Népszabadság, 2014. július (72. évfolyam, 152-178. szám)

2014-07-17 / 166. szám

10 Népszabadság 2014. július 17, csütörtök Fórum Miért éppen Deák Ferenc? KOVÁCS LÁSZLÓ, az MSZP volt elnöke (1998-2004) szonyára sokakban felmerül a kérdés: miért a „haza bölcsének” nevezett Deák Ferenc nevét vette fel az a több mint húsz szocialista politikusból álló kör, amely az MSZP politikájának és működésének gyökeres átalakítását tűzte célul? Miért egy idősödő polgári politikust, miért nem egy ifjú forradalmárt, miért nem egy markánsan baloldali politikust választottak jelképül? Az okot nem ismerem, a kör megalakulásakor és a hét végi pártkongresszushoz intézett kiáltványuk elfogadásakor külföldön voltam. De mint Deák Ferenc emlékének tisztelője azt feltételezem, hogy a kezdeményezők nemcsak pártunk, hanem hazánk sorsáért is felelősséget érző politikusként, Deákhoz hasonlóan a haza, benne valamennyi állampolgár boldogulását tekintik a legfontosabb célnak. Deák abban különbözött a hangzatos jelszavakkal fellépő politikus kortársaitól, hogy nem az elképzelhető, hanem az elérhető megoldást, a cél eléréséhez nélkülözhetetlen kompromisszumokat kereste, és a történelem tanulsága szerint meg is találta. Az 1867-es kiegyezés ugyanis az ország, a magyarság sorsát egyértelműen pozitív irányba fordító változásokat hozott. Van egy másik fontos vonása is a Deák Ferenc-képnek. Az Ausztriával létrehozott kiegyezésben játszott meghatározó szerepét nem kívánta személyes előnyökre váltani. Pedig a kort kutató történészek szerint szinte bármilyen tisztséget megkaphatott volna az Osztrák-Magyar Monarchiában. Ő azonban semmit sem igényelt. Megelégedett azzal, hogy sikerrel teljesítette a maga által vállalt küldetést. A mai szocialista politikusok számára is kiindulópont kell legyen, hogy a politikai szerepvállalás nem karrier, hanem szolgálat. Célja nem a személyes hatalom, nem a személyes előnyök megszerzése, hanem a haza, a társadalom minél szélesebb többsége boldogulásának előmozdítása kell legyen. A nem csupán üres jelszóként ismételgetett, hanem az MSZP tényleges megújulásához vezető úton az első lépés a hét végi kongresszus kell legyen. Ezen kell befejezni a 2012-ben megválasztott országos elnökség tagjainak lemondásával automatikusan megkezdődött tisztújítást. Hamis állítás, hogy nem a vezető posztra megválasztott személyek, hanem a stratégia, a politika a fontos. A politikát ugyanis személyek, mégpedig a vezetők alakítják ki, ők hagyják jóvá a szakértők által kidolgozott javaslatokat, ők jelenítik meg és valósítják meg azokat. Ehhez természetesen alkalmas személyek kellenek. Olyanok, akiket alkalmassá tesz tudásuk, felkészültségük, tapasztalatuk, meggyőző erejük, ismertségük, elismertségük és hitelességük. Kiválasztásuknál ezért csak az alkalmasság, a teljesítmény lehet a mérce, ki kell zárni az elvtelen alkukat. A kongresszustól most nem lehet elvárni a választási kudarcok okainak kritikus elemzését. Arra sincs esély, hogy megtörténjen a szervezeti működés demokratikusabbá és hatékonyabbá tételéhez szükséges alapszabálymódosítás. A politika módosításának is legfeljebb a fő irányait lehet megvitatni. De ezeket a folyamatokat el kell indítani. Több további kongresszusra lesz szükség valamennyi változtatás elvégzéséhez. Időrendben értelemszerűen elsőbbséget kell adni azon kérdések megvitatásának és eldöntésének, amelyek az önkormányzati választáson való helytálláshoz elengedhetetlenek. Az adott körülmények között hiba lenne a kongresszushoz túlzott várakozásokat fűzni. De a közvélemény számára bizonyítanunk kell a változtatások iránti elkötelezettségünket, és be kell mutatnunk legalább ezek irányát. A régi kínai bölcsesség szerint a leghosszabb út is az első lépésekkel kezdődik. Ezeket a kongresszuson meg kell tennünk, ha el akarjuk kerülni a további bizalomvesztést. Nem a gazdaság az első DR. PETŐ ERNŐ, az LMP tudománypolitikai szakszóvivője gyakorlatilag a Horthy-korszakkal megegyező idő telt el a rendszerváltás óta, ami elegendő ahhoz, hogy megvonjuk egy korszak mérlegét. Politikailag Kelet-Európa nyugati feléből Nyugat-Európa keleti felévé váltunk, de a rendszerváltó nemzedékek egzisztenciális vágya nem teljesült. Sem jelentős gazdasági előrelépés, sem felzárkózás nem következett be. Ma Magyarország a rendszerváltás idején jellemző társadalmi problémákkal küzd, amelyek egyes csoportok esetében még súlyosbodtak is. Bár a gazdasági szerkezetváltást követően (1996) voltak javuló periódusok, a bomló kádárizmus óta a gazdasági közgondolkodást uraló neoliberális fiskális gazdasági szemlélet ciklikusan ismétlődő megszorításokat eredményezett. Ennek a gondolkodásmódnak és a mögötte megbúvó elitcsoportok érdekeinek rendelődtek alá az egyéb társadalmi alrendszerek szempontjai, a társadalom más csoportjainak az igényei. A folyamat visszatérő kárvallottjai az oktatási, a szociális és jóléti rendszerek, röviden a kiszolgáltatott kis egzisztenciák voltak. A legnagyobb visszaesés a 2008-as válság után következett be, amelynek a következményei különösen súlyosan jelentkeztek az előző ciklusban. Közben a magyar gazdaság termelékenysége csökkent, munkavállalóink jelentős része alacsony bérért sokszor lélekölő - ahogy a közgazdászok fogalmaznak - alacsony hozzáadott értékű munkát végez. Egyre inkább Kínával, Indiával, netán Bangladessel leszünk versenyképesek. Innen kell elindulni. Ha valamiféle igazságosságot, a társadalom fenntarthatóságát, és nem a további végletes szétesését akarjuk, akkor elengedhetetlen az oktatás és a felsőoktatás újragondolása és jelentős megerősítése. Ne legyenek illúzióink! Ha afféle modern Münchhausenként nem leszünk képesek magunkat kihúzni a bajból, mások nem fogják helyettünk megtenni. Akkor Magyarország félperiferikus gazdasági helyzete nem változik, ami annyit jelent, hogy az életminőség és az életszínvonal romlik. Amíg az oktatás és a felsőoktatás megerősítése be nem következik, nem számíthatunk érdemben magasabb bérekre, bővülő belső piacra, emelkedő adóbevételekre, az életminőség és az életszínvonal növekedésére. Az első lépés teljesen nyilvánvaló. Fokozatosan, de érdemben növelni kell az ágazatra fordított forrásokat! Természetesen tisztában vagyunk a költségvetés adottságaival, azzal, hogy senki sem élhet tartósan az általa megtermelt javaknál többől. Szembe kell néznünk tehát a kihívással, hogy az ágazatra fordított források növelése csak egy más költségvetési szerkezetben képzelhető el. Ami viszont minimum egy progresszívebb, ha úgy tetszik, a pillanatnyi gazdasági elit közvetlen érdekeivel (és nem mellékesen a kormány elképzeléseivel) ellentétes adórendszert feltételez. Ne becsüljük le ennek a kihívásnak az erejét és ne becsüljük le a nehézségeit! Az elmúlt ciklusban a közoktatásra fordított források harmadát, a felsőoktatásra fordított források esetében még ennél is nagyobb arányát vonták el. (Amíg 2003-ban még a GDP több mint hat százalékát fordították oktatásra, 2012-ben ez a szám hosszú idő óta először öt százalék alá csökkent.) Pénzt vonnak el, miközben a közoktatás hatalmas hozott társadalmi egyenlőtlenségekkel küzd, amelyeket nemhogy csökkenteni képtelen, de egyenesen növeli azokat. Az egyetemi és a főiskolai szférától történő forráselvonás különösen a kisebb vidéki intézményeket sújtotta. Tudunk olyan főiskolát, ahol a források 22 százaléka maradt meg. (A teljességhez tartozik, hogy ahol kons-Amíg az oktatás és a felsőoktatás megerősítése be nem következik, nem számíthatunk érdemben magasabb bérekre, bővülő belső piacra, emelkedő adóbevételekre, az életszínvonal növekedésére. tani csődveszély jelentkezett, azt igyekeztek elhárítani.) Az Országgyűlés a mostani rendkívüli ülésszak legvégén fogadta el az oktatási salátacsomagot, amelynek legfontosabb eleme a kancellári rendszer bevezetése. Az LMP határozottan elutasította a felsőoktatási intézmények kormányzati gyámság alá helyezését. A kancellárok a kormány meghosszabbított kezeiként gyakorlatilag élet és halál urai lesznek. Bárhonnan elvonhatják a forrásokat, ezáltal szakok, intézetek, karok, főiskolák és egyetemek megszüntetéséről, bezárásáról is rendelkezhetnek. A legkönnyebben a vidéki főiskolákat zárhatják be. Egy-egy felsőoktatási intézmény az adott térség szellemi-kulturális központja, a helyi gazdaság szempontjából nagyon fontos szerepet tölt be, munkahelyeket teremt, megakadályozza a fiatalok elvándorlását. Nyilván nem lehet azt elvárni, hogy kiürült és publikumhiányos képzések vagy karok a végtelenségig működjenek, de erről ne adminisztratív intézkedések döntsenek, ezt nem kell a különböző erőcsoportoknak és lobbiknak engedve siettetni, épp ellenkezőleg, a színvonal és a keretszámok emelésével az intézményeket a környékbeli hallgatók számára vonzóbbá kell tenni. A hallgató nem hülye, képes a várható papírjának az értékét kalkulálni. Tisztában van azzal, hogy egyes szakok vagy egy kevésbé színvonalas képzés a munkaerőpiacon kevesebbet ér. A diplomás munkanélküli nem attól munkanélküli, mert diplomás, sokan közülük anélkül is azok lennének. Csak kisebb eséllyel. Egy a társadalmi fenntarthatóság igényeit jobban szolgáló felsőoktatásnak jelentősebb összegeket kell kapnia, mivel nélküle a minőség javítása nem képzelhető el. Jó tanárok, felkészült pedagógusok nélkül nincs oktatás, ezért meg kell szüntetni a pedagógusok kiszolgáltatottságát, a pályán maradók fenyegető kontraszelekcióját. Az oktatási rendszer egésze számára alapvető fontosságú a kiszámítható és tisztes megélhetést nyújtó oktatói, illetve a pedagógus-életszínvonal és -életpálya biztosítása. Ez vonzóvá teheti a pályát a megújított pedagógusképzésbe jelentkezőknek, a meginduló túljelentkezésből biztosítva a kívánatos szelekciót. Néhány éve meglepődve tapasztaltam, hogy néhány szak esetében még az ELTE bölcsészeti kara is pótfelvételit hirdet. Míg Finnországban tízszeres a túljelentkezés a tanárképzésre, addig Magyarországon nincs ilyen, egyes természettudományi szakokra pedig nincs elég jelentkező. Végezetül pedig egy innovációs rendszerre lenne szükség, amely nyomon követi, összehangolja és az oktatási rendszerbe csatornázza a hazánkban folyó kutatási és fejlesztési tevékenységet. A magyar K+F alacsony aránya nem abból adódik, hogy az állam nem költ eleget, hanem abból, hogy a multik költenek keveset. Nem fejleszteni jönnek, hanem az olcsó munkaerővel összeszereltetni. Ha ezen változtatni akarunk, gazdaságszerkezetet kell váltanunk, ahhoz pedig a társadalom igényeihez kell igazítanunk a felsőoktatást. Néhány nappal ezelőtt egy sajtótájékoztatón marhaságnak neveztem az újonnan kinevezett felsőoktatási államtitkár egyik interjújában tett kijelentését, miszerint a magyar felsőoktatást az eddigieknél sokkal erőteljesebben alá kéne rendelni a gazdaság igényeinek. Ehelyett az LMP álláspontját ajánlottam, mert a felsőoktatást nem a gazdasági elit rövid távú elvárásaihoz, hanem a társadalom igényeihez kellene igazítani. Többen megkérdezték, hogy mi a különbség a kettő között, így megpróbálom röviden kifejteni. Magyarország évtizedek óta kényszerpályán mozog. Egy negyedszázad Cikkünk nyomán Sóval kell behinteni Mint a lap egykori főmunkatársa, jócskán megcsappant önérzettel, kénytelen vagyok megszólalni Heisler András újraválasztott Mazsihiszelnök, sokak szemébe könnyet varázsoló, csaknem kolummás interjújához. Míg a zsidók állama, a párizsi békeszerződéssel szentesítve (1948) éppen fegyveres háborút vív, azon közben a Síp utcában ádáz hatalmi harc folyik. A teljes nyilvánosság bevonásával: hajrá zsidók hajrá antiszemiták! Skajah, mondanám, ha beszélnék őseim nyelvén. Annyit azonban tudok mint a neológ Mazsihisz és a Budapesti Zsidó Hitközség egykori szóvivője, hogy a Bét Din (vallási bíróság, volt szerencsém vádlottként színe elé járulni) arra hivatott, hogy ügyeinket ne verjük nagydobra. A Mazsihisz/BZSH nem vesz tudomást arról, hogy Magyarországon több zsidó felekezet él és virágzik. Erről ennyit: egy olvasói levél ne legyen bőbeszédű. Amit Heisler úr nyilatkozott a Népszabadságnak július 15-én, az evidencia, nincs benne semmi újdonság, „új nóvum”. Az elnök úr ezúttal kivágta, ahogy mondani szokás, a vezet. Ki ne tudná, ha nem ő a jelenlegi hierarchiából, hogy mindez smafu: viaskodnak a hatalomért a neológ zsidók, ki-ki más pozícióból. Schwezoff Dávidot egyébként még énekelni sem hallottam. Egyetlen javaslattal élnék: a Síp utcát felejtsük el, sózzuk be, mint Karthágót. Részletekkel készséggel szolgálok. Kertész Péter holokauszt-túlélő, a szentendrei zsidó temető gondnoka (jelenleg nem tartozik a város védendő értékei közé) A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.