Népszabadság, 2010. november (68. évfolyam, 254-278. szám)
2010-11-23 / 272. szám
2010. NOVEMBER 23., KEDD • NÉPSZABADSÁG 18 • Kultúra • Egy André de Tothról szóló cikk nem érhet úgy véget, hogy ne említsük meg: ő találta ki a lengyel származású színész Charles Buchinsky művésznevét. Sok alkalommal dolgoztak együtt, és a színész a nyakára járt, hogy találjon ki neki egy művésznevet. Mivel már nagyon idegesítette, és épp egy barátságtalan kőbányában forgattak a Bronson Canyonban, odavetette neki: „Az ég szerelmére, hát legyél Charles Bronson!” „Nem is rossz!” - felelte akkor már Charles Bronson. Nem akart mindenáron sikeres lenni André de Tothot Keleti Márton üldözte a világhírig Csákvári Géza Amikor a külföldön befutott magyar filmrendezőkről beszélünk, még a legkikupáltabb filmőrült körökben sem esik túl sok szó Tóth Endréről. Kertész Mihály és Korda Sándor - e két legenda a legismertebb, határainkon túl világsztárrá vált direktor, így igazán nagy meglepetést keltett, amikor idén Cannes-ban a fesztivál CineClassics szekciójában elővették az 1939- ben Tóth által készített Két lány az uccánt. A meglepetés döbbenetbe fordult, amikor kiderült, hogy a művet ráadásul felújította a Martin Scorsese által alapított és vezetett The Film Foundation. Az eredeti negatívokat használták fel, melyeket a Magyar Nemzeti Filmarchívum bocsátott rendelkezésükre, így készült el egy teljesen új kópia. Mire föl ez a megtisztelő figyelem? - teszi fel az ember a triviális kérdést. De menten világosabbá válik a kép, ha megtudjuk, hogy Tóth Endre azonos az Európában és az Egyesült Államokban André de Tóth művésznéven dolgozó mesterrel. A filmhez értők számára legalábbis ismerősen cseng a neve, a közönség pedig szereti a filmjeit, habár nem köti őket az alkotóhoz: a sztárrendező sztárlét nélküli karriert és egy roppant változatos életművet tudhat maga mögött. A The Film Foundationnél egy kuratórium dönt arról, hogy mely művek felújítására áldoznak az adott évben. Ennek a grémiumnak a tagja Bertrand Tavernier francia rendező, az ő ötlete volt a Két lány az uccán felújítása. Tavernier minden bizonnyal nagy rajongó lehet, mert Tóth Endre kevéssé ismert magyarországi művét választotta, és nem egy későbbi bűnügyi vagy western darabot. De mit is rejt ez a magyar korszak? Tóth Endre 1939-ben rendezett öt (!) nagyjátékfilmet: a Toprini nász, az 5 óra 40, a Két lány az uccán, a Fiat hét boldogság és Semmelweis nagy siker volt - igaz, ez utóbbi bemutatója átcsúszott 1940-re. A korabeli kritika lelkesedett, a magyar film új hangjaként beszéltek róla. Ez hihető, mert a rendező Korda Sándor és Zoltán mellett iiaskodott - hozzájuk egyébként maga Molnár Ferenc ajánlotta be. Később Németországban is dolgozott, majd hazatért - így az alapokat nem itthon szerezte meg. A jogászdiplomával a zsebében álmodozó fiú karrierjét Babits Mihály indította be, aki egy komoly gyártónak filmrendezőként mutatta be, mialatt a New York kávéházban beszélgettek. Hiába mondta Tóth, hogy addig egy filmet sem rendezett, tréfának gondolták, és megkapta az első munkáját. Amikor kiderült, hogy komolyan beszélt, már nem volt visszaút. Mind az öt magyarországi filmje elismert darab, de a legkedveltebb a Két lány az uccán. Nem véletlenül, mai szemmel is figyelemre méltó mozgókép. Operatőri megoldásai igen franciásak, gyönyörködhetünk a második világháború előtti Budapestben, már önmagában ez is izgalmas. Korukat megelőző tempójú és technikájú montázsok pörgetik a tempót. A sztori egyszerű, de nem sablonos. Két hőse az utcán akad össze: Györgyi egy vidéki nemesi család kitagadottja, aki házasságon kívül terhes lett, és Vica, aki malteroslányként egy építkezésen lakott, majd mivel visszautasította az építész közeledését, fedél nélkül maradt. Györgyi befogadja a fiatal lányt, aki később levelet ír jótevője apjának, ezzel érve el, hogy komoly pénzösszeghez jussanak. Minden rendben megy egészen addig, míg ki nem derül, hogy az építész házában vettek lakást, és a rossz emlékek ellenére Vica beleszeret. Györgyi meg akarja védeni, ezért kikezd az építésszel, hogy elterelje a lány figyelmét a férfiról, de Vica a Dunába veti magát a Szabadság hídról. Az öngyilkosságot túléli, kiderül, hogy a férfi őt szereti, összeházasodnak, Györgyi pedig világhírű hegedűművész lesz. Klasszikus happy end. De ami ennél sokkal fontosabb, hogy Tóth Endre már ebben a korai művében is tabukról beszél: a kitagadott és házasságon kívül terhes lány, a gazdagság és a szegénység társadalmi dogmáinak kritikus szembeállítása elképzelhetetlenül bátor tett volt akkoriban. Ez a szókimondás egyébként végigkövette a pályáján, ez az, ami összeköti a mozijait, legyen szó bármilyen nyelvről vagy műfajról. Utolsó nagy filmje, a Piszkos játék (Play Dirty) a háborús műfajt értelmezte újra. De visszatérve a magyar korszakhoz: kérdés, hogy miért távozott hirtelen külföldre Tóth Endre, miközben ünnepelt sztár volt itthon. Ez 1988-ban derült ki, amikor először visszajött, és egy interjúban elmesélte. A válasz: Keleti Márton. A neves rendező egy nap a Hunnia Stúdióban megszólította, és közölte vele, hogy tehetségtelen, és csak a szerencséje miatt sikeres. Hozzátéve: ha zsidó lenne, mint ő, akkor nem is dolgozhatna. Tóth Endre, amint befejezte a Semmelweis forgatását, beült a kocsijába, elhajtott a Keleti pályaudvarhoz, majd felült az első nyugatra induló vonatra. Úgy fogalmazott: nem akart ilyen áron sikeres lenni. A Két lány az uccán felújítása Martin Scorsese filmalapítványának köszönhető Fotó: Magyar Nemzeti Filmarchívum ZENE Jevgenyij Kiszin koncertje Nemzeti Hangversenyterem Fáy Miklós Ha akarom, csalódás volt Jevgenyij Kiszin koncertjének első fele. Legalábbis valami óvatos józanságot lehetett érzékelni a szünetben. Hát igen, nagyszerűen zongorázik, de Schumannhoz talán több is kell. Szív, lélek, indulat, romantika. Meglátjuk majd a Chopint. Meg is láttuk. Négy ballada. Talán egyenletesebb is lett volna a teljesítmény, ha egy nekivadult nézőtárs nem bravózik bele a g-moll és az Asz-dúr ballada végébe, ami láthatóan megzavarta és kizökkentette Kiszint, de volt miért bravózni: olyan briliánsan pörgette a futamokat a zongorista, hogy ha kicsit erőlködöm, még azt is elhiszem, hogy valóban spontán és leküzdhetetlen volt az elragadtatott ordibálás. Az eredmény így is tapsvihar, felállva ünneplés, általános emelkedettség és három ráadás. Érdemes volt megvárni a harmadikat is, a b-moll scherzo volt a koncert csúcspontja, Kiszin egy kicsit elengedte magát, ettől hullámzott, élt a zene, miközben semennyit sem engedett a pontosságból, színekből, a basszus morgott, a magas hangok csilingeltek, minden zenei fordulat egyszerre volt logikus és váratlan. Jevgenyij Kiszin egy pillanat alatt tisztázta az erőviszonyokat, valóban a világ legjobb muzsikusai között van. Nem is tudom, mit éreztem korábban. Azt mindenképpen, hogy a világ legjobb zongoristáinak egyike. Már a Schumann is gyönyörűen szólt, már ott is megkapó biztonsággal mászkáltak pókujjai a billentyűk fölött, egy-két alig hallható melléütés jelezte csupán, hogy nem otthon ülünk, a hangfalak előtt. Csalódásnak ezt akkor sem tudom érezni, ha mindent lángésszel mérünk, Schumannt csak Szvjatoszlav Richter előadásában fogadjuk el hitelesnek. Ha jobban belegondolok, nem is értem a koncert két része közötti különbséget. Ugyanazt szerettem az első és a második részben, és ugyanaz okozott enyhe hiányérzetet. A zongorairodalom nagy műveit játszotta egy közel tökéletes zongorista, de valahogy úgy mondta föl az anyagot, ahogy március 15-én a Nemzeti dalt szokták. Persze, nagy vers, de azért továbbra is rabok leszünk. Nem tudom, hogy elvárható-e több attól, aki évtizedek óta utazgat és koncertezget a világban, még ha a Schumann-műveket csak erre az évre, az évfordulóra tanulta is meg. Kiszin nem nagy kockáztató, idén Chopin és Schumann, jövőre Liszt lesz a programján, alapműveket játszik mindhármuktól, és messze többet nyújt az elvárhatónál. Éppen ezért nem értem a két rész közötti különbséget. Ha akarom, csalódás, de egyáltalán nem akarom a csalódást, mert nem is azt éreztem. Inkább csak a nagyszerű zongorázást, valakit, aki megtanulta, előadta, úgy, ahogy annak meg kell szólalnia. Valakit, aki egyáltalán nem akarta új alapokra helyezni Schumannt vagy Chopint (nem beszélek most az első ráadásról, az érfelvágós Chopinkeringőről), hagyta, hogy a művek a maguk megszokott életét éljék. Az talán a leginkább meglepő Jevgenyij Kiszinben, hogy komolyan lehet venni, amit az interjúban mondott: meg akarja osztani a zenét másokkal. Ennek megfelelően oldódik föl a művekben, igyekszik olyan vékony közvetítőeszköz lenni a szerző és a közönség között, amilyen csak lehet. Nyilván ennek a jelenségnek elengedhetetlen feltétele a felkészülés és a technikai tudás. Ennek ellenére néha azt érzem, hogy a zenéből épp a mozgás hiányzik, a kezdet és a vég között az út nem érződik az egyetlennek. Ennek is van azonban jó oldala, a hangok becsülete, ha nem is érzi az ember, hogy csakis és kizárólag azok a hangok szólalhatnak meg a láncban, mindig örülni lehet az adott láncszemnek, amely önmagában is remekmű. Talán ez is túlbonyolítás. Jevgenyij Kiszinben a gyönyörű zongorahangot kell szeretni. Meg azt, hogy tökéletesen póztalan ember, abban a kategóriában, ahová ő tartozik, nem könnyű ennyire tiszta szándékokat találni. A nagy egókat folyamatosan hizlaló csillagok között Kiszin valóban a szerzőt figyeli, és nem ijeszti meg az, ha nem mond valamiről újat. Elég nehéz a régit is szabatosan előadni. Akármilyen póztalan, azért elég különös jelenség önmagában is, mögötte egy hosszú pálya, pedig még negyvenéves nincs, sikerek, szenzációk, rekordok könyve. De ezzel nincs semmi baj, az emberek Kiszint jöttek meghallgatni, és Chopint hallották. Balladai homály Jevgenyij KiszinFotó: Felvégi Andrea www.nol.hu Vonnegut riportere FÜLES Varsányi Gyula Legutóbb 2005-ben jelentette meg a Maecenas Kiadó Kurt Vonnegut 1973-ban napvilágot látott regényét, a Bajnokok reggelijét. Immár harmadszor, de ez a kiadás is elfogyott hamar. Nem meglepő, hiszen az egykori amerikai reklámszlogent címéül választó, elragadóan csúfondáros mű a nagy tengerentúli íróegyéniség legnépszerűbb munkájának számít. A méltatások mindig megjegyzik, Vonnegut legjelentősebb regénye ugyan a háborús élményei hatására írt - Az ötös számú vágóhíd -, ám a Bajnokok reggelije a legkedveltebb. Mostanában csak kevéske antikvár kínálatban lehetett hozzáférni, no és - várakozás után - könyvtárban. Ezért volt jó ötlet nemrég a Kossuth- Mojzer Kiadótól, hogy hangoskönyvben adja közre. Az ötlet fölbukkanását befolyásolta, hogy sajnos megtorpant a lendület, amely az elmúlt évtizedben szélesítette a hangoskönyvműfaj hatókörét itthon. (Persze, a válság! - mondanánk, de hát a német nyelvű piacon, ahol a hangoskönyvek jócskán megelőzik az e-könyvek keresettségét, ilyen megtorpanás nem történt.) Nálunk drámaian visszaszorult az új hangoskönyvkínálat, a kiadásra vállalkozók száma is három-négy cégre csökkent. Ezért fontos, hogy a Kossuth-Mojzer úgy őrzi zászlóshajó szerepét ezen a piacon, hogy jottányit sem fogja vissza Sajnos megtorpant a lendület, amely az elmúlt évtizedben szélesítette a hangoskönyvműfaj hatókörét itthon, magát, csupán megkeresi a piaci „réseket”. Erre Vonnegut műve mellett példa az ugyancsak a közelmúltban boltokba került Shakespeare-mesék (Györgyi Anna előadásában), Wilhelm Hauff A kis Mukk története és más mesék (Pokorny Lia), Rejtő Jenő Az előretolt helyőrség (Reviczky Gábor) vagy Efrájim Kishon Szőkék előnyben (Vállai Péter). Persze, valamennyi populáris, ugyanakkor értékes mű - népszerű előadó hangján megszólaltatva. És itt a Vonnegut-CD különösen érdekes. Hiszen fölolvasója a riporterként főként a fiatal közönség körében szinte kultikus figurává nőtt Galambos Péter, azaz Galamb. Az ő előadásában sajátos atmoszférát kap a szöveg, mintha egy tőle megszokott szarkasztikus helyszíni beszámolót hallanánk a regénybeli Midland városka utcáin történtekről és mindarról, ami a hősökkel, Dwayne Hoover Pontiac-kereskedővel és Kilgore Trout sci-fi íróval megesik. Mulatságos események, de utóbb elgondolkodunk rajtuk. Motoridfy. ÍZELÍTŐ A NOVEMBERI SZÁMBÓL Niedermüller Péter: A mindennapok gyarmatosítása. Halmai Gábor: „Elszabadult az alkotmányozási őrület”. Boros László: „Ha koncepciós perek lesznek, az már diktatúra" (Pikó András interjúi). Sz. Bíró Zoltán: Az „irányított demokrácia” putyini világa. Kornai János: A közpénzek felhasználásának értékeléséről. Tenigl-Takács László: A tű foka (Plebejus röpirat a szégyenről). G. István László, Szentpály Miklós, Jenei Gyula, Molnár Krisztina Rita versei. Lator László, Tóth Krisztina, Egressy Zoltán, Szántó T. Gábor, Bacher Iván prózája. Hónaplók, kritikák.