Népszabadság, 2014. augusztus (72. évfolyam, 179-203. szám)
2014-08-15 / 191. szám
2014. augusztus 15., péntek | Népszabadság 11 Kultúra Sziget Első nap: Placebo és Skrillex hirdetett misét a nagyszínpad előtti tömegnek Porszívó a szívünk helyén Kitartóan bizsergeti az ember szívét az a bizonytalan jó érzés, hogy Dél- Afrikától Ausztráliáig szinte mindenhonnan jöttek, és ez tényleg szuper, hazaviszem élménynek, annál is inkább, mert mást úgysem látok a színpadból, csak ezt. Papp Sándor Zsigmond Mindig is foglalkoztatott, hogy mihez kezd az egyszeri szigetlakó a sátor felhúzása és az első sör között. Mit ír elő erre az időre a nagyon titkos belső szabályzat? Talán ezt, ha nem hoztál magaddal horgászbotot, akkor keress egy jó nagy fát, annak egy igen hosszú ágát, majd húzd fel rá országod zászlaját. És azt zsibbadásig lengesd a nagyszínpad előtt, mert ettől néz ki majd a tér úgy, mint valami szpartakiád. És ez évről évre rosszabb, bár most a szervezők megpróbálták elejét venni a zászlólobogtatási őrületnek, mert hétre tízezer zászlót vártak a nagyszínpad elé. El is jött vagy nyolcezer, mintha japán turistacsoport szállta volna meg a Szigetet száz és száz eldobható zászlócskával. Ezelőtt az amerikai Utahból érkezett Imagine Dragons okozott igazán kellemes perceket, és már akkor úgy tűnt, hogy egy kisvárosnyi ember áll a placcon. A máskor szombatra jellemző zsúfoltság már szerdán előállt, vagyis a hivatalosan első napon. Szinte mozdulni sem lehetett, pedig akkor még hol volt a londoni Placebo vagy Skrillex az elektronikai színtér új pápája, akit sokan Elvis reinkarnációjaként értékelnek. A Placebo alatt többször tört rám a „múltkor jobb volt”-érzés, de ez kábé annyira várható volt, mint vasárnaponként Kudlik Júlia. A nyolcvanas években még volt tudományos magazin a tévében, amely pontosabban elmagyarázta volna a jelenséget, a fül nosztalgiára való hajlamát. Pedig nem is rossz lemezzel érkezett újra Budapestre a Placebo, és a fontosabb dalok (Loud Like Love, Scene of the Crime, Too Many Friends, Rob the Bank) igen jól adták ki a koncert első felét. Ráadásul négy gitárral kezdték, amit eddig csak az Iron Maidennél éreztem indokoltnak, de itt is alaposan felhizlalták a hangzást. A váltás dobos poszton nagyon jót tett a zenekarnak, sokkal feszesebbek azóta, és Steve Forrest évről évre fontosabb tagja a csapatnak, és ezt újabb és újabb tetkóval ünnepli, lassan ki sem látszik mögülük. Nem fárad, vagy nem akar még fáradni a Placebo, a Medsre és a Special K-ra majd kiugrott a helyéből a szívem, de a Running Up That Hill visszatette, amit már nagyon vártam tőlük élőben, ehhez képest még nem is volt annyira meggyőző, de ez legyen az én bajom. Szűk másfél órát töltöttek a színpadon, hiszen most nem ők voltak a fő attrakció (ez némiképp meglepetés a lemezeladást és a honi ismertséget tekintve), kellett a hely az új őrületnek, a Skrillex néven futó Sonny Moore-nak, aki gyomrosnak is beillő basszusaival, egyenesen a pokolból lopott hangmintáival némiképp forradalmasította az elektronikai zenét. Egyébként talán ő a legmegosztóbb zenész manapság (ez a nagyszínpad előtt nem nagyon tűnt fel, ahol egy emberként vonaglott a tömeg), hiszen van, akinek egy elromlott porszívó is szebben zörög a dubstepes ütemeknél, másnak viszont maga az Úr hirdet általa rendhagyó igét, fogcsikorgatva. Ettől valahogy még jobbnak tűnik a Placebo, akik Takács Tamás mániáját idézve, minden hangot a színpadon állítottak elő, és nem készen hozták magukkal. És akkor már csak annyira futja, hogy megvárjuk a Malabar társulat utcaszínházát, a hatalmas sárkánnyal felszerelt Dragonüs című előadást. Jó negyven perccel a meghirdetett időpont után kezdenek, ezt jó, ha bekalkulálják az előadásra vágyók. Nem most leszünk rajongói a műfajnak, amely a Szigeten a szimpla blöfftől a katartikus élményig ível, most inkább az előbbi felé lendült ki a potméter. És elkapjuk még Tom Odell végét és Miles Kane elejét az A38-as sátor előtt, a Vad Fruttikat a VOLT színpadán, és megtaláljuk a Sziget egyik mágikus pontját, a fülcsakrát vagy mit, ahol mindez egyszerre tud szólni egy holland csoport gajdolásával. A Placebo a nagyszínpadon fotó: Reviczky zsolt Portré Boráros Imre, szlovákiai magyar Kossuth-díjas színész sokszínű életpályájáról Mit parancsol, fiatalember? Szilvássy József POZSONY Derűs epizóddal kezdi beszélgetésünket. Néhány napja az egyik pozsonyi boltba tértem be, ahol az egy szem elárusító hölgy kedvesen szólt hozzám: „Mit parancsol, fiatalember?” Mire én elérzékenyülve feleltem neki: „Asszonyom, én most kimegyek, s ha újra belépek, kérem, ismételje meg az üdvözlését, amely hetvenegy évesen annyira jól esik!” - meséli mosolyogva Boráros Imre, a révkomáromi Jókai Színház örökös tagja, akit idén első szlovákiai magyar színészként Kossuth-díjjal tüntettek ki. Pozsonyvereknyén született. Akkor, amikor ezt a települést még jórészt magyarok és németek lakták. Aztán a történelem viharai itt is tragikus pusztítást végeztek: a németeket és a magyarok többségét elüldözték, csaknem öt évtizede pedig a takaros községet Pozsonyhoz csatolták. Ma már a szlovákon kívül alig hallani itt más nyelven beszélő embert. - Egyre inkább rádöbbenek, mennyire kötődöm egykori szülőfalumhoz, a Kis-Duna partjához, a szülői házhoz, ahol egykor édesapám vasárnaponként elővette a hegedűjét és közösen muzsikáltunk, énekeltünk. Ma is gyakran előfordul, hogy amikor egy-egy szerep megformálásakor elakadok, gondolataimban olykor még álmaimban is hazatérek. Ilyenkor mintha a továbblépéshez szükséges sugallat otthonról érkezne - sóhajt fel. Egy év híján öt évtizede lett az akkori egyetlen felvidéki magyar hivatásos színtársulat tagja. Széles és színes a szereplistája. Emlékezetes alakítás nyújtott a Tóték Őrnagyaként, Luciferként Az ember tragédiájában, manírok nélkül, jórészt intellektuálisan hozta közel a nézőhöz Götz kapitányt Sartre Az Ördög és a Jóisten című színművében, miként a Gubernátort is Spiró György Imposztorában. Énekesi, táncosi erényeit főleg A szabin nők elrablásában (Tarpataky - Miskolcon és Székesfehérváron is), valamint a My Fair Ladyben (Higgins) csillogtatta meg. Olasz, szlovák és cseh filmekben is többször szerepelt. Legnagyobb elismerést az Ondrej Trojan rendezte Zelaryban megformált alakításával vívta ki. Méltó társa volt a női főszerepet alakító prágai sztárnak, Anna Geislerovának és Cserhalmi Györgynek. A Cseh-Morva Protektorátus fojtogató légkörét, az orosz katonák garázdálkodásait is felvillantó balladaszerű alkotás 2003-ban elnyerte a cseh filmkritikusok nívódíját. Hatvankilenc évesen alapította meg az egyszemélyes Boráros Imre Színházat. - Az együttgondolkodás színházának is nevezhetném, amelyben sorskérdéseinkről, megmaradásunkról szeretnék párbeszédet folytatni a nézőimmel. Székely János Dózsájával, Siposhegyi Péter Hantjával sem takar című monodrámájával (amelyben a mártírhalált halt, a két világháború között tevékenykedő Esterházy János tragikus életútja elevenedik meg), valamint Mács József két regényéből készült összeállítással igyekszem célomat valóra váltani. Ausztráliai, egyesült államokbeli és nyugat-európai vendégfellépéseim során bizonyosodtam meg arról, hogy ezekkel a művészi eszközökkel és nem gagyival segíthetem honfitársaink, és a fiatal felvidéki magyarok nemzeti azonosságtudatának megőrzését és erősítését közli. Henrik fia díszlet- és jelmeztervezőként egyre jelentősebb szakmai sikereket ér el Csehországban, többek között a prágai Nemzeti Színházban. - Életem egyik további nagy feladatára készülök, feleségemmel, művésztársammal, egyben a legszigorúbb kritikusommal, Petrécs Annával. Négyéves unokámat szeretnénk majd magyarul is megtanítani, ezért ha majd felcseperedik, elhozzuk Prágából többször is Révkomáromba, hadd ragyogja be a mi életünket is. Fiamék a Lilla nevet adták neki, hogy majd ezzel is emlékeztessék komáromi gyökereire, Csokonai Vitéz Mihály révén pedig apai nagyszüleinek irodalom iránti rajongására érzékenyül el kissé. Túl a hetvenen sem tétlenkedik. - Mindig is könnyen tanultam a szerepemet. Az agyam továbbra is kiválóan működik. Talán azért, mert bennem lobog Ady Endre intelme, ezért szeretnék továbbra is az egyik őrző lenni a nemzeti strázsán - vallja meg. Mindszenty szerepében FOTÓ: TARICS PÉTER Sziget Huszonöt éve nincs fal Berlinben A Szabadság villámlátogatása Vári György A Szigetről mára talán legfanatikusabb rajongói sem mernék állítani, hogy a bensőségességhez köze volna. Tegnap éjjel mégis beköltözött közvetlenül a főút mellé, a kifőzdék és gíroszosok szomszédságába, persze szerényen meghúzódva az irtózatos tömegben. Először úgy kéthárom tucat, aztán legalább 60-70 ember figyelte, ahogy Szép Fruzsina, a Sziget programigazgatója három nyelven bevezette a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Kozma Imre melletti társalapítójáról, az 1989- es keletnémet menekültek segítőjéről és védelmezőjéről, Csilla von Boeselagerről szóló installációt. Csilla von Boeselager Fényes Csilla néven született Budapesten, háromévesen menekültté vált, majd Caracasban, New Yorkban, Frankfurtban élt. A nyolcvanas évek második felében kezdett hazajárni, Kozma atya mellett társalapítója a Magyar Máltai Szeretetszolgálatnak. Fiatalkorában súlyosan megrokkant, súlyos beteg volt, és 1994-ben, 53 éves korában meghalt. Létének és jóságának szorgalmas tanúja, bizonysága volt mindazzal, amit csinált. Ismerte az otthontalanságot, a nélkülözést, az ezerféle kiszolgáltatottságot és megkísérelte némileg enyhíteni a kínokat. A német nagykövetség képviselője, Klaus Riedel arról beszélt, hogy épp a Sziget népe az ideális közönsége a nemsokára bemutatandó installációnak, mert többségük csak 1989 táján vagy azután született, nincs személyes tapasztalatuk mindarról, amit nemsokára látni fognak - épp szerdán volt, napra pontosan, a berlini fal felhúzásának 53. évfordulója is. Szép felvezetőjében elmesélte, hogy az alkotók egyike Kunokel Zoltán gyerekkori barátja, Csilla von Boeselagernek pedig az unokaöccse, de számos más családtag, így Csilla lánya, Ildikó is jelen van. Aztán először neki akadt el a szava, majd Kunokelnek, ebben a némaságban indult el a vetítés. Vörös háttérben izzó, feszülő rácsokat látunk egy darabig három képernyőn, aztán elindulnak az archív felvételek, amelyeket folyvást a rácsok, szögesdrótok képe tagol, választ szét. Történelem alulnézetből. Hátizsákok, Trabantok, határszéli utak, Horn Gyula arca a tévében, mellette egy középkorú nő beszél, fordít, közvetít, olyan, mintha egyedül menne előre, egyszemélyes, győztes hadseregként a szabadság szolgálatában, a tűrhetetlen emberi szenvedés ellen. Egyvégtében végignézni a három különböző perspektívából a teljes anyagot rengeteg idő volna, de ez a vetítés nem is erre van kitalálva. Mentükben az erre flangálók belenéznek pár másodpercre, és a szerencsések, akik jó időben érkeznek, a szabadság első perceinek képeit kaphatják el: kimerült ölelkezés a túloldalon, borosta, mélyen leszívott cigarettaslukk, sörösüveg a kézben. Halványuló képek, aztán ismét a rácsok. Ha néha másképp tűnik is, azért a Szabadság Angyala néha igenis ellátogat Kelet-Közép-Európába, megfordul futólag erre. Tegnap a Szigeten is tett egy kört. Egy filmes pillanat fotó: Reviczky zsolt