Népszava, 1883 (11. évfolyam, 1–52. sz.)
1883-10-14 / 41. szám
XI. évfolyam. 1883. Hirdetések jutányosan számittatnak. NÉPSZAVA TÁRSADALMI ÉS GAZDÁSZATI NÉPLAP. A MAGYARORSZÁGI ÁLTALÁNOS MUNKÁSPÁRT KÖZPONTI KÖZLÖNYE. Budapest, oktcooer 1ix.r 14-én. Megjelen minden vasárnap. Szerkesztőség és kiadóhivatal külső dab utesa 33. sz. Minden a lap szellemi részére vonatkozó közlemények, valamint hirdetések ide intézendők. 1d. szám. Előfizetés: Egész évre . . 2 frt. 40 kr. Fél évre . . . 1 „ 20 „ Negyedévre. . — „ 60 „ Egy hóra , „ — „ 20 „ Egyes példány ára 5 kr. Előfizetéseket minden postahivatal elfogad. A büntetések, ur. A két múlt heti számban szóllottunk a büntetések három neméről, most tehát még azoknak más három neméről, t. i. a polgári jogok s becsületvesztés büntetéséről, a pénzbeliekről, vagyis bírságokról és a száműzetésről fogunk szólani. A büntetés mind e három neme igen gyakorlati és egyszersmind igazságos is, föltévén azt, hogy igazságosan alkalmaztatik, valamint a szabadság vesztése is igazságos és gyakorlati. A polgári jogok vesztése mostani időben rendesen egyszerre történik a szabadságvesztés büntetésével és abban különbözik a becstelenségi büntetéstől, mely nálunk Magyarországban régibb időben bizonyos esetekben ki lett mondva, anélkül, hogy az a kit büntetés sulytott, egyúttal szabadságát is vesztette volna. Ily esetek voltak az úgynevezett álcrában, midőn valaki, hogy egy családnak vagyonában részesülhessen, ahhoz tartozónak adta ki magát, vagy a testvérség és rokonvér elárulása, helyesebben megtagadása, midőn valaki megtagadta testvéreit vagy fivérét, hogy maga bírhasson bizonyos vagyont, melyhez azoknak is volt joguk. Azonkívül még némelykor oly esetekben is, amelyekben a honárulást, felségsértést és lázítást nem lehetett egészen alkalmazni valakire, a törvény szerinti becstelenséget mondották ki. Ily eset fordult elő a harmincas években Pest megyében. Miután báró Wesselényi Miklóst, Kossuth Lajost, a pozsonyi országgyűlési ifjakat, a két Lovassyt, Lászlót és Ferenczet, Tormássy Jánost és Csapó Györgyöt elfogták, mert a szólás- és irásszabadsággal éltek, három pestmegyei táblabiró: gróf Ráday Gedeon, Patay József és Ágoston József ezeknek elfogatása és bebörtönöztetése törvénytelensége ellen fölszólaltak, rájuk a hűtlenségi és felségsértési bűnt nem foghatta az osztrák kormány s az akkori királyi tábla, mely legszolgalelkűbb volt és mindent megtett, amit Bécsből ráparancsoltak, az illetők ellen becstelenségi pert indított. Ez leginkább azért történt, mert attól tartott az udvar, hogy őket meg fogják követekül választani, ők majd az országgyűlésen annak sok borsot törnek orra alá. Utóbb azonban ezek a pörök, valamint több más hűtlenségi pörök is, jelesül 8 bars megyei szónok, a két Madarász, László 6. József, Újházi László és 41 zemplén megyei úr ellen is beszüntettek. Azon idő óta nálunk nem létezik becstelenségi büntetés. Egy híres franczia író igen helyesen mondja, hogy nem a büntetés, hanem a bűn az, amely becstelenít. De az emberek közt az ellenkező van elfogadva. Angliában pedig azt tartják, hogy minden büntetés, még a pénzbírság is becstelenít. A becstelenítési büntetések átalán véve egész Európában el vannak törölve és nem léteznek, ellenben létezik a polgári jogok, a czímek és nemesség elvesztése, mely lehet vagy ideiglenes, vagy élethossziglani, de soha sem terjesztetik ki a büntetendő családjára. Valamint az élethossziglani fogság, úgy az élethossziglani polgári jogoktól való megfosztás büntetését is igazságtalannak tartjuk, nincs ugyanis oly ember, kiről azt lehessen föltételezni, ha még oly nagy bűnt követett is el, hogy később meg ne javítsa magát, vagy egalább ezt ne tehesse, így tehát az államnak nem szabad őt úgy büntetni, hogy előtte a javulást kizárja. A becstelenítési büntetés helyes és igazságos, csak az csodálatos, hogy a törvényhozás arra nem gondolt, hogy azt egy bizonyos bűn ellen alkalmaztassa, amelynek indoka a becsület fogalmának ferde magyarázata, jelesül a párbajok ellen. Nálunk Magyarországban a párbajozók ellen fogságbüntetést szabott ki a törvény, de legtöbb esetben a király megfegyelmezési jogánál fogva azt elengedheti és el is szokta engedni. Csak Budapesten magában majdnem naponkint, olvassuk a lapokban, hogy X ur Y úr ellen párbajt vívott és a segédek nyilatkozatot adnak ki, hogy a fenforgó becsületbeli ügy lovagias után intéztetett el. Nem más-e ez, mint a törvény világos kigúnyolása, daczolás azzal ? Ennek nemcsak nálunk, de mindenütt az egész czivilizált világban csak úgy lehetne elejét venni, ha a párbajozás ellen kimondatnék a becstelenítési büntetés épen azért, mert a párbajt becsületük helyreállításáért vívták, minthogy pedig a törvény azt is kimondja, minő törvények után lehet a megsértett becsületet orvosolni, a párbajt nem állítják elő úgy, mint törvényes eszközt arra nézve s épen a becstelenítés által volna megtorolva a becsület helyreállításának törvénytelen és ferde magyarázata. A becstelenség maga után vonja azt, hogy a becstelenséggel büntetett egyén polgári jogainak egy részét elveszti. Nem lehet választó s igy még kevésbé választható se parlamentbe, se más oly hivatalba, mely a nép által választatik, nem bocsáttatik esküre, nem lehet árvák gyámatyja stb. Igen természetes, hogy itt is fenn kell tartani a javuláseszméjét és a becstelenítési büntetés soha se lehessen élethossziglani, hanem csak ideiglenes, mert az államnak főczélja a büntetésnél a bűnös javítása és csak másodsorban következik az elrettentő példa. A büntetések ötödik neme a pénzbírság. Ennek nemcsak a bűnhöz, hanem még inkább az egyénhez és az ő vagyoni állapotához kell mértnek lenni. Ha szegény ember követ el bünt és őt a biró 5 frtig bírságolja, ez ezt a büntetést sokkal inkább fogja megsínyleni, mint egy gazdag főúr, egy bankár, ki milliók fölött rendelkezik, ha rá 1000 frt pénzbírságot mérnek. Az tehát nevetséges, hogy a bűnhöz arányozzák a büntetést. Az ötvenes években Anglesey őrgróf Angliában egy polgár nejét házasságtörésre csábította, ennek férje pert indított az őrgróf ellen s ezt az esküdtszék 40,000 font sterlingnyi (majd 480 ezer forint) büntetésben marasztalta el. A pénzbírságnál tehát mindig a büntetendő vagyoni állapotát kell csak tekintetbe venni, de vannak esetek, amelyekben azét is számításba kell venni, aki ellen a bűn elkövettetett, ha például ez vagyonilag valaki által károsult, vagy tegyük föl, hogy egy férjnek gazdag nejét bírta valaki házasságtörésre és ez csupán számításból történt, hogy a nő vagyonát megkaphassa, itt a károsítottnak joga van kárpótlásra. Nálunk, hol évenkint tartatnak parlamenti ülések, minden képzelhető előfordulható esetekre lehet törvényt hozni és megszabni a büntetést és ennek minden országban ahol parlamentek vannak, igy lehetne és így kellene lenni, hanem a törvénykönyv szerkesztését nem kell egyes emberekre bizni, kiknek tapasztalásai korlátoltak, vagy ha rájuk bizzák is a kodifikácziót, itt czikkről czikkre kell azokat megvitatni és csak akkor szentesíteni, ha azok minden néposztályt kielégítenek. Mindaddig, míg az örökösödés fennáll, a pénzbüntetésnek, melyhez lehet sorolni az ingatlan jószágok lefoglalását is büntetéskép, csak magát a bűnöst lehet sújtani. Mindeddig ily esetekben az a szabály állott fenn, hogy a bűnös neje és gyermekei illetősége kihasíttatott és csak a megbüntetendőét foglalta le az állam. Ámde, ha a büntetendő rögtön a bűn elkövetése után, mielőtt fenyítő pörbe idézték, meghalt, az ő vagyona átment neje és gyermekei birtokába s ilyenkor az a kérdés merül föl, lehet-e ilyenkor is az elkövetett bűnért a meghalt bűnös részét, mely már az ő özvegyes árvái birtokába ment át, kik a bűn elkövetésében nem vettek részt, kihasítani és lefoglalni? Ez nagyon nehezen meghatározható kérdés és azon elv szerint, hogy a halál minden büntetést elenyésztet, csak úgy dönthető el, hogy biz a büntetendőnek részét nem lehet az államnak lefoglalni. Itt ugyanis a sors döntötte el a kérdést és vette kezébe a bűnös megbüntetését, ha ugyanis a halált a legnagyobb képzelhető büntetésnek akarjuk tekinteni. A büntetések utolsó neme a számkivetés. Ez, ha büntetésnek tekintjük, a legtermészetesb és legigazságosb. Valaki a társadalom által meghatározott szabályok, azaz a törvények ellen cselekszik, a társadalom pedig neki azt mondja: „ha te nem akarsz a mi általunk hozott szabályokhoz alkalmazkodni, távozz körünkből, meg lehet, hogy akadsz társadalomra, amely inkább a te ízlésed szerinti." A száműzetés azonban különbféle. Valakit száműzni lehet úgy, hogy egészen ki van választva a többi polgárok sorából és idegen államba űzik őt. Itt azonban az a kérdés merül föl, vájjon az idegen állam be akar-e egy oly embert fogadni, akit bűnért száműztek eredeti hazájából. Hát ha nem akarja elfogadni, mi történik akkor ? Így a száműzetés idegen államba csak ez utóbbinak beleegyezésével történhetik. Politikai vétségeknél az nagyon valószínű, hogy az idegen államot befogadja, annyival is inkább, mert a politikai bűnösöket még különben is, ha maguk száműzik magukat, befogadják, sőt megvédik az idegen államok. Mindezeknél fogva a száműzetést idegen országba csakis ily vétségekért lehet alkalmazni, mi azonban nem történik, mert az államok kormányai valakit, bár minő bűnt követett is el, ott büntetik. A száműzetés ezen neme már nem is létezik s legfeljebb idegenekre alkalmaztatik, kiknél azonban ezt 81