Népszabadság, 2011. június (69. évfolyam, 127-151. szám)
2011-06-11 / 136. szám
6 Népszabadság 2011. június 11., szombat Hétvége 2011. június 11., szombat | Népszabadság 7 Hétvége ÓNODY-MOLNÁR DÓRA Miközben sokan az emberi kapcsolatok leépülésétől, a közösségi élmények megszűnésétől tartanak, a társasjátékok reneszánszukat élik Magyarországon is. Az is lehet persze, hogy ez az újjászületés éppen mindennapjaink súlyos problémáira válasz, a játék ugyanis segít feloldani a szorongást, miközben hozzásegít egy teljesebb élethez. Egy budapesti helyiségben szerda esténként összegyűlnek a társasjátékok szerelmesei. Felnőttek, akik a játékot szellemi kalandnak tekintik, s mindegy, ki ül az asztal mellé, ismerős vagy ismeretlen, lejátszanak néhány partit. Mintha egy másik világban lennénk, egy Harry Potter-féle elvarázsolt boltban, ahol a polcokon legalább hétszázféle társasjáték sorakozik, megannyi színes titok. A Gémklub Ráday utcai üzlete jobban hasonlít egy könyvtárra, mint játékáruházra. Nem véletlenül, a klub alapítója szerint a társasjáték interaktív irodalmi alkotás. Világunkban persze a szellemi alkotás, így a játék is piaci termék, amit eladhatóvá kell tenni. Ahhoz, hogy egy játékot legyártsanak, a fejlesztőnek pénzt, kiadót, szerkesztőt kell találnia és akár a filmkészítésben: az eredeti ötlet sokat módosul a végére. De mitől jó a jó játék? Csak ízlés kérdése volna, vagy vannak objektív szempontok is? A klubalapító szerint a játék akkor jó, ha kevés szabály uralja, mégis sokoldalú. Mások inkább azt hangsúlyozzák, hogy a játék olyan, mint a krimi: csak akkor jó, ha a legvégén dől el, ki a győztes. Vannak, akik azt mondják, a jó játékban nem lehet szerepe a szerencsének, csak a stratégiának. Aczél Zoltán a családoknak olyan játékokat ajánl, melyekben a szerencséből is van egy kicsi. Azt mondja, „a szerencse olyan a jó játékban, mint a fűszerezés: nem szabad túlsózni, de egy csipetnyi biztosan kell bele”. A társasjáték - vallják a szakmabeliek - a kultúra része. Közösségépítő és közösségformáló ereje van. A szabályok mindenkire egyformán vonatkoznak, a vesztesnek el kell viselnie a vereséget, a való világ „nyertes-vesztes” emberi játszmái azonban legfeljebb leképződnek, így maga a játék segít kezelni az agressziót és a szorongást. Hogy ez mennyire így van, azt akár Németországgal lehetne illusztrálni: a sablon sugallta komoly, kimért, szögletes német karakter már bizonyosan a múlté. A legtöbb felnőtt Németországban játszik, Németország a világ társasjáték-kultúrájának központja. A magas színvonalú játékot german game-nek, vagyis német játéknak hívják az Egyesült Államokban, Európában, ahol a németek után egyre több ország hasonlóan jó stratégiai játékokat készít, ugyanezeknek a játékoknak a megnevezése Eurogame. A legnevesebb nemzetközi elismerést, az Év játéka (Spiel des Jahres) díjat is Németországban adják át már 1979 óta. Vannak, akik ezt a jelenséget azzal magyarázzák, hogy a németek a játékot hívták segítségül ahhoz, hogy kikerüljenek a II. világháború morális szakadékából. Kijátszották magukból a borzalmakat. Este hét óra. Ilyenkor általában már húsz-huszonöt ember játszik, hat asztal- Dobsz, adsz, veszel nál. A figyelmet csak a pizzafutár zavarja meg olykor. Az egyik körben ötfős csapat tesztel egy új játékot. A megrendelő kiléte titok, csak annyi derül ki, hogy a játékon keresztül a fogyasztói szokásokat szeretné tudatosabbá tenni. Próbajátékra invitálnak. Nem könnyű belekezdeni. Először föl kell oldódnia a szorongásnak: mi lesz, ha kiderül, hogy az ember nem számol túl gyorsan, vagy a műveltsége hiányos, esetleg nem eléggé kreatív. Dobsz, adsz, veszel, licitálsz. Idő kérdése az egész, a szorongás lassan feloldódik, valaki fölnevet, a végén az is, aki a legutolsó helyre szorult. A játék átvette a hatalmat. Aztán mindenki elmondja az észrevételeit: „sok az üresjárat azoknak, akik épp nincsenek soron” „százas számrendszerben kell számolni, márpedig a megrendelő azt szeretné, hogy hétéves kortól ajánlható legyen”, „túl sok múlik a szerencsén, kevés a játékoson”. A megjegyzéseket feljegyzik. A boltban háromféle játékcsoport van. Az egy- és kétszemélyes absztrakt játékok polcán ott az összes klasszikus: a sakk, a mahjong, a dáma. A tematikus játékok polcain mindenféle különlegesség található: van itt játék a skót legelők birkafarmjairól, a világűrről, a történelmi helyszínekről. Van társasjáték a holland forradalomról, az evangélikus-katolikus vallásháborúról és az elnöki székért folytatott Obama- McCain-küzdelemről is. A leggazdagabb játékcsoport mégsem ez, hanem a gyerekeké. Gyerekjátékokat fejleszteni nem könnyű - mondja Aczél Zoltán. Valami „csak ötletet” kell kitalálni, ami a felnőtteket is a játékba vonzza. Eközben úgy kell felépíteni a sztorit, hogy a felnőttnek ne legyen túl unalmas, a gyereknek pedig legyen esélye nyerni. A Gémklub munkatársai több mint húsz éve szerveznek játékklubokat. Nemzetközi játékvásárokra járnak, nézelődnek, kipróbálnak, vesznek - ez maga is olyan, mint a társasjáték, a végén eldől, hogy nyernek vagy veszítenek-e. Ma már ugyanis öt-hat jelentős magyarországi kiadó versenyez egymással. A Gémklub azonban nemcsak kiadói tevékenységgel foglalkozik, hanem játékfejlesztéssel is. Ebben a műhelyben készült az első olyan magyar társasjáték, mely a nemzetközi piacon megjelent Krysis címmel. A Krysis konfrontatív stratégiai társasjáték, mely viccesen modellezi a világgazdasági válság kitörésének okait: egymást kell kirabolni. A győzelem csak a gátlástalanságon és a jó logisztikán múlik. Az nyer, aki a legjobb rablási stratégiát építi fel. Arra a kérdésre, hogy a számítógépes játékok konkurenciát jelentenek-e az „offline” társasjátékoknak, Aczél nemleges választ adott. Szerinte a számítógép nem konkurenciája a hagyományos társasjátékoknak, inkább kiegészítője. Egyes termékek sztorija sokszor éppen televíziós sorozatokra vagy számítógépes játékokra épül. Egri János, ma is aktív jégkorongjátékos, televíziós kvízműsorok vezetőjeként vált ismertté egykoron. Kérdezz, felelek, Aki mer, az nyer, Melyiket a 3 közül?, Négy kerékkel okosan, Lehet egy kérdéssel több?, Elmebajnokság, Játék a betűkkel - valamennyi televíziós játék az ő nevéhez fűződik. Maga is talált ki játékokat, ezek egyike volt például a Szereted az állatokat? című ismeretterjesztő társasjáték, amelynek elkészítéséhez Persányi Miklós, az állatkert igazgatója elérhetővé tette az állatkert fotóarchívumát. Készített anyanyelvi oktató és műveltségi társasokat is. 2003-ban egy nemzetközi szervezet felkérésére megrendezte a magyar Monopolybajnokságot. Ennek első három helyezettje vett részt a Monopoly-világbajnokságon, amelyen 17 ország indult. A magyarok lettek az elsők. Van kulturális gyökere a játék szeretetének. Volt egy Neumann Jánosunk, van egy Rubik Ernőnk, van három Polgár-lányunk. Szerintem a magyaroknak eleve van érzékük a játékhoz - mondja Egri János, hozzátéve, a Monopolyban nagyon sok múlik a szerencsén is. Vagyis, vonhatnánk le a következtetést, még ha ezzel sokan vitatkoznak is, a magyar, lám, szerencsés nemzet. Egri János szerint egyébként nem probléma a szerencsefaktor, hiszen az teszi izgalmassá az anyagi gondolkodást modellező játékot. Ő még a Ki nevet a végén?-t sem tartja tisztán szerencsejátéknak. A játékosnak ugyanis folyamatosan döntenie kell, milyen módszerekkel akar nyerni: beviszi-e a bábuit a védett mezőkre, vagy inkább kiüti a többit? Egri János 2003-ban felhagyott a saját fejlesztésű játékok forgalmazásával. Hogy miért? Az ok prózai: tízhúszezer példányban kell legyártatni egy játékot ahhoz, hogy legalább veszteség ne keletkezzen. Itt van például rögtön a nagy sikerű Kérdezz-felelek társasjáték. Csak a kérdéseket tartalmazó kártyákat tartó műanyag „bélés” előállítása sok tízezer forint. És mivel ezek a játékok ma már nincsenek képernyőn, eladni is sokkal nehezebb őket. Szerinte a piac is nagyon megváltozott az elmúlt húsz évben, és ahogy a televízióban sincsenek magyar fejlesztésű kvízek, így a társasjátékok közül is a külföldről érkezett termékeknek van elsöprő sikerük. Magyar játék csak akkor tud megmaradni a piacon, ha tőkeerős vállalkozás áll mögötte. A kereskedelmi üzletláncok nagyon kemény feltételeket szabnak a játékforgalmazóknak. Aláíratnak velük egy úgynevezett shotgun szerződést, ami azt jelenti, hogy például karácsony előtt átvesznek 50 konténer társasjátékot, aztán ha valamennyi megmarad az ünnepek után, azokat a forgalmazónak vissza kell vennie. A Szondi utcai Szellemlovas játékboltban bővülő társasjátékpiacról beszélnek, de ők is elismerik, hogy a keresett termékeik valóban nem magyar fejlesztésűek. Bokor Péter üzletvezető, aki nemcsak szenvedélyes játékos, hanem játékgyűjtő is, azt mondja: manapság már nagyon nehéz dolguk van a fejlesztőknek, nehéz ugyanis újdonsággal, egyedi ötlettel előállni. A Szellemlovasból kölcsönözni is lehet: a játékokról otthon is meg lehet győződni, hogy mennyire szórakoztatóak. Leginkább amerikai és európai játékokat tartanak. - Az európai játékoknál a gondolkodáson van a hangsúly, az amerikaiaknál sokkal nagyobb szerepe van a szerencsének - mondja, hozzátéve, hogy a hírlevelükkel megszólított hétezer homo ludens érdeklődése megoszlik az európai és az amerikai játékok között. Az Egyesült Államoknak nagy szerepjátékos-kultúrája van, a társasjátékaik nagy része fantasy, sci-fi témakörben készül. Bokor Péter szerint Magyarországra a kétezres évek közepén robbant be a társasjáték-kultúra, a Catan telepesei (egy gazdasági játék, nyersanyagokat kell gyűjteni, városokat felhúzni) volt az első igazi nagy stratégiai társasjátéksiker. A másfél órán át tartó játék négy embert folyamatosan leköt. A folyamatosan nagy hangsúly van, mert több társasnak is gyengéje, hogy amíg az egyik cselekszik, addig a másik unatkozik. A Catanban rengeteg közös cselekvés van: licitálás, cserélgetés, üzletelgetés. Van például egy Twilight Imperium nevű játék, ennek az a lényege, hogy a világűrben kell terjeszkedni, kereskedéssel és háborúzással hatalmat építeni. Csak a szabálykönyve 48 oldalas. Annyira bonyolult cselekvések vannak benne, hogy 45 percet kellett várnom, mire egy kör lement, és újra én jöttem. Egy játék négy-hat óráig tart, de sokaknak bejön ez a tempó. Hozzáteszi: vannak olyan játékok is, amelyekben nem egymás ellen küzdünk, hanem a társaságnak együtt kell küzdenie valami veszély ellen. Ilyen lehet például egy „csillagközi zi romboló”, amelyet az emberiség megsemmisítésére hoztak létre egy idegen civilizációban. A játék elején ki kell osztani a szerepeket, az emberiségért küzdők között robotkémek titokban ármánykodnak. Ez igazi csapatépítő játék, percek alatt kell közösen kitalálni, egy-egy feladat milyen megoldásokat igényel. A több órán keresztül játszható, nagy, epikus „művek” pandanjai az egyszerűbb kártyajátékok. Na, nem a Fekete Péter, hanem például az Aranyásók nevű, ami egy zseniális ötleten alapuló játék. Ez a pakli egy 8-10 fős társaságot teljesen leköt. Titkos szerepek vannak benne, nem tudjuk, ki kihez tartozik, vagyis ki aranyásó, illetve kik az aranyásást megakadályozni akaró szabotőrök. A játékidő előrehaladtával az egymáshoz való viszonyokból, blöffökből, konspirációkból lassan mindez kiderül. A tapasztalatok szerint ezt a játékot végigmulatják az emberek - magyarázza Bokor Péter. Hasonlóan könnyed és vidám kártyajáték Aczél szerint a Bang, ahol a serif segédjei küzdenek a banditák ellen. A csavar ebben a különleges csapatjátékban az, hogy a játékosok kezdetben nem tudják, kivel vannak, és ki ellen harcolnak, hanem menet közben kell kikövetkeztetni. A társasjátékguru szerint olyan sokféle jó játék létezik, hogy mindenki megtalálja a neki valót. És sohasem késő elkezdeni! Fantasztikusan gazdag világ tárul fel annak, aki egy-egy nagyszerű játék segítségével újra felfedezi a játék örömét. Amikor a Gémklubból késő este eljöttem, még javában folyt a játék. Holott másnap munka, és akik ott voltak, egyáltalán nem tűntek valamiféle különös szubkultúra megszállottjainak. Hétköznapi emberek, akik nem felejtették el a játékot, vagy felnőttként találtak rá. Számukra ez nemcsak kikapcsolódás, hanem élmény, az élet fontos része. És miközben bíznak a tudásukban, várják, remélik a csipetnyi szerencsét. Mint mi, mindannyian. A diagnózist illetően KÁCSOR ZSOLT A kilencvenes években volt a városban egy hosszú hajú, izmos ember, aki az utcán állandóan futott, eltökélt és határozott, sőt szigorú képpel futott, akár reggel volt, akár este, hétköznap vagy hétvége, ezt az embert nem lehetett nem futva látni. Mindig ugyanabban a gyors, egyenletes iramban loholt a kinyúlt kék trikójában és a csíkos melegítőalsójában, így hát idővel már nagyon jól ismertem látásból, s meg voltam győződve róla, hogy bolond. Nevettek rajta, s néha beszóltak neki a járókelők, előfordult az is, hogy a parkban ráuszítottak egy kutyát, de ő a kurjantásokra és a heccelésekre nem reagált, rezzenéstelen tekintettel rohant tovább. Nem nézett soha senkire, hanem a tekintetét mereven előreszegezte, s mintha az lett volna az arcára írva, hogy ő nem egyszerűen csak edz, nem a testét tartja formában, s nem is jókedvűen, örömből és fölszabadultan fut, hanem valamire készül. Biztosan egy emberpróbáló, veszélyes és nem mindennapi akciót tervez, amelynek sikeres végrehajtása nem az ő diadalát, hanem a mi vereségünket jelenti majd. Amikor azt a bizonyos kutyát ráküldték, akkor sem csinált semmit, pontosabban szólva ugyanazt csinálta, amit máskor: szedte a lábát a park gyöngykaviccsal fölszórt sétányán, s eltűnt a fák között, s nemhogy nem állt meg védekezni, de nem is gyorsított, egykedvűen elnyargalt a kutya elől, talán észre sem vette, nem törődött ő semmivel. Emlékszem, hogy egy vasárnap, amikor a sétálóutcán fagylaltoztunk, s szokása szerint föltűnt ez az ember, s mi szokásunk szerint értetlenül bámultuk, anyukám egyszerre csak odafordult a nagymamámhoz, s azt mondta neki, mintegy magyarázatképpen: - Látja, mama? Ez az ember mindig úgy fut, hogy szalad. Ezen akkor persze nevettünk, micsoda megfogalmazás, hogyan is ne szaladna, aki fut. Az volt benne a legrosszabb, hogy nem tudtuk, hogy ez a titokzatos ember vajon miért csinálja. Furcsa tűz lobogott a szemében, amit persze a mi hitünk parazsa táplált, abbéli mély meggyőződésünk, hogy ez az ember nem sportoló, hanem őrült. Mi más lehetne, gondoltuk, ha egyszer soha meg nem áll. Ha piros lámpát kapott a kereszteződésben, szét se nézett, csak átrohant a zebrán, igaz, láttam egyszer megtorpanni is, de akkor is emelgette a térdét, majd ide-oda szökdécselt, míg zöldre nem váltott a lámpa, s azután nekiiramodott megint.Aztán nem láttam éveken át, valahogy kikopott a város életéből, mint egy öreg autó: az egyik nap még ott futkározott közöttünk, másnap meg már nem. Nekem azonban föl sem tűnt, hogy eltűnt. Akkor vettem észre csak, hogy nem volt velünk, mikor a minap újra megláttam. A pszichiátria belső udvarán üldögéltem, vártam a soromra, s közben a haragos fákat nézegettem, ahogy egymást taszigálva nyrjtózkodnak és kapkodnak levegőért, amikor kivágódott ez az ember az üvegajtón egy szál pizsamaalsóban, s futni kezdett a kertben körbe-körbe, egyenletes tempóban, ahogy szokott. Ahogy régen is futott. A haja megőszült ugyan, de ugyanolyan hosszan lobogott utána, mint annak idején, s a szemében ugyanaz a tűz lángolt, mint amit beleláttam régen. Megbabonázva bámultam rá, mint egy halottra, aki a szemem láttára életre kelt, mire a padon megszólalt mellettem egy idős, flegmatikus, alighanem alaposan benyugtatózott bentlakó. - Bolond - s rámutatott a halottra. - Ápolják évek óta, de nem javul. Nahát, néztem az orrunk előtt elrohanó ember után, hiszen akkor a diagnózist illetően a magyar nyelvnek volt igaza. Ez az ember tényleg úgy futott, hogy szaladt, nekifutásból elszaladt a saját élete elől, volt esze, s időben kiszállt a versenyből, és mi soha nem fogjuk megtudni már, hogy hová jutott vajon, s hogy milyen messzire juthatott volna, ha annak idején egy helyben marad, mint a gyöngykavicsok között csikorogva türemkedő fák. FOTÓ: TEKNŐS MIKLÓS Nem csak a tigrisek tudják Mitől éli reneszánszát a társasjátékozás? VALACZKAY GABRIELLA A társasjátékozás gyerekes dolog - ezt a tévképzetet cáfolja elmúlt 30 éve szinte összes ténykedésével Aczél Zoltán játékfejlesztő, a Gémklub nevű társasjáték szakhonlap, a Ráday utcai szerdai játékklubok és a város egyik legnagyobb kínálatú társasjátékboltjának társalapítója. Az egész a Görögdinnye édes levébennel kezdődött. Az amerikai hippiszerző, Richard Brautigan csöppet sem szirupos regényével, ami kultuszkönyvvé nőtte ki magát a KOSZ-ban, a nyolcvanas évek közepén. A Középiskolások Országos Szövetségében dekadens kamaszkor szövögette színházi terveit, nyersanyaguk a dinnyeországról szóló „sci-fi” volt, amelyben a nihilből következő egyik út az alkoholizmus, a másik pedig a bujkáló tigrisek felkutatása, akik még nem veszítették el csodás képességüket a játékra. Mindebből, valamint saját, világmegváltó gondolataikból próbáltak színházat gyúrni Aczél Zoltánék, írtak, dramatizáltak, előadtak, hulahoppkarikákon ugráltak, de leginkább játszottak. Előadás sosem született, de éppúgy, ahogy Brautigan könyvében a dinnyéjéből főzött cukor, kikristályosodott az ő tinédzserbandájukból is valami maradandó: az első igazi játékklub. Érettségi környékén a dunaújvárosi Kiscsillag kocsmában, később egy nívóval feljebb, az Uitz Teremben, majd egy budapesti klubban folytak hajnalig a társasjátékpartik, eleinte a Németországból hazahozott társassal, a díjnyertes Nyúl és a sünnel. Mindez azokban az években történt, amikor a hazai játékkínálat kimerült a Gazdálkodj okosan!ban, a Ki nevet a végén?-típusú „körbeérős” társasokban meg a területfoglalós Rizikóban. Behozták aztán a játékvilág Mekkájából, az esseni kiállításról az ősi kínai Mahjongot, a nyomozós-detektíves Heimlich & Co.-t, majd a Scottland Yardot, az első nyugati szerzeményt, amelynek magyar megfelelője is született, a Police - meséli Aczél Zoltán. Ő - minden körülménye és adottFOTÓ: BOCSI KRISZTIÁN sága ellenére - gimnázium után könyvkötőtanoncnak jelentkezett egy váci ferences rendi szerzeteshez, nem pedig egyetemre. Nem sokkal később, amikor az Országos Széchényi Könyvtárban meg Svájcban már hivatásos restaurátorként dolgozott, felcsigázta néhány társasjátéktéma. Több német kiadó vásárolta meg fejlesztéseit: többek között a velencei karnevál ihlette Álarcosbált meg a Tokami nevű térbeli stratégiai és ügyességi játékot. Hazatérve pedig hasonlóan szelíd játékőrülteket keresett maga mellé társnak Aczél: a logikai játékok budapesti központjának számító Fény utcai Gondolkodó játékbolt vezetőjét, Jakab Sándort és a pszichológus Ágó Zoltánt. Utóbbi szakember Gémklubjuk indulásánál a szakhonlap fejlesztéséből vállalt oroszlánrészt, mellesleg pedig a társasjátékok szocializációs hatásainak kutatásába fogott. A „nagy találkozás”, ahogy Aczél nevezi triumvirátusukat, többet is hozott az internetes oldalnál, a rendszeres klubéletnél meg a Ráday utcai játékbirodalomnál. Kialakult például az a gyakorlat, hogy az adott szezon legremekebb társasai már az évenkénti Spiel des Jahres nevű nemzetközi díj kiosztása előtt megjelenjenek nálunk. Aztán egy másik, hogy a hazai játékok dobozán is feltüntessék a szerzők nevét. Az ilyen saját szerzemények között úttörő az Ágó Zoltánnal közösen jegyzett Krysis volt, az első magyar fejlesztés, amelyet a világon mindenfelé, több nyelven árulnak. (Nyilván a 2009-ben kezdődött pénzügyi válságra szatirikusan reagáló sztorija és egyedi grafikái miatt.) Ám hiába a világsiker, pusztán a játékfejlesztésből megélni ma még a legmenőbb tervezők sem tudnak. A hazai társasjátékkal foglalkozó cégek tevékenysége is inkább a külföldi licencek megvásárlására irányul. Az egyik kivétel a most már rendszeresen saját fejlesztéseit kiadó Gémklub, és akadnak cégek, akik létező játékokat parányi módosítással dobnak a magyar piacra. Dolgoznak olyan egyéni szerzők is, akik termékeiket önerőből vagy egy gyártót megnyerve adják ki. Ilyen Csanádi József és Lovagkor című játéka, amelyet a Manifest kiadó jegyzett. Más vállalkozások, például a Delta Vision, időnként magyarok igényes munkáit, például számítógépes játékokat, úgynevezett boardgame-ek és fantasyk hazai verzióit is megjelentetik. Színvonalas külföldi játékok forgalmazói közül pedig a Piatnik, a Regio és Gulliver halad az élbolyban. Ki lehet mondani, hogy a társasjátékozás a reneszánszát éli: évente jóval több felnőtteknek készült vagy úgynevezett családi játékot adnak el ezen a terebélyesedő piacon, mint kimondottan gyerekeknek szólót. Aczél Zoltán tapasztalata az, hogy a jó társas az egyik legjobb szocializációs eszköz ritkán találkozó, egymással hűvös viszonyban álló családtagoknak, akiket legfeljebb az évesrendes nagy ünnepek ültetnek egy asztal köré. Kínossá váló beszélgetéseket képes megmenteni például a 2010-es Év Játéka, a Dixit, amelyben a résztvevőknek szürrealistafestmény-kártyákra kell asszociálniuk, és időnként egymás fejébe sem árt belelátniuk. Ez kimondottan családi társas, az a fajta, amely gyakorlatilag bármilyen szinten játszható - az asztalnál ülők összetételétől függően. Az igazi családi játékban az a jó, hogy annak a szülőnek sem kell unatkozni, aki korábban úgy érezte, a békesség érdekében jobb nyerni hagyni a gyerekét. Az elvarázsolt labirintus című alkotás például több olyan képességet is igényel (memóriát, vizuális helyzetfelismerést), amiben a gyerekek jobbak, így valódi csatákat vívhatnak a szüleikkel. Nem elhanyagolható szempont, hogy közben fejlődnek. A tanulás lehető legtermészetesebb módja a játék - magyarázza a Gémklubalapító. Kár, hogy sok gyerek már iskolás kora előtt elfelejti, hogyan kell, akik meg nem, azok felsős korukra cikinek érzik leülni társasozni. A szerencse az, hogy akárcsak a tánc vagy a zene, a játszás képessége és igénye is öröktől fogva bennünk van, ezért egy ötletes társas abban a felnőttben is képes szikrát gyújtani, aki évtizedek óta azt hiszi, hogy őt ez az egész nem érdekli. Azt végképp kevesen tudják, hogy ezeknek a memóriát, térlátást, vizuális képességeket, stratégikus gondolkodást, és sok egyéb készséget fejlesztő társasoknak az ősei komplett filozófiai rendszereknek számítottak. Közülük az egyik legrégebbi a kínai go. Az egyiptomi menet győztese az volt, aki a leghamarabb juttatta célba figuráját, az indiai Pachisit pedig az általunk ismert Ki nevet a végén? elődjének lehetne nevezni. Amikor a go a kínai taoista szerzetesek celláiból eljutott Japán buddhista kolostoraiba, 4 nagy goiskola, sőt a XVI. században külön minisztérium is alakult a szigetországban a játék népszerűsítésére és köreinek szervezésére. Hiszen a gojátékos nem szórakozik, hanem saját belső útját járja, s a tábla fekete-fehér köveinek rendszere természeti jelenségeket, személyiségvonásokat, gyakorlatilag az egész univerzumot megjelenítette. A teremtésmodellként is szolgáló ókori társasjátékokhoz képest a maiak kevesebbet markolnak, talán mert az embert, a játékost állítják a középpontba. Ám Aczél Zoltán és játékmániás barátai szerint a passzivitásra kényszerítő tévé- vagy monitorbámuláshoz képest ezek a társasjátékozással töltött családi és baráti összejövetelek csodát tehetnek. Főleg, ha kiderül, kinek hogyan vág az esze, milyen jó stratégák vagyunk, tudunk-e veszíteni, no meg melyikünké a legrezzenéstelenebb pókerarc! játszva dolgozik: Aczél Zoltán