Népszabadság, 2005. április (63. évfolyam, 75-100. szám)

2005-04-16 / 88. szám

NÉPSZABADSÁG Burger és kolbász Gyalu István a kisváros piacán szo­morúan mártotta a sült kolbászt a mustárba. Kicsit megállt, s míg az a darabka disznó utoljára dagonyázott a sárga masszában, bambán nézett az érettségi előtt álló fiára. A gyerek osztálykiránduláson volt a fővárosban. - Fater, fogalmad sincs, mi van ott! - hadarta. - Nemcsak úgy kocs­ma, érted, hogy bemész, iszol, aztán meg hazamész, ha kidob a kocsmá­­ros. Voltunk például egy amerikai helyen, egy dájnerben. Gyalu István rámeredt a fiára. Halszerű, vizenyős, táskás szemek bámultak ki a fejből. A gyerek éppen azt magyarázta, hogy az a dájner fémből volt, mint a hurkázónak az oldala, de azért mégis más az egész. - Telenyomták neonégővel, csil­­log-villog - mutogatott a levegőbe a gyerek, mintha ott állna a dájner előtt. Gyalu István a kolbász végére ért, s tűnődött, az uborkából vajon miért marad mindig egy falat. - Figyelsz, fater? - nézett a gyerek az apjára. Az öreg Gyalu hümmögött vala­mit. - Pedig most mondom, hogy nem­csak ilyen helyen lehet zabálni. Az öreg egykedvűen tovább bá­mult, de a fiú csak nem csüggedt. - Szóval bementünk a dájnerbe, s leültünk egy bazi nagy asztalhoz - hadonászott tovább a gyerek. - Gyurikám, mérjél ki nekem még két fehér fröccsöt - ballagott Gyalu István a pecsenyéshez, a fia meg utána. - Odajött egy festett hajú pincér, s kérdezte, dolgozunk vagy burge­­rezünk. Mi burgereztünk. A kaját tányéron hozták ki, hasábbal, meg késsel és villával. Nem úgy, mint itt a diszkóban, hogy odavágják az arcod­ba nejlonzacskóban, aztán folyik mindenfele, a hagymát meg a földről eszed. Nem is tudtuk, hogy együk. A szomszéd asztalnál két nő evett, burgereztek ők is. A kezükbe fogták a burgert, a villával meg szúrták hozzá a hasábot. Na, így csináltuk mi is. A csajok meg néztek minket és el­kezdtek vihogni. Erre mi is vigyo­rogtunk, mint a tejbe tök. A kis Tyu­­tyu meg bökdösött, hogy kacsintsak már egyet, mert azt hiszik, hogy gyo­­gyósok vagyunk. De nem bírtam ka­csintani. Mondtam a kis Tyutyunak, kacsintson ő. A kis Tyutyu meg mondta, innen nem tud, mert nincs szembe a csajokkal. Akkor helyet cseréltünk, és kis Tyutyu kacsinga­tott, mint a gép. - Gyurikám, adjál még kettőt, meg toldjuk meg egy kupicával is. Na és mi lett? - emelte föl halszemeit Gya­lu István. - Az egyik pincér odajött, hogy kérünk-e még valamit, vagy csak tikkel a srác. A kis Tyutyu bepipult, mondta, hogy a lányoknak vigyen ki valami erőset. A pincér röhögve kér­dezte, hogy wiszki jó lesz-e. Mond­tuk, hogy jó lesz, persze. Kivitte a lá­nyoknak a wiszkit, mi meg még job­ban vigyorogtunk. A lányok meg annyira röhögtek, hogy már szinte fuldokoltak. Aztán az egyik az asz­talunkhoz jött, s mondta, hogy kö­szönik szépen, de ők nem isznak, mert még vezetnek. A kis Tyutya nekibátorodott, hogy jól van, de iga­zán ideülhetnének, mert mi sem já­runk mindennap Pesten. De aztán a két csaj nem ült át. De érted, fater, ezekért a nőkért itthon a diszkóban csak egy mosolyukért mindenki megveszne. Az ablakból néztük, mikor elmen­tek a dájnerből a csajok. Egy régi BMW-be szálltak, de a kocsi nem akart indulni, s már legalább tíz per­ce vacakoltak. A kis Tyutyu meg ki­ment, hogy segítsen nekik, majd visszarohant, hogy be kell tolni a verdát. Lecperc alatt betoltuk, a pin­cér meg rohant utánunk, hogy nem fizettünk. - És aztán mi lett? - kérdezte az öreg Gyalu István, miközben a kupi­­cáspohárral játszott. - Semmi. Álltunk a parkolóban, néztünk a kocsi után, fizettünk és el­indultunk a koleszba. Gyalu István újra a fiára nézett. A gyerek zavartan mosolygott.­­ Aztán eltévedtünk, mert rossz buszra szálltunk. Az ellenkező irány­ba ment. CZIFRIK BALÁZS HÁY JÁNOS Mászóka híd. Megmászható, sőt kínál­kozik a mászásra. Nem is lehet érteni, mert nem ül mindig a csúcsán egy sereg ember, ahogyan a fecskék elmenőfélben a villanydróton, hogy ez évre búcsút ve­gyenek a kontinentális éghajlattól, ettől a hazától, ami nekünk állandó, nekik vi­szont csak ideiglenes tartózkodási he­lyük. Ülhetne ott mindig valaki, hogy onnét a turul mellől kiabálja a világba, vagy legalábbis a budapesti lakóknak a sérelmét. Hogy nincs munkája már két éve, és mindene szarrá ment emiatt, például a házassága, a ruházata, meg persze az élete is, úgy összességében. S hogy valaki segítsen rajta, mert külön­ben a mélybe veti magát, a társadalom áldozata lesz, s úgy elsodródik erről a vi­dékről, mint a dinnyehéj. Vagy még an­nál is inkább, mert nemcsak a Fekete­tengerbe, hanem sokkal messzebb, egé­szen a túli világokba, ahol nem ilyen nemtörődöm alakok intézik a köz ügyeit, mint nálunk, hanem angyalok, akik az érkezőnek minden rezdülésére figyel­nek. Már a túlvilág kapujában ajánlato­kat tesznek, hogy mi minden érdekes­séggel töltheti itt az ember a halálát. De nem ül ott a munkáját vesztett, és nem ül ott a szerelmét vesztett, és nem ül ott, akinek elzsarolta valaki a lakását, akit egy szörnyű betegség gyötör. Csak a turul pöffeszkedik magányosan. Cim­borákra várva. Néha mégis valaki meg­töri ezt a magányt és felmegy oda. Egy fiatal férfi. Ott kapaszkodik fönt a vasa­kon, s eléri a nemzeti madár szárnyait. Éjszaka volt. Ez még azokban az időkben történt, amikor elcsendesedett a város éjszakára. Autó nem zúgott át a hídon, gyalogos nem baktatott. Egy téli hónap, talán február. Lehetett volna de­cember is, vagy január. Ha a körülmé­nyeket, például az időjárást vesszük. Le­hetett volna, de mivel nem azokban a hónapokban volt, hanem februárban, nincs értelme általánosítani, hogy vala­melyik vagy inkább bármely téli hónap­ban. Nem, ez éppen februárban volt, csak nem tudni, annak a hónapnak me­lyik felében, s pláne nem tudni, hogy pontosan milyen napon. Egy kisebb kompánia közeledett, hogy az akkor Dimitrov, ma Vásárcsar­nok térről rátérjen az egyébként kihalt, üres hídra. Fiatal férfiak és nők, feltehe­tőleg egyetemisták. Hangosak, vagy csak a csend miatt hallatszottak ennyi­re, minden bizonnyal egy vendéglátó­ipari egységből jönnek, egy üveg bor még mindig az egyik férfi kezében ló­gott. Sodródtak a híd felé, és olyan dol­gokról vitatkoztak, mint például alter­natív életmód, elidegenedés, igazságos társadalom. A vita azonban nem jutha­tott eredményre, hiszen mire egyik vagy másik sorra került, már teljesen elfelej­tette, hogy mit is akart mondani, s ha eszébe jutott a mit, semmiképpen nem tudta feltárni, hogy az miképpen kap­csolódik ahhoz, amit az előtte szóló mondott. Ez az az amnéziás állapot, amikor az igazságunknak megingatha­tatlanul a tudatában vagyunk, de az agytekervények mélyéről ezt az igazsá­got sehogyan sem tudjuk előhívni. Iga­zam van - azt gondolták mindahányan, de persze nem tudták konkrétan, mi­ben, ezért azt gondolták: mindenben. Már a hídon voltak, mikor az egyik közülük azt mondta, hogy olyan hülyén néz ki ez a turulmadár. Minden turul­madár hülyén néz ki - mondta a másik, mintegy axiomatikusan. Nem úgy álta­lában néz ki hülyén - mondta az előző -, hanem hogy eltér attól, amilyen egy turulmadár, mintha kabátja lenne. Be­nyomtál - mondta egy másik -, de ez különben jó, ez a kabátos turulmadár. Mi lenne, ha esetleg ti is megnéznétek? - kérdezte most már kicsit mérgesen az, aki a turulról mondta, hogy hülyén néz ki. Mit nézzünk, nem tudunk a te sze­meddel látni - mondta valamelyik, s ek­kor elkezdődött egy filozófiai csatáro­zás, hogy azonosnak látjuk-e a világot vagy nem, mely csatározás azzal zárult, hogy a többiek mégiscsak hajlandóak voltak felnézni erre a madárra. Hát mit látnak... - Te, az ott egy ember? - kérdezte az egyik. - Mit csinálsz ott, hülyegyerek? - kiabált föl a másik. - Másszál már le, baromagyú! - kiabáltak tovább. - Gyere föl értem - szólt le a magas­ból a fickó. - Olyan, mintha a turul beszélne - nevettek lent. - Gyere már le, mit játszod az esze­det, ha elmegyünk, senki nem fog látni, teljesen hiába másztál föl. Még röhögni sem fog rajtad senki. - Én most végzek magammal - mondta a fenti. - És ha megúszod, csak a gerincedet töröd, akkor mi lesz, tolókocsiban aka­rod tölteni az egész életedet? - Mert otthagyott az a rohadék - mondta a fenti. - Érted, lelépett, és el­ment azzal a hülyegyerekkel, akinek diplomaták a szülei, és élt mindenfelé a világban. Azt mondta a csajnak, hogy majd ő is diplomata lesz, és viszi ezt a csajt mindenfelé, például Indiába is. Ez az India, ez volt a legerősebb érv a csaj­nak, mert az az igazság, hogy India mindig is nagyon érdekelte, én meg oda nem tudom, legfeljebb Bukarestbe vagy Varsóba, csak szocialista relációban.­­ Egy hülye csaj miatt nem érdemes, érted, hülye az a csaj, aki egy diploma­tával, tudod, milyenek a diplomaták, mind kém meg maffiózó. Meg figyelj, csaj annyi van, mint a­nyű, életed meg csak egy... - Ja, mit oltasz ki a következő csajnál, ha az is otthagy. - Ha még egy csaj otthagy, azt már biztosan nem élem túl. - Főleg, ha már ezt az egyet sem. - Micsoda? - kérdezte a fenti fickó. - Most hogy is van ez a dolog? - Gyere le, az a lényeg! - Egy fél barackért lemegyek - mondta a fickó kicsit megörülve, hogy mégiscsak félbeszakíthatja az élete ki­oltását. - Télen nincs barack - kiabált föl az egyik lány. A lányok mindig olyan meg­hökkentő dolgokat tudnak mondani, hogy megáll tőle egy pillanatra az élet. - Micsoda? Mit mondasz? - kérdezte fentről a fickó. - Hogy télen nincs barack, azt. - Ne röhögtess, mert tényleg leesek, a végén nem is akarattal lesz végem. - Most mi a baja? - kérdezte a lány, mire az egyik lenti fiú mondta, hogy tu­lajdonképpen ő a pálinkára, a barack­­pálinkára gondolt, hogy ha adunk neki fel decit, akkor lejön. Ja - mondta a lány, arra nem gondoltam, valahogy az nem jutott... - magyarázott volna hosz­­szan, de a fiú fölkiabált a turul cimborá­jának, hogy barack nincs, de van egy fél üveg bor, az jó lesz-e. - Jól van - nyugodott bele a fenti, és elkezdett lefelé mászni. - De nagyon humanisták vagyunk - mondta az egyik lenti fiú, hogy ennek a hülyegyereknek nem elég, hogy meg­mentjük az életét, még a borunkat is odaadjuk. - Azzal mentjük meg az életét - mondta a másik -, hogy odaadjuk. Szóval ez a két dolog feltételezi egymást. A fickó lemászott. Harminc körüli volt, kicsit eszelős tekintet, be volt rúg­va, szinte érteni sem lehet, hogy tudott fölmászni, s pláne le, mert ugye a lefelé, ezt még egy amatőr sziklamászó is tud­ja, mindig nehezebb. Megmarkolta a borosüveget, ami immáron az ő tulaj­dona volt, ez az üzlet részét képezte. Annak, hogy ő lehetővé tette, hogy a gyalogosok életmentők legyenek, ez a fél üveg bor volt az ára. Szerencsére azonban utált egyedül inni, így aztán megkínálta az életmentőket is, akik nagy kortyokban próbáltak minél töb­bet visszaszerezni az italból. Itt szüle­tett meg a hídon, a fél üveg bor el­fogyasztása közben az új név, hogy Mászóka híd. Ez nagyon tetszett nekik. Nevettek rajta, hogy jobb lenne annak hívni, mint Szabadságnak. S ezután va­laki előállt azzal, hogy a hidak elneve­zése tulajdonképpen arra utal, ami hi­ányzik az embernek. - Hogyhogy? - kérdezte gúnyosan a mellette kortyoló fickó. - Hogy például a szabadság­­ erőskö­­dött, hogy az hiányzik. - És mi van akkor az Erzsébet híd­dal? - kérdezett vissza az, akihez épp most ért az üveg. - Hogy hívták a csajodat, aki lelécelt a diplomatával? - kérdezte a hiányel­­méletes fickó. - Erzsinek - mondta a megmentett életű. - Na látod, ez egy igazság. A kérdést nem feszegették tovább. Maguk elé néztek, nem azért, hogy a jö­vő, csak hogy tudjanak haladni Buda fe­lé, ne botoljanak el valami szemétben vagy egy kiálló flaszterdarabban. Sem­mit nem láttak a jövőből. Hogy például az a lány a fél barackkal, hogy belőle mi lesz. Nem látták, amint húsz évvel ké­sőbb összepakol a fogorvosi rendelő­ben, leveti a köpenyét, és elindul haza. Nem kocsival jött, nagyon rossz parkol­ni a városban. Beugrott a Nagyvásár­csarnokba, hogy ezt-azt vegyen, aztán ment át a hídon, kevés volt a cucc, csak magának vásárolt, gondolta, inkább gyalog. S ez a gyaloglás tette lehetővé, ez a lassúbb idő, hogy eszébe jusson az, ami régen történt. Húsz év után most ő visszakapta a szabadságát. Nem kell arra a fickóra többet mosni meg vasalni - mert még azt is elvárta, olyan volt a munkája, hogy vasalt ing mindennap. A megüre­sedett időt először ezoterikus tanulmá­nyokkal akarta kitölteni. De ereden­dően racionális alkat volt, ekként nem tudott egész személyiségével belehe­lyezkedni a titkos tudásba. Holott a csoport vezetője már az első foglalko­záson mondta, hogy enélkül senki nem érhet el eredményt. Egy alkalommal aztán, mikor a mágus - később csak így nevezte a kör vezetőjét - azt tanácsolta, hogy a fengsujt kéne alkalmaznia a fo­gászatban, akkor felállt, azt mondta en­nek az embernek, hogy takarodjon a... Ritkán mondott csúnya szót, de most nem tudta másképp rendezni a viszo­nyát az ezotériával és a mágussal, és amint ezt a szót kimondta, a kimondott szó lendületével az ajtó felé indult, és végérvényesen elhagyta a terepet. Innéttől kezdve apróbb dolgokkal pró­bálkozott, olyanokkal, amelyekhez nem kellett gyökeresen átalakítani a személyiségét: színház, mozi, egy templomi kórus. Tulajdonképpen bár­mi belefért, mert mostantól ő nagyon szabad, flexibilis lett idő dolgában. És túljutott ezen az egész múlton is, a fér­fin, meg a húsz éven. Mi az nekem - mondogatta a telefonba, ha rácsörgött valaki például azok közül, akikkel most kórusra járt -, új szakasza kezdődött az életemnek, a szabadság ideje jött el. Nagyon hitt ebben az új életben. S nem értette, hogy akkor mért van az, hogy vágyat érez, felmászni a turulhoz és elvetni magától ezt a világot, hogy talán ez is a szabadság része lenne, hogy tulajdonképpen­ nem akar élni. Szabadság A novella egyike a Fejér Gábor budapesti hidakat bemutató fotó­albumához írott nyolc novellának. Az album a könyvhétre jelenik meg a Népszabadság Rt. gondozásában. HÉTVÉGE 2005. ÁPRILIS 16., SZOMBAT 9

Next