Népszabadság, 2015. augusztus (73. évfolyam, 179-203. szám)
2015-08-22 / 196. szám
ior Fórum Kommentek a Nolon Erdő Péter igaza revify: A katolikusok egyházának, de mindegyik Krisztusban hívő közösségnek elemi kötelessége, hogy segítsen a nyomorultakon. A MigSzol vonult fel a pestieknél, az államhatáron az állami szervek állnak a kerítéssel, csak a második vonalba engedik a segélyszervezeteket, így például a Vöröskereszt is csak jelenthet. Rólunk, plébánosokról pedig tessék „leszállni”, a plébániai karitászcsoportjaink teszik, ami erejükből telik. Az 1945-től folyamatosan kifosztott egyházak - az összes - nem kaptak „háttérvagyont”, hogy ellássák maradéktalanul feladataikat. Balogi: Ferenc pápa kikövezte Erdő Péter számára az ehhez a beszédhez vezető utat. Ember akar lenni az embertelenségben. Sikerül is neki, szerintem hitelesen. Ülő Bika: Ha valaki figyeli Erdő Péter megnyilatkozásait, akkor nem újdonság, hogy számtalan kérdésben nagyon másként gondolkodik, mint a miniszterelnök. Ugyanis nem egy súlycsoportban vannak! A bíboros sok nyelven beszélő, nagyon képzett pap-tudós, aki egy olyan hazai egyház élén áll, amelynél nemzetközibb szervezetet nehéz lenne mondani... Amit hiányolok tőle, az az oltalmat keresőket segítő aktívabb egyházi cselekvés. Ez lehet, hogy a nála konzervatívabb kléruson múlik, nem tudom. Visaton: Jó ötlet ez a bűncselekmény meg a börtön. A bíróságok amúgy is alulfoglalkoztatottak, a börtönökben meg olyan kevesen vannak, hogy a rabok szenvednek a magánytól. Napi ezervalahányszáz illegális határátlépő, az heti nyolcezer, havi huszonnégyezer... Fog ez menni, fiúk! Pesti: ...A Fidesz is gazember volt, persze, de egyelőre ők tudnak bármit is állítani, amit az emberek valamilyen szinten elhisznek, tessék, ellenzék, az állítások terén lenyomni a Fideszt! Például a bevándorlásnál a Fidesz azt mondta, „kerítés”. Az ellenzék erre nem azt mondta, hogy legyen egyik esetben mondjuk „lövészárok”, második esetben mondjuk „diadalkapu virágcsokrokkal”, hanem SEMMIT nem mond. Határvadászok vigyázzák a kerítést NÉPSZABADSÁG 2015. augusztus 22., szombat Az „első kérdések” egykor és ma Tőkés Rudolf professor emeritus, University of Connecticut E gy tanárembernek diákjai vizsgáztatása nemcsak kötelessége, hanem szakmai kihívás is. A nyolcvanas években eszembe jutott egy másféle vizsgalehetőség, melyben jómagam mint jó szándékú szemlélő rákérdeztem a magukat politológusoknak vélő magyar kollégák, főleg a reformszocialisták tanulmányaira és vitakultúrájára. A „vizsgakérdéseimet” egy tanulmányban foglaltam össze, mely Politikatudomány Magyarországon az 1980-as években: Eszmék és ellentmondások címmel jelent meg a Bibó István Szakkollégium fiatal jogászai által szerkesztett Századvég 1988/6-7. számában. A tanulmány a politikatudomány „első kérdéseire” keresett válaszokat: „ki kormányoz?”, „kinek a nevében?”, „kik járnak jól?” és „kik őrködnek az őrök felett?” Az akkori politikai realitások figyelembevételével az effajta kérdések megválaszolhatatlanok voltak. Másrészt a „létező szocializmus” magyar változatának egyre égetőbb gazdasági, politikai és társadalmi problémái valamiféle választ vártak mind a rezsimtől, mind a közügyekkel foglalkozó értelmiségtől. Egyfajta légüres tér jött létre, melyben az érdekelt felek, a politikailag tolerált vitakultúra írott és íratlan szabályainak figyelembevételével mondhatták a magukét. A tisztelt olvasó megértését kérve engedtessék meg itt nekem, hogy a korabeli reformvitákról szóló gondolataimat felidézzem. „A reformpárti értelmiség egyezkedése a kényelmetlen valósággal sokféle formát ölt. Talán nem értékeljük túl az írott szó jelentőségét, de a külső megfigyelő számára a reformpárti társadalomtudósok ambivalens viszonya a hatalomhoz és a reformértelmiségiek elidegenedése a társadalmi hierarchia alacsonyabb fokain elhelyezkedő »néptől« a legszembetűnőbb módon abban nyilvánul meg, ahogyan élnek és visszaélnek a magyar nyelvvel mint kommunikációs eszközzel. A reformjavaslatoknak arra »az új nyelvére« gondolunk, amellyel ezek a tömegtájékoztatásban, tudományos írásokban és az értelmiség közötti hétköznapi beszélgetésekben megfogalmazódnak. Hogy a legelején kezdjük azt a politikai folyamatot, amely az 1968 utáni új gazdaságirányítási rendszerhez vezetett, »mechanizmusnak« nevezik; a külső gazdasági környezetnek Magyarországot érintő hatásait a »begyűrűzés« kifejezéssel illetik; a sokak által osztott, de nem artikulált nézetek összessége a »tudati mélyáramlat«; »reformkonformnak« nevezik a kinyilvánított reformcélokkal összhangban levő nézeteket; a »tézisveszély« kifejezéssel jelölik a nézetek megmerevedésének veszélyét; a közvetlen adminisztratív gyámkodás a »kézi vezérlés«; az állami intézkedésekre való reagálást természetesen »visszacsatolási rendszernek« nevezik; az eliten belüli zárt ajtók mögött folytatott őszinte hangvételű viták jelentenék a »fehér asztal melletti demokráciát«; aki rossz úton indul el, az »mellékvágányra« kerül; ha csak nem kerül »csapdába«; ezt a csapdát azonban elkerülheti az egyén, ha »alkalmazásorientált társadalmi tudására« támaszkodik. Ha ez nem sikerül, »patthelyzet« alakulhat ki, amelyből a »funkciózavar« kiküszöbölése útján lehet kikerülni, vagy ha az A későbbiek során sokan közülük mint a Harmadik Köztársaság politikai osztályának haszonélvezői megkísérlik újraírni a „daliás idők” történetét. Ez nem reális: egyén a »molekuláris transzformizmust« választja. És ha már ez sem segít, az egyén bármikor csatlakozhat a »társadalomhoz, mint nyílt és puha nagyrendszerhez«, és örömét lelheti a »paradigmamámorban«.” A fenti kifejezések a korabeli reformirodalomból, pontosabban reformszocialista irodalomból származtak. Nem csoda, hogy az átlagember számára ez az értelmiségi tolvajnyelv pontosan annyit jelentett, mint például az 1989-es nemzeti kerekasztal zárt ajtók mögött lezajlott alkudozási folyamatai - azaz semmit. A reformszocialisták, Bihari Mihály elegáns fogalmazásában, „kettős kötődésű hősök” voltak. Egyértelmű, hogy a nagy port felvert Fordulat és reform című pamflet nem radikális politikai, gazdasági és társadalmi átalakulásról, hanem a létező, noha roskadozó szocializmus megreformálásáról szólt. Természetesen szó sem esett a tabutémákról, a szovjet megszállásról, a Varsói Szerződésről, Kádár személyéről - nem is szólva az „utca” s pláne az ipari munkások mozgósításáról. A reformviták résztvevői, Gombár Csaba frappáns kifejezésével, a „velleitásuk” rabjai voltak. A csődöt mondott „létező” és az esetleges kapitalista piacgazdaság Szküllája és Kharübdisze közötti szocialista értelmiségi tudathasadásnak nagyjából az lett a vége, hogy a szocialista utóvédharcosok, köztük Nyers Rezső, a német szociális piacgazdaságban látták a kiutat. Másrészt a dologhoz sokkal jobban értő szocialista jogász-technokraták az alkotmánybírósági modellel együtt importált német jogállamtól várták a megoldást. Míg a szocialista piacgazdaság blöffjét elnyelte az önprivatizáció mocsara, az importált alkotmánybírósági modell „bejött” a továbbszolgáló jogásztársadalom, az obsitos három hármasok és a közigazgatási bürokrácia nagyobb dicsőségére. A reformszocialisták teljesítményét megilleti a jóhiszeműség vélelme. Mindnyájan a kádári meritokrácia árvái voltak, akik a rezsim egyetemein tanulták mesterségüket. Lehet őket „nemzedéki lázadóknak” is hívni, akik nem bíztak sem az istenadtában, sem a pártoligarchiában. Mint értelmiségiek baloldaliak voltak, és csoda, hogy évtizedes „tudszocos” félreoktatásuk után meg képesek voltak alternatív megoldásokat keresni. Másrészt az is igaz, hogy életstílus szempontjából nem leendő forradalmárok, hanem - hasonlóan a népiekhez és a „demokratikus ellenzékhez” - óvatos duhaj nyárspolgárok voltak. A későbbiek során sokan közülük mint a Harmadik Köztársaság politikai osztályának haszonélvezői megkísérlik újraírni a „daliás idők” történetét. Ez nem reális, mert a politika akkori és mai „első kérdéseire” adott válaszok nem az önigazoló veteránoktól, hanem a független, tényfeltáró fiatal történész- és politológusnemzedéktől várható. MARABU RAJZA Egon Bahr emlékére Kovács László, az MSZP korábbi elnöke Csütörtökön hajnalban, 93 éves korában örökre eltávozott a Willy Brandt nevével fémjelzett német keleti politika egyik meghatározó személyisége, a Kelet és a Nyugat közötti két évtizedes hidegháború után, a hetvenes években kibontakozott enyhülési folyamat építőmestere, a Német Szociáldemokrata Párt (SPD) nagy tekintélyű politikusa, Egon Bahr. Még gyermek volt, amikor Hitler megszerezte a hatalmat. Fiatal korában megtapasztalta, hogy mit jelent a náci ideológia és a diktatúra. Katonaként élte át a második világháború borzalmait. A háború után újságíróként kezdett dolgozni, 1956- ban lépett be az SPD-be. 1960-ban lett Nyugat-Berlin főpolgármesterének, a későbbi kancellárnak, Willy Brandtnak a közvetlen munkatársa, szóvivője. 1961 augusztusában közelről látta annak a berlini falnak a felépítését, amely évtizedekig Németország és Európa megosztásának jelképe volt. Ezek a tapasztalatok tették a béke, a demokrácia, a párbeszéd, az együttműködés hívévé és építőjévé. Államtitkárként dolgozott a kancellári hivatalban, majd államminiszterként a külügyminisztériumban. Nagy szerepe volt Nyugat-Németország Szovjetunióhoz, Lengyelországhoz, az NDK- hoz és Csehszlovákiához fűződő viszonyának rendezésében. Egyike volt azoknak a német szociáldemokrata politikusoknak, akik a 70-es években már rendszeresen ellátogattak Budapestre. Én 1975 tavaszától dolgoztam az MSZMP KB Berecz János vezette külügyi osztályán, feladatom a nyugati szociáldemokrata pártokkal való kapcsolatépítés volt, így Berecz Jánossal és Horn Gyulával együtt alkalmam volt többször is megbeszélést folytatni Egon Bahrral. 1986-tól külügyminiszter-helyettesként, majd külügyi államtitkárként is többször találkoztam vele nemzetközi konferenciákon, amelyeken mint tekintélyes biztonságpolitikai szakértő vett részt. Örömmel tapasztaltam, hogy nagy figyelemmel kísérte és elismerően méltatta a magyar külpolitikának a nyolcvanas években lépésről lépésre végrehajtott nyugati nyitását. Legendás volt az elemzőkészsége, és közismert volt a humora. Nemcsak értette a tréfát, de szerette is. Akkor is, ha róla szólt. Bonni irodájában láttam azt a karikatúrát, amely jellegzetes arcvonásait túlrajzolva trópusi madárként, marabuként ábrázolta őt. Egon Bahr látogatásai, a vele folytatott beszélgetések is hozzájárultak ahhoz, hogy az MSZMP reformer gondolkodású politikusai alaposabban megismerjék a szociáldemokrata politikát. Ő segített a kapcsolatépítésben más nyugati szociáldemokrata pártok irányában is, így közvetett szerepe volt abban, hogy 1989 októberében, az MSZMP kongresszusán a reformerek új párt, az MSZP létrehozása mellett döntöttek, és egyúttal kértük az új párt felvételét a Szocialista Internacionáléba. Ezt alapos vizsgálat után 1992- ben megfigyelői státuszban, majd 1995-ben teljes jogú tagként el is nyertük. 2012-ben, az SPD kongresszusán találkoztam utoljára Egon Bahrral. Láttam, hogy népszerűsége az évek múlásával sem változott. A szünetekben, valahányszor kiment a folyosóra, azonnal tucatnyi televízióstáb vette körül, és faggatta. Örültem, hogy megismert, hogy visszaidézte sok évvel korábbi találkozóinkat. Örültem, hogy elmondhattam, milyen sokat köszönhetünk neki, az ő tanácsainak, támogatásának. Halála nekünk, magyar szocialistáknak is nagy veszteség. A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.