Népszava, 1895 (23. évfolyam, 1–171. sz.)
1895-06-20 / 50. szám
Csütörtök, 1895. június 20. amely miatt még apró érdekharczaikat is feledni tudják, ha a szoczialistákról van szó. Egyik gyanakodik a másikra. A feláldozásnak szikrája sincsen keblükben. Ideáljaikat széjjelrombolták és a lomtárba vetették. Egyetlen gondjuk: a húsosfazekat biztositása. S vajjon kik állanak szemben a szövetkezett kizsákmányolókkal ? Mindazok, akik kézzel és fejjel dolgoznak, akik kizsákmányoltatnak és helyzetük tudatára ébredtek. Férfiak, kik a halálnak talán napról-napra egy darab kenyérért bátran a szemébe néznek, férfiak, akik életüket, vérüket eszméik megvalósítása érdekében szívesen feláldozzák, férfiak, akiknek törekvése ugyan azonos, akik testvéreiknek érzik magukat és valósággal versengenek egymással, hogy ki a feláldozóbb, bátrabb, kitartóbb az eszmék szolgálatában. Ilyen férfiak nem ijjednek meg senkitől és semmitől. S ezért naprólnapra nő a számuk. A példa az, amely ragadós és utánzásra ösztönöz. S ezek a férfiak tudják, hogy miért küzdenek, tudják, hogy a győzelem az övéké lesz. Hiába, megyünk előre. A burzsoá sajtó dühorditása, a kutyamódra csaholók lármája eléggé bizonyítják ezt. S hiába támadnak meg, hiába üldöznek, erőrködésük csak azt mutatja, hogy feltartózhatatlanul megyünk előre V. úr és elvtársai. NÉPSZAVA „Szólj igazat betörik a fejed". Ez a közmondás a legjellemzőbb a mai társadalmi „rendre" és annak oszlopaira. Ezúttal Légrády, a kalarábi árus laptulajdonosnak vezérczikkírójáról szól az ének, ugyanarról, aki nemrég, a nevezett újság, általa írott vezérczikkében oly lelkesen védelmére kelt a mai legjobban berendezett társadalomnak, ostorozván azon ingadozó elemeket, akik, úgymond, „féllábbal" a polgári felfogás és jogi rend" szilárd talaján élve, a másikkal pedig már átléptek az átkozott szocziális világnézetek terére, elkeresztelvén ezeket a szalon szoczialistáknak, és mindig a rabszolgákkal közlekedtek. Ezek az „előkelők" agitáltak tehát a rabszolgák között, hogy az egész környéken egy átalános rabszolga-fölkelést inszczonálnak s ki adták a jelszót, hogy a következő nyilvános játék alkalmával, melynek Setiába kellett volna megtartatni, a várost hatalmukba ejtik és onnan a fölkelést minden irányban széthordják. Hiú ábránd! A rabszolgák szabadság mámorukban elfelejtették, hogy tulajdonképen kikre bizták magukat, a meggondolatlanság, hogy a rabszolgák vezetők ül maguknak „előkelőket" választottak, csakhamar keserűen megboszulta magát. Az „előkelő" és „intelligens" karthagói kezesek, hogy szabadságukat visszanyerjék, értesítették a dologról a római pratort (az ó-rómaiaknál előkelőbb törvényszéki hivatalnok) Cornelius Lentulust, ki is a kritikus pillanatban 2000 harczossal Setiába jött s ott a la Mao Mahon öldöklést vitt véghez. A rabszolgák, kiket előbb „előkelő" uraik felizgattak és később elárultak, kimondhatatlan zavarba jöttek, ami csak siettető vesztüket. Természetesen előbb az izgatókat (a rabszolgák közül) és több mint 2000 rabszolgát, férfit, nőt és gyermeket kerítették hatalmukba, kiket keresztre feszítettek; a csecsemőket elszakították anyjuk emlőitől, kiket anyjuk szemei láttára darabolták szét. A kizsákmányoló ragadozó állat volt minden időben, a legiszonyatosabb bestia, mit valaha a föld a hátán hordozott. (Vége következik.) Egyúttal keményen megleckéztette polgártársait, az összetartást és elvhűséget terén legszentebb kötelességüké és, úgymond, aki nem akar meghajolni a bölcs és mindenkinek egyenlő mértékkel mérő törvények előtt, az szedje össze sátorfáját és menjen az „izgatók" közzé és — uram bocsát — csapjon fel szociáldemokratának. Az igazat megvalva, több bölcsességet tételeztünk fel V. úrról, úgy az akkori kijelentései, mint a mostani viselkedéséről illetőleg. Akkor tudnia kellett volna, hogy márólholnapra senki sem lehet szocziáldemokrata, mivel a mai nemzetgazdászats jogrendnek csaknem az ellenkezőjét kell megtanulnia, ami körülbelül ugyanannyi időt vesz igénybe, mint amennyibe neki került a jelenlegi tudománya és miként ő vala egyidőben „fél lábbal" és nem egyszerre mind a kettővel, doktor, akként lesznek az általa elbúcsúztatott polgártársaiból idővel szoczialisták. Most pedig neki, akinek a „kisujjában" van az egész mai „gazdálkodási" tudomány, — mert hiszen a tudori oklevelet nem a gólya költi — tudnia kellene azt, hogy fáradság hasznos és tisztességes munka után a mai „rend" mellett meggazdagodni lehetetlenség. Tudnia kellene azt, hogy manapság csak a proletárokat szabad bebörtönöztetés szempontjából üldözni és leleplezni, nem pedig a vele egy elvet valló társadalmi kitűnőségeket — a la Cséry. A szoczialistáknak az „üzelmeit" fel lehet fedezni a községtanácsban mindenkor, de sohasem egy csont és rongy bőrziáner polgártárs viselt dolgait. Amazok ellen lehet írni és szónokolni, anélkül, hogy ezért a haja szála is meggörbülne, sőt ellenkezőleg, még kitüntetésre, előléptetésre is számíthat; de, és ezt duplán tudnia kellene egy Vázsonyi Vilmos úrnak, hogy polgártársai ellen, mint olyanok ellen, akik vele egy „meggyőződésen" vannak, akik vele együtt fáradnak a fennálló „rend" és „igazság" bástyáit tatarozni, megvédeni, szóval kebeles polgártársai, nos tehát, ezek ellen a községtanácsban agitálni nem szabad és még kevésbé szabad, vagy jobban mondva tanácsos a darázsfészekbe nyúlva onnét adatokat kikotorászni, mert, lám, betörik még a polgári fejet is. Ámbár mi szoczialisták csodálkozunk ezen a dolgon, mégpedig azért, mert tudjuk, hogy a polgárok az ilyen „ügyeket" simábban szokták elintézni. Ugyanis, ha valamelyik beavatott polgártársnak el akar a szája járni, akkor ezt bizonyos sáppal betömik, illetve a profitból részt adnak neki. Cséry úr mindenesetre goromba ember lehet, a kollegialitásról pedig szintén gyér fogalmat bírhat, mivel ellenkező esetben néhány kosár rongyos csonttal, nem pedig titkos ütlegekkel intézte volna el ezt a felebaráti affért. De hogy is juthatott eszébe (V.) urnak, rádióként fellépni, mikor ezt az ominózus vagyont Cséry ur ezek a földhöz ragadt proletárokkal kapartatta ki a szemétből. Érdemes ily páriákról, kik a szemét között talált hulladékokból táplálkoznak Cséry urnák zsebeiből a pénzt 50 és harmincz krajczáronkét napszám czimen kilopják — hosszú tudósításokat közölni ? —bizony nem. Engedje át t. (V.) ni ezt a háládatlan mesterséget a szalon- és nem szalonszoczialistáknak, mert még a fejére zúdíthatja az elv- és polgártársainak haragját és utóvégre még kiesik a községi tisztviselőségből is, pedig a jövő még az ön számára is rejthet zsíros falatokat. Azok a szegény nyomorult proletárok, akik éhezve, fázva kapargatják a szemétből az ön tisztes polgártársai számára az évi 60—80 ezer forintokat, ezek úgy sem lehetnek háládatosak az ön pártfogásáért, azonfelül még kiteheti magát azon gyanúsításnak — amire még gondolni is borzasztó — hogy ön is felcsapott szalonszoczialistának, mitől azonban mi legkevésbé félünk. Sny. szemle. Bánffy-minisztérium Pozsonyban. Nem múlik el egy vasárnap — írja pozsonyi levelezőnk — hogy egy „szabadelvű" kapaczitás ne tisztelné meg látogatásával Pozsony városának ugyancsak „szabadelvű" és hű polgárait. Ma két hete volt itt Erdély igazságügyminiszter ; egy hete Dániel kereskedelemügyi, ma megint Perczel belügyminiszter látogatott le Pozsonyba. Hogy mi az oka a miniszterek e túlbuzgóságának, annak többféle magyarázata van, de leginkább bizonyos az, hogy a szabadelvű párt szervezése érdekében történik ez az agitácionális utazás. Hja, ők miniszterek és agitálhatnak pártok érdekében. Őket nem fogják el, mint ahogy elfogták Teszársz elvtársunkat, midőn Aninára utazott egy vas-és fémmunkás-szakegylet megalakítása érdekében. Sőt a miniszter urak megérkezését nagy falragaszok hirdetik, őket bandérium fogadja. A korlátolt és hígvelejű nyárspolgárság fáklyásmenetet és bankettet rendez számukra, ahol az urak aztán tisztességesen lumpulnak. Persze a czechet, a munkásnép fizeti. Perozel belügyminiszter valósznűleg ellenőrizni jön a főispán működését, ha várjon rendeletét, amely a „Népszava" és a szoczialista röpiratok elkobzására vonatkozik, szigorúan betartja-e ? Pedig Perczel belügyminiszter bizalmatlankodásának nincs helye, mert a pozsonyi főispán igazán bámulatos dolgokat tesz a szoczialisták üldözése és a szoczialista irodalom elkobzása terén. Szegény hivatalnokoknak bőven kijut belőle, ami azonban egy csepet sem árt, mert egy kis tanulás ő rájuk is ráfér. A munkások anyagi helyzetével azonban ez urak nem törődnek. De annál inkább törődnek maguk a munkások helyzetükkel, mert szervezkednek. S ebben őket egy magyar miniszter sem fogja tudni megakadályoztatni. Szemtelen ficzkó. A szemétkihordó ifj. Cséry annyira szemtelen, hogy a Vázsonyi ügyvéddel szemben tanúsított utczai suhancz modorát magyarázni és szépíteni akarja. A „Magyarország", ez a máskülönben tisztességes lap, különösképen rendelkezésére bocsájtja magát ezen embernek, daczára annak, hogy egy oly szemétigazgató társaságából, mint ez a Fischer csak szennyesen lehet kikerülni. Ez különben nem igen érdekel bennünket. De amire reflektálnunk kell, az ennek a szemétigazgatónak ama kijelentése, hogy ő Vázsonyit szocziáldemokratának hitte és azért pakolta el orvul. Ez a szeméten élő alak nagyon helyesen teszi, ha távol tartja magát a szocziáldemokratáktól, mert egy reggel arra ébredhet fel, hogy szemétdombon aludt. A levélhordók sztrájkja után. Amidőn a sztrájkba belefáradt levélhordók visszatértek, hogy szolgálatukat újból elfoglalják, így szóltak azokhoz a visszamaradt gyászmagyarkákhoz: Hát ti pecsovicsok, miért nem csatlakoztatok azokhoz, akik nem követeltek egyebet, csak a megélhetésre szükséges fizetést és emberhez illő bánásmódot ? Vagy tinéktek nem fáj az, ha családtok éhezik, vagy ti nem olyan, állatias bánásmódban részesültök, mint mi ? És nem úgy izzadtok-e most június havában és még mindig a téli ruhában, mint mi? Holott már április elsején kellett volna megkapnunk azt a rongy ruhadarabot, mely szegény gyáva testünket némileg is elfedné, melyet, daczára annak, hogy az állam 52 forint ruhapénzt ad, felebbvalóink mégis csak kegyelemből akasztanak ránk. S mi lett erre némely pecsovics részéről a válasz: Már azt csak megengedhetitek nekem, hogy én ezt nem tehettem, amidőn ön az igazgató úr szakácsnője-