Népszabadság, 2005. április (63. évfolyam, 75-100. szám)
2005-04-16 / 88. szám
NÉPSZABADSÁG Burger és kolbász Gyalu István a kisváros piacán szomorúan mártotta a sült kolbászt a mustárba. Kicsit megállt, s míg az a darabka disznó utoljára dagonyázott a sárga masszában, bambán nézett az érettségi előtt álló fiára. A gyerek osztálykiránduláson volt a fővárosban. - Fater, fogalmad sincs, mi van ott! - hadarta. - Nemcsak úgy kocsma, érted, hogy bemész, iszol, aztán meg hazamész, ha kidob a kocsmáros. Voltunk például egy amerikai helyen, egy dájnerben. Gyalu István rámeredt a fiára. Halszerű, vizenyős, táskás szemek bámultak ki a fejből. A gyerek éppen azt magyarázta, hogy az a dájner fémből volt, mint a hurkázónak az oldala, de azért mégis más az egész. - Telenyomták neonégővel, csillog-villog - mutogatott a levegőbe a gyerek, mintha ott állna a dájner előtt. Gyalu István a kolbász végére ért, s tűnődött, az uborkából vajon miért marad mindig egy falat. - Figyelsz, fater? - nézett a gyerek az apjára. Az öreg Gyalu hümmögött valamit. - Pedig most mondom, hogy nemcsak ilyen helyen lehet zabálni. Az öreg egykedvűen tovább bámult, de a fiú csak nem csüggedt. - Szóval bementünk a dájnerbe, s leültünk egy bazi nagy asztalhoz - hadonászott tovább a gyerek. - Gyurikám, mérjél ki nekem még két fehér fröccsöt - ballagott Gyalu István a pecsenyéshez, a fia meg utána. - Odajött egy festett hajú pincér, s kérdezte, dolgozunk vagy burgerezünk. Mi burgereztünk. A kaját tányéron hozták ki, hasábbal, meg késsel és villával. Nem úgy, mint itt a diszkóban, hogy odavágják az arcodba nejlonzacskóban, aztán folyik mindenfele, a hagymát meg a földről eszed. Nem is tudtuk, hogy együk. A szomszéd asztalnál két nő evett, burgereztek ők is. A kezükbe fogták a burgert, a villával meg szúrták hozzá a hasábot. Na, így csináltuk mi is. A csajok meg néztek minket és elkezdtek vihogni. Erre mi is vigyorogtunk, mint a tejbe tök. A kis Tyutyu meg bökdösött, hogy kacsintsak már egyet, mert azt hiszik, hogy gyogyósok vagyunk. De nem bírtam kacsintani. Mondtam a kis Tyutyunak, kacsintson ő. A kis Tyutyu meg mondta, innen nem tud, mert nincs szembe a csajokkal. Akkor helyet cseréltünk, és kis Tyutyu kacsingatott, mint a gép. - Gyurikám, adjál még kettőt, meg toldjuk meg egy kupicával is. Na és mi lett? - emelte föl halszemeit Gyalu István. - Az egyik pincér odajött, hogy kérünk-e még valamit, vagy csak tikkel a srác. A kis Tyutyu bepipult, mondta, hogy a lányoknak vigyen ki valami erőset. A pincér röhögve kérdezte, hogy wiszki jó lesz-e. Mondtuk, hogy jó lesz, persze. Kivitte a lányoknak a wiszkit, mi meg még jobban vigyorogtunk. A lányok meg annyira röhögtek, hogy már szinte fuldokoltak. Aztán az egyik az asztalunkhoz jött, s mondta, hogy köszönik szépen, de ők nem isznak, mert még vezetnek. A kis Tyutya nekibátorodott, hogy jól van, de igazán ideülhetnének, mert mi sem járunk mindennap Pesten. De aztán a két csaj nem ült át. De érted, fater, ezekért a nőkért itthon a diszkóban csak egy mosolyukért mindenki megveszne. Az ablakból néztük, mikor elmentek a dájnerből a csajok. Egy régi BMW-be szálltak, de a kocsi nem akart indulni, s már legalább tíz perce vacakoltak. A kis Tyutyu meg kiment, hogy segítsen nekik, majd visszarohant, hogy be kell tolni a verdát. Lecperc alatt betoltuk, a pincér meg rohant utánunk, hogy nem fizettünk. - És aztán mi lett? - kérdezte az öreg Gyalu István, miközben a kupicáspohárral játszott. - Semmi. Álltunk a parkolóban, néztünk a kocsi után, fizettünk és elindultunk a koleszba. Gyalu István újra a fiára nézett. A gyerek zavartan mosolygott. Aztán eltévedtünk, mert rossz buszra szálltunk. Az ellenkező irányba ment. CZIFRIK BALÁZS HÁY JÁNOS Mászóka híd. Megmászható, sőt kínálkozik a mászásra. Nem is lehet érteni, mert nem ül mindig a csúcsán egy sereg ember, ahogyan a fecskék elmenőfélben a villanydróton, hogy ez évre búcsút vegyenek a kontinentális éghajlattól, ettől a hazától, ami nekünk állandó, nekik viszont csak ideiglenes tartózkodási helyük. Ülhetne ott mindig valaki, hogy onnét a turul mellől kiabálja a világba, vagy legalábbis a budapesti lakóknak a sérelmét. Hogy nincs munkája már két éve, és mindene szarrá ment emiatt, például a házassága, a ruházata, meg persze az élete is, úgy összességében. S hogy valaki segítsen rajta, mert különben a mélybe veti magát, a társadalom áldozata lesz, s úgy elsodródik erről a vidékről, mint a dinnyehéj. Vagy még annál is inkább, mert nemcsak a Feketetengerbe, hanem sokkal messzebb, egészen a túli világokba, ahol nem ilyen nemtörődöm alakok intézik a köz ügyeit, mint nálunk, hanem angyalok, akik az érkezőnek minden rezdülésére figyelnek. Már a túlvilág kapujában ajánlatokat tesznek, hogy mi minden érdekességgel töltheti itt az ember a halálát. De nem ül ott a munkáját vesztett, és nem ül ott a szerelmét vesztett, és nem ül ott, akinek elzsarolta valaki a lakását, akit egy szörnyű betegség gyötör. Csak a turul pöffeszkedik magányosan. Cimborákra várva. Néha mégis valaki megtöri ezt a magányt és felmegy oda. Egy fiatal férfi. Ott kapaszkodik fönt a vasakon, s eléri a nemzeti madár szárnyait. Éjszaka volt. Ez még azokban az időkben történt, amikor elcsendesedett a város éjszakára. Autó nem zúgott át a hídon, gyalogos nem baktatott. Egy téli hónap, talán február. Lehetett volna december is, vagy január. Ha a körülményeket, például az időjárást vesszük. Lehetett volna, de mivel nem azokban a hónapokban volt, hanem februárban, nincs értelme általánosítani, hogy valamelyik vagy inkább bármely téli hónapban. Nem, ez éppen februárban volt, csak nem tudni, annak a hónapnak melyik felében, s pláne nem tudni, hogy pontosan milyen napon. Egy kisebb kompánia közeledett, hogy az akkor Dimitrov, ma Vásárcsarnok térről rátérjen az egyébként kihalt, üres hídra. Fiatal férfiak és nők, feltehetőleg egyetemisták. Hangosak, vagy csak a csend miatt hallatszottak ennyire, minden bizonnyal egy vendéglátóipari egységből jönnek, egy üveg bor még mindig az egyik férfi kezében lógott. Sodródtak a híd felé, és olyan dolgokról vitatkoztak, mint például alternatív életmód, elidegenedés, igazságos társadalom. A vita azonban nem juthatott eredményre, hiszen mire egyik vagy másik sorra került, már teljesen elfelejtette, hogy mit is akart mondani, s ha eszébe jutott a mit, semmiképpen nem tudta feltárni, hogy az miképpen kapcsolódik ahhoz, amit az előtte szóló mondott. Ez az az amnéziás állapot, amikor az igazságunknak megingathatatlanul a tudatában vagyunk, de az agytekervények mélyéről ezt az igazságot sehogyan sem tudjuk előhívni. Igazam van - azt gondolták mindahányan, de persze nem tudták konkrétan, miben, ezért azt gondolták: mindenben. Már a hídon voltak, mikor az egyik közülük azt mondta, hogy olyan hülyén néz ki ez a turulmadár. Minden turulmadár hülyén néz ki - mondta a másik, mintegy axiomatikusan. Nem úgy általában néz ki hülyén - mondta az előző -, hanem hogy eltér attól, amilyen egy turulmadár, mintha kabátja lenne. Benyomtál - mondta egy másik -, de ez különben jó, ez a kabátos turulmadár. Mi lenne, ha esetleg ti is megnéznétek? - kérdezte most már kicsit mérgesen az, aki a turulról mondta, hogy hülyén néz ki. Mit nézzünk, nem tudunk a te szemeddel látni - mondta valamelyik, s ekkor elkezdődött egy filozófiai csatározás, hogy azonosnak látjuk-e a világot vagy nem, mely csatározás azzal zárult, hogy a többiek mégiscsak hajlandóak voltak felnézni erre a madárra. Hát mit látnak... - Te, az ott egy ember? - kérdezte az egyik. - Mit csinálsz ott, hülyegyerek? - kiabált föl a másik. - Másszál már le, baromagyú! - kiabáltak tovább. - Gyere föl értem - szólt le a magasból a fickó. - Olyan, mintha a turul beszélne - nevettek lent. - Gyere már le, mit játszod az eszedet, ha elmegyünk, senki nem fog látni, teljesen hiába másztál föl. Még röhögni sem fog rajtad senki. - Én most végzek magammal - mondta a fenti. - És ha megúszod, csak a gerincedet töröd, akkor mi lesz, tolókocsiban akarod tölteni az egész életedet? - Mert otthagyott az a rohadék - mondta a fenti. - Érted, lelépett, és elment azzal a hülyegyerekkel, akinek diplomaták a szülei, és élt mindenfelé a világban. Azt mondta a csajnak, hogy majd ő is diplomata lesz, és viszi ezt a csajt mindenfelé, például Indiába is. Ez az India, ez volt a legerősebb érv a csajnak, mert az az igazság, hogy India mindig is nagyon érdekelte, én meg oda nem tudom, legfeljebb Bukarestbe vagy Varsóba, csak szocialista relációban. Egy hülye csaj miatt nem érdemes, érted, hülye az a csaj, aki egy diplomatával, tudod, milyenek a diplomaták, mind kém meg maffiózó. Meg figyelj, csaj annyi van, mint anyű, életed meg csak egy... - Ja, mit oltasz ki a következő csajnál, ha az is otthagy. - Ha még egy csaj otthagy, azt már biztosan nem élem túl. - Főleg, ha már ezt az egyet sem. - Micsoda? - kérdezte a fenti fickó. - Most hogy is van ez a dolog? - Gyere le, az a lényeg! - Egy fél barackért lemegyek - mondta a fickó kicsit megörülve, hogy mégiscsak félbeszakíthatja az élete kioltását. - Télen nincs barack - kiabált föl az egyik lány. A lányok mindig olyan meghökkentő dolgokat tudnak mondani, hogy megáll tőle egy pillanatra az élet. - Micsoda? Mit mondasz? - kérdezte fentről a fickó. - Hogy télen nincs barack, azt. - Ne röhögtess, mert tényleg leesek, a végén nem is akarattal lesz végem. - Most mi a baja? - kérdezte a lány, mire az egyik lenti fiú mondta, hogy tulajdonképpen ő a pálinkára, a barackpálinkára gondolt, hogy ha adunk neki fel decit, akkor lejön. Ja - mondta a lány, arra nem gondoltam, valahogy az nem jutott... - magyarázott volna hoszszan, de a fiú fölkiabált a turul cimborájának, hogy barack nincs, de van egy fél üveg bor, az jó lesz-e. - Jól van - nyugodott bele a fenti, és elkezdett lefelé mászni. - De nagyon humanisták vagyunk - mondta az egyik lenti fiú, hogy ennek a hülyegyereknek nem elég, hogy megmentjük az életét, még a borunkat is odaadjuk. - Azzal mentjük meg az életét - mondta a másik -, hogy odaadjuk. Szóval ez a két dolog feltételezi egymást. A fickó lemászott. Harminc körüli volt, kicsit eszelős tekintet, be volt rúgva, szinte érteni sem lehet, hogy tudott fölmászni, s pláne le, mert ugye a lefelé, ezt még egy amatőr sziklamászó is tudja, mindig nehezebb. Megmarkolta a borosüveget, ami immáron az ő tulajdona volt, ez az üzlet részét képezte. Annak, hogy ő lehetővé tette, hogy a gyalogosok életmentők legyenek, ez a fél üveg bor volt az ára. Szerencsére azonban utált egyedül inni, így aztán megkínálta az életmentőket is, akik nagy kortyokban próbáltak minél többet visszaszerezni az italból. Itt született meg a hídon, a fél üveg bor elfogyasztása közben az új név, hogy Mászóka híd. Ez nagyon tetszett nekik. Nevettek rajta, hogy jobb lenne annak hívni, mint Szabadságnak. S ezután valaki előállt azzal, hogy a hidak elnevezése tulajdonképpen arra utal, ami hiányzik az embernek. - Hogyhogy? - kérdezte gúnyosan a mellette kortyoló fickó. - Hogy például a szabadság erősködött, hogy az hiányzik. - És mi van akkor az Erzsébet híddal? - kérdezett vissza az, akihez épp most ért az üveg. - Hogy hívták a csajodat, aki lelécelt a diplomatával? - kérdezte a hiányelméletes fickó. - Erzsinek - mondta a megmentett életű. - Na látod, ez egy igazság. A kérdést nem feszegették tovább. Maguk elé néztek, nem azért, hogy a jövő, csak hogy tudjanak haladni Buda felé, ne botoljanak el valami szemétben vagy egy kiálló flaszterdarabban. Semmit nem láttak a jövőből. Hogy például az a lány a fél barackkal, hogy belőle mi lesz. Nem látták, amint húsz évvel később összepakol a fogorvosi rendelőben, leveti a köpenyét, és elindul haza. Nem kocsival jött, nagyon rossz parkolni a városban. Beugrott a Nagyvásárcsarnokba, hogy ezt-azt vegyen, aztán ment át a hídon, kevés volt a cucc, csak magának vásárolt, gondolta, inkább gyalog. S ez a gyaloglás tette lehetővé, ez a lassúbb idő, hogy eszébe jusson az, ami régen történt. Húsz év után most ő visszakapta a szabadságát. Nem kell arra a fickóra többet mosni meg vasalni - mert még azt is elvárta, olyan volt a munkája, hogy vasalt ing mindennap. A megüresedett időt először ezoterikus tanulmányokkal akarta kitölteni. De eredendően racionális alkat volt, ekként nem tudott egész személyiségével belehelyezkedni a titkos tudásba. Holott a csoport vezetője már az első foglalkozáson mondta, hogy enélkül senki nem érhet el eredményt. Egy alkalommal aztán, mikor a mágus - később csak így nevezte a kör vezetőjét - azt tanácsolta, hogy a fengsujt kéne alkalmaznia a fogászatban, akkor felállt, azt mondta ennek az embernek, hogy takarodjon a... Ritkán mondott csúnya szót, de most nem tudta másképp rendezni a viszonyát az ezotériával és a mágussal, és amint ezt a szót kimondta, a kimondott szó lendületével az ajtó felé indult, és végérvényesen elhagyta a terepet. Innéttől kezdve apróbb dolgokkal próbálkozott, olyanokkal, amelyekhez nem kellett gyökeresen átalakítani a személyiségét: színház, mozi, egy templomi kórus. Tulajdonképpen bármi belefért, mert mostantól ő nagyon szabad, flexibilis lett idő dolgában. És túljutott ezen az egész múlton is, a férfin, meg a húsz éven. Mi az nekem - mondogatta a telefonba, ha rácsörgött valaki például azok közül, akikkel most kórusra járt -, új szakasza kezdődött az életemnek, a szabadság ideje jött el. Nagyon hitt ebben az új életben. S nem értette, hogy akkor mért van az, hogy vágyat érez, felmászni a turulhoz és elvetni magától ezt a világot, hogy talán ez is a szabadság része lenne, hogy tulajdonképpen nem akar élni. Szabadság A novella egyike a Fejér Gábor budapesti hidakat bemutató fotóalbumához írott nyolc novellának. Az album a könyvhétre jelenik meg a Népszabadság Rt. gondozásában. HÉTVÉGE 2005. ÁPRILIS 16., SZOMBAT 9