Népszava, 1907. augusztus (35. évfolyam, 182–207. sz.)
1907-08-01 / 182. szám
2 zolni, hogy nem gondolkoztunk-e helyesen, amikor amellett foglaltunk állást, hogy a szervező bizottságokat nyilvános gyűlésen válasszák meg. Minden érvvel szemben fentartjuk azt az állításunkat, hogy helyesebb, ha nyilvános gyűlésen bíznak valakire valamely tisztséget. Mert akire ilyen módon hárul valamely feladat, az a nyilvánosan reáruházott és elvállalt kötelezettséget rendszerint komolyabban és lelkiismeretesebben tölti be, mintha bizalmas körben nyer valamire megbízatást. Óhajtandó, hogy azoknak legyen igazuk, akik velünk ellentétes álláspontot foglaltak el és a megválasztottak lankadatlan buzgalommal oldják meg feladatukat. Végre is ezt a kérdést nem tartjuk annyira fontosnak, hogy hosszabban kelljen vele foglalkoznunk. . Különben is egyéb tekintetben sem kívántuk és ezúttal sem kívánjuk elfoglalni azt az álláspontot, hogy minden áron nekünk kell, sőt muszáj igazunknak lenni. Szóljon hozzá ehez a kérdéshez mindenki. Mondja el, amit jónak tart. Ami jó és helyes, azt elfogadjuk, mert csak egy lehet a mi célunk. Minél jobbá tenni a házi agitációt, hogy ennek a segélyével a szabadszervezeteket megalkothassuk, működőképesekké tegyük, így véljük, hogy meglesz mindaz, amit a házi agitáció segítségével megalakított és kiépített szabadszervezetek révén elérni akarunk. Most is, amikor B. M. és Strasser József elvtárs cikkével foglalkozunk, a kérdés tisztázása vezet bennünket. Mindenekelőtt ki kell jelentenünk, hogy a házi agitációról írott cikksorozatban távolról sem volt szándékunk a titkárság reputációját akárcsak a legtávolabbról is érinteni. Annál is kevésbé vezérelhetett bennünket ez a szándék, mert — noha cikkeink névaláírás nélkül jelentek meg és merő következetességből ezúttal sem akarjuk magunkat megnevezni — annyit elárulhatunk, hogy a titkárság dolgaiban személyesen is érdekeltek vagyunk. Még kevésbé áll az, amit már említettek is, hogy cikkünk ama része, amelyből B. M. elvtárs a titkárság reputációja megsértésére következtetett, hátulról vagy oldalról intézett támadás akart lenni a titkárság valamely tagja ellen. Szükségesnek tartotok, hogy ezt kijelentsük, mert úgy gondoljuk, könnyebb lesz mindannyiunk dolga, ha a személyi kérdéseket kikapcsolhatjuk a tárgyalásból. A tervezet kidolgozásakor éppen úgy, mint cikkeinkben, az a határozott meggyőződés vezetett bennünket, hogy a házi agitáció a múltban azért nem vált be, mert nem azon az úton indult meg a munka, amelyen megindulnia és haladnia kellett volna. Véleményünk szerint jobb az a terv, amelyet most kidolgoztunk és a legjobb azok között, amelyeket kigondolni képesek voltunk. Azt hisszük, nem kell, bizonyítani, hogy ha képesek lettünk volna jobb tervet adni, jobbat adtunk volna. De nem voltunk képesek. Ezért ajánlottuk elfogadásra elvtársainknak ezt a tervezetet. Amint azonban nem okoltuk a házi agitáció sikertelenségéért a kezdeményező párttitkárságot a múltban, úgy nem írjuk a titkárság rovására a netalán bekövetkező eredménytelenséget a jövőben sem. Aláírjuk É. M. elvtárs azon állítását, hogy a legjobb terv is írott malaszt marad, ha nem lesznek okos, jó, buzgó elvtársak, akik belátják, hogy igenis a felárt agitáció az a csodaszer, amelyet ha okosan használunk, talán nem is remélt eredményeket, bámulatos győzelmet érhetünk el. A titkárság megtesz mindent, hogy a keret tartalommal teljen meg, hogy a terv ne maradjon puszta terv, de élő, mozgó, működő valósággá váljon a szabadszervezet. És ha lesznek — aminthogy mindenütt, minden intézménynél vannak — olyanok, akik vállalt kötelességüket nem teljesítik, akik kedvüket vesztik és a házi agitációban nem működnek úgy, amint az ügy érdeke tőlük a munkát megkívánja, akkor a titkárságnak lesz rá gondja, hogy a kedvét vesztett elvtárs, a kötelességét mulasztó bizalmi férfi helyébe mást, lelkes, vasakaratú, lankadatlan buzgalmú elvtársat válasszanak meg. A decentralizáció és a párttagok nyilvántartásának kérdése — úgy látszik — megvilágításra szorul. Azzal a kérdéssel is kell foglalkoznunk, hogy miként indítjuk meg a házi agitáció munkáját. (Folytatjuk.) A diófa. írta Ormos Ede. Mikor az új doktor az első pár száz forintot összekuporgatta a huszonöt meg ötven krajcáros látogatásokból, bele mert menni abba a nagy üzletbe, hogy a házat, amelyben néhány éve lakott, örök áron megvegye. A jegyző biztatta rá. Barátságból megcsinálta az átírást és kiszámította az élhetetlen doktornak, hogy amit eddig házbérbe fizetett, abból húsz év alatt egészen kifizetheti a házat és így az lesz a maga portáján. Mert ez a doktor hiába volt doktor, olyan élhetetlen fajtának mutatkozott. Világéletében az is volt. Mindig kellett, hogy valaki szutyongassa, mint azt a bizonyos lovat, amelyik sehogysem akart indítványozni. Ezt az állást is a községnél csak úgy kapta meg, hogy a többi nyolc pályázó izraelita volt, ő az egyedüli római katolikus. A plébános úr rögtön pártját fogta, sőt úgy ajánlgatta a községi képviseletnek, mint igen tehetséges fiatal orvost, akiről a leghíresebb egyetemi tanár is sok szépet mondott neki, mikor legutóbb Pesten járt. A plébános úr ugyan huszonöt éve járt legutóbb Pesten, akkor sem beszélt egyetemi tanárral, a tehetséges fiatal orvosnak meg a hírét sem hallotta, de hát az mindegy, a pap csak nem hazudik. Hiába korteskedett az unokaöccse mellett a zsidó árendás, bizony nem kapott az egy voksot sem. Hogy háztulajdonos lett a doktor, ez nem derülhetett ki a falu előtt holmi hurcolkodással, mert hiszen benne lakott az egész örökségben. Csak a porta hátsó sarkában, egy kis, inkább ötformájú alkotmányban húzódott meg az eddigi háziúr, aki most a doktor jóvoltából ingyenes lakóvá degradálódott a kert és udvar tisztántartása ellenében, egyébként pedig annak a pár ezer koronának kamatjából szándékozik jövendő sorsát irányítani, ami után viszont a doktor a takarékba fizette a jegyző, a pap és főszolgabíró együttes protekciója alapján a hat és fél száztont. Más szegény ember bizony nyolc percentet is fizetett a kezelési költségeken fölül, ami megint két-három percent. De hát a doktort szerették az urak. Szép tavaszi nap mosolygott a falura, de főképpen az új háztulajdonosra. Estére áldomásra is készültek a nagy korcsmában, amitől előre fázott a doktor, mert nem bírta az italt, mint a falu egyéb intelligenciája, a kártyában meg éppen tökéletesen műveletlen volt. Hetivásár volt. A gyümölcsfa-csemetéket árulgatták. Szép sorjába le voltak fektetve a különféle fajták, amelyeknek jelességét büszkén sorolta fel a kereskedő magyar. Az egyik egy sugár csemetét tartott a kezében, már jóformán nem is lehetne csemetének nevezni, annyira megemberkedett. Nagyon szép egyenes diófa volt az. Megvette a doktor. Vitte haza nagy örömmel és elültette az udvar közepére. Micsoda szép zöld lombsátor lesz abból néhány év múlva! Amig a gödröt ásta neki, mig hordott, fekete, porhanyó földdel megrakta az ágyát, míg minden belapátolt rétegre öntözgette az egy-egy locsoló állott esővizet, addig annak a néhány évnek a jövendő történetét szépen kirajzolta magának a doktor, de még tovább is ment. Hogy talán a biblia igazsága sem utolsó — különösen egy faluhelyen. Hogy nem jó az embernek egyedül lenni. Hogy hát akármilyen szép is lesz ez a diófa, mégis csak unalmas lesz ennek az árnyékában egyes-egyedül üldögélni. Meg kelleténél hűvösebb is. Aztán a dió is terem majd vékaszámra. A szép, nagy papírhéjú dió. Csak nem áll ki vele a piacra. Sokkal szebb lesz az, ha a gyerekek verik le hosszú rudakkal és elcsemegéznek rajta karácsonyig is. Mintha csak azt a szépen kigondolt jövendőjét ápolná, olyan szeretettel gondoskodott az új házigazda a házról, de különösen a szépen fakadásnak, majd irigyezésnek indult diófáról. Nem röstelte elhalványult növénytani ismereteit felújítani. Kikereste a régi könyveiből, hogy milyen a diófa természete, hogyan kell vele bánni, mitől kell óvni, félteni. Ha szert ejthette, örömest beszélgetett kertészkedő emberekkel. Nagy ijedelem lepte meg egy szép napon. Nézegeti a diófát, hát a legtövénél olyan barna porfélét lát, mintha egy hangyaboly lenne vagy amilyen a kifőtt cikória kávé. Megijedt, mert tudta, hogy ez férget jelent. Az tudja ilyen betyármódra megfúrni a fát, az tűr a kéreg alatt magának utat, amibe a fiatal fa könnyen belepusztulhat. De annyi esze már a féregnek nincs, hogy betörése áruló nyomait eltakarja. Ez a barnás por mutatja az útját. Meg is találta a doktor a fa derekán a lyukat. Úgy nézte, mint egy sebhelyet, amelyből a mérges anyagot ki kell vennie, hogy a betegséggel megbirkózhassék. A különféle horgolótű és cipőgomboló formájú szerszámaival nem boldogult. Végre is a szomszéd elunta nézni a kerítésen át a bajlódást és átlépett hozzá. Az osztán a maga parasztikus eszével segített a dolgon. Egy darabon lehántolta a fa kérgét, hogy a féreg újjának irányát meglássák. Szerencsére, ez nem valami ravasz féreg volt, ment egyenes NÉPSZAVA 1997. augusztus 1. ii —————mmmmmmnmmmmiiii SZEMLE. BELFÖLD. „Az egyház palástját most jó kezek szövik". Az „Alkotmányiban ma egy sötétfekete úr vezércikkezik és kívánságokkal áll elő. Minthogy pedig a feketékre jó idő jár Mária országában és minthogy a feketék a szerénységet és alázatosságot a gyakorlatban sohasem ismerték, nagyon természetes, hogy az „Alkotmány" vezércikkírója sem tart mértéket a követelésekben. Nem kell neki sok, csak minden. Autonómiát akar a katolikusoknak. A papi vagyont teljesen és elválaszthatatlant hozzá akarja varrni az egyházhoz. Az iskolákat, melyeket nagyrészt állami segítséggel tart fenn a katolikus felekezet és amelyekben most is orgiákat ül a papi népbutitás, teljesen be akarja takarni a Krisztus palástjával. Sőt egész Magyarországot szeretné ama szent köpönyeg alá keríteni, amely alatt immár másfél ezer esztendeje folyik a néprontás. Hát mi nem vagyunk rossz emberek és a katolikusok autonómiáját igaz szívből kívánjuk. De igazi autonómiát követelünk, tökéletesebbet, mint maga az „Arny". Mi azt akarjuk, hogy a katolikus felekezet ne legyen semmiféle függésben az államtól, de az államnak se legyen semmi köze a katolikus felekezethez. Azt akarjuk, hogy e felekezet here-főpapjainak kinevezésére az államnak ne legyen semmiféle befolyása, még a király személye által se; de viszont ezek a here-főpapok ne zsebelhessék el azoknak az óriási birtokoknak a jövedelmeit, amelyek eredetileg az államéi és amelyeket rég megszűnt célok szolgálatáért kapott a papság egy sötét korszakban. Igenis, az állam vegye vissza a papok kezén levő óriási birtokokat és fordítsa azoknak jövedelmét közcélokra, adja oda a földet a hazátlanná váló és Amerikába üldözött népnek. A katolikusok pedig — de a többi felekezetek is — csinálják a maguk hókusz-pókuszait az állami befolyástól függetlenül. Akinek bálvány kell, az csináltasson magának; akinek táncoló dervis, rabbinus vagy cerimóniázó csuhás kell, fogadjon magának. Amíg lesznek emberek, akiknek a gyomra az ilyesmit megkívánja, azok fizessék meg a passziójuknak az árát és se állam, se más hatalom az ő privát mulatságukba — amíg az másokra veszedelmessé nem válik — bele ne kontárkodjék. De a közpénzekből se költsön ám senki egy fia fillért se az ilyen speciális magánkedvtelésekre. Az iskolákból pedig ki a csudával! Az iskola legyen az államé. Az állam fizesse, az állam parancsoljon benne. De — azt mondja az „Arny" — „az egyház palástját most jó kezek szövik".