Népszava, 1906. június (34. évfolyam, 128–153. sz.)
1906-06-16 / 141. szám
2 jól emlékszünk, a magyar politikai válság nem a külügyminiszter politikája miatt élesedett ki. Sőt úgy tudjuk, hogy külügyi kérdések a válság anyagát egyáltalán nem képezték. A megtorlásnak tehát nem annyira a külügyminiszter, mint inkább a hadügyminiszter ellen kellene irányulnia. Az a bizonyos chlopti hadiparancs a közös hadügyminisztériumban fogantatott meg. Teljesen érthetetlen tehát, hogy a koalíciós támadás miért éri kizárólag csak a külügyminisztert? És miért hódolnak meg oly feltűnést keltő gyávasággal a hadügyminiszter előtt? Ezt a szolgai meghunyászkodást nem lehet eléggé megbélyegezni. E gyászos monarchián kívül nincs eset, hogy a hadsereg ügyeivel oly könnyelműen végezzenek, mint ahogy ma történt. Az a kevés vita ami volt, az is csak a magyar nyelv érvényesítése körül folyt. Meg a tisztképzés körül. Persze, mert ez a zsentrikölykök érdeke. Ellenben egyetlen egy hang sem emelkedett a magyar legénység érdekében. Még csak szóra se méltatták azokat a komiszkodásokat, melyeket a nép fiai a hadseregben eltűrni kénytelenek. Föl se említették a páratlanul hitvány bánásmódot. A halálba kergető szekatúrákat. Az önérzetet kiölő regulát. A tisztek és altisztek által rendezett kínzásokat. És nem akadt egyetlen egy népképviselő sem, aki a legénység emberies ellátását követelte volna. A lovak takarmányára hétszázezer koronát adtak, de a legénység jobb élelmezésére egy fillért sem. Mintegy háromszáztíz milliót szórtak ki a hadügyi költségekre, de e rengeteg summából a legénység javára nem jut egyetlen egy fillér sem. A magyar delegáció tehát következetes marad ahoz a szélhámossághoz, amely a koalíció örök bűne marad. A népet ámítják, lázítják és hitegetik. Szónokolnak és öntik a hazafias frázisokat, de ha tettre kerül a sor, meghátrálnak. A delegációban is szép beszédeket tartottak a magyar nyelv jogai mellett. Számonkérték a tiszti alapítványi helyek betöltését. Ez volt minden, amire figyelmük és érdeklődésük kitér— Hisz semmit sem mondtam — bátorkodtam megjegyezni. — Semmit se mondott! — kiáltotta a két vasvillás gúnyolódva. — Semmit se mondott! A semmirekellő hazug fráter ! — Majd adunk néked tizenkét szoknyáskorcsmárost, te városi csibész! — Kordi arcom előtt forgatta kérges öklét. — Azt hiszed, mert városi vagy, szabadon gyalázhatod a tisztességes leányokat — mondta a legöregebbik. Ijedten hátráltam, mert féltem, hogy nekem jön. Közben mind több leány, több névtelen rém érkezett. Valamivel fiatalabbak, de azért nem kevésbé vad kinézésnek. Melegem volt. Körülöttem káromkodtak, azt sem tudtam, melyiket hallgassam. A térség köztem és vasvillák hegyei közt oly keskeny volt, hogy görcsösen a falhoz támaszkodtam. — Nem kell ugy felfújnod magad azért, mert férfi vagy, te üvegesszemű városi mamlasz — halmozott el kedvességekkel a vasvillás. Önkénytelenül is szemüvegem után nyúltam, attól tartottam, hogy már össze van törve. Most már egész világosan láttam, hogy ez az átkozott kocsis alaposan beugratott, hogy a „tizenkét szoknyás korcsmáros" szóval rossz fát tettem a tűzre. — És még hozzá kopasz is — gúnyolódtak a fiatalabbak. — De mily kopasz! Répával lehetne beültetni a fejét — egészítette ki a másik. Alaposan szapultak, miközben egyre közelebb férkőztek hozzám. Majd megfújtam. Beszélni egyáltalában nem tudtam többé. De annál több hízelgés ütötte meg fülemetjedt. Mert e téren érvényesülnek az ő önző érdekeik. Az alapítványok zsentri sarjak ingyenes kiképzésére valók. A tisztek az ő soraikból kerülnek ki. De a népre gondjuk nem volt. Akkor sem, mikor arról kellett volna törődniök, hogy a magyar nép annyira ki van már szipolyozva, hogy valóságos őrület ily óriási összegeket a hadseregre pazarolni. És akkor sem, amikor a nép pénzén kitartott hadseregben a nép vérének kímélését kellett volna biztosítaniok. Hallgatásukkal hozzájárultak, hogy az eddigi gyilkos szellem maradjon továbbra is ura a hadseregnek s hozzájárultak, hogy a hadügyminiszterek nagyzási hóbortját és eszeveszett pazarlását a nép fizesse meg. Marad tehát minden a régiben. A katonaság grasszálni fog, veszélyezteti a közbiztonságot s állandó veszedelme marad — az alkotmánynak. Az áldozatul odadobott milliókért a legénység még csak vacsorát sem kap. Megmarad a középkori katonai bíráskodás egészen abban a szellemben, mely minden kulturember utálatát ébreszti fel s mely 1—2 napi szobafogsággal bünteti a tisztek gyilkosságát, ha polgárember ellen követik el. . . •• És az új korszakban a magyar fiúk szenvedni és vérezni fognak tovább. A brutális fegyelem még súlyosabb lesz, mert bizonyosan vérszemet kap az ármádia vezetősége, látván, hogy a bősz kurucokat mily könnyű szerrel lehet megregulázni. Közéig az aratás. Vészhírek szállongnak szerte az országban, hogy a magyar Kongóvölgyben lázadásra készülnek a fehér rabszolgák. A feudális urak kétségbeesve futkosnak segedelemért. Ha igaz a hir, úgy a katonaságra nagy szükség lesz. És a hadügyminiszter bizonyára hálás lesz a bőkezű urakhoz, akik könnyedén és kecsesen teletömték öt milliókkal s nem vonták felelősségre a hadsereg bűneiért. Talán e hálára spekulált a magyar delegációt és ez magyarázza meg példátlanul népellenes viselkedését. WBPRZAVA 1906. június 12. — Nézzétek ezt a sovány karót! . . . Mindegyik csontja kifelé áll. . . Egy tucat kalapot lehetne rájuk aggatni . . . Kellene neked? . . . Ingyen se! . . . Nékem kellene . .. Hogy megszenvedjen bűneimért! . . . Vörös pofasörtéje tudásra vall! . . . Vigyük ki a tyúkólba, tán egyik tyúktojásnak nézi fejét és kikölti! . . . Tulajdonképpen micsoda? . . . Talán valami magasabb rendű barom ... A pofája arra vall . . . Végre megkaparintottam butyromat, odadobtam egy hatost és nagy nehezen utat törtem az ajtó felé. Útközben néhány hátbavágást kaptam. A kapu előtt egy kis lánnyal találkoztam. Kormos bogrács volt a kezében, nyilván mosogatott. Úristen ! Ez a lány igazán szép volt. Akaratlanul abbahagytam a menekülést és megálltam. De nem sokáig. A következő pillanatban langyos, zsíros víz öntötte el fejemet, ruhámat, mindenemet. Hogy az ördögi . . . Még ma is reszketek, ha e piszkos fürdőre gondolok! — Megállj csak — kiáltott felém egy csengő, nevető hang — majd lemosom rólad a tizenkét szoknyás korcsmárost. Kórusban nevettek mögöttem. Mintha ezer vasvilla kergetett volna, úgy siettem a szabadba. A legközelebbi kútnál összeszedeledztem. Ez volt tehát a legfiatalabbik, a tizenkettedik, kit elég szerencsétlen voltam megismerni. Ez bánt el velem a legcsúnyábbá. És mily szép leány volt. . . Az éjszakát egy szalmakazalon töltöttem, jó távol a falutól. A kocsisnak, ki ennyire beugratott, azt kívánom, hogy száz évvel tovább pörkölődjék a tisztítótűzben. SZEMLE. Budapest, június 15. A bűnbak. Az az átkos darabontkormány olyan alkalmas intézmény volt a koalícióra nézve, hogy ha nem lett volna, suttyomban megcsinálnák ma is. Az juttatta őket kormányra, annak köszönhetik a népszerűségüket, az a bűnbak minden gazságért, melyet elkövetnek. A földmives-munkások elleni merényletet azzal okolják meg, hogy a darabontok aratósztrájkot szerveztek. A választói jog általánosságának elsikkasztásához ürügynek a Kristóffy-féle törvénytervezetet alkalmazzák s az állami költségvetést megint csak azzal védik, hogy Kristóffyék miatt muszáj volt így csinálni. A „Pesti Hírlap" legalább — miután megbotránkozott azon, hogy mi kifogásolni merjük a nemzeti demokrata Frankel Móric expozéját s beismerte, hogy a „költségvetés" most is csak papnak, mágnásnak és egyéb haszonlesőnek nyújt örömet, a nép ellenben csak a siralomvölgyét látja — a beismerés után egyszerűen a darabontokat és a szocialistákat okolja a költségvetés igaztalanságáért és néprabló terveiért. A darabont-kormány az oka, hogy a militarizmusnak 160 milliót szavaz meg a függetlenségi párt egy hang ellenvetés nélkül. A darabontok az okai, hogy a kulturköltségvetés 45 millió Apponyi uralma alatt. Kristóffy az oka, hogy Andrássy 19 millióval többet költ a kakastollas kozákokra és Vörös a hibás abban, hogy Kossuth egy vörös krajcárt sem költ szociálpolitikára. A darabontok költötték el ugyanis a „P. N." szerint a „humánus intézményekre fordítható felesleget", a küldöttségekre és a szocialisták megvásárlására. A díszküldöttségek ugyan hagytak még némi kis pénzt, hiszen a militarizmus 160 milliócskája kikerül valahogyan. Az argumentációnak ez a része mindazonáltal nem, olyan komikus, mint az a rész, amely a szociálpolitikát holmi jótékonykodással állítja egy sorba és céljaira csak a „felesleget" szánja. De a legkomikusabb a kis elmefuttatásban az a szíves meghívás, amelyet a „P. H." hozzánk intéz. Miután pimaszul rágalmazott bennünket s Kristóffy pénzzel fizetett zsoldosainak tüntetett fel, azt ajánlja, hogy támogassuk azt a kormányt „is". Köszönjük a „P. H." szíves invitálását, de egyrészt neki engedjük át a „humánus célokra fordítható felesleg" elfogyasztásának feladatát, másrészt olyan bandáért, amelyet csak gyanúsításokkal és egyéb aljasságokkal lehet védeni, nem óhajtunk együtt „küzdeni" a „Pesti Hírlap" pausálé adományozóival. A prostitució, mint kizsákmányolás. Azokból az adúkból, amelyek a jelenlegi magyar igazságügyminiszter különös oltalmát élvezik s amelyek a „családi tűzhely" szentségét, védik a burzsoá-morál szerint, hátborzongató adatok kerülnek ma a Népszavában napfényre. Adatok, amelyek ordítva ordítják a világba a választ arra a kérdésre, hogy ki is rombolja szét a családot? Adatok, amelyeknek bizonysága szerint a prostitúció nemcsak szükséges járuléka a kapitalizmusnak, hanem a bordélyházak tulajdonosainak kizsákmányolásra alkalmas terrénuma is. Adatok, amelyek nemcsak erkölcsi szempontból mutatják be tarthatatlannak a prostitúciót szükséglő mai társadalmat, hanem az emberi jogérzet szempontjából is tarthatatlannak tüntetik fel azt a helyzetet, amelyben a „tisztességes családanyák" erkölcseinek védelmére hivatott rabszolgálók élnek. A török háremek rendszerénél összehasonlíthatatlanul undorítóbb, erkölcstelenebb és rabszolgaibb helyzetet teremtenek a „keresztény", a család szentségét istenítő kapitalista országok bordélyházainak lakói számára a házaknak rendőrségi protekciót élvező tulajdonosai. A legförtelmesebb rabságban tartják