Népszava, 1907. július (35. évfolyam, 156–181. sz.)

1907-07-02 / 156. szám

1907. fzfitra 2. mér SDATA lell b­ukni azt, aki akarja. (Derültség). A független­ségi párt azzal terelte el a nép figyelmét a saját küzdelmétől, hogy mindig a szomszéd reakciós Ausztriát ócsárolta. A magyar szülök kis gyerme­keiket a fekete-sárga ördöggel ijesztgették. (De­rültség.) Ezzel a taktikával elterelték a nép figyel­mét a táját jograbló politikájukról. A magyarországi szociáldemokrata párt újabb tizenötesztendős küz­delmének legnagyobb vívmánya, hogy ezt a buta sovinizmust ki tudta irtani; a magyar munkásság immár, ha Ausztria, meg az osztrákok ellen hall beszédeket, értékelni tudja azt. Vagy nem azért állítják-e szembe Ausztriát a magyar munkásság küz­delmével, hogy a nagyar agráriusok, a magyar ki­zsákmányolók, a magyar fosztogatók s­zabadon gya­rázdálkodhassanak ? ! (Úgy van !) A „assazsit", az „ankofórsá­g". A magyar mnkásság tudja már, mit jelent az, ha ők nemzetről, nemzeti nyelvről beszélnek. Tudja, hogy ha nemzetről beszélnek és arról, ami ezzel a­­nemzet­­tel szorosan összefügg, nem a nemzetről van akkor voltaképpen szó, hanem ennek a nemzetnek egy élhetetlen osztályáról, amely akadályozza, haladásában visszatartja, fej­lődésében akadályozza az egész nemzetet, az egész népet és meggátolja abban, hogy úgy ha­ladjon, mint Európa többi népei; egy bandáról van szó, amely az egész országot le akarja taszí­tani a haladás útjáról (U­jy van!), hogy az ő fosz­togató politikáját rákényszerítse. (Úgy van!) Ha ezt nem tisztáztuk volna, Magyarországon igazán semmi fejlődés nem volna, hanem szolgaság és a magyar munkásság ma még jobban igában volna. Ha a magyar történelmen végig pillantunk, azt látjuk, hogy fajmagyarok mindenkor beszéltek fajmagyar­ uralomról és alkotmányról; és azt is látjuk egyszersmind, hogy ez az „ezeréves alkot­mány® sohasem volt más, mint egynéhány ezer embernek az alkotmánya, nem is alkotmánya, a törvénye, amely kiváltságaikat szentesítette és amely módot nyújott arra, hogy ezek magyar emberekből, magyar munkásokból rabszolgákat csináljanak. És valahányszor a történelem folyamán bárki, akár a nép, akár a király szembeszáll­tok a nemesekkel, ezek addig nem törődtek vele, andíg ez az ő ki­váltságaikat nem érintette. így volt ez akkor, amikor a nemesek adózásáról volt szó. Hosszú küz­delem folyt ebben a kérdésben, mert a nemesek nem akartak engedni kiváltságaikból, nem akartak adózni, mint a közönséges csőcselék. Hogy ez mennyire igaz, erre vonatkozólag föl­olvasok egy-két idézetet a nemességnek egy nem­szocialista történetírója, Grünwald Béla munká­jából. A nemesség nyíltan kimondta, hogy a magyar alkotmány lényege, hogy a nemesség semmi k­öztarhet­­e inteljén; az i­dózás országos célokra a nemes­ség szolgaságát jelenti. Mit érne a magyar alkot­m­ány, ha a nemességnek­ adóznia kellene. (De­rültség.) Tisztelt elvtársaim, ez az a híres magyar al­kotmány, amelyre hivatkoznak a parlamentben, amikor a választójogról beszélnek és amikor mi az alkotmány megváltoztatását sürgetjük és kér­dezni merjük, hogy az osztrákoknak később meg­indított küzdelme az általános választójogért miért hozta meg előbb az eredményt, mint nekünk. Odaát később kezdték a küzdelmet, pedig odaát van egy csomó öntudatos nemzetiség, nem olyan, mint a magyar parlamentbeli nemzetiségi pártok, melyeknek egyik képviselőjét ki is lehet verni a parlament­ből (Gyalázat !), odaát politikailag érett nemzeti­ségek vannak, akik érvényesíteni akarják és tud­ezer forintot hagyományozott teljesen az isten dicsőségére ... Az örök világosság fényeskedjék néki! Csak Jáh­os, az istentelen, káromkodott s vál­lig azt hangoztatta, hogy minden papot fel kel­lene akasztani. Lám, pedig csupa áldás szakad a kegyes adomány nyomában. Az Ötvenkilós pap átment a hatvan kilóba; Péternek, az öccsnek a tehene két borint ellett s az asszony­testvérnek szép kis fiacskája született . Megfogant rajtatok az ar áldása, legyen áldott az ő neve örökkön örökké, ámen! így fejezte be nagyszerű beszédét a hatvan­kilós pap a gyermek keresztelőjén, teli serleggel kezében, melyet az újszülött boldogságára ki­ürített. Nagy esemény volt a faluban, mikor híre fu­tott, hogy János, az istentelen, leesett a szénás­ B­ekérről s szörnyethalt. — Lám, — mondta férfi szemforgatással a hatvankilós pap mindenfelé, — az úr keze lesújt az ellene vétkezőkre. Szegény János­­ügy saj­ttálan, hogy lelki vigasz nélkül ment a másvi­lágra. Most biztosan a pokolba jut Az egész falu erről beszélt s megtoldták az­zal: „Istenem, milyen jó ez a pap, még a leg­nagyobb ellenségét is ugy sajnálja!" János nagyon bűnös ember volt, tehát nagyon el kellett temetni. A takaros ugyan meg se érezte ezt a kis költséget. Három pap, hat kántor s nyolc ministránsgyerek óbégatott fö­lötte. A franis hagyatékon a két testvér osztozott, mert Jánosnak senkije se volt. Péter, az öccs, Madetai Jtóast építtetett belőle e tehencsert Tá­jak is nemzetiségi aspirációikat és odaát nem ígér­ték a választójogot a népnek annyiszor szószéken és esküvel, mint mi nálunk Pozsonyban is. Mégis oda­át leküzdték a tengersok nehézséget és Ausztriá­ban az általános választójog alapján 87 szociál­demokrata képviselőt választottak a parlamentbe. (Zajos Éljen! és Boch! kiáltások.) Az osztrák nép az első választásnál ítéletet hozott azok fölött, akik ellenségei és valósággal kiirtotta azokat a pártokat, amelyek a nemzeti jelszavakkal küzdöt­tek ellene. . . És ez az ítélet, tisztelt elvtársaim, arra inti a magyar burzsoáziát, hogy hiszen minél későbben adják meg a választójogot, annál alaposabb lesz az. Minél később lesz általános választójog, annál többen lesznek mindig a szocialista gyűléseken; mi­nél későbben adják meg, annál kevésbé lehet majd akkor nemzeti jelszavakkal szédelegni a vidéken, be­csapni a földmivelőket, mert­­ a magyar nép gyomra bizony lassanként hevesei a szocializmust ! (De­rültség.) Azzal is érvelnek a parlamentben, hogy a vá­lasztójog törvényét még nem készítették el, mert a magyar nemzeti szempontokat figyelembe kell venni. Azok mondják ezt, akiknek az osztálya, akiknek az elődei csek­et a magyar nemzeti szempon­tokat, mindig feláldozták sa­já,r­osstplifikrq­ mu­cnak, akik mindig irtották, pusztították a magyar népet. Erre nézve is olvasok egy-két idézetet Grünwald Béla könyvéből. A Grünwald Béla grófjainak és mágnásainak az utódai, a mi grófjaink és mágnásaink ugyancsak védik a nem­zeti szempontokat, azokat a szempontokat, ame­lyek jelentik az agrárius uralom fenmaradását és fenmaradását annak az alkotmányb­a?!­, amely az agrárius fosztogatását biztosítja. (Nagy zaj. Az el­nök kéri az elvtársakat, hogy a közbekiáltásoktól tartózkodjanak. Nehéz leküzdeni az undort — írja Grünwald — ha visszagondolunk arra a gyalázatra, amely a nemzetet akkor érte, amikor arisztokráciájának felső rétegei elhagyták, lenézték, nyelvét gúnyolták . . . ... A katolikus főpapság s főnemesség által sí­i­méletlennil folytatott üldözés meg­fogyasztotta a magyarság számát s ki­pusztította oly vidékekről, hol fenmara­dttsa i nagy nemzeti érdek volt. Még a XVIII. században is folyt e pusztító romnka, melynek következménye azt volt, hogy ott, ahol hajdan virágzó magyar élet volt, most a magyarság helyére telepedett tótok, rutének, oláhok kö­zött csak emlékét találjuk meg . . . . . . Egész falvak la­cosságát űzik ki a földesurak s a magyar protestáns lakosság he­lyére tótokat vagy ruténeket telepítenek. így pusz­tul ki a magyarság Sáros, Zemplén, Abauj, Beregh,­­Jug, Ugocsa, Pozsony, Nyitra, Gömör egy részéből . . . - ma­­nssítsé ről, hogy csak a választójogot ne kelljen meg­adni, pedig nem ezek a nemzeti szempontok az irányadók nekik, hanem rideg, önzős, gazdasági osztály érdekük. És soha olyan párt nem volt még kormányon, amely üldözte vol­ta aztlené, akik­ az ő egy­ik programmpontjáért­­kűzd­é­nek. Már­pedig a kormány programmja nem benn van az általános választójog, azaiért ni­ncsc. d'hik és a kormány, a kormánypárt, a hetetá­gok ül­döznek bennünket, a kormány lapjai dilhetfit imak ellatvak, ha a választójogért küzdünk és a választójog ügyét a szociáldemokraták lapja tartja napirenden. (Éljenzés.) A vidék rendőr­kapitányai, szolgabirái, alispánjai (La eektfi:/) at­ái haraggal küzdenek a szociáldemokraták ellen, akik pedig egyebet sem követelnek, mint amit meg­igért a király a trónbeszédben és amit megígért Wekerle (Derültség.) a képviselőházban. Elintézte a parla­ment azokat a bizonyos sürgős ügyeket, — az álta­lános választójog még mindig nem következett utána. Törvényesen fizetünk már adót, a közös ügyek dolgát Barabásék gyorsan elintézték juht gyorsan megszavazták az adókat, — « vdla&tvj« nincs sehol. Ellenben a nemzeti kormány felh­asz­­nálja az alkalmat a munkásosztály ellen, ammel­y bátor volt vele ellenzék­ korában szembeszállni. Hoz egyre-másra törvényt a munkásság ellen az agráriusok érdekében. A szociáns hazavásár­. És itt nyilvánul meg, hogy mi az általános vá­lasztójog. Mi magunk nem azzal érvelünk, mi magunk nem mondjuk, hogy az természetes jog, ami velü­nk szü­letett, ami megillet bennünket; azt mondjuk, hogy a munkások gazdasági érdeke követeli ;az elit. Nem besülünk a­rról,­­hogy a jogerőt éppúgy meg­érdemtteljük, mint ők, mert — amint már mond­tam — lemondtunk arról, hogy érvekkel ?Iyőz­-,kik meg ezt a magyar parlamentét. És ők is jobban tennék, ha nyíltan beszélnének. Az általános vá­lasztójog emeli a nép politikai és gazdaság­i befolyását és létrehozza azt, hogy akkor nem csak pusztán egy kis osztály érdeké­ben hoznak törvényeket, hanem az ezen nép érdekében, mert akkor a népnek is lesz be­folyása a törvényhozásba. Azt jelenti az általános választójog, hogy Magyarország is rátér a szom­ális haladás útjára. Az általános választójog jelenti a tisztítást, amely Ausztriában máris észlelhető. Ha figyelemmel kísérték az elvtársak a Reichsrath­nak néhány napos tanácskozását, láthatják, hogy a szociáldemokraták máris nyújtottak be törvény­javaslatokat a munkásság érdekében, a betegsegí­tés, a rokkantbiztosítás, bányamunka stb. dolgá­ban. Egészen új helyzet, új gondolkodásmód van abban az Ausztriában, amelyet Magyarországon sötétnek, reakciósnak hirdetnek. Az általános választójog esetén a pofénak az osztályoknak, amelyeké volt eddig a törvény, vir­zinyre kell kelniök a szocialista izgatókkal, de nem úgy, hogy a négyemeletes házak clék a tíz­ezer forintos fizetések hazug meséivel és rágal­maival akarjanak győzni. Nem gas rénm­ssékkel, hanem komoly érvekkel kell ennek a küzdelem­nek folynia. Mert nemcsak új jelszavak, hanem a haladásnak más iránya következik be Magyar­országon az általános választójoggal és magában a gazdasági termelésben is más viszonyok jönnek létre. A rendiség a megyékben csakúgy meg van, mint annak előtte. A szolgabíró most is van olyan kiskirály, mint volt negyvennyolc előtt. A rendi­ség nincs eltörölve és ez az akadálya minden kultúrának ebben a szerencsétlen országban. Az hogy már nem hatvan, de hetven kilót nyo­mott . . . i . . A Szári-testvérek a csapások után még sűrűb­ben jártak a templomba. Péter nagyon a szivére vette az emeletes házat, meg a teheneket, az asszony testvér meg a gyereket. Hogy az urat kiengeszteljék, a határban szerteszél kőkeresz­teket emeltek az „isten dicsőségére" . . . Minden harmadik határbéli keresztről a Ssári­ngyet és a Az isten dicsőségét lehetett leolvasni. .Péter baja nem szűnt Az asszonytestvéré se. Péter iddogálni kezdett. Az asszonytestvér is. Már nem igen tellett „isten dicsőségére", sok pénzt elvitt a bor, meg a pálinka. Csakhamar elitták a nagy Szári-vagyon utolsó garasait is s a két Szári-testvért a járókelők akárhányszor úgy találták meg részegen, belekapaszkodva azokba a keresztekbe, melyeket „isten dicsősé­gére" ők állítottak fel. Péter, ha józan volt, bucsusokkal járt Mária-Nosztrára, Szent-Ke­resztre, hová, hol telekoldulgatta a kalapját réz­krajcárokkal, amelyeket a hívők „isten dicső­ségére" adományoztak. Az asszonytestvér pedig ráimádkozással keresett néhány garast mindig, ami elég volt pálinkára. Egyébként többnyire ott mozogtak a templom­ajtóban, egyik jobbra, másik balra s olvasóikat morzsolgatták. A ki-bejáró ájtatoskodók vetettek nekik olykor egy-egy krajcárt. A pap is megtette néha, de az ő krajcárjai mindig kívül estek a Péter kalapján. Nem tu­dott lehajolni. Nagyon kövér lett. Régen túl volt már a száz kilón is!. Ezek az elődjei a mi nagy nemzeti hőseinknek. És ilyenek a mi nemzeti hőseink is. Csakhogy ma nem egyes vármegyékben pusztítanak (Ugy van !), ha­nem osztályurak­nak védelme alatt «» egész országban. Pusztítják az egész országot: Ame­rikába kétszázezer ember vándorol ki évenként, és ezek nemcsak tótok, románok, hanem egyre tekintélyesebb számban magyarok, fajmagyarok is, azoknak az utódai, akik valójában megtartották és nem összejátszás révén, hanem véres harcok­kal tartották meg ezt a hazát — a tízezerholda­soknak. És ezek az emberek beszélnek nemzeti eszm­ék­sárolt. Az asszonytestvér takarékba tette a pénzt, hogy ebből neveljék majd pappá a gyereket, ha megnől. Alig épült fel Péter emeletes háza, egy éjjel mindenestől leégett, még a tehenek is oda­vesztek. Az első a hatvankilós pap volt, aki sietett a vigasztaló szavakkal. Péternek nagyon jól esett ez. Nagyon ellágyult a szive. Csak az ütött szeget a fejébe, mikor a hatvankilós pap ugy félig neki, félig másoknak megjegyezte, mintha­­ ezt nagyon természetesnek találná s szinte előre látta volna : — Átok van e­zen a János, hagyatékán. Gon­doltam, hogy nem lesz jó5 belőle. Én, proi engem illet, odaadtam volna isten dicsőségére... Nagyon bűnös ember volt. . . Mintha az isten is a pap mellett akarna bi­zonyítani,­­ nemsokára meghalt az asszony­testvér gyereke, akit a János pénzéből akartak pappá nevelni. Ekkor már egy ember sem akadt a faluban, aki ne hitte volna, hogy az istente­len János vagyona az ördögé. Egy reggel, mise előtt, beállított a f­atvam­kilós paphoz a két testvér. — Eljöttünk a plébános úrhoz, — rebegték — elhoztuk azt az átkozott pénzt, a János hagya­tékát. Mind a kettőnkre csak rosszat hozott eddig, úgy gondoltuk, hogy feláldozzuk isten dicsőségére . . . Vasárnap megint hirdetett a pap. A Szári testvérek ennyi és ennyi ezer forintot adtak is­ten dicsőségére . . . A pap lihegve jött le a szószékről. Nagy nap volt ez a mai. Nagy beszédet is tartott. Ennek tudta be a fáradtságot. Nem vette észre.

Next