Népszabadság, 2003. március (61. évfolyam, 51-75. szám)
2003-03-01 / 51. szám
NÉPSZABADSÁG HÉTVÉGE 2003. MÁRCIUS 1., SZOMBAT 33 Lékhorgászat Bächer Iván Ülök a vízen. Alattam valami kocsmából ide számkivetett rozoga, de az elemekkel még dacoló szék. Felettem a végtelen ég a ragyogó nappal. Résnyire nyitom szemem, nézem, a harminc-negyven méterre lévő zászlócskák piroslanak-e még a fehéren. Látom, piroslanak. Bóbiskolok tovább. Gondolok egy nagyot, fölállok, járok a vízen egy kicsit. Aztán visszaülök. Megint ránézek a messzi zászlócskákra, s megint csak ülök békésen tovább. A légynek sem ártok. Igaz, légy nincs. Ez a lékhorgászat. Persze, nem így kezdődik. Előtte kell még vagy száz kilométert autózni a helyszínig. Ami egy kis tó a nagy Duna mentében. A tó barátomnak, Péternek a kollégájáé. Horgászújságban megjelent hirdetés hozta hármójukat össze. A tó benépesítésében Péter részt vállalt, és ezzel némi jogot szerzett a víz ész- és tervszerű hasznosítására. Kettőjükön kívül még egy barát horgászhat és horgászik a tóban. Más senki. Nincsen halőr, nem kell engedély semmihez. Ezer és ezer ilyen tavacska van már az országban. Magántó. Hogy ez jó-e vagy sem, nem tudom. Estére az lett az érzésem, hogy a tónak jó. Az pedig bizonyos, hogy énnekem jó volt. Reggel fél kilencre értünk a tóhoz. Sóderbánya volt hajdan a helyén, azelőtt pedig a közeli Duna holtága, nyúlványa folydogálhatott erre, de az is meglehet, hogy személyesen maga a vén küjon, az ősfolyam-róka. Mindenekelőtt lehordtuk a magasabb parton álló kocsiból a sárfoltokkal tarkított jeges havon a kellékeket, botokat, horgászládikát, lapátot, fejszét, fúrókészséget, tartalék meleg ruhákat, élelmiszeres kosarat, no meg a praktikus rekeszes palackos szütyőt, amit én apportíroztam a vállalkozásba. A tó körülbelül nyolcvanszor nyolcvan méteres. Három részről meredek homokos-sóderes partoldallal szegélyezi, negyedikről pedig egy újabb tóval folytatódó most sárga nádas. Szépen befagyva fehérlett a tó. Péter kissé méltatlankodott, amiért pár centis hó esvén, eltűntek a két héttel azelőtt már meglelt és megjelölt legalkalmasabb lékhelyek. A hó azért sem töltötte őt örömmel el, mert így nem jut elegendő napfény mélyére a víznek, nem fotoszintetizálnak az ott lévő növények, nem termelnek oxigént, s így nem kapnak levegőt a halak sem. Az pedig nagy baj lenne, ugye. Péter tüstént lapátot ragadott tehát, és gyorsan körbe-körbe csíkokat tisztogatott a jégen. Én csak néztem, merthogy egy lapát volt. A halak egy kis levegőhöz jutottak. Ezután következett a lékvágás, pontosabban fúrás. Ez egy várpalotai mester által gyártott speciális szerkezet segedelmével történt. Úgy néz ki a szerszám, mint egy nagyméretű, másfél méteres kézi furdancs, amit függőlegesen kell tartani. A vasszerkezet felső végén lévő fagombra ránehézkedik az ember, vállal, hassal vagy állal, mérettől függőn. Az U-alakban kitüremkedő hajtórészen lévő fafogantyúban a másik kezével megkapaszkodik. A lenn húsz centiméter átmérőjű, négykörnyi csigamenetben lefutó, s két borotvaéles acél élben végződő vasat nekitámasztja merőlegesen a jégnek, s elkezd tekerni szépen. Nem könnyű, főleg a gyakorlatlan kibicnek. Türelem kell hozzá és erő. Kemény a jég, s van vagy húsz centi vastag. De a lassan gyűlő, púposodó jégkásában eltűnik egy csiga, lassan el kettő, még lassabban három, négy, s mikor már csak a fekete egyenes vasrúd látszik ki, akkor még teker egyetkettőt a gombnak nekivetett vállal az ember, s egyszer csak: blugggy! Óvatosan, kicsit ide-oda mozgatva ki lehet húzni a készséget ekkor, majd visszadugni, s ezt ismételni párszor, hogy ne legyen éles pereme a léknek, ami elvághatná a damilt. Ezután egy erre a célra befogott, pont kellő méretű teaszűrő segedelmével meg kell tisztítani a jégkásától a lyuk környékét, s ki kell szűrni a jégkását, szilánkot is belőle. (A jégkása egyébként éppen olyan, mint amilyenből a parizert láttam csinálni.) S máris kész a lyuk. Az első. Nem mutattam, de kissé meglepett a közlés, hogy már csak húsz-huszonöt szükségeltetik ilyenből. A léknek ugyanis nem csupán azért van jelentősége, mert rajta keresztül hozzáférhetünk a horgászás egyik fontos kellékéhez, a vízhez, hanem mert azokon keresztül levegő is kerül a vízbe, mely tény viszont a horgászat másik fontos résztvevője, a hal szempontjából örvendetes. Mindenesetre örömmel konstatáltam, hogy még egy negyedórája sem vagyunk a tavon kinn, s máris egy csomó jót tettünk vele. Gondoltam is, hogy egy magára valamit is adó tónak illik ennyi törődést meghálálnia. Már most előrebocsáthatom: nem csalódtam a tóban, hiába, a tavakban nehéz csalódni. Még három lék kifúrása után a horgászbotoké lett a főszerep. Péter három bottal horgászott. (Valójában néggyel, de azt nem merem leírni, hátha túlzásnak tűnik.) A lékhorgászat itt most rövid, sneciző botokhoz hasonlatos, de azoknál sokkal erősebb kis botokkal történt. Ilyen botok boltban nemigen kaphatók. Ezek bizony egyedi kívánalmak, pontosan megadott paraméterek szerint lettek ügyes mester által legyártva. A további kellékeket már mind saját kezűleg barkácsolta Péter. A barkácsolás persze goromba kifejezés itt. Művészi munkáról kell beszélni inkább, amelyben harmonikusan ötvöződnek a horgásztudomány gazdag és rendszeresen tanulmányozott szakirodalmából nyert információk az évek során fölhalmozódott saját tapasztalatokkal. Az úszó másfél darab, zöld szigetelőszalaggal összeragasztott parafa dugóból, infúziós csőből, műanyag pálcikából és gyönyörű rikító piros zászlócskából áll. Az úszó után a vékony, de nagyon erős damilt szintén hajszál átmérőjű, de persze még sokkal erősebb acélzsineg váltja föl. A csuka ugyanis harap, mégpedig rettentőn, egy damil az meg se kottyanhat neki. Az acélzsinórra kell felcsomózni a horgot, különleges, kicsiny csomóval, olyan gyönyörű csomóval, amilyent csak sebészkezek bírhatnak kötni. Szerencse, hogy Péter majd naponta operál, ha nem is embert, de kutyát, macskát s egyéb jószágot. Magam is megtekintettem már néhány műtétjét, el is tökéltem, hogy ha majd eljön a baj ideje, én bizony kizárólag csak az ő kése alá leszek hajlandó feküdni. A csali kishal, mégpedig kétféle, vörös szárnyú keszeg és kárászcsemete. A süllő az előbbit preferálja, neki a kárász túlságosan széles, a csuka viszont örömmel falja be mind a kettőt. Kerül a horogra ilyen is, olyan is tehát. De nem ám úgy, ahogy azt sok horgászhentes teszi, átbarmolva szerencsétlen jószág oldalát. Éppen csak a grabanca alatt van finoman átdöfve a tűvel, ha a csuka megkegyelmez neki, akár még túl is élheti a kalandot. (Azért persze ezen a napon nem balnak lenni volt a jobb.) Hogy le ne pottyanjon, egy vékony, piros - kutyatápos zsákból lenyesett, a horogra szintén rádöfött szalagocskával át is köttetik. Úgy néz ki a csali halacska, mikor a jég alá bukik, mintha csak egy jó meleg sállal lenne dereka átkötve, meg ne fázzon. Az élénkpiros jelzés egyébként az odalenti ragadozók érdeklődésének fölkeltését is jól szolgálja. Bekerült hát így az első készség, aminek botját a doktor föltámasztotta egy kerítésdrótból hajtogatott három lábbal. Minden ki volt tervelve, el- és elő volt készítve, semmi se történt ad hoc itt. Úgy nézett ki messziről a három lábra helyezett bot, mint egy vékonyka géppuska. Csak csendesebb és békésebb volt. Bár lehet, hogy egynémely csukának más a véleménye erről. Elnyelte halacskáját a második lyuk is, s már a harmadik mellett szorgoskodtunk, amikor átpillantva az első lékre, föltűnt valami. A semmi. Hogy nem piroslik semmiféle zászlócska felette. Csak a zsinór tűnik mindegyre benne el, s az orsó forog erősen. Mondtam Péternek, nézze, milyen érdekes, belefúlt a zászlócska a vízbe. Ő erre akkorát ugrott, hogy majd beszakadt a jég alatta. Kapás van, suttogta, kapás! Onnantól, lábujjhegyen, lélegzet-visszafojtva figyeltem, ahogy engedi, húzza, engedi, húzza a nagy halat. Mert azt rögtön konstatálta, hogy most aztán valóban nagy hal ette meg a kicsit. Amiben volt egy nagy horog viszont. Pár perc fárasztás, húzás-vonás után, mikor a hal szürke teste már mind gyakrabban villant a lyukban, Péter letérdelt, zsebébe nyúlt, s kivett abból egy fogantyúban végződő jó tízcentis kampós horgot, s miközben ballal tartotta a damilt erősen, jobbal benyúlt a lékbe, kicsit igazított, egyet kanyarintott odabenn, s aztán rántott egy hatalmasat, s máris ott volt a havas jégen egy teljesen valószínűtlen lény. Nyolcvan-nyolcvanöt centis volt, olyan vaskos, hogy teljesen érthetetlen lett, miként fért a lyukon ki. Kacsaorra hegyeses meredt, gyönyörű, sárgásszínű testét párducpettyek borították, úszója, farka tigriscsíkos volt viszont. Az első gondolatom az volt, hogy mégiscsak rusnya állat az ember, hogy a természetnek ilyen hibátlanul gyönyörű teremtményét képes leölni. De aztán eszembe ötlött a - mint egy perc múlva bizonyosodott: hat és fél kilós - csuka bendőjében lévő halacska, s elnézőbb lettem a magunk fajtájával szemben egy kicsit. Megnéztem az órát, épp húsz perc telt el kiérkezésünk óta. A csuka szájában aztán a kampó helyére egy biztosítótűhöz hasonlatos szerkezet került, ami egy láncban folytatódott, aminek végét - miután a csukát visszaszuszakoltuk a lyukon - odaerősítettük egy, a lékre keresztbe tett vasvilla nyeléhez. Aztán még tíz órát ücsörögtünk, lékelgettünk, falatoztunk, iddogáltunk a jó jégen, szép időben, napsütésben a jégen. Én éreztem, mondtam is, hogy nem lesz több kapás. Fogadtunk egy csukában. A csuka most szépen megadjusztálva itt várja a fagyasztónkban a tormás, tejfeles mártást. Persze, tudom, hogy itt várná, ha veszítettem volna, akkor is. KARAFIATH ORSOLYA A mély előtt És most ugyan mit mondjak még a télről? A szállítók áthoztak délután. Szobáim tágasak, belakhatóak az egyik leghosszabb úton, Budán. A szállítók áthoztak délután, s én rendet vágtam szépen, élre élt. A macskával csak angolul beszélek, s a szomszédok rühellnek - van miért. Szobáim tágasak, belakhatóak a hűtő tömve van, egy hétre épp, s az ágy mellett, ahol a kútra leltem az ébredés csorbult peremre lép. Az egyik leghosszabb úton, Budán az ötvenes lakásban víz csobog. Kápráztató kis tükre tiszta felszín. Magad fölé hajolsz, nem láthatod. Hibás a szem, s a másik is hibás. Szerelmükről meg épphogy nem beszélek. Ugyan mit és ugyan miképp lehetne. Gyanús télhez hasonlít, elveszéshez. Karafiáth Orsolya (1976) könyve, a Lotte Lenya titkos éneke 1999- ben jelent meg a norannál. ORAVECZ IMRE Alkonyat A ház előtt kert, a kert alatt völgy, a völgyön túl hegy, a kertből napom nézem, mely leáldozóban van a hegy mögött. A hosszabbítás vágya De jó volna klasszikusokat olvasgatva még sokáig az ablaknál ülni, és néha kitekinteni a cinkékre, pintyekre, csuszkákra, amint a cseresznyefa tar ágain kutakodnak, vagy távolabbra nézni, a behavazott kertre, a völgyre, a hegyekre, a hegyek fölött az égre, a felhőkre, a világűrre, de nem figyelni az idő múlását, hanem csak ösztönösen számon tartani, miként változik a fény, magamtól tudni, mekkora utat tettek meg az árnyékok, és mennyi van még hátra a napból. Megkönnyebbülés A túlvilág talán mégsem lesz olyan idegen, hiszen csupa olyan ember közé kerülök, kiknek társaságában szerettem lenni, míg éltek. Oravecz Imre (1943) Weöres Sándor-díjas, legutóbbi, A megfelelő nap című kötetét tavaly adta közre a Jelenkornál. Talányok könyve Krasznahorkai László: Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó Amennyire ez bizonyosra vehető, japán regényt olvasunk. Valaki vonatra ül Kyotóban, majd leszáll az első állomáson, átvág a városon, belép egy buddhista kolostorba, körülnéz, az elhagyatottság és a lassú pusztulás nyomait látja, majd elmegy, vissza Kyotóba. Mindez manapság történik, véljük, hiszen vasútállomásról, üdítőital-automatákról, tévéantennákról esik szó a szövegben, az apát szobájában még egy régi komputer is található. Igazán persze semmi sem vehető bizonyosra a könyvben. A névtelen „valaki” felcserélődik egy névvel ellátott személyre, Genji herceg unokájára. A város, amelyen átvág, kihalt, emberi életnek nyoma sincs. Ugyanígy a kolostor: sehol senki. Félig agyonvert kutya vonszolja fel magát a lejtőn, majd egy gingkófa tövében kiszenved. Egy azáleabokor tövében elpusztul egy veszett róka. A halastó melletti deszkabódé oldalára valaki tizenhárom aranyhalat szegezett. Az apát szobájában bizonyos Sir Wilford Stanley Gilmore könyve hever; szerzője a végtelen fogalmát cáfolja meg. A vasútállomás főnöke úgy tudja, hogy ezen a napon a mondott időben senki sem érkezett az állomásra Kyotóból, mint ahogy nem is távozott senki az állomásról a kyotói vonattal. Közben azt is megtudjuk, hogy Genji herceg unokája azért keresi fel a kolostort, mert egy kertet keres, a titokzatos századik kertet, amelynek leírását a Száz szép kert című munkában olvasta. Evvel viszont a regény ideje zökken át a fantasztikumba: a hercegi unoka a Tokugawa-kor végén olvasott először a kertről, azaz a tizenkilencedik század derekán; kicsivel később viszont megtudjuk, hogy Genji herceg unokája már évszázadok óta nyomoztat, mert a könyv után a valóságban is látni akarja a kertet. A kert egyébként itt van a kolostor területén, egy rejtett zugban. Genji herceg halhatatlan unokája nem találja meg, a szó szoros értelmében elmegy mellette. Enigmatikus allegória tehát a regény, talányok könyve. A szerző persze számíthat az olvasók bizalmára, legalábbis a sokat látott, dörzsölt és tapasztalt olvasókéra. De ezen utóbbi olvasó is inkább kérdésként fogalmazza meg a kulcskeresés során támadt értelmező-rendteremtő ötleteit. Mit is kezdjen például a névvel, Genji herceg unokájának a nevével? Történetesen tudja, hogy volt egy japán írónő, Murasaki Shikibunak hívták az arisztokrata hölgyet, akinek főműve, a magyarul is olvasható Genji regénye 1010 körül, nagyjából ezer éve jelent meg. (Azaz akkoriban, amikor a Krasznahorkainál szereplő kolostort alapították.) Afféle keretes regény vagy elbeszélésfüzér, amelyet Genji herceg alakja fog össze, műfaját a japánok monogatorinak nevezik. Nos, mennyit mozgósíthat értelmezése számára mindebből a könyvnek bizalmat szavazó olvasó? Vegye Genji herceg unokáját az eredeti Genji herceg, maga is képzelt alak, kétszeresen képzelt leszármazottjának, valamiféle fantasztikus fikciós halhatatlanság megtestesülésének? Fedezze fel Krasznahorkai regényében, annak átkötések nélküli ötven szövegdarabjában az ezeréves monogatori-műfaj tudatos visszhangját? Vagy keressen össze magának a könyvből más allegóriákat, más példázatokat? Ezt is megteheti. A kolostor építésének leírásában természet és emberi művesség harmóniáját ízlelgetheti, a természet életét „a szépség életében” végtelenre hosszabbító munkát, azaz a Művészet hatalmát. A csodakert létrejöttének földtani és növénytani históriáját meg hozzáadhatja a Gilmore-könyv tanulságaihoz, s valamiféle filozófiai példázatot is kiolvashat a regényből, végtelenről és végesről, véletlenről és törvényről vagy - a könyv szavaival - a szeszélyről és a semmiről, mely mindennek oka és forrása. De lehet, hogy nem kell kérdezősködnünk. Lehet, hogy úgy kell tennünk, ahogy az elbeszélő tesz, a „valaki", aki Genfi herceg unokájával ellentétben megláthatta a rejtett kertet. A kert „az egyszerűség bűvöletének olyan erejét” sugározta, hogy aki nézte, „az nem akart már mondani tényleg egyetlen szót sem”. A létet összevisszaságnak látjuk, a lét értelmezésért rimánkodik, gondoljuk. Pedig a lét egyszerű, a lét önmaga értelme, misztériumából úgy részesülünk, ha leteszünk a jelentés akarásáról, s csak nézünk és hallgatunk, sejdíti meg velünk a könyv. Igen, japán regényt olvastunk, igen jó japán regényt. (Magvető, 143 oldal, 1790 forint) Takács Ferenc