Népszava, 1911. január (39. évfolyam, 1–26. sz.)

1911-01-01 / 1. szám

1911 január 4. -­­ NÉPSZAVA Folytatni is lehetne e tanulságos listát, egyelőre azonban mutatóba ennyi is elég. Elismerjük és tudjuk, hogy a magyar ipar­vállalatok gyalázatos éhbéreket fizetnek, mindazonáltal célszerű­ volna e vállalatok munkabérlajstromát alaposan megvizsgálni, mert az aránytalanság j vagyon is kirívó és valószínű, hogy a munkabérek bejelentése körül vaskos visszaélés­ek rejtőznek. Az Országos Pénztár adm­inisztratív ellen­őrzése hálás talajra találhat a vállalati pénztárak ügykezelésébe­n, ahol a munkál­tatói visszaélések napirenden vannak. Rendkívül súlyosan nehezedik a pénz­tárak anyagi helyzetére a a munkáltatók já­rulékhátraléka. Közel 5 millió korona a munkáltatók járulékhátraléka az 1908. évi kerek számban 4 millió koronával szem­ben. Míg az 1909. évi összes járulék­kive­tés kerek számban 330.000 koronával, te­hát csak 17%-kal emelkedett, addig a munkáltatók hátraléka 900.000 koronával, tehát 22 4°/0-kal volt nagyo­bb, mint az előző évben. Az összes 1909. évi járulék­előírás 24­6­*\^-át a munkáltatók nem fizették be a zárszámadás lezártáig. A pénztárak tiszta összvagyonának ke­rek számban 8 millió koronának, 652 százalékát a munkáltatók svátraléka képezi, amely vagyonmérleg — a behajthatatlan tételeket számbavéve — eszerint tehát nem nagyon reális. A jelentés szerint a járulékhátralékok emelkedését elsősorban „a közigazgatási hatóságoknak a végre­hajtások körül tanúsított erélytelensége okozta" — amely körülmény különben ter­mészetes is, mert Magyarországról lévén szó, ahol tudvalevőleg a közigazgatási hatóságok panamázásban és szocialistaüldözésben ta­lálják legfőbb feladatukat. A kerületi pénz­tárak kötelessége, hogy a legerélyesebb módon behajtsák a hátralékokat és hogy minden törvényes eszközzel kényszerítsék a munkáltatókat kötelezettségeik teljesí­tésére. Hallatlan botrány, hogy a munkál­tatók a munkásoktól betegsegü­­lyezési célra levont fillérekkel „támogatják" a hazai ipart, megtartják a munkások pénz­ét és ezáltal hátráltatják a munkásbiztosítás előrehala­dását. E téren sürgős intézkedésekre van szük­ség , és ezért nagyon helyeseb­b és cél­szerűnek találjuk a tervezett reformokat, amelyek szerint külellenőri és végrehajtói pár perced, amikor eszedbe jut, hogy ke­serves is lehet az élet, azt akarom, hogy eszedbe jusson az édesanyád meg a két kicsi­nyünk, azt akarom, hogy sírj, a£t akarom, hogy ledobd magad a földre, hogy a padló kuszálja szét a hajadat, azt akaron?., hogy az én életemet is lásd, hogy láss én belém is, hogy milyen keserűség nekem az élet. Nem nyútlok hozzád, nyomorult, csak a s­ubát se té­pem le rólad, el sem válok, el sem eresztelek, itt maradok, ma kell elhűlni, itt maradsz és más leszel. Az asszony nagyot lélekzett, aztán hirtelen karba tette a kezét, azután olyan gyorsan, mintha láthatatlan valaki vezényelte volna, odament a férfi elé. — Szóval birkózunk. Hát birkóznunk. És én belőlem mégsem lesz megszökött feleség, engem nem tudsz elüldözni, sírni sean fogok. Én nem bánom. Erős volt a tekintete, a férfi nem bírta el, fölállt, körüljárta a szobát. Este öt óra jóval elmúlt már, künn még tűzött a nap és már kopogósan kezdett esni az eső. A férfi meg­állt a tükör előtt, végignézett magán és úgy, szinte magának, de a tükörbe mondta: — A karrieremet tettem tönkre érted, a jövőmet tettem tönkre . . . — Már hallottuk — vágott közbe az asz­szony és kihívóan mosolygott. — Hatezer korona volt a hozományod . . . — és itt lélekzetet vett és sóhajtott, mint aki hosszú történetbe kezd. De az asszony kihasználta a helyzetet: — Hát így te győzöl. Neked többed volt. Tartozom vele? Hálával tartozom? Lovagias vagy és férfi vagy. Én hálátlan vagyok. Most megfordul a férj és recseg, ropog, bömböl a hangja: — Nyomorult vagy. Céda vagy. Az utolsó vagy. És most hirtelen csönd támadt. A vihar már paskolta a háztetőt és nagy csőszemeivel intézményt rendszeresítenek, részben a munkásbejelentések kellő ellenőrzésére és szorgalmazására, részben a munkáltatók járulékhátralékainak behajtására. A Pénztár anyagi helyzetének rendezése ügyében okos és egyedüli helyes állás­pontra helyezkedett az Országos Pénztár közgyűlése, midőn újabb határozattal a hét napos járulékfizetés kötelezettségét elfo­gadta és reméljük, hogy az érdekeltségek nagy többségének két ízben megnyilatko­zott határozatát még az Állami Hivatal közismert erőszakossága és hatalmi túl­kapása is respektálni fogja. Ha az Állami Hivatal minden várakozás ellenére újabb akadályokat gördít e határozat megvalósí­tása elé, az Országos Pénztár saját felelős­ségének terhe alatt, autonóm joga alapján tegye kötelezővé a hétnapos járulék fizeté­sét. Az Állami Hivatal rosszakaratú büro­kráciája nem akaszthatja meg a munkás­biztosítás fokozódó szükségleteinek kielé­gítését. A vállalati pénztárak törvényellenes gaz­dálkodásának fokozottabb ellenőrzése is hozzájárul majd a Pénztár anyagi ügyeinek rendezéséhez, ami annál sürgősebb, mert a vagyoni erősödés alapján lehet csak kilá­tása a beteg munkásoknak legalább oly mér­tékű ellátásra, amelyet e rossz törvény biztosít számukra. A biztosítottak nem elé­gedhetnek meg a törvény minimális szol­gáltatásával, joguk van a biztosítási ellátás fokozottabb emelését követelni az önkor­mányzattól, az Országos Pénztárnak pedig kötelessége a munkásság eme jogos köve­telésének érvényesülését minden rendelke­zésére álló eszközzel támogatni. Lapunk szűk tere nem engedi meg a jelentés egyéb részleteinek ismertetését, bár a munkásbiztosítás további fejlődése és a biztosított munkások érdekeinek vé­delme szükségessé tenné a Pénztár mű­ködésének legszélesebb alapú tárgyilagos bírálatát. Bírálatunk befejezéséül csak a következő megjegyzéseket fűzzük. Elismertük, hogy az Országos Pénztár működését rendkívüli körülmények is hát­ráltatták. Elsősorban a csapnivaló rossz törvény volt a legfőbb akadálya a mun­kásbiztosítás helyes irányba terelésének, másodsorban az Állami Hivatal okvetet­lenkedése akadályozza meg a célszerű tevékenységet. Ezen akadályok fölisme­dörömbök­ az ablakon. Az asszony a zsebken­dőjéhez kapott, de eszébe jutott, hogy nem szabad sírni. Dadogva mondta: — Miért ... mért... mondod ezt? A fele­ségednek ... a feleségednek mondod ? Hogyan lehet ilyent mondani? Én . .. én nem is tud­tam ..., én nem is mertem arra gondolni, hogy az előbb is erre gondoltál... Hát ez vagyok én ? Hát ennyire tartasz ? Hát ezt me­red hinni rólam? Hát ezt mered mondani rólam ? — Az vagy. Annak lenni lehet, megmondani nem lehet? Élesen, merészen, lesújtón, hangsúlyozottan röpültek a szavak. Most farkasszemet néztek egymással. Már a férfi is állta a tekintetet. Az asszony nem sírt. És a férfi mégegyszer mondta: — Az. Utolsó. Utolsó. — Ez már sok, — mondta az asszony — ezt már nem bírom ki. Ezt én sohasem mertem hinni. Az ablak felé ment. Már erősen zúgott a zivatar. — No, most végem — röpítette utána a férfi. — Ugorj. Csak lefelé. Ha annyira igaz az igazság. Nem ugrott le, visszapattant, már a kar­maival és szemöldökrángatással beszélt: — Hát hogyan mered ezt hinni ? Hát ki mert neked ilyent mondani ? Azért, mert megmondtam, hogy menj el, hogy váljunk el, hogy ne kínozz, hogy nem állhatlak ki? Hát hogyan mered ezt mondani? Nem sirt, de a férj nem felelt a kérdésekre. Ő is kérdezett: — Mindjárt az ablaknak? Azt hitted, hogy utánad ugrom ? Azt hitted, hogy visszaránta­lak? Az kell, hogy ott legyek én is? Az kell, hogy én tudjam meg legutoljára? És ha mindjárt megtudom ? Nem elég, ha látom a sugdolódzást, halljam is? Nem elég, ha hal a résében, az Állami Hivatal nagyra nőtt szarvainak letörésével párhuzamosan az önkormányzat első testületének köteles­sége ügyelni arra, hogy a külső akadályok ellenére a munkásbiztosítás szervei szaba­don fejlődhessenek. A centralizáció, amely az erők összevonásával minden szervezet életképességét fokozza, nem egyértelmű a bürokratizmussal, mely a mozgékony hi­vatású szerveket lenyűgözi és a szabad fej­lődést akadályozza. A munkásbiztosítás centralizációja az anyagi fejlődés, a vagyoni erősödés szolgálatában áll, célja a pénztárak teljesítő­képességét fokozni, lehetővé tenni a beteg és balesetet szenvedett munkások leg­messzebbmenő jogos igényeinek kielégíté­sét. Ezzel kapcsolatban azonban a kerületi pénztárak működésében az önkormányza­tot a biztosítottak ellátásában és az admi­nistrációban a legszélesebb alapon kell biztosítani, mert a biztosított munkások csak akkor részesülhetnek megfelelő biz­tosítási ellátásban, ha igényeik kielégítésé­ben a velük érintkező helyi szerv mozgási szabadságát nem akadályozzák a bürokra­tizmus merev szempontjai. A két elv, az anyagi centralizáció és a működési önkor­mányzat minden nehézség nélkül egymás mellé állítható anélkül, hogy bármely szerv jogait csorbítanák, emellett a legfőbb tényező, a biztosított munkásság érdekei e rendszer keretében a legjobban érvénye­sülhetnek. Nagyon kevés a reményünk, hogy a kor­mány vagy a magyar agrárius parlament a megígért törvényrevízió alkalmával ko­molyan számol majd a munkásság jogos követeléseivel, azonban a rossz törvény keretén belül jóindulattal, az ügy iránti szeretettel az összes, a munkásbiztosítás szolgálatában álló tényezőknek minden eszközt meg kell ragadniok, hogy a mun­kásbiztosítás kérdését a biztosított munká­sok javára kezeljék. 3 Fővárosi előfizetőinket fölkérjük, hogy a lapkézbesítés elleni esetleges panaszaikat kös­z­ ellenül a kiadóhivatalhoz (telefon S2—61) intézzék, mert a máshol leadott panaszok el­intézéséért nem szavatolunk. A kiadóhivatal. lom, hogy találkozót adsz, ott is legyek ? Nem elég, ha látom, fényképet is adjak? — Hát te hiszed? Hát nemcsak fenyegetsz, nemcsak zsarolsz? El is hiszed? — El is hiszem. Tudom. Láttam. Ott vol­tam. Nemcsak a barátaim, az ellenségeim is. Nemcsak a hivatal, az egész világ. Most sírj. Nemcsak a neked valók, tacskók is, öregek is. Most már érted, miért nem ugrottam utánad ? Az asszony maga elé néz, belülről valami megrázkódtatja, szemben áll vele a férj, nem látja, de érzi annak a gúnyos szája szélét, most fölkapja a fejét és, már gyorsabban, odaszalad az ablakhoz, fölpattantja azt, de ekkorra már utoléri egy éles kérdés: — Még mielőtt elvégeznéd, nem vagy kí­váncsi a többire? Már lármázott, süvített, zúgott, csattogott a zivatar. Az asszony az egyik kezével elengedte az ablak záróját, lehajtotta a fejét és csön­desen, akadozva, kíváncsian kérdezte: — A többire.... a többire ? Többire ? Van több is? Még ennél több is? Én elemésztem magamat . . . Aztán fölkapta a fejét, mert úgy érezte, hogy köny szökik a szemébe. Fölkapta a fejét és a szemébe nézett annak. — De hiszen egy betű, egy árva betű, egy szó sem, egy gondolat sem igaz az egészből*! Egy árva gondolat sem ! Honnan veszed ezt mind? Mire gondolsz? Kivel suttogtam én? Kinek adtam én találkozót? Kivel láthattak engem? Ez iszonyatos... Az egész világ... Ki az? Ki az? — A többi ez, ez a többi, hogy az én bő­römből csináltatod a ruháidat, az én verej­tékem adja a gyémántjaidat, az én nappa­laim szerzik meg az estéid gyönyörűségeit, az én pénzem, az én testem, az én agyam mun­kája teszi széppé a te testedet, én adok neked mindent, mindent ezen a világon — és én nem tudok bebizonyítani semmit, én nem

Next