Népszava, 1903. november (31. évfolyam, 127–138. sz.)

1903-11-03 / 127. szám

1&7. szám. Budapest, 1903. kedd, november 3. ^ XX CL évfolyam. "•" • ""— •• 1 1 11 •^•Mf 1 -1 J,m IMi I • " 1 1 1 " A magyarországi mezei és ipari munkásság érdekeit képviselő politikai lap. ELŐFIZETÉSI DIJ: a keddi, csütörtöki és szombati kiadásra: Egész évre 14.40 K.,1/1 évre 7.20 K. »/« évre 3.60 K., 1 hóra 1.20 K. Volkud­mma-vel együtt egész évre 19.20 K., '/1 évre 9.60 K., '/1 évre 4.80 K., 1 hóra 1.60 K. vanpán a csütörtöki kiadásra: Egész évre 4.80 K., félévre 2.40 K., '/1 évre 1.20 K., 1 hóra 40 K. A magyarországi szocziáldemokrata párt központi közlönye. Megjelen minden kedden, csütörtökön és szombaton. Egyes szám ára 10 fillér. Szerkesztőség és kiadóhivatal: VIII., József­ körút 18. sz., ahová, mindennemű levelezések és egyéb küldeményen intézend­ik. BSI TELEFON SZ/CM 54-94, ÍM­ Szerkesztővel értekezni lehet minden hétfőn, szerdatt­­a szombaton este 6-8-ig. Elvtársak! Vasárnap, f. hó 8-án, h. u. fé 1 3 órakor nyilvános népgyűlést tartunk. NAPIREND: fi községi választások. Bővebbet legközelebb. A pártvezetőség. Oszlik a köd. Oszlik végre a köd a függetlenségi vizek fölött. Tisztul a láthatár s mintha már a partot is látnók feltünedezni. A „nemzeti engedményekért" való ködös, zűrzavaros, rajongás fojtó levegője tisztul s a komolyabb czélért való komolyabb küzdelem szilárd partjai felé igyekszik a függetlenségi párt viharvert hajója. Legalább ezt következtetjük a párt leg­utóbbi értekezletéből, amelyen Tóth János, a párt egyik alelnöke, végre teljesen rá­állt a szoc­iáldemokrata párt álláspont­jára. Ez az álláspont nem „nemzeti vív­mányokkal" akarja megoldani a mai hely­zetet, hanem a magyar parlamentet akarja megerősíteni a népjogok kiterjesztésével, hogy legyen ereje ellene szegülni a korona abszolút akaratának. Ez az állás­pont nem pillanatnyi engedmény­t kér aján­dékba a hatalomtól, hanem fegyvert akar kicsikarni kezéből a jövő küzdelmei szá­mára. Nem akarunk most visszapillantást vetni a múltba, nem akarjuk a legutóbbi esz­tendő lefolyásán lépésről-lépésre kimu­tatni, mint vált be tételről-tételre mindaz, amit a magyar szoc­iáldemokráczia részé­ről e harczban elhangzott, mint bizonyult tételről-tételre igaznak, helyesnek, szük­ségszerűnek mindaz, amiért a lenézett, éretlennek mondott munkások pártja állást foglalt. Mennyi küzdelembe került míg a függetlenségi párt eljutott oda, ahol most van: a helyzet helyes fölismerésé­hez ! Mily tervszerű, czéltudatos hadjáratot kellett folytatni a munkásságnak e párt ellen, mennyi akadályt és rágalmat kel­lett leküzdenie, míg végre idejutottunk! Igaz, a függetlenségi párt még nem dön­tött, de nem hisszük, nem akarjuk hinni, hogy tudjon és merjen másként dönteni, mint a parlamenti reformért. Ha a függetlenségi párt a saját programm­jáért való küzdelem helyébe nem akarja az egyes képviselők mandátumaiért való küz­delmet tenni; ha a függetlenségi párt nem­ akarja megerősíteni azt a gyanút, hogy egész küzdelme porhintés volt a választók szemébe; ha nem akarja beiga­zolni, hogy az alkotmányért való nagy rajongása csak szemfényvesztés, mert bele­nyugszik a mai álparlamentáris, álalkot­mányos állapotba — akkor csak egy jel­szava lehet az új kormánynyal szemben: megadjuk a normális kormányzás feltéte­leit az általános, titkos, községenkénti választó­jogért! Az indemniti megobstruálásába sok hó­nappal ezelőtt a szoc­iáldemokrata párt kényszerítette bele a függetlenségi pártot, azzal, hogy Pesten és a vidéken is erélye­sen állást foglalt e párt leszerelő törek­vései ellen. Miért tettük ezt? Mert az ex-lex-állapot hatalmat ad az ellenzék kezébe, oly hatalmat, amely felett, a mi álparlamentarizmusunk mellett, normális időben sohasem rendelkezhet. Mióta pedig bekövetkezett az ex-lex, állandóan azt köve­teltük a függetlenségi párttól, hogy e rendkívüli hatalmát használja fel a parla­menti reform kicsikarására. Most eljutottunk erre a pontra. A függetlenségi pártnak most­­módjában van a küzdelmet az egész ország, az egész nép küzdelmévé tenni. Az úgynevezett nemzeti vívmányokért folytatott küzdelmet a nép óriási része közönynyel nézte. Az általános választói jogért folytatandó küzdelemből ki fogja venni részét az egész nép. Egyelőre pedig még ez is kétséges, hogy lesz-e szükség további küzdelemre. Tisza István azzal jött le miniszterelnök­nek, hogy békét akar minden áron. Hát ime, most módjában lesz a békét megte­remteni. Teljesítse a függetlenségi párt kí­vánságát, ígérje meg záros határidőre a par­lamenti reformot és az ex-lex-nek vége szakad, a béke helyre áll. A függetlenségi pártnak ilyen állásfog­lalása tehát egyúttal próbaköve is volna annak, vájjon Tisza István csakugyan és becsületesen ak­arja-e a békét. Ha akarja, ám jó: az ellenzék ezen az áron megadhatja a békét. Ha nem akarja, úgy is jó: az ellenzék folytatja küzdelmét, de most már nem kisebb czélért, mint az általános választói jogért. S hogy ebben a küzdelemben nem Tisza István lesz a győztes, az bizonyos. S ezért a függetlenségi pártnak önmagá­val és az országgal szemben tartozó köte­lessége, hogy arra az álláspontra helyez­kedjék, amely a béke árának, az obstruk­c­ió beszüntetésének föltételévé teszi az általános választói jogot. & Népszava mai szama 8 oldal. II.. L.. .. M .1-1­­­1 m Községi választás. i­. A községi képviselet garázda uralmának köszönhetjük azt, hogy a főváros állandóan defic­ittel küzd. Évek óta tart ez az állapot, anélkül, hogy becsületes módját tudnák ejteni annak, miképp gázoljanak ki a bajból. Adósságot adósságra hal­moznak. Az ötven milliós kölcsönt száz milliós követte s ma ott állanak, hogy ujabb kölcsönt kell felvenni, s az évi költségvetést a bankoknak beszolgálta­tandó kamatok fejében ujabb százezrekkel kell megterhelni. Más nagy városok is vesznek, fel köl­csönt. A kölcsönfelvételt nem is hibáz­tatjuk feltétlenül. Nagymérvű beruházá­sok : útépítés, vízvezeték, csatornázás, iskola és más középületek építése meg­okolttá teszik ezt. Nem a kölcsön az, ami a népet bántja, aggasztja, hanem az a mód, amelylyel el­járnak a rengeteg összegek befektetésénél. Másutt a beruházásoknál, a szerződés­kötéseknél figyelembe veszik már a mun­kást, a fővárosnál számba se veszik. A temérdek milliót emésztő munkálato­kat vállalkozóknak adják ki. A főváros urai mindent elkövetnek arra nézve, hogy a vállalkozóknak busás hasznuk legyen ; arról se feledkeznek meg, hogy a közben­járók s egyebek is megtalálják apró szá­mításaikat, de egy cseppet se törődnek azzal az ezer és ezernyi munkással, kik a földet túrják, ássák, a csöveket öntik, szállítják, az épületeket emelik, szóval a produktív és hasznos munka száz fajtáját végzik. A főváros vállalkozói éppoly szabadon szipolyozzák ki a munkást, mint bármely más vállalkozó. Nem csak az időszaki munkálatok vállalkozóinak van szabad kizsákmányolási joga a munkással szem­ben. Szabad keze van ebben azoknak a vállalatoknak is, melyek mint enged­ményesek, vagy egyebek vannak a fő­várossal szerződéses viszonyban: közúti vasutak, omnibusz-társaság, gázgyár, sze­mét-fuvarozás stb. Sehol se történt semmi­nemű kikötés arra nézve, hogy azok a szerencsétlen páriák, kiket a székesfőváros kegyelméből milliók halmozására kihasz­nálnak, némi védelemben részesüljenek, fizetés, munkaidőmeghatározás, aggkori, rokkantsági ellátás s egyéb kedvez­mények szempontjából. De nemcsak ezeknek legelemibb érde­két nem veszi figyelembe, nem védi meg a főváros. Éppen ilyen vétkes mulasztást követ el azzal a több ezernyi munkással szemben, kik a székesfőváros háziszolgá­latában állanak. Pedig a székesfővárost erre nemcsak az az általános felfogás kötelezi, mely minden erkölcsi testületet kötelez, hanem köteles volna erre annál a különös álla­potnál fogva is, mely éppen a szegényebb réteget kényszeríti arra, hogy a főváros urai által könnyelműen csinált adóssá­gokkal egyetemben a közel 40 milliós háztartás költségeit fizesse. Fizeti ezt minden jog, igazság és mél­

Next