Népszabadság, 2014. szeptember (72. évfolyam, 204-229. szám)

2014-09-08 / 210. szám

10 Népszabadság­­ 2014. szeptember 8., hétfő Fórum A határnyitás hátteréről I­­­uszonöt ével ezelőtt, s 1989­ szeptember 8-án 14 ^_^_1 órakor mint a Külügymi­­­­nisztérium államtitkára I bekérettem Gerd Wehrest, s az NDK budapesti nagy­követét. Diplomáciai jegyzéket ad­tam át neki, amely arról szólt, hogy a magyar kormány szeptember 10-én éjfélkor megnyitja a Magyarország és Ausztria közötti határt az országban tartózkodó és hazatérni nem kívánó keletnémet állampolgárok előtt. A határ átlépéséhez nem szükséges ér­vényes útlevél Ausztriába, valamint az NSZK-ba. A jegyzék azt is tartal­mazta, hogy a kormány felfüggesztet­te az 1969-es államközi megállapo­dás titkos záradékának alkalmazását, amely szerint Magyarország nem en­gedi át az NDK állampolgárait olyan országokba, ahová útlevelük nem ér­vényes, és a határátlépést mégis meg­kísérlő NDK állampolgárokat vissza­­toloncolja hazájukba. A nagykövet sajnálkozását fejezte ki, hogy a magyar kormánynak nem volt több türelme, mert éppen az­nap kapott értesítést Berlinből, hogy az ottani NSZK-képviseletre mene­kült NDK állampolgárok áttelepülé­si kérelmét - amennyiben elhagyják a képviselet épületét­­ az NDK hatósá­gok kedvezően fogják elbírálni. Sze­rinte ez a Vogel ügyvéd közvetítésével létrejött megoldás a Magyarországon tartózkodó NDK állampolgárokra is alkalmazható lett volna. Emlékeztet­tem arra, hogy a magyar kormány a nyár eleje óta szorgalmazta a két né­met állam közötti megállapodással történő rendezést, de az NDK veze­tése ettől elzárkózott. Utaltam arra is, hogy szemben a berlini alig több mint száz menekülttel, nálunk több tízezren tartózkodnak, és nincs an­­­nyi „Vogel ügyvéd”, aki ezt képes len­ne kezelni. A nagykövet távozása előtt köte­­lességszerűen elismételte az NDK ve­zetésének elmarasztaló véleményét a velük való szolidaritás hiányáról. Egy óra múlva fogadtam az NSZK budapesti nagykövetét, Alexander Arnotot és vele együtt Kohl kancellár Bonnból érkezett különmegbízottját, Jansen nagykövetet, akik örömmel fogadták tájékoztatásomat a jegyzék átadásáról és tartalmáról. A követke­ző vendég Vladlen Puntusz, a buda­pesti szovjet nagykövetség ügyvivő­je volt, akinek ugyanezt a tájékozta­tást adtam. Ő megismételte azt a már többször elhangzott szovjet álláspon­tot, miszerint az ügy a két Németor­szágra és Magyarországra tartozik, abban a Szovjetunió nem kíván állást foglalni. Még aznap este újabb találkozót kért Wehres nagykövet. Átadta Oskar Fischer NDK külügyminiszter leve­lét, amelyben arra kérte Horn Gyulát, hogy akadályozza meg a határnyitást. Jeleztem, hogy a levelet továbbítom, de közölte miniszterével, hogy Horn Gyula, aki a kezdeményezője volt a KOVÁCS LÁSZLÓ, 1989-ben külügyi államtitkár Olvasói levél Barátságos ellenfelek Dániában Nemrégiben a Hétvége mellékletük­ben olvastam Szőcs László interjú­ját Sören Peder Sörensen dán újság­író, történésszel, a II. világháború vé­gén, Dánia német megszállása idején odakerült magyar katonák és család­jaik történetéről. A történetnek fontos részét képezik az alábbiak, amit sehol sem említenek meg, és amelynek do­kumentumait a Magyar Hadtörténe­ti Múzeum levéltárában helyeztem el 2010-ben. Apám, Várkonyi Mátyás (Matthias Várkonyi) külügyminisztériumi osz­határnyitásnak, bizonyára nem fogja teljesíteni Fischer kérését. Másnap reggel Nyers Rezső, az MSZMP elnöke kért tőlem tájékoz­tatást az ügy állásáról. Elmondta, hogy nála is járt Wehres nagykövet és átadta Erich Honecker pártfőtitkár levelét, amelyben Nyers Rezsőt kér­te a határnyitás megakadályozására. Megkért, hogy aznap estére szervez­zek nála egy találkozót Grósz Károly, Németh Miklós, Horn Gyula és az én részvételemmel a Honeckernek adan­dó válasz kialakítására. Az esti talál­kozón egyetértés volt abban, hogy Nyers Rezső erősítse meg: a döntést nem kívánjuk megváltoztatni. Szeptember 10-én, vasárnap este a magyar televízió A Hét című műsorá­ban Horn Gyula bejelentette, hogy éj­félkor megnyitják a magyar-osztrák határt. A következő hetekben több mint 60 ezer NDK állampolgár tá­vozott Ausztrián át az NSZK-ba. Két hónappal később leomlott a két né­met államot és egyúttal Kelet-, vala­mint Nyugat-Európát elválasztó, de a magyar lépés következtében immár megkerülhető berlini fal. Egy év múl­va egyesült a két Németország, és ez­zel megszűnt Európa több évtizedes megosztottsága. A határnyitás 20. évfordulóján a brüsszeli Európai Bizottság tagja­ként, ottani irodámban ért el Hans Dietrich Genscher telefonja, aki megkérdezte, hogy mivel Horn Gyu­la súlyos beteg, mint akkori helyette­se elkísérném-e őt a közel 20 uniós tagállamban sorra kerülő megemlé­kezésekre. Örömmel mondtam igent a megtisztelő felkérésre. Genscher­­re tekintettel valamennyi országban fogadott bennünket az állam- vagy a kormányfő is. Ezeken a találkozó­kon, de a széles körű részvétellel tar­tott rendezvényeken is ismételten feltették a kérdést: mi volt az oka, hogy Magyarország, a Varsói Szerző­tályvezető, a koppenhágai magyar konzulátuson teljesített szolgála­tot 1944. december és 1946. május között. A főkonzul a dán Georg E. Matthiassen volt. Apám mint egye­düli konzulátusi tisztviselő intézte a Dániába került Maros­vásárhelyi Csa­ba Királyfi Hadapródiskola katonái­nak és családtagjainak az ügyeit is. (Teljes névsor a levéltárban: 497 név.) A táborok: Korser, Gavnö, Hövelte, Rungsted, Tannishus. Magam is jár­tam vele több táborban, 17 éves vol­tam, a Sankt Knnd Skolba jártunk az öcsémmel. Apám megismerkedett Szilágyi De­zső és Torkos László tisztekkel, akikkel egyetértettek abban, hogy a Frideds­­kemper (németellenes szabadsághar­cos) mozgalommal fel kellene ven­ni a kapcsolatot. Mi a Bredgade-ban dél és a KGST tagállamai területén közel százezer katonával a két német állam konfliktusában az NSZK olda­lára állt? Válaszom az volt, hogy a ké­nyes döntést évtizedes magyarorszá­gi folyamatok alapozták meg. Az óva­tos, de következetes reformok a gaz­daságban, a kulturális életben és a politikában. Az 1980-as évek elejé­től kibontakozott nyugati (!) nyitás a külpolitikában, az egyre szorosabb kapcsolatok a nyugati demokráciák­kal. Az MSZMP reformerei közé tar­tozó Németh Miklósban és kormá­nyában, Horn Gyula külügyminisz­terben és a Külügyminisztérium ve­zető tisztségviselőiben fel sem me­rülhetett, hogy Magyarország, amely saját állampolgárai számára a vi­lágútlevél 1988. január 1-jei beveze­tésével szabaddá tette a külföldi uta­zást, amely 1989 tavaszán csatlako­zott a genfi menekültügyi konven­cióhoz, és ezzel védelmet garantált a hazájukból többek között politi­kai okokból távozó menekülteknek, most több tízezer, a Honecker-rend­­szer diktatúráját elviselhetetlennek érző NDK állampolgárt erőszakkal visszakényszerítsen a hazájába. 1989 júniusában vitattuk meg elő­ször Horn Gyula dolgozószobájában, hogy mit kellene tennünk. Nyilván­való volt, hogy a hazatérni nem kí­vánó és magyarországi menekültstá­tuszt sem akaró, napról napra növek­vő számú keletnémet állampolgár je­lenléte egyre kezelhetetlenebb prob­lémát jelent. A határnyitás felé vezető úton azért sem lehetett visszafordulni, mert 1989 tavaszán megkezdődött és június végére befejeződött a hideghá­borút idéző „vasfüggöny”, a magyar­osztrák határon húzódó műszaki zár és jelzőrendszer lebontása, s ez nyil­vánvaló vonzerőt jelentett az NSZK- ba távozni kívánó NDK állampol­gárok számára. Ráadásul köztudott laktunk, egy Höberg nevű mérnök la­kásában. Ő a Fridedskemper embe­re volt, apám megbízhatóságát lein­formálta az angol Intelligence Servi­ce-ben. Apámon és Höbergen keresz­tül épült be a magyar katonai csoport az ellenállásba. Ez az egyik kulcsese­mény a kinti magyarok további sorsát illetően. A magyar katonák együttmű­ködését Sörensen úr könyve ismerte­ti. A német-párti magyar nagykövet, Kristóffy és családja, a DAngleterre szállóban laktak, semmit sem tudtak erről, az angolok közeledtével átszök­tek Svédországba. Szilágyi Dezső őrnagy, vitéz Galánf­­fy György százados, több tiszt és csa­ládtagjaik gyakran megfordultak ná­lunk, megbeszéléseket tartottak. Ek­kor már a Solsoriver 62.-ben laktunk, Edi Laider operaénekes villájában. volt, hogy a berlini fallal ellentétben a magyar-osztrák határon nem volt tűzparancs. A Nyugat felé nyitást végrehaj­tó Külügyminisztérium értelemsze­rűen élen járt a megoldás kimun­kálásában is. Elvetettük az ellenzé­ki pártok jó szándékú, de a menekül­tek nagy száma miatt kivitelezhetet­len ötleteit, így azt, hogy éjszakán­ként egy-egy vasúti kocsiban vagy autóbuszban tegyük lehetővé a ha­tár átlépését. Olyan megoldást akar­tunk, amely nem sérti a nemzetközi jogi normákat, így döntöttünk végül az 1969-es magyar-NDK idegenfor­galmi megállapodás titkos záradéka alkalmazásának felfüggesztése mel­lett. Ezzel kizártuk az illegális határ­­átlépés kísérletének bej­egyzését az el­követő útlevelébe, és természetesen a hazatoloncolást is. Magának a megál-Az egyik találkozón Kohl kancellár megkérdezte, hogy Magyarország milyen ellen­szolgáltatásra tart igényt. Németh Miklós azt mondta, hogy semmilyenre, mert nem üzleti, hanem humani­tárius megfontolások alap­ján döntöttünk. lapodásnak a felmondása azért nem jöhetett szóba, mert az csak hat hó­nap múlva lépett volna életbe. Idén is tapasztalhatók voltak olyan törekvések, hogy az 1989­ augusztus 19-20-i Páneurópai Pikniket tekint­sék „a határnyitásnak”. Az MDF deb­receni és soproni szervezetének kez­deményezése, amely felett Pozsgay Imre és Habsburg Ottó vállalt véd­Az angolok bevonulása után apám tárgyalt Montgomery megbízottjá­val, (neve és a dokumentum a le­véltárban) és elérte, hogy a magya­rokat nem hadifoglyokként, hanem „frendly enemyként” (barátságos el­lenfélként) kezeljék. Ez a legfonto­sabb ebben a történetben. Szabadon mozoghattak, munkát vállalhattak, ellátmányt kaptak, beilleszkedhet­tek a társadalomba. Apám „kitalál­ta” az „útlevél-igazolványt”, hogy va­lamilyen hivatalos okmányuk legyen. A konzulátus anyagilag támogatta az ellátást, a kulturális tevékenysége­ket, ebben a jómódú dán konzulnak is szerepe volt. Sörensen úr könyvében is felmerül a kérdés, mi volt az oka a magyar (el­lenséges) katonákkal szemben tanú­sított szokatlanul kedvező angol bű­nökséget, tisztességes és bátor ci­vil rendezvény volt. A Sopronpusz­­tánál, a határ mellett megtartott ta­lálkozó alkalmat adott arra, hogy mintegy hatszáz, hazánkban tartóz­kodó NDK állampolgár átlépje a ha­tárt, amit már nem akadályozott a le­bontott műszaki zár és a határőrség sem, amelynek közbelépését a poli­tika megtiltotta. A rendezvény jelez­te, hogy a civil társadalom is a határ megnyitását támogatja, de a jogi ér­telemben vett határnyitás szeptem­ber 10-én történt. A civil támogatás szó szerint létfontosságú elemét je­lentette a Kozma atya vezette Mál­tai Szeretetszolgálat, amely a több tízezer menekült ellátásáról gon­doskodott, és tartotta bennük a re­ményt, hogy Magyarország nem ad­ja ki őket. A több hónapig tartó folyamat so­rán Budapesten, Berlinben és a Bonn melletti Gymnichben került sor tár­gyalásokra Magyarország, valamint a két Németország vezetői között. Né­meth Miklós és Horn Gyula ezeken egyértelművé tette, hogy nem fogják kitoloncolni a hazánkba menekült NDK turistákat, amit a nyugatnémet vezetők megnyugvással és örömmel, míg a keletnémet politikusok szitok­áradattal fogadtak. Az egyik talál­kozón Kohl kancellár megkérdezte, hogy Magyarország milyen ellenszol­gáltatásra tart igényt. Németh Mik­lós azt mondta, hogy semmilyenre, mert nem üzleti, hanem humanitá­­­r­rius megfontolások alapján döntöt­­­­­tünk. Ez a válasz növelte a magyar­­­ magatartás értékét. Persze az is tény, h­ hogy a következő években a Kohl­­- kormány erőteljes támogatást adott többek között a NATO-hoz és az Európai Unióhoz való magyar csatla­kozáshoz, és a gazdasági-kereskedel­mi kapcsolatok bővítésével is segítet­te hazánkat. 2010-ig egyértelmű volt a Magyarország iránti német jóindu­lat, amit azóta a jobboldali német po­litikusok és sajtó részéről is gyakori kritika váltott fel. Sajnálatosnak tartom, hogy idő­ről időre fellángol a vita: kinek tulaj­donítható a határ megnyitása? A vi­ta értelmetlen, mert a döntésig veze­tő út többszereplős volt. Horn Gyula elszántsága, kezdeményezőkészsége és fáradhatatlan aktivitása nélkül va­lószínűleg nem került volna sor a ha­tárnyitásra. Ennek állít emléket több mint tíz német városban egy-egy ne­vét viselő utca. Az viszont szégyenle­tes, hogy idehaza nem kapott köztár­sasági elnöki jóváhagyást a kitünte­tésére tett javaslat. Természetesen a döntés annak idején Németh Miklós kormányfő kezében volt. Az ő egyet­értése nélkül nem nyíltak volna fel a sorompók. Az egész ügyet tönkrete­­hette volna a határőrség közbelépése, amit Horváth István belügyminiszter és Székely János országos parancs­nok határozott magatartása zárt ki. Fontos volt a civil társadalom emlí­tett szerepe is. Meggyőződésem, hogy az elmúlt negyedszázad egyértelmű­en igazolta az akkori vezető politiku­sok döntését. násmódnak. A várható eljárás a ha­difogság lett volna. Sörensen úr meg­jegyzi könyvében: ez a titok valahol a dán irattárak mélyén lappang. A titkot azonban a fentiek fejtik meg. Mikor tudomást szereztem Sören Peder Sörensen úr munkásságáról, melynek jóvoltából a Dániába került magyarok története közismertté vált, a fent leírtakat részletesebben is kö­zöltem vele. Azóta is kapcsolatban ál­lunk. Úgy gondoltam, apám emléké­nek tartozom azzal, hogy a fentiek ne merüljenek feledésbe. Dr. Várkonyi Tibor Budakeszi A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.

Next