Népszabadság, 2014. augusztus (72. évfolyam, 179-203. szám)

2014-08-15 / 191. szám

10 Népszabadság­­ 2014. augusztus 15., péntek Fórum Olvasói levél A pápa és Marx Rétvári Bence, a KDNP államtitkára korábban felkérte a Corvinus Egye­tem vezetőit, hogy az egyetem aulá­jából vigyék el Marx szobrát. A rek­tor akkor nemet mondott. Most - amikor az intézményben Kehi-el­lenőrzés van - a rektor kijelentette, hogy Marx Károly szobrát az egye­tem történeti kiállításán helyezik el. A Marx Károly Közgazdaságtudo­mányi Egyetemen akkor végeztem, amikor még nem díszítette az aulát a XIX. század egyik nagy gondolkodójá­nak a szobra. Azonban később, amikor Az értelmiség útj­a a demokráciától a diktatúráig SZEGŐ MÁRTA magyar értelmiség cihe­­lődik. Úgy indul, hogy marad. Készül belakni új életterét, amelynek falait már éppen rakják körülöt­te. Ki tudja, miféle más fa­lak még tervrajzok a kegyúr asztalán. Határainkra lehullóban az „illibera­­lizmus” függönye, immár nemcsak a Nyugattól, de szomszédjainktól is el­különítve bennünket. Kiépülőben az Aczél György-i centrumok, amelyek a 3T jegyében adagolják az éltető oxi­gént a vastüdőre fogott szellemi-kul­turális életnek, a tudás- és informá­ciós csatornáknak. Tovább fokozódik a helyi közösségekben, a munkahe­lyeken a kölcsönös gyanakvás, a fé­lelem, a kiszolgáltatottság, ami a de­mokrácia évtizedei után új erőre ka­pott az elmúlt esztendőkben. Az eta­­tizm­us térnyerésével visszájára for­dul a nietzschei mondás: „Ahol az ál­lam véget ér, ott kezdődik az ember.” Az értelmiség - ne tévedjünk, nemcsak a „balliberális”, de a jobb­oldali is - útravalónak egyetlen sú­lyos terhet cipel: Ki vagyok én? Pol­gár, demokrata homo politicus vagy pusztán szakember, alkalmazott, akinek meg kell őriznie munkahelyét a vállalatnál, az iskolában, az egye­temen, a kórházban, a közintézmé­nyekben? Vállalkozó, aki állami ren­deléshez akar jutni a jövőben is, EU- pénzekért is sikeres pályázóként. Aki a magángazdaságból sem akar meg­bélyegzett fekete bárányként elkul­logni? Nyugdíjas, aki békében és biztonságban szeretne majd lelép­ni a pártról? És egyáltalán, mi az, hogy polgár, mi az, hogy demokra­ta? Az antalli legszűkebb kamarilla­­rendszer fóruma? A sem polgári, sem fiatal, sem demokrata Fidesz, amely egy szisszenés nélkül csusszant át a vezérelvű alakulatba? (Nem lenne itt az ideje nevet változtatni?!) A szabad demokraták, akik szabadon falták fel egymást? Többről van itt szó, mint aláme­rülésről és kibekkelésről. Az értel­miségnek meg kell találnia új iden­titását, miközben nem tud nem részt venni az ország le- vagy felépítésé­ben. A túlélést célzó alkalmazkodás nem morális kérdés - ez egyszerű­en az élő anyag diktátuma. „Végtére az ember mindenhez hozzászokik” - nyugtázza a siralomházban Camus főhőse. Alighogy kukorékolt a kakas, Péter máris megtagadta mesterét, akinek „testét és vérét” mint a szövet­ség jelét órákkal korábban magához vette. Mit csodálkozunk akkor a Ká­dárt éltető egymilliós tömegen 1957­ május 1-jén? Majd a ’89-es rendszer­­váltás hangzavarán, amikor annyi­an igyekeztek megszabadulni a rájuk sült gúnyától? A magyar értelmiségnek való­jában nem huszonöt, hanem közel negyven éve volt a demokrácia útjá­ra lépésre és az úton való menetelés­re. A 70-es évek közepétől - ahogyan arra Kovács András Falak című film­je is jelt adott - az értelmiség mind bátrabban tapogatta ki láthatatlan falait, és tágította szélesebbre a gon­dolkodás, a cselekvés, az alkotás, a gazdasági vállalkozás szabadságát. Elindult a polgárosodás, az „újrapol­­gárosodás” útján. A rendszerváltásra készen állt az európai partnerségre. Az, hogy milyen baklövéseket, káros kompromisszumokat kötött, hogyan hasadt szilánkokra a politikai árkok­ban, meghaladná e gondolatsor ke­reteit. Ezek nem súlyosabbak, mint amilyeneket bárhol a világon politi­kusok, társadalmi csoportok elkövet­nek, megélnek történelmük során. Az igazi vesszőfutás az értelmiség számára - merészkedem a jobboldali értelmiséget is idesorolni - 2010-ben kezdődött, de a bomba 2014-ben rob­bant: a rációt felülírta, törvényt ült­ ál az „irráció” (NB.: már ha van illi­­beralizmus...). Ahogyan a róka a hol­ló szájából a sajtot, Orbán és csapata úgy énekelte ki a teljhatalmat a tár­sadalom többségétől. Háromszáz fő-Többről van itt szó, mint alá­merülésről és kibekkelésről. Az értelmiségnek meg kell találnia új identitását, mi­közben nem tud nem részt venni az ország le- vagy fel­építésében. az egyetemen közreműködtem a tan­könyvírásban és az oktatásban is, a szo­bor már az aulában volt. Nemcsak ér­zelmi okok miatt utasítom el az állam­titkár kérését, hanem azért is, mert a szovjet és a magyar diktatúrához sem­mi köze nem volt Marx Károlynak. Az államtitkárnak - aki keresz­ténydemokratának tartja magát - egyebek között célszerű lett volna II. János Pál pápává választásának 15. évfordulója alkalmából a La Stam­­pa című olasz napilapnak adott nyi­latkozatát elolvasnia. Karol Wojtyla ezen újságban rámutatott arra, hogy Marx az ultraliberális kapitalizmus­nak azokat a káros következményeit tárta fel, amelyeket XIII. Leó pápa a XIX. század végén enciklikájában, a Rerum Novarumban a szegények védelmében megfogalmazott. A pá­pa is felhívta a figyelmet arra, hogy az államnak segítséget kell nyújtania az elesettek védelmére. rintért - ez még egy tál lencse sem! - hatalmat nyert, néhány ezer forintnyi rezsicsökkentésért teljhatalmat. Huszonöt év nem volt elegendő a polgári tudat térnyerésére. Ehhez az értelmiségnek új nyelvre is lett volna szüksége, amellyel megszólítja a tár­sadalmat, értelmes párbeszédet ge­nerál az öntudatra ébredő polgárok között arról, hogy honnan jöttünk és hová megyünk. Demokratikus pár­beszédre nem­­ választási pártok vá­lasztási szócsatáira szűkült le a tár­sadalmi diskurzus. Vezető politiku­sok kölcsönös kriminalizálására. Jól időzített „tematizálásokra”. Szekér­tábor-csatározásokra. A nagybetűs címszalagokra épülő népszerű képes napilapok, a kancsaiul festett egekbe repített tévésorozatok nyelvezetére szocializált (szűkített) tömegek szá­mára az értelmiség absztrakt fogal­mai gyakran nem érthetőbbek, mint a papság latin nyelvű litániái. Bólo­gathatnak, de nem teszik azokat ma­gukévá. Orbán megtanulhatta az or­­welli leckét az Állatfarmból: lózun­gok kellenek, mint amilyen a „négy láb jó és két láb rossz”. Vagy a közel­múltból: „Előre a szocialista építés útján!” így: „Isten, haza, család” ki­sajátítása, mintha nem ez lenne az általános értékrend. Sorolhatnánk még az ilyen axiómák sorát, amelye­ket 2010 óta szisztematikusan suly­koltattak a közmédiával, és amelyek mély gyökeret is vertek a közgon­dolkodásban (IMF, EU, külföldi tő­ke, spekuláció, „a liberális nem sze­ret dolgozni”, rezsicsökkentés stb.). Axiómák, mert ezek tartalmát soha nem tisztázzák, nem kérdeznek rá. Ezért is figyelemre méltó Orbán Kő­ik János Pál - aki élharcosa volt a magát kommunistának nevező igaz­ságtalan, totalitárius rendszernek - a napilapban kijelentette, hogy „a szélsőséges kapitalizmus védelmezői minden módon igyekeznek elhallgat­ni még azokat a hasznos elemeket is, amelyeket a kommunizmus vallott: a munkanélküliség elleni harcot, a sze­gények iránti gondoskodást.” A pá­pa arról is szólt, hogy a kapitalizmus már nem olyan, mint a XIX. század­ban, ami jórészt a szocialista gon­dolat eredménye. A szakszervezetek harca miatt van szociálpolitika. Nemcsak az olasz napilapban, ha­nem más alkalommal is síkraszállt a pápa az elesettek védelmében. A Va­tikánban hatezer olasz munkás, szak­­szervezeti vezető és a gyáriparosok szövetségének képviselői előtt a pápa felszólította a világ szakszervezeti ve­zetőit, hogy „határozottan követeljék a jelenlegi gazdasági rend megváltoz­ó elmúltban tett megjegyzése, misze­rint a szavak sokféleképpen értelme­zett tartalmát egyértelművé kell ten­ni. Eljön még az ő ideje, megmondja ezek értelmét. Hogy mennyire érvényes a fogal­mi zűrzavar, azt a balliberális ér­telmiség bűnbakjelölése is jól mu­tatja. A tavaszi választási kudarcot követően megindult a támadás a „megmondóemberek” ellen. Ezek ér­tetlenül álltak e támadások közepet­te, hiszen autonóm emberek közöt­ti érintkezésről és nem vallási igehir­detőkről van szó. E nemzetközi hí­rű kiválóságok szavait mindenkinek szabadságában áll elemezni, érté­kelni, befogadni, elvetni. Bizony, az axiomatikus és az analitikus gondol­kodás csatája zajlik itt is. Az értelmiség új identitás keresé­sének egy sajnálatos jelensége a na­pokban Geszti Péter kiszerkeszté­se a Népszabadság hasábjain. Hány ilyen kitörésnek vagy csak hallgató­lagos hümmögésnek, fejcsóválásnak leszünk még tanúi a jövőben? Illen­dő-e a hatalom tenyeréből ennie egy alkotói autonómiájára büszke pol­gárnak? Megvehető-e egy Kossuth­­díjjal vagy a színháznak nyújtott ál­lami apanázzsal egy színházigazga­tó? Ha nem, meddig nem? Sorakoz­­nak-e már az önkéntes Mefisztók ál­lami kegyekért? Mikor indul be az a bizonyos öncenzúra, amely negyven évig uralta a sajtót, az irodalmat, a filmet, általában a művészeti életet, amikor az általunk érzett, kitapoga­tott falig merészkedünk csak? Ugat­ni még szabad? - dalolta Hofi a sa­ját temetésén, 2002 tavaszán, az el­ső Orbán-kormányzás végén, tatását. „A tőke mind hatalmasab­bá, antihumánusabbá válik. A mun­kát azonban sohasem lehet a tőke alá rendelni, mert az ellentétes az Isten által teremtett renddel. A Mindenha­tó a munkások mellett áll.” Ezen igaz és nemes gondolatok gyökerei Marx írásaiban is megfo­galmazódnak. Nem várom el az ál­lamtitkártól, hogy Marx főművét, A tőkét tanulmányozza, de ha a neves gondolkodó egyik rövid, az Erdei fa­lopásokról című írását elolvassa, ak­kor meggyőződik arról, hogy Marx mindig a szegények szószólója volt. A kereszténydemokrata államtitkár­nak harcos kiállása előtt célszerű lett volna nemcsak II. János Pál pápa, hanem Ferenc pápa írásait is tanul­mányoznia, akkor talán Marx Károly szobra a jövőben is az egyetem aulá­ját díszítené. dr. Takács Imre Hajdúszoboszló MARABU RAJZA A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában. Kiss Péter öröksége a most a társadalmi kér­désekre érzékeny, balolda­­li gondolkodású fiatal len­nék, olyan ember és olyan politikus szeretnék lenni, mint amilyen Kiss Péter volt. Az ő példás életútja iránti tiszte­letből csatlakoznék a Magyar Szocia­lista Párthoz. Nem a hatalom és nem a vagyonszerzés lehetősége vonzana, hanem az, hogy politikusként tehetek az emberekért, elsősorban a nehezen élőkért, a kiszolgáltatottakért, ahogy ő tette egész politikai pályája során. Ész­­revenném, hogy sok politikus lekezelő, pökhendi stílusával szemben neki nem szálltak fejébe az elért sikerek. Meg­maradt szerény, közvetlen, a választók sorsával törődő embernek. Feltűnne, hogy miközben politikusok hosszú so­rát vádolták meg alappal vagy anélkül korrupcióval, az ő neve ilyen ügyekben soha nem került szóba. Szeretnék abban is rá hasonlítani, hogy nyilvános szereplésein nem a „szí­nészi teljesítmény”, hanem az elmon­dottak tartalma, igazsága gyakorolt hatást. Persze ehhez elengedhetetlen a tanulás, a tapasztalatok gazdagsága és a gondos felkészülés. Az ügy igazságá­ba vetett hitet nem lehet hangzatos, de üres szólamokkal pótolni. Csodálnám Kiss Péter nyilatkozatainak bölcsessé­gét, a konfliktus kiélezésével szemben a megegyezésre irányuló törekvését. Ez is hozzájárult vitathatatlan tekinté­lyéhez, ahhoz, hogy ellenfelei is tiszte­lettel beszéltek vele és róla. Pályakezdőként nagy megtisztelte­tésnek tartanám, ha bekerülnék egy általa vezetett csapatba, hiszen Kiss Péter kétségkívül az MSZP legsokol­dalúbb politikusa volt. Öt kormány­ban töltött be miniszteri posztot, a leg­nehezebb területeken irányított. Volt miniszterelnök-helyettes Bajnai Gor­don kormányában, ahol meghatáro­zó szerepe volt abban, hogy a válságot Magyarország lakossága kevésbé szen­vedte meg, mint jó néhány uniós tag­ország állampolgárai. Több alkalom­mal is irányította a Miniszterelnöki Hivatal nagy áttekintő és összehango­ló képességet igénylő munkáját, illetve a munkaügyi és szociális tárcát. Azért is dolgoznék szívesen vele, mert „csapatjátékos” volt. Munkatár­sait kizárólag a teljesítményük alapján válogatta ki. Sok vezetővel ellentétben nem igényelt tőlük lojalitásnak beállí­tott alázatot és hízelgést, „csupán” szín­vonalas munkát. Amikor 1998 nya­rán az MSZP elnökévé és a parlamen­ti frakció vezetőjévé választottak, Kiss Péter lett mindkét poszton a helyette­sem. Egy kormányzást éppen elvesztő pártba nem könnyű lelket verni, szinte lehetetlen helyreállítani a győzelembe vetett hitet és győzelemre vezető poli­tikai programot kidolgozni. Hogy ez sikerült, abban nagyon nagy szerepe volt Kiss Péternek. Lendvai Ildikó Kiss Péterre emlé­kezve úgy fogalmazott, hogy akinek Péter a helyettese volt, az száz száza­lékig számíthatott rá. Nem az első szá­mú vezető mögött állt, hanem mellet­te, de néhány centiméterrel hátrább. Ezt tapasztaltam magam is. Ez illett személyiségéhez. Nem szerepelni, ha­nem használni akart. Egyetértek Len­gyel Lászlóval, aki szerint Kiss Péter bebizonyította: a politika lehet becsü­letes foglalkozás is. Egyetértek Baj­nai Gordonnal is, aki szerint Kiss Pé­ter több volt, mint politikus, államfér­fiként emlékezhetünk rá. Kiss Péter baloldali elkötelezettsége mentes volt a demagógiától, modern, európai irányultságú volt. Baloldalisá­­gának pillére volt a demokratikus ér­tékrend és a társadalmi igazságosság. Egyáltalán nem közhely azt mon­dani, hogy Magyarország, a demokra­tikus baloldal, az MSZP helyzetében most különösen nagy szükség lenne rá. Halála pótolhatatlan veszteség, de életműve példaként velünk marad. Te­gyünk meg mindent, hogy a baloldali érzelmű, ám még tapasztalatlan fiata­lok az ő példáját kövessék, az ő politi­kai örökségét váltsák valóra. Kovács László, az MSZP volt elnöke

Next