Munkás-Heti-Krónika, 1877 (5. évfolyam, 1–52. sz.)
1877-04-22 / 16. szám
16. szám. Egyes szám ára 5 kr. V. évfolyam ás Heti-Króni Társadalmi és gazdássat ne piac. A magyarországi munkások közlönye. Megjelen minden vasárnap. Szerkesztőség és kiadóhivatal: dob-utcza 67 sz., a hova minden pénzkirdetény intézendő. Kéziratok vissza nem küldetnek Hirdetmények : legolcsóbban gaamírtamak. Budapest, 1877. április 22-én. Előfizetési föltételek. az egész 1877-ik évre . 2 frt 40 kr. Félévre . 1 „ 20 „ Negyedévre .... „ 60 „ Egy hóra . . „ 20 „ Az előfizetési pénzek legolcsóbban 5 kros postautalvány mellett küldhetők be. Az ez évben, valamint a mult év utolsó felében megjelent számok még mindig teljesen kaphatók. Elvtársainkhoz! Mindazon elvtársak, kik F. év április 1-jétől kezdve lapjainkra folytonosan előfizetnek és a kiadását, nyugtája mellett havonta tz krajczárnyi segélyt nyújtanak azok fentartására és emelésére , három egymásután következő hónap lefolyta után a társkiadóságba és az ebből folyó jogokba részesítjük. A „Munkás-Neti-Krónika" és az,,Arbeiter-Wochen-Chronik" kiadói. Törvényhozásunk: „A nép szava isten szava!" Ezen frázist találjuk a feliratokon, falragaszokon, lobogókon stb. a képviselőválasztások alkalmával, midőn a köznép bizalmát az egyik vagy másik „honatyává" válni akaró elnyerni törekedik. El akarják hitetni ily alkalmakkor, hogy a nép szava ugyancsak egyforma hatalmas az úristen szavával, és mint ilyen adja bizalmát annak, aki érdekeit „képviselni" magát felajánlja; ahol azonban e szavak nem hathatnak, ott a megvásárolt „kortesek" teszik meg a többit. Ismerjük a választásoknál dívó eljárást, hogy legelsősorban a képviselő-jelölt mutatja be magát választóinak „programmbeszédjével", már oda tehetetlen szónok nem lép, mert ismernie kell a nép sebeit, és hogy mint volnának gyógyíthatók; elmondja a nagy politika folyását, az adó szabályozására hozandó eljárásokat; megígéri, miszerint ő nem fogja engedni, hogy a nép tovább is ily nagyon terheltessék, és hogy aztán a nemzet jóléte egy szép tavaszi kikelethez hasonlóan fog felvirulni, az ipar, kereskedelem és a mezőgazdaság fellendülend és egyáltalában oly törvények hatására fog törekedni, melyek az egész ország polgárait boldoggá fogják tenni. Második sorban a „kortesek" nagy temékenységet fejtenek ki, hogy az ő emberük legyen a győző, mert a kijelölt barátjukat egész odaadással ígérték támogatni, és szavukat minden áron be akarják váltani, akármilyen eszközzel járna is. — De mivel ritka eset, hogy egy választókerületben csak egy képviselő volna kijelölve, tehát ilyen módon folyik a másik táborban is a hévlángú működés. Vegyük például: az egyik „független szabadelvű", a másik „kormánypárti" jelölt, egyike a másikának hadat üzen, mert mindegyik győzni akar, a választók mind a kettőt meghallgatják és — tudja manó — majdnem mind a kettőnek igaza van. A jó választók igy vélekedve, bevárják a szaharcznak, vagy jobban mondva: a versenybeszédsnek tetőpontját, és akkor elhatározzák, hogy kire szavazzanak. No hát, a„szabadelvű" jelölt többet igér, ez válik a „derék hazafiuvá", ezt bízzák meg a választópolgárok a mandátummal és „kész" törvényhozóvá avattatik. Az országházban megjelenvén, egy pár hónapig tanulmányozza a házszabályokat, hogy magát kellőleg tájékozhassa, és azután hallgatja a tárgyalásokat, melyben a kvalifikáltabb képviselőtársai részt vesznek. Az előterjesztések áramlatában elmélyedve, a kormány hatalmas szavát félve, még mindig nem mer ama pályán felszólalni, amelyen választói előtt járt; ebbe beleunván, és elkezd kombinálni, várjon melyik klubba lépjen be, abba e, mely mindig „igent" vagy abba-e, mely mindig „nemet" szokott mondani. — Elfelejtvén küldetése czélját, melyre polgártársai felruházták; elfelejtvén ama igéretét zsinórmértékül megtartani, melyet választói előtt honfiúi becsületszavával ígért, és képzelvén „egy fecske nem tesz nyarat", megszűnt önálló gondolkozású és elhatározott ember lenni, tehetlen eszközzé fajul. E kis bevezetést eredetiségénél fogva munkástársaim tájékozása czéljából helyén találtam, most pedig át kívánok térni a törvényozásra, hogy milyen állapotban van és milyen állapotban kellene lennie. A legutóbbi országgyűlési tárgyalások gazdászati tekintetben szomorú tényekkel győzhették meg a magyar népet, hogy hívatlan kezek között forog közügye ; ha még soha, úgy most megtudtuk, hogy törvényhozásunkra a befolyásolás hatalma vérző sebeket ütött Magyarországra, és ha e módon tovább vezettetik a magyar állam döczögő szekere, oly pocsolyába, oly feneketlen gödörbe sülyed, hogy abból azt kihúzni ember még nem született. Tekintsük a a magyar bank és vámpolitikát, és azon megállapodásokat,melyek a két kormány közt létrejöttek, és kérdezzük önmagunkat, vájjon javul-e Magyarország ipara és kereskedelme? Bizony nem, mert az ebből eredhető haszon Ausztriára száll át, mi meg ott maradunk a hol voltunk, ha csak rosszabb helyzetbe nem jutunk , ezt azonban a jövő fogja megmutatni. Nézzünk tovább, és kutassuk a képviselők maguktartartását, mely csak elvárható volna, hogy meggyőződésükön alapul, midőn a kormány az adó felemelését csavaró gépezettel lép elő, mikor hol nyolcz, hol pedig tizennégy millióval kívánja a rendes adót felemeltetni. Ott elnémul a képviselő, elhitetik vele, hogy ezáltal az egyensúly létrehozható, a deficit csökkenni fog stb. Itt természetesen számolnia kellene a képviselőnek, várjon elbírja-e viselni a nép az újabb és ismét újabb adókat, — fontolóra kellene vennie, képes-e a nép, anélkül hogy utat-módot és alkalmat nekinyujtunk, jólétét eszközölni, az ily folyton növekedő terheket elviselni, s megfelel-e a természetes felfogásnak, egy népet olyas valamire kötelezni, melynek — sajnos tények mutatják — teljesen képtelen megfelelni. Fájdalom! ezt bölcs törvényhozásunk eddig tekintetbe nem vette, a képviselő a kormány javaslatai előtt megahajol, és néha-néha saját meggyőződése ellen ezt tennie már azon okból is czél-szerűnek találja, nehogy valami ellenszegülő rendbontónak tartassék. És ugyan ki tudja a köznép életi módját, sorsát, nyomorát és azon viszonyokat, melyek azt mindig közelebb juttatják örvényéhez? — Ki látja ama könyeket, melyeket egy szegény anya hullat, ha gyermekei kenyeret kérnek — és egy fillérnek sincs birtokában? — Ki hallja ama szegény munkás ember panaszát, ki kora reggeltől késő estig szorgalmasan dolgozva, fáradozik, és nem képes annyit sem munkája után megkeresni, hogy e nyomorult életetet áttenghesse; gyermekei éheznek, majdnem meztelen nyomorognak nedves pinczelakásán bezárva, mivel szégyenli magát nyomorát feltűnőleg mutatni. Ki törődik az életnek e legkeserűbb és legnyomorultabb árnyoldalával ? Ki fogadja ezt pártfogása alá? Ki nyújt ennek segélyt? Ki rántja azt vissza a végelnyomorodástól ? Ki teremt ennek jobb viszonyokat? Ki hallja ennek jajkiáltásait? A törvényhozó testület valóban nem! Ez lenne az állam kötelessége, ez a honatyák — ha valóban azok akarnának lenni — föladata a népet az elsülyedéstől, a nyomorban való kipusztulástól megmenteni; s ha a nép bizalmával felruházottnak hazudják magukat, tekintsék is kötelességüknek ennek érdekét képviselni és megóvni, hatalamas szavakban a nép kedvezőtlen állapotát állítják «. Tihp a kormány adó-