Népszabadság, 2014. augusztus (72. évfolyam, 179-203. szám)

2014-08-15 / 191. szám

2014. augusztus 15., péntek | Népszabadság 11 Kultúra Sziget Első nap: Placebo és Skrillex hirdetett misét a nagyszínpad előtti tömegnek Porszívó a szívünk helyén Kitartóan bizsergeti az ember szívét az a bizonytalan jó érzés, hogy Dél- Afrikától Ausztráliáig szinte min­denhonnan jöttek, és ez tényleg szu­per, hazaviszem élménynek, annál is inkább, mert mást úgysem látok a színpadból, csak ezt. Papp Sándor Zsigmond Mindig is foglalkoztatott, hogy mi­hez kezd az egyszeri szigetlakó a sátor felhúzása és az első sör között. Mit ír elő erre az időre a nagyon titkos belső szabályzat? Talán ezt, ha nem hoztál magaddal horgászbotot, akkor keress egy jó nagy fát, annak egy igen hosszú ágát, majd húzd fel rá országod zászla­ját. És azt zsibbadásig lengesd a nagy­színpad előtt, mert ettől néz ki majd a tér úgy, mint valami szpartakiád. És ez évről évre rosszabb, bár most a szervezők megpróbálták elejét ven­ni a zászlólobogtatási őrületnek, mert hétre tízezer zászlót vártak a nagyszín­pad elé. El is jött vagy nyolcezer, mint­ha japán turistacsoport szállta volna meg a Szigetet száz és száz eldobha­tó zászlócskával. Ezelőtt az amerikai Utahból érkezett Imagine Dragons okozott igazán kellemes perceket, és már akkor úgy tűnt, hogy egy kisvá­­rosnyi ember áll a placcon. A máskor szombatra jellemző zsúfoltság már szerdán előállt, vagyis a hivatalosan első napon. Szinte mozdulni sem le­hetett, pedig akkor még hol volt a lon­doni Placebo vagy Skrillex az elektro­nikai színtér új pápája, akit sokan El­vis reinkarnációjaként értékelnek. A Placebo alatt többször tört rám a „múltkor jobb volt”-érzés, de ez ká­bé annyira várható volt, mint vasárna­ponként Kudlik Júlia. A nyolcvanas években még volt tudományos maga­zin a tévében, amely pontosabban el­magyarázta volna a jelenséget, a fül nosztalgiára való hajlamát. Pedig nem is rossz lemezzel érkezett újra Buda­pestre a Placebo, és a fontosabb dalok (Loud Like Love, Scene of the Crime, Too Many Friends, Rob the Bank) igen jól adták ki a koncert első felét. Ráa­dásul négy gitárral kezdték, amit eddig csak az Iron Maidennél éreztem indo­koltnak, de itt is alaposan felhizlalták a hangzást. A váltás dobos poszton na­gyon jót tett a zenekarnak, sokkal fe­szesebbek azóta, és Steve Forrest év­ről évre fontosabb tagja a csapatnak, és ezt újabb és újabb tetkóval ünnepli, lassan ki sem látszik mögülük. Nem fárad, vagy nem akar még fá­radni a Placebo, a Medsre és a Special K-ra majd kiugrott a helyéből a szí­vem, de a Running Up That Hill vis­­­szatette, amit már nagyon vártam tő­lük élőben, ehhez képest még nem is volt annyira meggyőző, de ez legyen az én bajom. Szűk másfél órát töltöt­tek a színpadon, hiszen most nem ők voltak a fő attrakció (ez némiképp meglepetés a lemezeladást és a honi ismertséget tekintve), kellett a hely az új őrületnek, a Skrillex néven fu­tó Sonny Moore-nak, aki gyomros­­nak is beillő basszusaival, egyenesen a pokolból lopott hangmintáival né­miképp forradalmasította az elektro­nikai zenét. Egyébként talán ő a leg­­megosztóbb zenész manapság (ez a nagyszínpad előtt nem nagyon tűnt fel, ahol egy emberként vonaglott a tömeg), hiszen van, akinek egy elrom­lott porszívó is szebben zörög a dub­­stepes ütemeknél, másnak viszont maga az Úr hirdet általa rendhagyó igét, fogcsikorgatva. Ettől valahogy még jobbnak tűnik a Placebo, akik Takács Tamás máni­áját idézve, minden hangot a szín­padon állítottak elő, és nem készen hozták magukkal. És akkor már csak annyira futja, hogy megvárjuk a Ma­labar társulat utcaszínházát, a hatal­mas sárkánnyal felszerelt Dragonüs című előadást. Jó negyven perccel a meghirdetett időpont után kezdenek, ezt jó, ha bekalkulálják az előadásra vágyók. Nem most leszünk rajongói a műfajnak, amely a Szigeten a szimp­la blöfftől a katartikus élményig ível, most inkább az előbbi felé lendült ki a potméter. És elkapjuk még Tom Odell végét és Miles Kane elejét az A38-as sátor előtt, a Vad Fruttikat a VOLT színpa­dán, és megtaláljuk a Sziget egyik má­gikus pontját, a fülcsakrát vagy mit, ahol mindez egyszerre tud szólni egy holland csoport gajdolásával. A Placebo a nagyszínpadon fotó: Reviczky zsolt Portré Boráros Imre, szlovákiai magyar Kossuth-díjas színész sokszínű életpályájáról Mit parancsol, fiatalember? Szilvássy József POZSONY Derűs epizóddal kezdi beszélgeté­sünket.­­ Néhány napja az egyik po­zsonyi boltba tértem be, ahol az egy szem elárusító hölgy kedvesen szólt hozzám: „Mit parancsol, fiatalem­ber?” Mire én elérzékenyülve felel­tem neki: „Asszonyom, én most ki­megyek, s ha újra belépek, kérem, ismételje meg az üdvözlését, amely hetvenegy évesen annyira jól esik!” - meséli mosolyogva Boráros Imre, a révkomáromi Jókai Színház örö­kös tagja, akit idén első szlovákiai magyar színészként Kossuth-díjjal tüntettek ki. Pozsonyvereknyén szü­letett. Akkor, amikor ezt a telepü­lést még jórészt magyarok és néme­tek lakták. Aztán a történelem viha­rai itt is tragikus pusztítást végeztek: a németeket és a magyarok többsé­gét elüldözték, csaknem öt évtizede pedig a takaros községet Pozsony­hoz csatolták. Ma már a szlovákon kívül alig hallani itt más nyelven be­szélő embert. - Egyre inkább rádöb­benek, mennyire kötődöm egyko­ri szülőfalumhoz, a Kis-Duna part­jához, a szülői házhoz, ahol egykor édesapám vasárnaponként elővet­te a hegedűjét és közösen muzsikál­tunk, énekeltünk. Ma is gyakran elő­fordul, hogy amikor egy-egy szerep megformálásakor elakadok, gondo­lataimban olykor még álmaimban is­ hazatérek. Ilyenkor mintha a to­vábblépéshez szükséges sugallat ott­honról érkezne - sóhajt fel. Egy év híján öt évtizede lett az ak­kori egyetlen felvidéki magyar hiva­tásos színtársulat tagja. Széles és szí­nes a szereplistája. Emlékezetes ala­kítás nyújtott a Tóték Őrnagyaként, Luciferként Az ember tragédiájában, manírok nélkül, jórészt intellektuáli­san hozta közel a nézőhöz Götz kapi­tányt Sartre Az Ördög és a Jóisten cí­mű színművében, miként a Guberná­tort is Spiró György Imposztorában. Énekesi, táncosi erényeit főleg A sza­bin nők elrablásában (Tarpataky - Miskolcon és Székesfehérváron is), valamint a My Fair Ladyben (Hig­gins) csillogtatta meg. Olasz, szlovák és cseh filmekben is többször szere­pelt. Legnagyobb elismerést az Ond­­rej Trojan rendezte Zelaryban meg­formált alakításával vívta ki. Méltó társa volt a női főszerepet alakító prá­gai sztárnak, Anna Geislerovának és Cserhalmi Györgynek. A Cseh-Mor­­va Protektorátus fojtogató légkörét, az orosz katonák garázdálkodásait is felvillantó balladaszerű alkotás 2003-ban elnyerte a cseh filmkriti­kusok nívódíját. Hatvankilenc évesen alapította meg az egyszemélyes Boráros Imre Színházat. - Az együttgondolkodás színházának is nevezhetném, amely­ben sorskérdéseinkről, megmaradá­sunkról szeretnék párbeszédet foly­tatni a nézőimmel. Székely János Dózsájával, Siposhegyi Péter Hantjá­val sem takar című monodrámájával (amelyben a mártírhalált halt, a két világháború között tevékenykedő Es­terházy János tragikus életútja ele­venedik meg), valamint Mács József két regényéből készült összeállítás­sal igyekszem célomat valóra válta­ni. Ausztráliai, egyesült államokbe­li és nyugat-európai vendégfellépé­seim során bizonyosodtam meg ar­ról, hogy ezekkel a művészi eszkö­zökkel és nem gagyival segíthetem honfitársaink, és a fiatal felvidéki magyarok nemzeti azonosságtudatá­nak megőrzését és erősítését­­ köz­li. Henrik fia díszlet- és jelmezterve­zőként egyre jelentősebb szakmai si­kereket ér el Csehországban, többek között a prágai Nemzeti Színházban. - Életem egyik további nagy felada­tára készülök, feleségemmel, mű­vésztársammal, egyben a legszigo­rúbb kritikusommal, Petrécs Anná­val. Négyéves unokámat szeretnénk majd magyarul is megtanítani, ezért ha majd felcseperedik, elhozzuk Prá­gából többször is Révkomáromba, hadd ragyogja be a mi életünket is. Fiamék a Lilla nevet adták neki, hogy majd ezzel is emlékeztessék komáro­mi gyökereire, Csokonai Vitéz Mi­hály révén pedig apai nagyszüleinek irodalom iránti rajongására­­ érzé­kenyül el kissé. Túl a hetvenen sem tétlenkedik. - Mindig is könnyen ta­nultam a szerepemet. Az agyam to­vábbra is kiválóan működik. Talán azért, mert bennem lobog Ady End­re intelme, ezért szeretnék továbbra is az egyik őrző lenni a nemzeti strá­­zsán - vallja meg. Mindszenty szerepében FOTÓ: TARICS PÉTER Sziget Huszonöt éve nincs fal Berlinben A Szabadság villámlátogatása Vári György A Szigetről mára talán legfanatiku­sabb rajongói sem mernék állítani, hogy a bensőségességhez köze vol­na. Tegnap éjjel mégis beköltözött közvetlenül a főút mellé, a kifőzdék és gíroszosok szomszédságába, per­sze szerényen meghúzódva az irtó­zatos tömegben. Először úgy két­­három tucat, aztán legalább 60-70 ember figyelte, ahogy Szép Fruzsi­na, a Sziget programigazgatója há­rom nyelven bevezette a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Kozma Im­re melletti társalapítójáról, az 1989- es keletnémet menekültek segítőjé­ről és védelmezőjéről, Csilla von Bo­­eselagerről szóló installációt. Csil­la von Boeselager Fényes Csilla né­ven született Budapesten, három­évesen menekültté vált, majd Ca­­racasban, New Yorkban, Frankfurt­ban élt. A nyolcvanas évek második felében kezdett hazajárni, Kozma atya mellett társalapítója a Magyar Máltai Szeretetszolgálatnak. Fiatal­korában súlyosan megrokkant, sú­lyos beteg volt, és 1994-ben, 53 éves korában meghalt. Létének és jósá­gának szorgalmas tanúja, bizonysá­ga volt mindazzal, amit csinált. Is­merte az otthontalanságot, a nélkü­lözést, az ezerféle kiszolgáltatottsá­got és megkísérelte némileg enyhí­teni a kínokat. A német nagykövetség képviselő­je, Klaus Riedel arról beszélt, hogy épp a Sziget népe az ideális közönsé­ge a nemsokára bemutatandó instal­lációnak, mert többségük csak 1989 táján vagy azután született, nincs személyes tapasztalatuk mindarról, amit nemsokára látni fognak - épp szerdán volt, napra pontosan, a ber­lini fal felhúzásának 53. évforduló­ja is. Szép felvezetőjében elmesélte, hogy az alkotók egyike Kunokel Zol­tán gyerekkori barátja, Csilla von Boeselagernek pedig az unokaöccse, de számos más családtag, így Csil­la lánya, Ildikó is jelen van. Aztán először neki akadt el a szava, majd Kunokelnek, ebben a némaságban indult el a vetítés. Vörös háttérben izzó, feszülő rá­csokat látunk egy darabig három képernyőn, aztán elindulnak az ar­chív felvételek, amelyeket folyvást a rácsok, szögesdrótok képe tagol, vá­laszt szét. Történelem alulnézetből. Hátizsákok, Trabantok, határszé­li utak, Horn Gyula arca a tévében, mellette egy középkorú nő beszél, fordít, közvetít, olyan, mintha egye­dül menne előre, egyszemélyes, győz­tes hadseregként a szabadság szolgá­latában, a tűrhetetlen emberi szen­vedés ellen. Egyvégtében végignézni a három különböző perspektívából a teljes anyagot rengeteg idő volna, de ez a vetítés nem is erre van kitalál­va. Mentükben az erre flangálók be­lenéznek pár másodpercre, és a sze­rencsések, akik jó időben érkeznek, a szabadság első perceinek képeit kap­hatják el: kimerült ölelkezés a túlol­dalon, borosta, mélyen leszívott ciga­­rettaslukk, sörösüveg a kézben. Hal­ványuló képek, aztán ismét a rácsok. Ha néha másképp tűnik is, azért a Szabadság Angyala néha igenis ellá­togat Kelet-Közép-Európába, meg­fordul futólag erre. Tegnap a Szige­ten is tett egy kört. Egy filmes pillanat fotó: Reviczky zsolt

Next