Népszava, 1907. március (35. évfolyam, 52–78. sz.)

1907-03-01 / 52. szám

1907. március 1. NÉPSZAVA gyalások folynak, amelyek a cselédtörvény tervezetével együtt, mikor új terhet raknak nem a gazdákra, hanem az államra, meg­változtatni igyekeznek a mostani állapoto­kat. De hogyan akarnak változtatni? 10 éven belül köteles a gazda végrehajtani a törvény rendelkezéseit. Az a 10 év olyan hosszú idő, hogy addig esetleg nem is lesz szükség a tervezetre. Azoknak, akik lakást építenek, 16 négyzetméter alap­területű és 25 méter magas szobát kell építeni. Magyarul egy kissé lakályosabb disznóólat. Ehez járul még pl. az, hogy a konyha két tűzhellyel négy családnak szolgál. Micsoda népismeret! Azt az asszonyt szeretnénk látni, aki más valakivel békében fő­z közös tűzhelyen. A munkáslakásokkal majd a külön javaslat tárgyalásánál fog­lalkozunk bővebben. A vasárnapi szünetet említi ugyan a tör­vénytervezet, de annyi kivételt sorol fel, hogy ez minden, csak nem munkaszünet. Eddig is, mint ezután, a vasárnapi munka­szünet mellett kénytelen lesz dolgozni a cseléd — ha napszám mellett is. Kész prédájává teszi a­­javaslat a cselé­det a javaslat 33. §-a alapján. A gazda a cselédjét pénzbírságra ítélheti és pedig eseten­ként 2 koronára, mely összeg a községi szegényalapé. Az nem menti a dolgot, hogy az összbüntetés a kereset 2 százalékát túl nem haladhatja. A gazda tetszésére bízni azt, hogy a cseléd mikor vét, egyenrangú azzal, hogy a gazda haragjának, bosszúsá­gának, finyásságának teszik ki a cselédet. Ha a földbirtokos bal lábbal kel föl, akkor minden rosszul megy és bizony a megdol­gozott, keserves fillérek elvonása, a leg­szükségesebbektől fosztja meg a cselédet, aki, ha akarja elhiszi, hogy a büntetést beszolgáltatták, ha akarja nem, mert a ter­vezet nem is tartalmaz büntető határozatot a rendbírság összegének elhallgatásával szemben. A tervezetben itt-ott ellenmondást is lehet találni. Pl. a 34. § határozott ellentétben van a 9. és 10. §-szal. Egyik kimondja, hogy tilos árucikkel megváltani a fizetést és tilos a cselédnek a gazdánál venni. A 34. § pedig kiköti, hogy a gazdának az eladott vagy a járandóság terhére beszer­zett termények, élelmi cikkek és ruházat árát nem szabad nagyobb értékben kérni, mint a tényleges átadáskori érték. Furcsa logika. Nem szabad venni, de a törvény a vételnél kikötést csinál. Sok érdekes dolgot lehet leszűrni az eddig előadottakból. Lassan kint kitűnik az, hogy milyen raf­fin­áriával, álszenteskedéssel dolgoznak a gazdák. Kényszerítő ma már a cselédekről való gondoskodás s ha az elől tényleg nem tudunk kitérni, azt a gon­doskodást is, amely tulajdonképpen nekik, az ezerholdasoknak használ, mint látni fogjuk, szinte a pallosjoggal egyenlő jog­szerzés után csinálják meg. I. I. SZEMLE, Budapest, február 28. A sajtótörvény reviziója. Az igazságügyi miniszter ma bejelentette a képviselőházban, hogy rövid idő múlva törvényjavaslatot fog benyújtani a most érvényben levő sajtótörvény megváltozta­tásáról. Ezt a nyilatkozatot szívesen fogadnók, ha nem a reakciós koalíció uralkodna Magyarországon, ha kilátás volna arra, hogy a törvényhozás a sajtótörvényt abban az irányban fogja megváltoztatni, amelyet a szabadság és a kultúra felé való hala­dás kijelöl. Ilyesmire azonban a koalíció uralma alatt nincs kilátás. Hiszen a minisz­ter az ő kijelentését az ezerholdas uszítók megnyugtatására tette és már ebből a kö­rülményből is sejteni lehet, hogy miféle revízió készül. A mai kijelentés különben annyira általá­nosságban mozog, hogy attól lehetne jó sajtótörvényt is alkotni, meg rosszat is, anélkül, hogy a miniszter ellenkezésbe jutna önönmagával. Szerinte legelsőben is „szük­séges az eljárásnak gyorsítása". Ez persze jelentheti a gyorsaságnak oly mértékű fo­kozását is, amely tökéletesen azonos az éjjel-nappali ügyészi intézménnyel. Ami ellen persze a népjogok minden tisztességes hívének a legerélyesebben tiltakoznia kell. Ha azonban az előzetes lefoglalás minden formáját abszolúte kizáró gyorsításról van szó, az ellen nekünk sincs kifogásunk. Csak azt óhajtjuk, hogy ebben az esetben a miniszter úr az eljárás gyorsításának elvéhez hű maradjon és az igazságszolgáltatás min­den ágában a lehető legkövetkezetesebben alkalmazza. ,,A büntetések szigorítása", melyet a mi­niszter kilátásba helyez, szintén lehet üd­vös, ha például a becsületsértési és rágal­mazási pereknél alkalmazzák olyan esetek­ben, midőn a hírlap a sértett fél ténybeli cáfolatának közlését megtagadja. De ha a politikai jellegű ügyeknél akarják alkal­mazni, akkor nem jelent egyebet, mint a kisebbségi vélemények és meggyőződések brutális elnyomását. Hogy az „esküdtbíróságok működésének hatályosabbá tétele" mit jelenthet, azt ha­marjában el sem tudjuk képzelni, mert ez a homályos frázis érthetetlen. Az esküdt­bíróságok ,­függetlenségének minden befolyás ellen való biztosítása" — azonban már ért­hető beszéd. Az igazságügyminiszter jól tudja, hogy a mai esküdtbíróság a legin­karnátusabb osztálybíróság, amennyiben az uralkodó osztály tagjai közül sorozódik és így a proletárság pereivel szemben elfogult, tehát nem független. Ő nagyméltósága már most bizonyára azt a derék reformot ter­vezi, hogy minden polgár, akinek a kép­viselőválasztásnál szavazati joga van, le­hessen esküdtbíró is; vagyis, hogy az esküdtbíróságok a képviselőválasztói joggal bíró összes polgárok közül sorsoltassanak ki. E nélkül mi az esküdtbíróságok függet­lenségét el sem tudjuk képzelni és a mi­niszter úr idézett kijelentését sem tudnók komolyan venni. Végül „elengedhetetlen feltétel — a mi­niszter úr szerint — az, hogy a büntetés a valódi bűnösöket érje . . . szabadságvesztési és pénzbeli büntetésben". Hát abban igazat adunk a miniszter úrnak, hogy büntetni — ha van bűntény — a valódi bűnöst kell. A valódi bűnös pedig — nagyon természe­tesen — az, akire a bűntett rábizonyul, vagy aki a bűn elkövetőjeként jelentkezik. Ha azonban valódi bűnösnek a tisztelt refor­merek minden esetben a szerkesztőt, vagy a ki­adót akarnák megtenni, hát ez ellen majd tudnak védekezni azok, akikre a miniszter úr céloz. És ha a szabadságvesztési és pénz­beli büntetés különös hangsúlyozása az ural­kodó osztálynak, vagy pártnak nem tetsző sajtó anyagi tönkretételét célozza, erre a szociáldemokrata párt nagyon megfelelő kádenciát tud majd mondani. . . . Akár liberális, akár reakciós szán­dékot rejtegetnek a miniszter úr kijelentései, mi elkészülve várjuk az eseményeket. El­végre a sajtószabadság elsősorban a polgári osztály szabadságának a követelménye, külö­nösen Magyarországban a nemzeti önállóság egyik alapfeltétele. Minden olyan reform tehát, amely a sajtószabadságot korlátozza, első­sorban a közép- és kispolgárságot sújtja. A szociáldemokrata párt, mely az üldözésekben megedződött és ellenségeinek támadásai ellen föl van vértezve, aránylag sokkal könnyebben kibírja a sajtó terén való üldözéseket is és — mint minden ül­dözésből — végezetre ebből is csak meg­erősödve kerülhet ki. Hát csak készüljön a miniszter úr a sajtótörvény reformjára. Hívja össze a mindenkori kormányok pausáléján és ren­delkezési alapján élősködő sajtó képviselőit és tanácskozzék velük. Mi a mostani hely­zet javítását nem tételezzük fel a koalíció­ról, a reakciós tervek megvalósítása ellen pedig küzdünk körömszakadtig. És ha győz a reakció, a győzelem árát nem mi fogjuk megfizetni. A liberalizmus diadala. A­ ma esti félhivatalos újságok nagy lármával egetverő diadalról számolnak be, és ne tessék elcsodálkozni­­ a liberaliz­musnak nagy diadaláról a magyar parla­mentben ! Tegnap még mélységes hallga­tással igyekeztek elsiklani Justh Gyulának és társainak kijelentésein, akik reakciósnak bélyegzik a parlamentet és pedig első­sor­ban a függetlenségi pártot, mára azon­ban már megeredt a nyelvük és hangos szóval hirdetik a diadalt, a liberalizmus diadalát, amely letiporta a reakciót és el­űzte a magyar törvényhozásból. Ejnye, hát mi történt tegnap óta? Talán proklamálták a teljes sajtószabadságot? Eltörölték a kauciót? Szabaddá tették a kolportázst? Kihirdették az általános, titkos választójogot ? Vagy talán biztosították az egyesülés és gyülekezés szabadságát? Mi történt hát, hogy oly nagy az örömmámor a liberaliz­mus diadala fölött? . .. Hogy mi történt ? Ez történt: az ezer­holdas gazdák uszító szervezetének kérvé­nyét tárgyalja most a Ház. E kérvény nem kíván egyebet és kevesebbet, mint az es­küdtszékek eltörlését, a kivándorlás meg­gátlását minden áron és a munkásszerve­zetek feloszlatását. Az agrárius urak azt indítványozták erre, hogy e kérvényeket adják át a kormánynak — pártolóan. Vagyis a parlamentben e kívánságokat pár­tolja a kormánynál. Ezzel szemben egy má­sik képviselő azt indítványozta, hogy a parla­ment csak ajánlja figyelmébe a kormánynak az agráriusok uszító szervezetének a kíván­ságait. Egy harmadik indítvány pedig azt javasolta, hogy a Ház térjen napirendre a kérvények fölött. Már most — és itt kez­dődik a liberalizmus receptes „diadala" — ,a függetlenségi párt ma reggel — talán a tegnap kapott dorgatórium hatása alatt — külön értekezletre ült össze, amelyen egy rettenetesen liberális határozatra szánták el magukat. Kimondották ugyanis, hogy nem fogadják el azt az indítványt, amely a kérvényeket a kormánynál pártolja, hanem azt, amely a kormánynak — figyelmébe ajánlja! Nos , nem pokolian fékevesztett liberalizmus ez? Különösen, ha tudjuk, hogy azon az értekezleten igenis voltak olyan függetlenségi képviselők is, akik pártolóan akarták a kérvényt a kor­mányhoz juttatni," de nem volt olyan egyet­len egy sem, aki a harmadik indítvány mel­lett, a napirendre térés mellett foglalt volna állást! Tehát: a képviselőház az esküdtszékek eltörlését, a munkás­szervezetek feloszlatá­sát, a kivándorlás erőszakos elfojtását a kormánynál nem pártolja, hanem neki csak a figyelmébe ajánlja! És ehez külön érte­kezlet kellett! És ezt liberális vívmánynak és diadalnak tüntetik föl! És ezt a „diadalt" a függetlenségi párt vívta ki! Hát ki meri még mondani, miként tegnap Justh Gyula, hogy ez a parlament és legnagyobb pártja: — reakciós? ! Dü­höngenek az építőmesterek. Ha a hatóságok minden erejükkel, ren­dőrrel, börtönnel, ügyésszel a munkások ellen foglalnak állást, akkor derék, béke­szerető polgárok, lojális alattvalók a mun­káltató urak. Ha azonban akad egy olyan hatóság, amely tudatára ébred szociális kötelezettségeinek, amelyik nem akarja vi­selni a felelősséget azért, hogy néhány száz ember profitja kedvéért ezrek és ezrek legyenek a nyomorúságba taszítva, akkor a derék, békeszerető polgárok, mindjárt ki­tűzik a forradalom zászlóját. Nekik csak olyan béke és rend kell, amelyben ők nyúz­hatnak, fosztogathatnak, így tesznek az építőmester urak. Teljesen megvadultak attól, hogy a polgármester egy nála járt küldöttségnek megígérte, hogy oda fog hatni, hogy megegyezés létesüljön az építőmesterek és munkások között. Dehogy kell őnekik a megegyezés, ők meghódolást várnak, ők azt akarják. 3

Next