanis az Audi. A nyolcvanas évek végén aztán vis­­­szaszorultak a Rába fejlődési lehetősé­gei. Nem tudták eladni a motorokat, rak­tárra termeltek. A megváltozott politikai rendszer pedig a gazdaságban elsőként két fej leütését követelte: Burgert Róber­tét és Horváth Edéét, aki Krankovics szerint akkoriban valóban követett el komoly hibákat, ám megbuktatása min­denekelőtt a múltjának szólt. A Rába hegemóniáját mindig nehezen viselő Kühne azonnal az önállóság útját választotta. Már azt is nehezen tűrték, hogy a Rába szokásainak megfelelően az alkalmazottaknak fehér köpenyt kel­lett viselniük, a sor mellett dolgozók pe­dig színes munkaruhákat kaptak. Önál­lóságuk kikövetelésekor olyan plakáto­kat írtak és feszítettek ki a gyár falára: „Alapította Kühne Ede, tönkretette Hor­váth Ede”. A munkavállalói privatizációval a Rá­bából kiváló gyár azonban nem sokáig volt életképes, nem tudta fizetni a hitele­ket, kellett egy valódi tulajdonos. Így vásárolta meg egykori alkalmazottja, Krankovics István. A kék buszok karrierje Horváth Ede leváltása után ő dolgo­zott még egy ideig a Rábában, de aztán nem igazán találta a helyét, kilépett, és 1991-ben Kravtex néven az orosz Avtoexporttal közös céget alapított. Családja adta össze az alapításhoz szük­séges egymillió forintot. - Az orosz piac semmihez sem ha­sonlítható terepe volt a kereskedelem­nek - magyarázza a Kravtex ma már ki­zárólagos tulajdonosa, ügyvezetője. - Minden tárgyaláson legalább ketten vol­tak jelen az orosz partnerek, nagyon fél­tek attól, hogy az egyik becsapja a mási­kat. Hogy aztán ekko­ra bizalmatlanság és éberség közepette később hogyan tudták mégis széthordani fél Oroszor­szágot, az számomra is rejtély. A kilenc­venes évek elején ez a piac fizetőképes volt, az orosz állam 1994-ig támogatást adott a buszok, teherjárművek alkatré­szeinek pótlására. Így a Rába igen sok részegységét, pótalkatrészét a mi cé­günk exportálta. Szállítottunk nekik kész buszokat is. A kilencvenes évek elején pedig a Kravtex győri telephelyén megjelentek a BKV kék buszai. A magyar fővárosból már kiselejtezett járatok százait vásárol­ták meg, újították fel, és adták el. Az el­ső hetet Novgorodba. Ezt követte még csaknem hétszáz a Szovjetunió utódálla­maiba. - Nem kozmetikázásról volt szó - siet leszögezni Krankovics István. - A mo­tort a Rábában újíttattuk fel, kicseréltük a sebváltót, a tengelykapcsolót, a futó­művet, a vázat teljesen szétszedtük, az elemeket lefestettük a győri Kisalföld Volánnal. Sok cégnek, embernek hoz­tunk munkát. A buszokat átlagosan 40 ezer dollárért adták tovább. Krankovics István beleszeretett a bu­szokba. Arról álmodozott, hogy egyszer majd új buszokat gyárt. Végül ez a jármű lett a Kravtex stratégiai szerelemgyere­ke. Saját pénzből beruháztak egy gyártó­­csarnokra, és licencet vásároltak egy cseh cégtől. A Kravtex tulajdonosa itt félbeszakít­ja a történetet, kocsiba ültet bennünket, és kivisz a győri buszgyártó csarnokba, amelynek falán a „Merész lépés az új évezredbe” felirat olvasható. Kozma Pál vevőszolgálati igazgató­­ hasonló mun­kakörben a Rába alkalmazottjaként négy éven át dolgozott Kínában - érdeklő­dőknek, leendő vásárlóknak mutatja meg a Credo fantázianévre hallgató bu­szokat. - Ezek már nemigen hasonlítanak a csehek által ma is gyártott típusokra - mutatja Krankovics István. - Adoptál­tuk a hazai igényekhez, és nyolcvan szá­zalékban magyar jármű lett belőlük. Amit lehet, itthonról szerzünk be a gyár­tásukhoz. Így 35-39 személyes, főként elővárosi buszokról van szó, hetvennél több fut már belőlük az országban, a Vo­lán-társaságok igen kedvelik őket. Krankovics István szerint a busz munkaigényes gyártmány, nem véletlen, hogy azok az országok versenyképesek a piacon, amelyekben olcsó a munkaerő. - Az a szép, hogy ez nem szériamun­ka, viseli az ember keze nyomát, gondo­latát, ötletét, egyediségét - lelkesedik a tulajdonos, akitől megkérdezem: ha ennyire­ fontos az olcsó munkaerő, miért nem vitte a gyártást szülőhazája közelé­be, valahová az Alföldre vagy esetleg Borsodba, ahol alacsonyabbak a bérek. - A minőséghez igen képzett embe­rekre van szükség, akikből itt többet ta­lálok - válaszolja. - Még így is vannak olyan speciális munkák, amelyeket csak egy-két szakember tud kiváló minőség­ben elvégezni. - Minden fejlesztés saját erőből törté­nik - mutat körbe Krankovics István. - Ez persze kényszer is, hiszen a nagy nemzetközi konkurencia miatt igen kicsi nyereséggel lehet csak eladni a buszo­kat. Ez a profit nem bírja el a hitelek ma­gas kamatát. Én egyébként azt látom a világban, hogy azokban az országokban fejlődik a hazai gyártás, ahol olcsó, megfizethető a hitel. A magyar közúti járműpark elörege­dett, korszerűsítése közpénzekből törté­nik. A Volán Egyesülés autóbusz-re­konstrukciós irodájának 24 elővárosi buszára szóló pályázatán csak a másodi­kok lettek, noha Krankovics István állít­ja: az ő járműveik voltak a legolcsóbbak és a legkisebb költséggel üzemeltethe­tők. A Közbeszerzési Döntőbizottság azonban csak pénzbüntetést szabott ki a kiíróra, az üzletet elvitték a törökök. A napokban egyébként már egy új buszpályázat is napvilágot látott. Piros-feketében A tulajdonos Saab autóján indulunk Mosonmagyaróvárra, a Kühnébe. Arról faggatom: hogyan él, van-e valamilyen hobbija, mire költi a pénzét? - Szeretek olvasni - feleli. - Rábás ko­romban körbejártam a világot, ennek el­lenére ma is szívesem utazom, főleg együtt a családdal. A két lányom azonban már külön él tőlünk, mindkettő jogász lett, egyikük unokával is megajándéko­zott. Utoljára négy évvel ezelőtt tudtunk együtt elutazni valahová. Örülök neki, hogy segíteni tudtam az önálló életkezdé­süket, volt rá módom, hogy lakást vegyek nekik. De a tanulásban, a pályájukon mindenért egyedül harcoltak meg. Mind­egyikük beszél három nyelven. Megta­nulták itthon a tanulás, a munka becsüle­tét, sőt ami még több, az örömét is. - Hol él, milyen körülmények között? - kutakodok tovább a magánéletében. - Voltam én albérlő, laktunk panel­ban, sorházban, nemrég viszont építet­tünk Győrött egy családi házat. Abban élünk a feleségemmel. Rájöttem, hogy nem feltétlenül a lehetőségek határozzák meg az ember életmódját. Én reggel hat­kor már elindulok otthonról, hiába van például fürdőmedencém, ritkán jut idő arra, hogy kihasználjam. Mosonmagyaróváron most négyszáz ember dolgozik a Kühnében. Igen sokfé­le mezőgazdasági gépet gyártanak, vi­szonylag kis szériában. A Kühnében dinasztiák dolgoznak. Kialakult valami egészen különös fele­lősségérzet a különböző generációk kö­zött. Varga János igazgató meséli a szin­te hihetetlen történetet: - Odajött hozzám az egyik nyugdíja­sunk, és azt mondta: nézze, a nyugdíjam meg a mostani fizetésem nekem elég a megélhetéshez. Ne az én béremet emel­jék, hanem a fiatalokét, hogy ne haljon ki ez a szakma. - Mekkora az idei megrendelésük a Kühnében? - kérdezem Krankovics Ist­vánt. - Az idén egyetlen darabra sincs még vevő - adja meg az elképesztő választ. - Nincs ettől pánikban? A fejét rázza. - Ez sajnos ilyen hektikus piac. Ha majd megjelenik a rendelet az állami tá­mogatás mértékéről, akkor remélhetőleg megrohannak bennünket a megrendelők. Uniós csatlakozásunk után azonban az ilyen jellegű közvetlen támogatások megszűnnek. Bizonytalan, hogy akkor miként alakul a magyar mezőgazdaság. Tudnak-e fejleszteni a gazdák, a társasá­gok vagy bérbe adják földjeiket a külföl­dieknek. Ez nekünk nagy csapás volna, hiszen akkor ők bizonyára hozzák majd magukkal a saját gépeiket, eszközeiket. A mosonmagyaróvári talajművelő be­rendezések a gyár piros-fekete színeit viselik. Az üzem nemcsak ekéket, vető­gépeket, tárcsákat gyárt, hanem a Credo buszok vázai is itt készülnek. Sőt most kezdik a próbagyártását az angol tűzol­tóautók speciális vezetőfülkéinek is. Krankovics István felkutatta a gyár múltjának dokumentumait, a régi ipari ereklyéket, s kialakított egy múzeumot a gyárban. Ez egyben ipar- és politikatör­téneti kiállítás is, Kühne Ede íróasztalá­val, fotókkal, itt gyártott gépekkel. A fa­lon egy 1948-ból származó igazolás ol­vasható. A kommunista párt helyi szer­vezete adja írásba az egyik Kühne-le­­származottról: vezetői munkássága so­rán a gyárban és azon kívül is mindig szociális érzékeny, segítőkész ember volt, ezért kérik, hogy ne telepítsék ki. - Látja, ilyen gyárat „örököltem” - mosolyog Krankovics István. - Azért fogalmazok így, mert ugyan rendesen fi­zettem a cégért, de ezeket az értékeket, egy közösség hagyományait, kiküszkö­dött életmintáit, dolgozóinak szolidari­tásérzetét, hűségét pénzen megvásárolni nem lehet. Amikor átvettem a céget, azt ígértem a dolgozóknak: a változatlan profillal dolgozó legrégebbi magyar me­zőgazdasági gépgyár 150 éves évfordu­lóját minden nehézség ellenére megéri a vállalat. Nem lesz könnyű talpon marad­ni, hiszen ki vagyunk szolgáltatva a ma­gyar mezőgazdaság sorsának, ami nem túl biztató. Az itt található tárgyi, szelle­mi és erkölcsi értékekre azonban meg­győződésem szerint szüksége van a ma­gyar iparnak. A tulajdonos, Krankovics István a gyármúzeumban FOTÓK: SZABÓ BARNABÁS Készül a Credo busz az üzemben

Next