Népszabadság, 2016. március (74. évfolyam, 51-75. szám)
2016-03-12 / 61. szám
NÉPSZABADSÁG 2016. március 12., szombat 14 hétvége KÖNYV Megörökölt kincseink N. KÓSA JUDIT Érettségi táján vagy egy húzósabb szigorlatkor persze nem így tűnt, de ma már néha elgondolkodom azon, milyen elképesztően keveset tudunk „a történelemről”. Hiszen mindazok a népek, amelyeket jobb híján ilyen-olyan kultúra néven emlegetünk, és annyit tudunk róluk, hogy miféle mintával ékesítették a kerámiáikat és hogyan temetkeztek, meglehet, ugyanolyan eseménydús történelemmel bírtak, mint mi magunk; esetleg velünk vetekedően hosszú időt töltöttek itt, a Kárpát-medencében. Könnyen lehet csak épp fogalmunk sincs róla. Mert nem írtak. Háromszázötvenezer év. A vértesszőlősi Samutól számítva ennyi ideje él ember a mai Magyarország területén, és ebből nagyjából az utóbbi kétezer évről állnak rendelkezésre írott források is. Hogy a dolog ijesztő, az még enyhe kifejezés, különösen, hogy mindaz, amit erről a sok tízezer évről megtudhatunk, merőben esetleges. Hiszen ezt az irdatlanul hosszú időt a hajdani emberek mindennapjairól vallani képes tárgyak zöme sem élte túl a földben: elenyészett a bőr, a fa, a textil. Megmaradt a cserép és a fém, no meg a kínzó kérdés: ez mégis mi? És mire használták? A több száz régészeti kiállításon, amelyet életemben végignéztem, nemegyszer vigyorogtam a tárlók előtt. Termékenységi bálvány, istenszobor, oltár... olvasható gyakran a tárgycédulákon, és ezt a látogató hiszi is meg nem is. Mert amit lát, az akár valami súlyosan mindennapi holmi is lehet, szövőszék nehezéke vagy zsebtűzhely - de írásbeliség híján ezek a népek nem hagyták ránk a hétköznapjaikat megjelenítő információkat. A régészet feladata éppen ezért felmérhetetlenül nagy: a földben megőrződött tárgyegyüttesek és a hajdani élet körülményeinek feltárásával a lehető legtöbb információval kell szolgálnia „a történelemről”, egyúttal olyasmiről is meg kell próbálnia tudást szerezni, aminek kézzelfogható nyoma nem maradt. Nem véletlen, hogy az utóbbi évtizedekben nagy szerephez jutott a rekonstrukcióra és kipróbálásra építő kísérleti régészet. A klasszikus múzeumokban azonban a szakócáknak, bronzbaltáknak, kerámiabombároknak, kardoknak, fibuláknak és tarsolylemezeknek van helyük, azoknak a tárgyaknak, amelyek sok száz vagy sok ezer évvel élték túl hajdani gazdáikat. És ezek ott is vannak, némelyik száz-kétszáz éve várja a látogatókat. De együtt mindent, az utóbbi pár tízezer év tárgyi lenyomatának teljességét eleddig senki sem foghatta a kezébe. Ez a helyzet bosszantotta szerfölött a fiatal grafikust, Vágó Ádámot, aki végül úgy döntött: ha nem létezik olyan könyv, amely végigvenné a Kárpát-medence lelőhelyeiről előkerült legfontosabb tárgyakat, hiánypótlásul ő maga tető alá hoz egy ilyen kiadványt. A végeredmény pedig elképesztően impozáns A harmincezer éves istállóskői csontfurulyától az éppen 1896-ban Tiszabezdéden megtalált, honfoglaláskori tarsolylemezig mutatnak be mindent. lett. Megemelni is nehéz a szépséges kiállítású, súlyos albumot, amelyben a harmincezer éves istállós kői csontfurulyától az éppen 1896-ban Tiszabezdéden megtalált, honfoglaláskori tarsolylemezig mutatnak be mindent, ami az őskőkortól a magyarság megérkezéséig ezen a tájon történt. Pontosabban, hogy kiinduló dilemmánkhoz visszatérjünk, amit a történésekről a tárgyak fényében tudunk. Ezt a tudást Vágó Ádám 1500-nál is több tárgyfotója mellett a különböző korszakok avatott régész szakértői osztják meg az olvasókkal egy-egy rövid tanulmány és a tárgyakhoz fűzött magyarázatok formájában. Tájékozódhatunk a kutatástörténetről, a tárgyértelmezések terén kibontakozott vitákról, a kurrens elméletekről - például hogy nem valamiféle ellenség elől, hanem szándékosan, egyfajta áldozatfelajánlásként rejtették el eleink a szokatlanul gyakran felbukkanó „kincseket” -, és még azt is megtudhatjuk, mi a szakóca. (A pattintott kőszerszám nevét maga Herman Ottó adta, aki a balatoni halászok jégvágásra használt, súlyos eszközéről vette kölcsön ezt a szót.) Igazi kincsestár ez a könyv, olyan érzés lapozgatni, mint amikor egy értékes tárgyaktól csillogó múzeumban forgolódik az ember. Némelyik darab ismerős a tankönyvekből - mint az ember alakú urnák vagy a temetőkben fellelt kis kocsimodellek -, mások az újságok lapjairól - hiszen helyet kapott itt a Seusokincs is -, de bőven akad olyasmi, amire újdonságként csodálkozik rá az ember: mondjuk a hajdúböszörményi bronzsisak vagy a kelták elképesztő finomságú üveg ékszerei. Ha marad is bennünk hiányérzet a könyv végére jutva, az semmiképp sem a tárgyak kínálatából vagy a könyv kivitelezéséből fakad (különösen szellemes például, hogy egyes daraboknál ábra szemlélteti az eredetinek az emberhez viszonyított méretét), hanem legfeljebb a kitekintés hiányából. Talán még elfért volna pár térkép, hogy az egyes lelőhelyeket szemléltesse áttekintően, és az évezredek labirintusában tévelygő olvasót egy olyan idővonal is segítette volna, amelyről leolvashatja, „mindeközben” mi történt mondjuk az ókori Keleten vagy Kínában. VÁGÓ ÁDÁM: A Kárpát-medence ősi kincsei -A kőkortól é honfoglalásig Magyar Nemzeti Múzeum, Kossuth Kiadó, 2015, 528 oldal, 13 900 forint Rabjai a Zöldnek RÉVÉSZ SÁNDOR A tartalomjegyzékben is sok a hős, de a könyvben még sokkal több. Ennél tágabban már nem is lehetne értelmezni a környezetért, természetért és mindenféle nagy és kicsi, szép és ronda élőlényért síkraszálló zöld hősök fogalmát. De ez így jó. Időben, térben, szellemiségben hatalmas területeket járunk be, bámulatos emberi és állati lények tömegével ismerkedünk meg, s eközben természettudományos műveletlenségünkhöz igazított, jól fogható keretes betétekben megvilágosodnak számunkra az ökológia alapfogalmai és bolygónk legsúlyosabb nyavalyái. Azon nem csodálkozunk, hogy mennyien vannak a nagyon fontos emberek, akikről eddig nagyon keveset hallottunk, de azon igen, mennyire nem ismertük a legjobb ismerőseinket sem. Goodallt, Durrellt, Attenborough-t, Schwarzeneggert, Cousteau kapitányt. Elénk lép: Wangari Maathai, aki faültetésre uszította egész Kenyát, és úgy összefonta a természet ügyét az emberi jogokéval, hogy hazaárulóként le is tartóztatták. Chico Mendez, aki írástudatlanul nőtt föl az esőerdők mélyén, s addig védte a Föld tüdejét, míg meg nem ölték, miként számos sorstársát. Julia Lorraine Hill, aki két évig élt 60 méter magasban egy mamutfenyő hatalmas ágai között Kaliforniában, amíg le nem mondtak ama fa és az erdő kiirtásáról. José Mujica, aki gerillaként kezdte, 14 börtönévvel folytatta, s addig barátkozott a börtönben a patkányokkal, míg nagy természetvédőként szabadult, s a világ legszegényebb elnöke lett a diktatúra utáni Uruguayban. Fernando Pereira, akit a Greenpeace hajójával együtt felrobbantott a francia titkosszolgálat. Dián Fossey, aki addig harcolt Kongóban és Ruandában az esztelen gorillamészárlás ellen orvvadászokkal, korrupt őrségekkel és hadseregekkel, míg meg nem ölték. Alex Pacheco, aki beépült a Silver Spring-i „kutatóintézetbe”, ahol iszonyatos körülmények között tartották és hihetetlen brutalitással kínozták a majmokat. A Sea Shepherd csapata, mely ártalmatlan festékkel fújta be a fókabébiket, hogy ne legyen érdemes élve megnyúzni őket. A fókavédőket a fókavédelmi törvény (!) megsértéséért letartóztatták, a fókavadászok pedig háborítatlanul mészárolták tovább a fókabébiket. Vannak könyvek, melyek megírásához csak abban van kellő szenvedély, akiben nincs kellő mérséklet. Ez is ilyen könyv. Folyamatosan ismétlődnek benne a leglaposabb civilizációkritikai közhelyek. A szerző nem mutat hajlandóságot többértékű történelmi folyamatok árnyalt megközelítéséhez, s ragaszkodik ahhoz, hogy az emberi és az állati lét ugyanaz a minőség, az emberi jog és az állati jog ugyanaz a jog. Végtelen naivitással még a bhutáni állami propagandának is bedől, s vigyázó szemeit Timpura veti. Ne vessük utána. ERDŐS LÁSZLÓ: Zöld hősök, Assisi Szent Ferenctől Arnold Schwarzeneggerig Cser Kiadó, 2016 264 oldal, 3995 forint Könyvjelek kötetbe szedve TRENCSÉNYI ZOLTÁN A rendszerváltás előtt egy magyar férfi átlagban tizenkét percet töltött könyvolvasással, az ezredfordulón már csak nyolcat, mostanában hozzávetőleg ötöt. És mindezt a hazai férfilakosság öt százaléka produkálja, szomorú adatok. Ma, tehát, amikor már az olvasás is afféle kedves, bolondos hobbinak - mintegy időpocsékolásnak - tűnik, igazán nem könnyű olyan emberekről beszélni, akiknek a könyv nem csupán célszerű vagy szórakoztató betű- és mondattár, hanem ráadásul szerethető, becses és személyes tárgy. Pedig most ilyen emberekről lesz szó. A könyvekkel ápolt meghitt viszonyaikat pedig egy kicsi, a könyveik kötéstáblájának belső oldalára ragasztott, művészi értékű, számukra készített, egyedi kisnyomtatvány jelzi: az ex libris. Az ex libris, más néven: könyvjegy - bár már korábban is létezett a főúri, egyházi és királyi könyvtárak becses darabjainak jelölésére - valójában a könyvnyomtatás elterjedése után lett igazán népszerű. Jókezű grafikusok (köztük Albrecht Dürer) készítették valamilyen sokszorosító eljárással, metszették fából vagy rézből, manapság leginkább linóleumba metszik, de készülhet nyomdai eljárással és számítógép segítségével is. A lényeg a személyesség, az egyediség. A napokban nyúlt egy ex libriseket bemutató kiállítás Ex libris és képkultúra címmel az Országos Széchényi Könyvtárban. A kiállítással azonos időben megjelent egy hasonló című kötet is, amelyben 1050 könyvjegy látható. Az albumot, miként az OSZK gyűjteményéből összeállított kiállítást is, Vasné Tóth Kornélia gondozta/szerkesztette. Ő egyébként nyelvész, művelődéstörténész, könyvtáros, szakkönyvíró, tudományos kutató, fő kutatási területe a XX-XXI. századi ex librisek világa. A nagyon szép kivitelű albumban csupán néhány eligazító oldal vezeti fel a közel három és fél száz oldalon, tematikus rendbe gyűjtött könyvjegyeket, melyek között egyebek mellett láthatók történelmi, képzőművészeti, mitológiai, néprajzi, vallási, irodalmi, a növény- és az állatvilággal kapcsolatos témák, címerábrázolások. Káprázatosan finom és teátrálisan túlzó alkotások, de láthatók vicces megfogalmazású képek is. Megtudhatjuk, hogy rendelkezett ex librisszel például Babits Mihály, Radnóti Miklós, Juhász Ferenc, Faludy György, Kodály Zoltán, Bajor Gizi, Károlyi Mihály, Horthy Miklós, Hofi Géza és Rodolfo is. Megismerhetjük híres emberek könyvjegyeit, és felismerhetünk a könyvjegyeken híres embereket. De amit elsősorban felismerhetünk, az nem más, mint a könyv, tágabban a kultúra tisztelete és szeretete. Egy olyan érzés és gondolkodásmód, amely mintha kiveszőfélben lenne, pedig nagyon jól jönne ebben a sprőd és zaklatott magyar valóságban. VASNÉ TÓTH KORNÉLIA: Ex libris és képkultúra (modern magyar ex librisek) Kossuth Kiadó, Országos Széchényi Könyvtár, 2016 350 oldal, 7990 forint