Népszabadság, 2015. január (73. évfolyam, 1-26. szám)
2015-01-31 / 26. szám
2015. január 31., szombat • www.nol.hu NÉPSZABADSÁG Ezt leszámítva Csepelyi Adrienn Szédülten kapkodtam levegő után, miközben a távolodót hallgattam. Ropogtak a talpa alatt a CD-lemezek. Az egész gyűjteményemet lebontotta, és kéjesen taposta a borítókat. Gondolom, engem képzelt a helyükbe. Csak akkor mertem megmoccanni, amikor becsapódott mögötte a bejárati ajtó. Emlékszem, nevettem. Magamon. Ahogy ott álltam a szorításától bizsergő csuklómmal, a remegő térdemmel, önmagam karikatúrájaként én, aki világéletemben azt hangoztattam: velem ilyesmi sohasem fordulhat elő. Csak merjen kezet emelni rám! Nem véreztem. Nem voltak rajtam sebek. Csak belül éreztem úgy, hogy ezt nem lehet túlélni. Másnapra néhány apró kék-zöld folt maradt az egészből. Lefotóztam, bár tudtam, semmi értelme. A combomat, a hasamat ütötte, nem a fejemet. Már akkor sem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy gyakorlata volt az ilyesmiben. Később kiderült: így igaz. A következő barátnőjét is terrorizálta - mielőtt azonban erről tudomást szereztem volna, kis híján velem is elhitették, hogy én voltam a hibás. „Megcsaltad? Jaj, ugyan már, nekem bevallhatod... Már úgyse vagytok együtt. Vagy vissza akarsz menni hozzá? Nagyon szerethet, ha így kiborult miattad!” Sosem felejtem el azt a jeges, zsibbasztó döbbenetet, ami rám telepedett, amikor sokadszorra hallottam ezeket a mondatokat. A saját, addig idillinek hitt környezetemben, amelyről azt gondoltam, hogy ott nem vernek nőket, de ha valami közénk furakodó kívülálló mégis ilyet tenne, egy emberként fognánk össze ellene. Egy idő után elhallgattam. Nem akartam többé magyarázkodni, hogy mivel húztam fel ennyire, hogyhogy nem láttam rajta az elején, és így tovább. Akad, aki a mai napig emlegeti, milyen kedves srác volt. Ja, csak megvert, bólogatok ilyenkor. Már nem lep meg, hogy erre az a válasz: jó, de ezt leszámítva aranyos volt. Miért is lepne meg? A vak komondorok országában, ahol pavlovi reflex az áldozathibáztatás? Ahol ha már a pénzünket nem számolhatjuk, legalább az asszonyt verjük rendesen? Ahol egy megvert nő fotója alatt - legyen szó ismert műsorvezetőről vagy a haverom ismerőséről a Facebookon - azt taglalják az internetezők, milyen mitesszeres az arcbőre, meg hogy rosszul sminkelték a monokliját? A bántalmazott nő hazug, aljas, de legalábbis hisztérika, aki kihozza a béketűrésből szegény, jámbor aput. Megérdemelte! Én többet adtam volna neki! Nehogy már egy ártatlan pofon is súlyos testi sértésnek számítson! Az ilyesmi maradjon a négy fal közt! Másokat is vernek, ők mégse menőznek vele! Felkavarodik a gyomrom, valahányszor a hozzászólásokat olvasom egy-egy bántalmazásról szóló cikk alatt. A vak komondorok párhuzamos dimenziójában nincs másik opció: a nő elveteti magát, majd verést provokál, hogy leperelje a gatyát is apuról, aki ugyan néha megrugdossa a gyerekeket, és ha máshogy nincs szex, hát megerőszakolja anyut, de ez csak rájuk tartozik. És különben is: ezt leszámítva olyan jó fej. BOSSZÚ Harmincnyolc bűnös ember tablójával állt ki tegnap a világ elé a dühös Rogán Antal, aki 38 ellenzéki képviselő fejét kasíroztatta fel a táblára, mert ők tavaly novemberben nem szavazták meg a jelzáloghiteles devizaadósságok forintosítását. Bátor, sőt merész a tett a Fidesz frakcióvezetőjétől. Mégis a körültekintés hiányára vall, hogy még az eredeti képen is a „Magyarország jobban teljesít”, egészben vagy töredékben, csak harmincnégyszer jelenik meg. A tavaly novemberben nemmel szavazók egyébként jobb feltételeket követeltek az adósoknak a törvény által kínáltnál, nem rosszabbakat. FOTÓ: MTI - SZIGETVÁRY ZSOLT Bendegúznak vére Azt mondja a Klubrádió műsorvezetője, hogy csak háromezren fizettek be az Összefogás az Államadósság Ellen Alapba, mire Horváth Tihamér, az alap elnöke megjegyzi, hogy „van ebben az országban háromezer olyan ember, akinek van gerince”. Ha háromszázezer olyan ember él itt, aki megengedhetné magának, hogy milliós adománnyal vállaljon részt a közös teherviselésben, akkor a három év alatt összejött 342 millió tényleg nem sok. „Ez azt bizonyítja - mondja az elnök hogy nem mindenki gondolja komolyan a Himnuszt meg a Szózatot, amikor énekli”. Ez jó, ezt a kitételt megjegyezzük magunknak. Azzal most nem foglalkozunk, hogy mondjuk szilveszter éjszakáján a Himnusz éneklése közben mekkora valószínűséggel gondol Magyarország háromszázezer gazdag embere arra, hogy na, már csak egyet kell aludni, és mehetünk a bankba az államnak utalni; egyébként is csalódást fogunk okozni, nem rúgunk bele a gerinctelen gazdagokba. Holott szívesen kiengednénk magunkból a gőzt, hogy szemét milliárdosok, miközben a nép senyved itthon, s korrupción begazdagodott frakcióvezetők még annyit se tudnak elintézni, hogy újra negyven fillér legyen a kifli, ők bizonyára most is egzotikus tájakon süttetik hasukat a napon. Szóval, hogy ez a rohadék banda nem hajlandó államadósságot csökkenteni, holott az Alapot a nemzet legfőbb esze hozatta létre, arra számítva, hogy a 25 ezermilliárdos adósságnak legalább a tíz százalékát állják a befizetésekből. Elképzeljük inkább, hogy mi is gazdagok vagyunk. Mumm pezsgőt hörpölünk eltartott kisujjal, söröspohárból, csodazongora-versenyekre váltunk bérletet, s szimplán leangélázzuk Merkel asszonyt, ám ezenközben a végletekig becsületes bunkók vagyunk. Erős sejtésünk ugyanis, hogy a háromszázezer gazdag között csak-csak akad egy vagy két tucat, de tán száz olyan tehetős ember is, aki nem csalással, lopással, panamával és erőszakkal, s főleg nem politikai hátszéllel jutott vagyonhoz, hanem kizárólag munka és tehetség által. És ennek ellenére lett milliárdos. Mi, például, az ország legvagyonosabb gazdagjaként sem adnánk egyetlen fillért se az államnak. S nem feltétlenül azért, mert ez vagy az a kormányillető aljas ember, ebből kifolyólag elveszi az adományunkat, s más célra használja, hanem mert ha nem aljas ember, akkor is ezt teszi. A napokban épp az ügyészség nem talált kifogásolnivalót abban, hogy az agrárminisztérium az adófizetők által átutalt parlagfűpénz feléből cipőpucoló gépet, mobilokat, íróasztalokat vásárolt. Illés Zoltán exállamtitkár szintén a napokban jelezte, hogy a termékdíjakból tavaly összegyűlt 55 milliárd forintból csak tízmilliárdot költöttek hulladékká vált tárgyak kezelésére, a többi pénz sorsa ismeretlen, azt csinálnak jog- és rendszerszerűen a befizetésekkel, amit akarnak, így hát, akiben Bendegúz vére bugyog, sőt forr, az marad inkább gerinctelen élősködő. Ami viszont a Himnusz éneklése közben beálló mentális állapotot illeti, Eperjes Károly színművész, az Alap egyik tekintélyes tagja bizonyára fejből elszavalja Kölcsey művéből azt a szakaszt, amely a GDP- hez viszonyított 84 százalékos bruttó államadósság esetén adakozást ír elő Bendegúz utódainak, trocheusokban és spondeusokban, persze. Megyesi Gusztáv, az Élet és Irodalom munkatársa Vélemény 19 Tehet róla Hargitai Miklós Ahogy közeledik Orbán Viktor randevúja Angela Merkellel, úgy válik egyre valószínűbbé, hogy tévednek, akik felszabadítót látnának a kancellárban. Márcsak azért is, mert ami ma Magyarországon van, az nem független a német vezetéstől, és valószínűleg nem is zavarja őket annyira, amennyire itthon sokan gondolják. Illiberális elhajlásainkkal kapcsolatban az a deklarált német stratégia, hogy egyrészt kiállnak az úgynevezett európai demokratikus értékek mellett, másrészt nem avatkoznak a magyar belpolitikába. (A belügyekbe való be nem avatkozás honnan is ismerős? A két világrendszer hidegháborújában használták ezt a fordulatot, ha gazdasági vagy politikai okokból nem akarták firtatni a legsötétebb rezsimek jogtiprásait.) Nos, a kiállásból a magyar köztársaság polgárai nem sokat érzékeltek: a demokrácia és az emberi jogok kérdését látványosan maga alá gyűrte az üzleti érdek. Van rá magyarázat. A német energiaipart például gáláns kivásárlásokkal mentette ki a kormány a rezsiháborúból, Orbán Viktor maga ígérte meg a védett területen gyárat építő Audinak, hogy a hatóságok nem fognak akadékoskodni a pannon gyepek letárolása miatt, és a csillagos meg a négykarikás autógyár akkora állami támogatásokat kapott, hogy azóta is magyarázkodunk miatta Brüsszelben. Mellesleg: a fideszesek az EP-ben rendre együtt szavaznak Merkel pártjának küldötteivel, ők pedig beszélni sem hajlandók komolyabb szankciókról, miközben elnézik, hogy a nekünk juttatott EU-támogatásokból jólét helyett Fidesz-közeli milliárdosok sarjadnak. Ami a be nem avatkozást illeti, azt német barátaink sajátosan értelmezik: beavatkoznak ők, csak többnyire Orbánék oldalán. A Deutsche Telekom szó nélkül tudomásul vette az Origó lefejezését (természetesen egyidejű állami megrendeléseket nyugtázva szép dolog a szabad média, de a piacon nem adnak érte semmit), most pedig az RTL Klub domesztikálásával próbálkoznak a szemünk előtt, amiről már hetekkel ezelőtt megírtuk, hogy még Merkel érkezése előtt meg fog történni. Azaz kétszer is végignézhettük, ahogy a legnagyobb német médiacégek alkudoznak a fejünk felett a kormányunkkal a magyar sajtószabadságról. Az még viccnek is harmatos, hogy a német tulajdonban lévő legnagyobb magyar hírportál és a legnézettebb, szintén német hátterű tévéadó kormányközelbe rugdalása ne lenne beavatkozás a magyar belpolitikába. 80-as IQ. fölött amellett is nehéz érvelni, hogy mindez a kancellár tudta nélkül történik, hiszen mindkét érintett óriásvállalat vezetői bejáratosak Angela Merkelhez (az RTL-t tulajdonló Bertelsmann-csoport egykori tulajdonosának özvegye konkrétan a barátnője). Úgy fest, hogy a Magyarországgal kapcsolatos hivatalos német politika akkora kamu, mint ide Pécel, és ennek az Orbán-kormány csak az előnyeit látja. Merkel a háttérben az elmúlt lassan öt évben Orbán patrónusa volt, aki pontosan tudja, hogy az európai szisztémától idegen rendszere addig életképes, amíg a németek hagyják. Arcátlan pofapénz oros Judit Éppen csak hogy tűzijáték nem gyúlt és görögtűz nem égett néhány héttel ezelőtt, amikor fideszes országgyűlési képviselők sorra jelentették be egy-egy megyeszékhelyen, hogy mekkora és mennyire rendkívüli támogatást kapott szeretett városuk. Nyitrai Zsolt Egerben például odanyilatkozott: a támogatás valójában azt jelenti, hogy „a magyar kormány partnerként tekint Heves megyére, Egerre s az itt élőkre”. E logikát követve azt kell mondanunk, hogy a magyar kormány ezek szerint bizonyosan nem tekint partnerként Nógrád megyére és a salgótarjániakra, Csongrád megyére és a szegediekre, Borsod megyére és a kazincbarcikaiakra. Itt nem veregetik hátba egymást ünnepélyes kedélyességgel a képviselők és a polgármesterek, s nem tetszeleghet abban a pózban egyetlen honatya vagy honanya sem, hogy lám, milyen vágányon megszerezte, kitaposta, kijárta, kibrusztolta a pénzt az övéinek. S ha nem is kegyeskednek ezért egyenként kezet csókolni neki - pedig azért talán az sem igazán lenne ellenükre -, azért csak lássák, hol lakik az úristen mostanában. Szeged és Kazincbarcika egy fillért sem kapott, Salgótarján pedig a kért hatszázmillió forint helyett kénytelen annak tizedével beérni. Tisztázzuk rögtön: nem luxusingatlanokra, stadionberuházásra, netán újabb szökőkutak építésére kellene a pénz (bár Kaposvár esetében, ahol az egy főre eső szökőkutak száma jócskán meghaladja az országos átlagot, még ebben sem vagyunk annyira biztosak...), hanem alapvető ellátások finanszírozására. Olyanokéra, amelyeket az állam kötelező feladatként rótt az önkormányzatokra: bölcsődék, óvodák, szociális hálózatok fenntartására, idősek, hajléktalanok gondozására. Egyszerű matematika. Salgótarjánnak évente 4,4 milliárdjába kerül e feladat ellátása, amiből kétmilliárdot normatív támogatásként megkap, egymilliárdot saját adóbevételeiből fedez, több mint egymilliárd azonban még mindig hiányzik. Ezt - vagy ennek egy igen jelentős részét - szokta az állam úgynevezett „önhikis” támogatásként az év vége felé odaadni a településnek, és oda is adta rendre mindaddig, amíg hithű fideszes volt a város vezetője. Csakhogy a salgótarjániak keze tavaly ősszel megbicsaklott, valami rejtélyes oknál fogva rossz helyre húzogatták az ikszeket, mígnem végül szocialistát juttattak a polgármesteri székbe. Most aztán megnézhetik magukat. Rendes demokráciákban bizonyára létezik egy táblázat, egy szorzó, s amikor mindannyiunk közös pénzéből, a költségvetésből visszaosztanak, ezt használva, így a szikár tények alapján döntenek. A többől arányosan több, a kevesebből arányosan kevesebb jut mindenkinek. Mármint: mindenkinek. A mi demokráciánkban a mi pénzünket, egyfajta hűbéri viszonyrendszert fenntartva, a sajátjaként kezeli, jutalmazásra és büntetésre használja a mi kormányunk. Nagy eséllyel mi ellenünk. Kénye-kedve szerint.