Népszabadság, 2014. augusztus (72. évfolyam, 179-203. szám)

2014-08-28 / 201. szám

10 Népszabadság 2014. augusztus 28., csütörtök Fórum Irányváltás, kiigazítás, pávatánc? KOVÁCS LÁSZLÓ volt külügyminiszter az országokhoz hasonlóan hazánkban is több évtizede szokás évente hazahívni a külföldön dolgozó nagyköveteket egy értekezletre, amelyen a kormányzat vezetőitől kapnak tájékoztatást az ország helyzetéről, a nemzetközi politikai és gazdasági folyamatok megítéléséről és a külpolitika feladatairól. A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában. M A fordított távcső TAMÁS PÁL A nagy külpolitikai elméletek eltérő döntési stílusokból, viselkedési kultúrákból, hatalomgyakorlási logikákból állnak össze. Elvben ezek az egyes országok belső politikai történéseit meghatározó világképektől valamilyen mértékben függetlenek lehetnek. Valamelyik felfogás kimehet a divatból, a másik egy későbbi korban népszerűbbé válhat. Léteznek e helyütt is tan- és kézikönyvek, de e politikai filozófiákat alapváltozataikban ritkán tanulják, s inkább elnökök, kancellárok, külügyminiszterek egymástól lesik el őket. Elvben egyik sem köthető kizárólagosan vagy a demokráciához vagy valamilyen önkényuralmi rendhez. Durván az egyik felfogás, és ezt realistának nevezik, az érdek, az erő, vagy inkább valamilyen erőegyensúly felfogásából indul ki. Ez lehet gazdasági monopóliumokat helyzetbe hozó, katonai, dinasztikus vagy nemzeti érdekekre hivatkozó. Mindezek közül nyilvánvalóan legnehezebben a nemzeti érdekek meghatározhatóak. Ebben az erőtérben a kormányerők stabilitását jelentenék? Vagy újabb erőforrások bevonását a gazdasági növekedés felgyorsításába? Esetleg az aktuálisan kormányzók politikai versenytársainak kiszorítását a pályáról? A nemzeti érdekeket persze meg lehetne fogalmazni teljesen másfelől, mondjuk a társadalmi integráció vagy a szegénységi küszöb alattiak felzárkóztatásának oldaláról. Kelet- Európában, ha időnként beszélnek is ilyesmiről, mai kormányok nem veszik komolyan. A másik nagy modell - nevezzük konstruktivistának, puhán vonzónak vagy néha romantikusnak - feltételezi, hogy ideáljai önmagukban is kívánatosak. Hogy ma fogyasztást, életstílust kínál, s így lelkesít. Hogy benne jelenik meg a korszellem. Hogy őt nem (csak) akkor szeretik, ha nagy csatahajói vannak. A nyugat elitjei szokták magukat újabban e stratégia mentén meghatározni. De az létezett már a XVIII-XIX. században is, amikor a misszionárius jövőképek köré rendeződő nemzetprogramok lelkesítették az értelmiségi fiatalokat akkor is (sőt annál jobban), ha nem voltak erős államaik, hadseregeik. A jelek szerint a mai magyar kormányoldal furcsa módon az első gondolati modell foglya. Kis országban az ilyesmi ritka. S ami unikális, belpolitikájában is kizárólag ezt a külrealista erőmértant használja. A nagyhatalmak persze hagyományosan realisták. Van erejük, vagy esetleg adott pillanatban csak volt, illetve lehet megint. Létező kulturális vonzóerejük, innovációs potenciáljuk mindezt kiegészíti. De végső soron nekik másodlagos, hogy kinek tetszenek és kinek nem. Az ambiciózus kicsik tudják, hogy gyengék, de erről keveset vagy nem beszélnek. Kifele fordulnak, magukat általában azon a porondon szexisnek, vonzónak, környezetüknél tehetségesebbnek, esetleg kimagaslónak hiszik. Ezért kellene őket szeretni. Az európai magyar kép hagyományosan ilyen. A kicsik többnyire elszántan konstruktivisták. Orbánéknak e világképhez igazán nincs közük. Nagyon másmilyenek. Használják ugyan a régi magyar konstruktivista képet is, mert ez nyugtatja a hazai törzsközönséget, de tulajdonképpen nem érdekli őket, mennyire tetszenek kint a világban. Világképük nagymértékben befele fordult, itthon akarnak mindent ellenőrizni, kézben tartani, programozni. A világ csak annyiban érdekes, amennyiben ebben segít: támogat, dicsér, hagyja, hogy érdekeiket követhessék. A külpolitikai realizmus itt egyszerűen befele fordul. A távcsövet persze lehet fordítva a szemünkhöz nyomni. Akkor benne minden ismert, kiszámítható, biztonságot sugároz. De hát a gukkert ilyenkor nem rendeltetésszerűen használjuk. Ráadásul erről nem szabad beszélni. Ez a nagy magyar kormányzati titok. Az orbáni hatalom tulajdonképpen XIX. századi realista, persze egyféle kishatalmi formában, hiszen töretlenül, de brutálisan hisz az erőben. A második Orbán-kormány 2010- es hivatalba lépését követően egy ilyen értekezleten hangzott el a kormányfőtől, hogy a Nyugat hanyatlik, kialudt a fáklyája, Keletről fúj a szél”, azaz Magyarországnak kelet felé kell nyitnia. A következő évben ezen a fórumon azzal okozott meglepetést Orbán Viktor, hogy hazánknak Oroszország is szövetségese. A következő két évben pedig Magyarországgal szembeni elfogultsággal, sőt gyarmatosító törekvéssel vádolta meg az Európai Uniót, és keményen visszautasította a magyarországi demokrácia lebontásával, az európai normák megsértésével kapcsolatos uniós kritikákat. Ő és Martonyi János külügyminiszter is úgy fogalmazott, hogy a külföldön dolgozó magyar nagykövetek teljesítményének kiemelten fontos mércéje, hogy milyen határozottan utasítják vissza a fogadó országban a magyar politikával kapcsolatban elhangzó kedvezőtlen véleményeket. Mindez természetesen tovább rontotta Magyarország nemzetközi megítélését és a többnyire szokatlan, mondhatni ügyetlen módon eljáró magyar misszióvezetők hitelességét is. Annak is leginkább a földhözragadt formájában. A világban is csak akkor vesz komolyan kritikát, vagy az övét keresztező szándékot, ha már nem lehet kitérni előle. Az elvek érdektelenek, ami számít, ha valami nem érkezik meg, valamit nem adnak oda. S a legrosszabb lehetőség, ha valamit büntetésül elvesznek. Ha ennek esélye minimális, a külső kritika elfeledhető. Ha valamiben egyedül maradunk, az csak unikalitásunkat jelzi. S kitűnni a többi kicsi közül a nemzetközi erőtérben felfogható sajátos nemzeti érdeknek. E sémában az érdesség, vagy egy kis csikorgás az együttműködésben, ha közben nem húz keresztül közvetlen nagyhatalmi stratégiai érdekeket (mert akkor jöhetnek retorziók), az ideológiai lojalitás nyelvcsapásainál többet hozhat a konyhára. Ráadásul most a térségben különleges pillanat érzékelhető. Nem tudjuk, mit hoznak a közeledő lengyel választások. A közvélemény-kutatásokban Kaczynskiék időnként rendesen vezetnek. Ha véletlenül bejönnének (s ez azért nem teljesen elképzelhetetlen), akkor az orbáni realisták számára is új korszak kezdődik. Megjelenik egy náluknál sokkal erősebb szövetséges. Ami fel is értékel, de persze Orbánból valahogy Öcsit, junior partnert is csinálhat. Tulajdonképpen a mostani bizonytalanság Kaczynskiék körül Orbán nemzetközi játékterét egyelőre növeli. Ha Kaczynskiék kikapnának, vagy nem tudnának kormányt alakítani, akkor Orbán csak kudarcemberek haverja, és külső mozgásköre gyorsan szűkül. Ha A héten megtartott nagyköveti konferencia előtt a hazai és nemzetközi közvélemény elsősorban azt várta kíváncsian, hogy Orbán Viktor megerősíti-e a tusványosi konferencián kifejtett és a demokratikus országok körében nagy visszatetszést kiváltó nézeteit az általa célul tűzött illiberális demokráciáról, valamint az orosz, a kínai és a török politikai rendszer követendő példaként való minősítését. Ezek a tételek most kimaradtak a beszédből, bár vissza sem vonta azokat. A hétfői előadás az előző nagyköveti konferenciákon elhangzottakhoz képest visszafogottabb volt. Az nem okozott meglepetést, hogy a miniszterelnök ezúttal is a valóságosnál lényegesen kedvezőbb képet adott a magyar gazdaság teljesítményéről, a négyéves kormányzás eredményeiről. Kiemelte például, hogy az éves államháztartási hiány csökkentésének köszönhetően kikerültünk a túlzott hiány miatti uniós eljárás alól, viszont nem beszélt arról, hogy az államadósság szintén célul tűzött csökkentése helyett az jelentős mértékben tovább nőtt. Ezúttal elmaradt a „Nyyvalódi realista, enged a nyomásnak, és talán valamit a belső retorikán is változtat. Ha pedig nem, akkor marad a hangerő, de az új vizeken akkor is másképp kell majd hajózni. Kelet-Európában az amerikai külpolitika is nagyobbrészt realista, s ha ezt a kicsik szem előtt tartják, végletes bajok nem történhetnek velük. Orbán ezt persze tudja, és most egykét szimbolikus lépéssel igyekszik megnyugtatni őket. Az amerikaiak igazán mást nem is várnak. Elég, ha a megfelelő külügyi alosztályi tisztviselő jelzi, a térségben elvárt kötelező retorikai köröket teljesítettek. A kormány (most már) nem szidja az atlanti demokráciát, nem fekszik keresztbe az amerikaiaknak Ukrajnában, és együttműködik a helyi zsidó közösségek elitjével. Mást nem várnak komolyan. Az első és utolsó feltétel könnyen teljesíthető. Ukrajna már keményebb dió, de e történetben az EU hamarosan majd amúgy is megoszlik. Addig meg beszélhetünk összevissza bármit. Például az orosz ellenszankciók miatt kimaradt magyar almaexportról. Amivel csak az a probléma, hogy a lengyelek eddig valóban keletre vitték az almájukat, mi meg már évtizedek óta nem. A szabolcsi jonatán az orosz piacon múlt század végi emlék, így most el sem maradhat, ami nem létezett. A közép-európaiak a rendszerváltás után nem hitték, hogy realisták lehetnének. Tulajdonképpen csak Meciar tévedt el e tekintetben egy pillanatra, de rajtavesztett. A többiek befelé persze mindenféléket gondolhatgató szokásos ócsárlása, bár az most is többször elhangzott, hogy Magyarország az Európai Unió egyik legsikeresebb országa, amit a többi tagállam fővárosában dolgozó nagyköveteink aligha tudnak majd a nevetségessé válás veszélye nélkül képviselni. Új és erősen vitatható elem volt a kormányfői beszédben az értékalapú, az ő megfogalmazása szerint ideológiaközpontú külpolitika elvetése, amit szerinte az okos országok találtak ki a „félnótások” számára. A szövetséges országokkal való újabb konfrontáció elkerülésének szándékát jelzi, hogy a nagyköveteket ezúttal nem a fogadó országokban elhangzó kritika harcias elutasítására, a magyar álláspont megvédésére, hanem csupán a felmerülő kérdések megválaszolására ösztönözte. Szerinte ugyanis a magyar álláspont nem szorul védelemre, az megvédi önmagát. Az az állítása persze messze van a valóságtól, hogy az uniós intézmények az elmúlt években Magyarország politikai intézményrendszerét alaposan átvilágították és azt végül mindenben megfelelőnek találták. A kormányfő és tak, de kifelé szépek akartak lenni. Az ilyesminek Havel volt a nagymestere. Igaz, hogy valódi politikai hatalma elnökként már nem volt, de az amerikai újságolvasóknak könnybe lábadt tőle a szemük. De valamiféle konstruktivizmus létezik a többieknél is. A progresszisták importáltak és újracsomagoltak egy olyan kapitalizmusképet, amely a régi kapitalizmus országaiban ilyen rózsaszín változatában régóta nem létezett, és próbáltak ahhoz „kapitalistákat” is kinevezni. Közben a magyar jobboldalt leginkább Trianon virtualizálása foglalkoztatta. Az, hogyan lehet „Csonka- Magyarországot” meg nem történtté tenni legalább szóhasználatban, kulturális mítoszokban, kisebbségi életutakban. Vagy csak magunkban úgy tenni, mintha. Azonban, érdekes módon, miközben házi használatra ily módon középhatalomnak álmodta magát, a magyar jobboldali politikai elit gyorsan megtanulta, hogy erről kint hasznosabb hallgatni. Energiáit megpróbálta kisebbségpolitikai babaházépítésbe fojtani, de lemondott arról, hogy a régiót osztályelsőként megpróbálja kioktatni. Egy idő óta azonban e szűkebb játéktéren is sikernek kizárólag a gyors belpolitikai hozadék számít. Kezdik elfogadni, hogy a romániai és szlovákiai közösségek elitjeit, politikai pártjait nem sikerült teljesen bekebelezniük. Rutinból minden működik tovább, a kuratóriumok osztják a pénzt, szimbolikus akciókra kerül sor, de közben csendben folytatódik más forcrásokból a kinti magyar közösségek modernizációja. Az ottaniak megtallálják az együtt- vagy egymás mellett élési formulákat a többségi világokkal, de közben folytatódik fiatal értelmiségük elszivárgása. Az újrealista Fidesz mostanában ezzel jól együtt tud élni. Mindez azonban csak addig működik, amíg erre a számító realizmusra nem rakódik rá valamilyen komolyan vett nemzeti romantika, vagy Orbán mélyre szívott személyi misszionarizmusa. Ha nem akarnak komolyan „nemzetet menteni”. A realizmus játék, nyomulok és visszavonulok, éleseket mondok, és ha úgy alakul, mindent letagadok. A hullámzó próbálkozások, kísérletek lesznek a lényeg. A misszionarizmusa ehelyütt beszűkítené a játékteret. Végül is a térségben e játszmából kétfajta út is létezik. Az egyik Ficóé, aki új kormányciklusában egy hasonló játékból kinőtt valamilyen európai technokratizmus irányába. S Szlovákia körül minden gyorsan rendbejött. Vagy el lehet mozdulni Milosevics nemzetmentése felé. Hála istennek, ehhez a környezet hiányzik. Rá azonban jobb madárijesztőként sem emlékezni. Szijjártó Péter államtitkár is nyomatékosan hangsúlyozta, hogy a nagykövetek feladata a magyar vállalkozók piacra jutásának támogatása és a hazánkban befektetők számának növelése. Ezzel természetesen egyet lehet érteni. Megjegyzem, ez már a rendszerváltás előtti években, majd az elmúlt évek szocialista kormányai alatt is kiemelt feladat volt, aminek eredményét a befektetett működő tőke nagysága bizonyította is. A kormányfői beszéd azt jelzi, hogy Orbán Viktor is érzi politikájának egyre erősebb elszigetelődését, és számol ennek hátrányaival. Ám véleményem szerint beszéde nem jelent irányváltást, az érdemi kiigazítás szándékát. Inkább arról a taktikáról árulkodik, amit ő maga minősített egy korábbi nyilvános beszédében „pávatáncnak” Ennek lényege szerinte az, hogy úgy teszünk, mintha meg akarnánk állapodni, miközben eszünk ágában sincs. Erre mondta Martin Schulz, az Európai Parlament német szociáldemokrata elnöke: „tudjuk, hogy Orbán Viktor okos ember, de mi sem vagyunk ostobák”.