Népszabadság, 2015. augusztus (73. évfolyam, 179-203. szám)

2015-08-22 / 196. szám

io­r Fórum Kommentek a Nolon Erdő Péter igaza revify: A katolikusok egyházá­nak, de mindegyik Krisztusban hívő közösségnek elemi köteles­sége, hogy segítsen a nyomorul­takon. A MigSzol vonult fel a pestieknél, az államhatáron az állami szervek állnak a kerítés­sel, csak a második vonalba en­gedik a segélyszervezeteket, így például a Vöröskereszt is csak jelenthet. Rólunk, plébánosokról pedig tessék „leszállni”, a plébá­niai karitászcsoportjaink teszik, ami erejükből telik. Az 1945-től folyamatosan kifosztott egyhá­zak - az összes - nem kaptak „háttérvagyont”, hogy ellássák maradéktalanul feladataikat. Balogi: Ferenc pápa kikövezte Erdő Péter számára az ehhez a beszédhez vezető utat. Ember akar lenni az embertelenségben. Sikerül is neki, szerintem hitele­sen. Ülő Bika: Ha valaki figyeli Erdő Péter megnyilatkozásait, akkor nem újdonság, hogy számtalan kérdésben nagyon másként gon­dolkodik, mint a miniszterelnök. Ugyanis nem egy súlycsoport­ban vannak! A bíboros sok nyelven beszé­lő, nagyon képzett pap-tudós, aki egy olyan hazai egyház élén áll, amelynél nemzetközibb szer­vezetet nehéz lenne mondani... Amit hiányolok tőle, az az oltal­mat keresőket segítő aktívabb egyházi cselekvés. Ez lehet, hogy a nála konzervatívabb kléruson múlik, nem tudom. Visaton: Jó ötlet ez a bűncse­lekmény meg a börtön. A bíró­ságok amúgy is alulfoglalkozta­­tottak, a börtönökben meg olyan kevesen vannak, hogy a rabok szenvednek a magánytól. Napi ezervalahányszáz illegális határátlépő, az heti nyolcezer, havi huszonnégyezer... Fog ez menni, fiúk! Pesti: ...A Fidesz is gazember volt, persze, de egyelőre ők tud­nak bármit is állítani, amit az emberek valamilyen szinten el­hisznek, tessék, ellenzék, az állí­tások terén lenyomni a Fideszt! Például a bevándorlásnál a Fi­desz azt mondta, „kerítés”. Az el­lenzék erre nem azt mondta, hogy legyen egyik esetben mondjuk „lövészárok”, második esetben mondjuk „diadalkapu vi­rágcsokrokkal”, hanem SEMMIT nem mond. Határvadászok vigyázzák a kerítést NÉPSZABADSÁG 2015. augusztus 22., szombat Az „első kérdések” egykor és ma Tőkés Rudolf professor emeritus, University of Connecticut E gy tanárembernek diák­jai vizsgáztatása nemcsak kötelessége, hanem szak­mai kihívás is. A nyolcva­nas években eszembe ju­tott egy másféle vizsgale­hetőség, melyben jómagam mint jó szándékú szemlélő rákérdeztem a magukat politológusoknak vélő magyar kollégák, főleg a reform­szocialisták tanulmányaira és vi­takultúrájára. A „vizsgakérdései­met” egy tanulmányban foglaltam össze, mely Politikatudomány Ma­gyarországon az 1980-as években: Eszmék és ellentmondások cím­mel jelent meg a Bibó István Szak­­kollégium fiatal jogászai által szer­kesztett Századvég 1988/6-7. szá­mában. A tanulmány a politikatudo­mány „első kérdéseire” keresett vá­laszokat: „ki kormányoz?”, „kinek a nevében?”, „kik járnak jól?” és „kik őrködnek az őrök felett?” Az akkori politikai realitások fi­gyelembevételével az effajta kérdé­sek megválaszolhatatlanok voltak. Másrészt a „létező szocializmus” magyar változatának egyre égetőbb gazdasági, politikai és társadalmi problémái valamiféle választ vár­tak mind a rezsimtől, mind a köz­­ügyekkel foglalkozó értelmiségtől. Egyfajta légüres tér jött létre, mely­ben az érdekelt felek, a politikailag tolerált vitakultúra írott és íratlan szabályainak figyelembevételével mondhatták a magukét. A tisztelt olvasó megértését kér­ve engedtessék meg itt nekem, hogy a korabeli reformvitákról szóló gon­dolataimat felidézzem. „A reformpárti értelmiség egyez­kedése a kényelmetlen valósággal sokféle formát ölt. Talán nem ér­tékeljük túl az írott szó jelentősé­gét, de a külső megfigyelő számá­ra a reformpárti társadalomtudó­sok ambivalens viszonya a hata­lomhoz és a reformértelmiségiek elidegenedése a társadalmi hierar­chia alacsonyabb fokain elhelyez­kedő »néptől« a legszembetűnőbb módon abban nyilvánul meg, aho­gyan élnek és visszaélnek a magyar nyelvvel mint kommunikációs esz­közzel. A reformjavaslatoknak arra »az új nyelvére« gondolunk, amel­­­lyel ezek a tömegtájékoztatásban, tudományos írásokban és az értel­miség közötti hétköznapi beszélge­tésekben megfogalmazódnak. Hogy a legelején kezdjük­ azt a politikai folyamatot, amely az 1968 utáni új gazdaságirányítási rend­szerhez vezetett, »mechanizmus­nak« nevezik; a külső gazdasá­gi környezetnek Magyarországot érintő hatásait a »begyűrűzés« ki­fejezéssel illetik; a sokak által osz­tott, de nem artikulált nézetek ös­­­szessége a »tudati mélyáramlat«; »reformkonformnak« nevezik a kinyilvánított reformcélokkal össz­hangban levő nézeteket; a »tézis­veszély« kifejezéssel jelölik a néze­tek megmerevedésének veszélyét; a közvetlen adminisztratív gyám­kodás a »kézi vezérlés«; az állami intézkedésekre való reagálást ter­mészetesen »visszacsatolási rend­szernek« nevezik; az eliten belüli zárt ajtók mögött folytatott őszinte hangvételű viták jelentenék a »fe­hér asztal melletti demokráciát«; aki rossz úton indul el, az »mellék­­vágányra« kerül; ha csak nem kerül »csapdába«; ezt a csapdát azonban elkerülheti az egyén, ha »alkalma­zásorientált társadalmi tudására« támaszkodik. Ha ez nem sikerül, »patthelyzet« alakulhat ki, amely­ből a »funkciózavar« kiküszöbölé­se útján lehet kikerülni, vagy ha az A későbbiek során sokan kö­zülük mint a Harmadik Köz­társaság politikai osztályá­nak haszonélvezői megkísér­lik újraírni a „daliás idők” történetét. Ez nem reális: egyén a »molekuláris transzformiz­­must« választja. És ha már ez sem segít, az egyén bármikor csatlakoz­hat a »társadalomhoz, mint nyílt és puha nagyrendszerhez«, és örömét lelheti a »paradigmamámorban«.” A fenti kifejezések a korabeli re­formirodalomból, pontosabban re­formszocialista irodalomból szár­maztak. Nem csoda, hogy az átlag­ember számára ez az értelmiségi tolvajnyelv pontosan annyit jelen­tett, mint például az 1989-es nem­zeti kerekasztal zárt ajtók mögött lezajlott alkudozási folyamatai - azaz semmit. A reformszocialisták, Bihari Mi­hály elegáns fogalmazásában, „ket­tős kötődésű hősök” voltak. Egyér­telmű, hogy a nagy port felvert For­dulat és reform című pamflet nem radikális politikai, gazdasági és tár­sadalmi átalakulásról, hanem a lé­tező, noha roskadozó szocializmus megreformálásáról szólt. Termé­szetesen szó sem esett a tabutémák­ról, a szovjet megszállásról, a Varsói Szerződésről, Kádár személyéről - nem is szólva az „utca” s pláne az ipari munkások mozgósításáról. A reformviták résztvevői, Gom­bár Csaba frappáns kifejezésével, a „velleitásuk” rabjai voltak. A csődöt mondott „létező” és az esetleges ka­pitalista piacgazdaság Szküllája és Kharübdisze közötti szocialista ér­telmiségi tudathasadásnak nagyjá­ból az lett a vége, hogy a szocialista utóvédharcosok, köztük Nyers Re­zső, a német szociális piacgazda­ságban látták a kiutat. Másrészt a dologhoz sokkal jobban értő szoci­alista jogász-technokraták az alkot­mánybírósági modellel együtt im­portált német jogállamtól­ várták a megoldást. Míg a szocialista piac­­gazdaság blöffjét elnyelte az önpri­vatizáció mocsara, az importált al­kotmánybírósági modell „bejött” a továbbszolgáló jogásztársadalom, az obsitos három­ hármasok és a közigazgatási bürokrácia nagyobb dicsőségére. A reformszocialisták teljesítmé­nyét megilleti a jóhiszeműség vé­lelme. Mindnyájan a kádári me­­ritokrácia árvái voltak, akik a re­zsim egyetemein tanulták mes­terségüket. Lehet őket „nemzedé­ki lázadóknak” is hívni, akik nem bíztak sem az istenadtában, sem a pártoligarchiában. Mint értelmi­ségiek baloldaliak voltak, és cso­da, hogy évtizedes „tudszocos” fél­­reoktatásuk után meg képesek vol­tak alternatív megoldásokat keres­ni. Másrészt az is igaz, hogy élet­stílus szempontjából nem leendő forradalmárok, hanem - hasonló­an a népiekhez és a „demokratikus ellenzékhez” - óvatos duhaj nyárs­polgárok voltak. A későbbiek so­rán sokan közülük mint a Harma­dik Köztársaság politikai osztályá­nak haszonélvezői megkísérlik új­raírni a „daliás idők” történetét. Ez nem reális, mert a politika akkori és mai „első kérdéseire” adott vála­szok nem az önigazoló veteránok­tól, hanem a független, tényfeltá­ró fiatal történész- és politológus­nemzedéktől várható. MARABU RAJZA Egon Bahr emlékére Kovács László, az MSZP korábbi elnöke C­sütörtökön hajnalban, 93 éves korában örökre eltá­vozott a Willy Brandt ne­vével fémjelzett német keleti politika egyik meg­határozó személyisége, a Kelet és a Nyugat közötti két évti­zedes hidegháború után, a hetvenes években kibontakozott enyhülési fo­lyamat építőmestere, a Német Szo­ciáldemokrata Párt (SPD) nagy te­kintélyű politikusa, Egon Bahr. Még gyermek volt, amikor Hitler megszerezte a hatalmat. Fiatal korá­ban megtapasztalta, hogy mit jelent a náci ideológia és a diktatúra. Ka­tonaként élte át a második világhá­ború borzalmait. A háború után új­ságíróként kezdett dolgozni, 1956- ban lépett be az SPD-be. 1960-ban lett Nyugat-Berlin főpolgármes­terének, a későbbi kancellárnak, Willy Brandtnak a közvetlen mun­katársa, szóvivője. 1961 augusztu­sában közelről látta annak a berlini falnak a felépítését, amely évtizede­kig Németország és Európa megosz­tásának jelképe volt. Ezek a tapasz­talatok tették a béke, a demokrácia, a párbeszéd, az együttműködés hí­vévé és építőjévé. Államtitkárként dolgozott a kancellári hivatalban, majd államminiszterként a külügy­minisztériumban. Nagy szerepe volt Nyugat-Németország Szovjetunió­hoz, Lengyelországhoz, az NDK- hoz és Csehszlovákiához fűződő vi­szonyának rendezésében. Egyike volt azoknak a német szo­ciáldemokrata politikusoknak, akik a 70-es években már rendszeresen ellátogattak Budapestre. Én 1975 ta­vaszától dolgoztam az MSZMP KB Berecz János vezette külügyi osztá­lyán, feladatom a nyugati szociál­demokrata pártokkal való kapcso­latépítés volt, így Berecz Jánossal és Horn Gyulával együtt alkalmam volt többször is megbeszélést foly­tatni Egon Bahrral. 1986-tól kül­ügyminiszter-helyettesként, majd külügyi államtitkárként is többször találkoztam vele nemzetközi konfe­renciákon, amelyeken mint tekinté­lyes biztonságpolitikai szakértő vett részt. Örömmel tapasztaltam, hogy nagy figyelemmel kísérte és elisme­rően méltatta a magyar külpoliti­kának a nyolcvanas években lépés­ről lépésre végrehajtott nyugati nyi­tását. Legendás volt az elemzőkész­sége, és közismert volt a humora. Nemcsak értette a tréfát, de szeret­te is. Akkor is, ha róla szólt. Bonni irodájában láttam azt a karikatúrát, amely jellegzetes arcvonásait túlraj­zolva trópusi madárként, marabu­ként ábrázolta őt. Egon Bahr látogatásai, a vele folytatott beszélgetések is hozzájá­rultak ahhoz, hogy az MSZMP re­former gondolkodású politikusai alaposabban megismerjék a szociál­demokrata politikát. Ő segített a kapcsolatépítésben más nyugati szociáldemokrata pártok irányában is, így közvetett szerepe volt abban, hogy 1989 októberében, az MSZMP kongresszusán a reformerek új párt, az MSZP létrehozása mellett dön­töttek, és egyúttal kértük az új párt felvételét a Szocialista Internacioná­­léba. Ezt alapos vizsgálat után 1992- ben megfigyelői státuszban, majd 1995-ben teljes jogú tagként el is nyertük. 2012-ben, az SPD kongresszusán találkoztam utoljára Egon Bahrral. Láttam, hogy népszerűsége az évek múlásával sem változott. A szüne­tekben, valahányszor kiment a fo­lyosóra, azonnal tucatnyi televízió­stáb vette körül, és faggatta. Örül­tem, hogy megismert, hogy vissza­idézte sok évvel korábbi találkozóin­kat. Örültem, hogy elmondhattam, milyen sokat köszönhetünk neki, az ő tanácsainak, támogatásának. Ha­lála nekünk, magyar szocialistáknak is nagy veszteség. A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.

Next