Népszava, 1911. október (39. évfolyam, 233–258. sz.)
1911-10-01 / 233. szám
1911 október 1. NÉPSZAVA tokat. Reméli, hogy a kormányra is be fog teljesedni a bibliai mondás: megmérettél, könnyűnek találtattál, felmehetsz ! (Taps.) Határozati javaslatot terjeszt elő a magyar nyelv érvényesítése tárgyában. A javaslatot nem fogadja el. (Helyeslés és éljenzés a baloldalon.) Ezután áttértek az interpellációkra. Kállay Tibor: Interpellációt intéz a pénzügyminiszterhez Auffenbergnek, az új hadügyminiszternek a hadügyi túlkiadásokról tett nyilatkozata tárgyában. Auffenberg, aki nagyon közlékeny ember, a „Neue Freie Presserben úgy nyilatkozott, hogy bizonyos hadügyi túlkiadások és hiteltúllépések remélhetők. Kérdi a pénzügyminisztert, Van-e tudomása erről a nyilatkozatról, mely teljesen ellentétben áll Schönaichnak a hadügyi delegációban tett kijelentéseivel és amely teljesen fölforgatja a költségvetést. Van-e tudomása erről és micsoda álláspontot foglal el ellene? Az interpellációt kiadták a pénzügyminiszternek. Jaczkó Pál: A földmivelésügyi minisztert interpellálja az érmelléki és krasznamenti kisgazdák fölsegélyezése tárgyában. Désy Zoltán kérdi a pénzügyminisztert, mi az álláspontja az 1911. évi költségvetés átmeneti kiadása első fejezetében megállapított rendkívüli közösügyi hitelre nézve és elsősorban a hadsereg fejlesztésére fölvett húsz millióból Magyarországra eső 7 millió 280 ezer korona fölhasználását illetőleg? Szándékozik-e az 1992. évi költségvetést olyan időben előterjeszteni, hogy annak tárgyalása ez év végéig befejezhető legyen. Az interpellációt kiadják a pénzügyminiszternek. A képviselőház hétfőn, október 2-án tartja legközelebbi ülését, amelynek napirendjére hét név szerinti szavazás van kitűzve, azután kerülne sor a véderőreformra. — Kedden Bakó József beszél s október 4—9. szünet lesz. A szünet után Földes Béla, Mezőssy Béla, Polónyi Géza és a néppárti Huszár Károly szólalnak föl a véderővitában. Ezenkívül napirenden marad a Tomasics-ügy is, amelyben szintén több új interpelláció várható. Wesselényi Miklós báró koronaőr a választójog mellett. Szilágy megye törvényhatósági bizottsága, mint megírtuk, néhány nap előtt állást foglalt az obstrukció mellett. A megyegyűlésen fölszólalt Wesselényi Miklós báró koronaőr, akinek beszédéből közlünk egyes részleteket. A történelmi nemzetnek ez az ügy állásánál, mint származásánál fogva kifogástalan, tekintélyes tagja, akit talán Baross Jancsi sem mer lehazaárulózni, ugyanazt a méregkeverő radikális politikát hirdeti, amellyel Baross ijesztgetné az uralkodóházat. A király és családja talán mégis jobban hisz a koronaőrnek, mint Baross Jánosnak, aki legfölebb a koronauradalmak parcellázásánál tehetne hasznos (tudniillik önmagának hasznos) szolgálatokat. Wesselényi helyesli a mai viszonyok között az obstrukciót, mert a most fönnálló választási törvényeink mellett könnyű szerrel akadnak olyan érdekcsoportok, amelyek osztrák érdekek javára ajánlván föl szolgálataikat, bécsi milliókkal, osztrák katonasággal, erőszakkal, terrorral, hivatalos presszióval, — szintén elég könnyű szerrel — olyan többségeket tudnak összehozni az ország házába, amelyekkel aztán Bécsnek akármit is megszavazhatnak. Éppen ezért új és egészen más választási törvények kellenek minekünk, mégpedig szabadelvű, demokratikus, egyenlő, általános választó és titkos szavazati joggal, de államiságunk magyar jellegének föltétlen biztosításával. Ha egyenlő és általános lesz a választójog, akkor mondhatni, választó lesz az egész nemzet, márpedig, még Bécsnek megszámlálhatatlan milliói sem képesek megvásárolni egy egész nemzetet. Titkosnak pedig azért kell lennie a szavazásnak, mert éppen e titkosság által lesz lehetetlen mindenféle vesztegetés és azért, mert csak akkor fog fölszabadulhatni mostani lealázó állapotából sok olyan függő helyzetben lévő exisztencia, akiket a hivatalos presszió, gyakorta legjobb meggyőződésük ellenére szokott a szavazóurnákhoz kényszeríteni. Csak akkor fogják ők is szabadon követhetni hazafias meggyőződésüket. A nemzet akaratának szabadon megnyilatkozhatása hivatott kifejezője lesz az egész ország közvéleményének, ez ellen aztán nincsen és nem lehet obstrukció. Ez egységes közvélemény hatalmas nyomása pedig előidézője leend a nemzet és király közötti kölcsönös egyetértésnek, melynek üdvös bekövetkezését már olyan rég várjuk és kívánjuk. Ha meglesz a kölcsönös egyetértés, akkor annak is eljött ideje, hogy, ha úgy tetszik, a házszabályok közmegnyugvásra, módosíthatók legyenek. De addig nem lehet elítélni ezt a mostani obstrukciót, sőt inkább üdvözölni kell, mert hazafias missziót teljesít. Enélkül az obstrukció nélkül ez a mostani, felülről csinált többség már rég megszavazta volna és pedig megszavazta volna minden nemzeti vívmány biztosítása nélkül ezt a napirendre tűzött véderőjavaslatot és megterhelte volna újra roppant vér- és pénzáldozatokkal ezt a már most is nehéz viszonyok között küzködő, szegény magyar nemzetet. Megszavazta volna pedig ez a híres többség, még híresebb vezérének saját szavait idézve: „minden gondolkozás nélkül", amint azt ő kifejezetten követelte is. A véderőjavaslat tárgyalását meg kell előzni az új választási törvényjavaslatnak, amely, ha szabadelvű, demokratikus, egyenlő, általános és titkos szavazata lesz, akkor az ennek alapján megválasztandó képviselőház bizonyára hivatott kifejezője lesz a nemzet közvéleményének. Ez a közvélemény döntsön és határozzon aztán afölött, hogy hajlandó-e a nemzet, minden nemzeti vívmányok biztosítása nélkül is, újabb és terhesebb vér- és pénzáldozatok hozatalára. Így beszél a koronaőr a küzdő ellenzék, a küzdő nép, az egész ország felé és így beszél fölfelé is. Mennyivel szebb ez, mint a radikális politika denunciálása. A szilágymegyei határozat, nyilvánvalóan éppen Wesselényi miatt — nagyon fáj a kormánynak. Erre mutat a „Budapesti Tudósító" naiv jelentése: A nemzeti munkapárt klubjában kézről-kézre járt egy erdélyi politikus levele, amely Szilágymegye közgyűléséhez igen érdekes kommentárt tartalmaz és részleteket közöl arról a széleskörű agitációról, melyet különösen a Justh-párti ellenzék kifejtett, hogy az obstrukciót helyeslő határozatot tegyen lehetővé. Elöl járt e tekintetben Kemény Árpád báró, aki a megye összes községeit bejárta és például Zilahon három értekezletet tartott, hogy az obstrukció helyeslése érdekében a többséget megnyerje. Élénk megütközést keltett különösen az ellenzék határozati javaslata, amelyet "Wesselényi Miklós báró koronaőr sajátkezűleg írt alá s amelynek érdemleges része a következőképpen hangzik: »Törvényhatósági bizottságunk üdvözölje feliratilag a küzdő ellenzéket, mely férfias kitartásával szerencsésen meg tudta eddig akadályozni a tervezett véderőjavaslat oktalanul súlyos, mondhatni nemzetrontó vér- és pénzáldozatainak szolgalelkű megszavazását." Igaz, hogy ez az indítvány nem került szavazás alá, mert Wesselényi báró és hívei látták, hogy szélső álláspontjuknak nem képesek többséget szerezni s igy megelégedtek azzal, hogy az obstrukciót elitélő verseci átirat egyszerűen tudomásul vétessék (!), de maga az indítvány nyilvánosságra jutott és mindenütt élénk megütközést keltett, mert alig volt még példa arra, hogy egy magyar zászlósúr ennyire behódoljon a legszélsőbb politikai irányzatnak és ilyen nyíltan helyeselje a parlamenti anarchiát. A „Bud. Tud." megint tudomásulvételről cseveg, pedig hát irratárba helyezés, más szóval elvetés volt a sorsa ama verseci átiratnak. De ez csak következetesség a félhivatalosnál. Az már azonban egyenesen kacagtató, hogy rossz néven veszi az ellenzék széleskörű agitációját. Persze, a kormány nem széles körben agitál, hanem szűk körben terrorizál és veszteget. Végül megállapítjuk az erkölcsi rokonságot Baross János és a „Bud. Tud." között annak alapján, hogy ez is — nyilván Bécs gése hallatszik s egy remegő, forró ajak tapad bocsánatkérően az apáca kezére. — No, nem haragszom ... Jó, jó, minden rendben van, csak ne sirjon ! — vigasztalja szórakozottan s mig a keze simogatón szalad végig a könytől nedves arcon, tekintetével és minden figyelmével a sinek felé merevül. A vonat azonban késik még mindig s Theofila nővér arcát eltorzítja a türelmetlenség. Már ott szeretne ülni a robogó vonaton s minél távolabb lenni a nyirkosfalu, komor zárdaépülettől, amely — úgy képzeli, amint vissza-visszatekintget az állomás háta mögé — még a ködösen vaksötét decemberi estéből is feketén emelkedik ki ott, a városka végén. Dél óta zsibong a ritkán utazók izgatottsága, vonatláza az idegeiben. Azaz, hogy ez nem is csak utiláz. Több ennél neki, aki ötödik éve, hogy ki se mozdulhatott a verőfényen is hűvös, homályos klastromból. Csak az elfojtott, szorongva eltitkolt vágyak röppenhettek el innen, a szűk hálókamra katonásan kemény nyoszolyájáról, hogy a hajnali mise szavára ijedten térjenek vissza azok is. És akkor jött a mai déli . .. Óh, ő már reggel érezte, tudta, hogy ez a nap nem olyan lesz, mint a többi, az egyformaságban, fájdalmas szürkeségben elvesző másfélezer. Valami azt súgta — rejtelmesen, sokat igérően, hogy beledidergett a vágyakozástól a rórátén, imamormolás közben is — ez a nap más, egészen más fog lenni, mint a többi. Hogy miért, mi által, mi módon ? azt még nem tudta akkor. De kíváncsi se volt rá. Fatális hittel, megnyugvással csak várta, várta, hogy múljon, teljen az idő, hadd közelegjen el hozzá a megérzett, megálmodott Teljesülés. Az egész délelőttön át a karácsonyi vakációra hazabocsátott leányokat készítették elő az útra. Tizenegy órakor levonultak az összes növendékek a városba, a déli vonathoz. Csak egy leányka maradt vissza, egy magyar kisasszony, — borús, ok nélkül is szomorú és csöndes gyerek, — akit csak a nagy vakációra szoktak volt hazavinni. Már itt-ott dél volt, a zárda, ha lehet, még jobban elcsöndesült, jobban megridegült és még mindig nem történt semmi. Theofila nővér azonban nem vesztette el reményét, lelkében és befelé még mindig derűs, várakozó és mosolygós volt. Ok, terv és cél nélkül, de szinte mámoros aggyal jött-ment, ténfergett az üressé vált növendékszobákban, amikor bánatos arccal, mély szomoruságú szemekkel elibebukkant a kis magyar leány, Márta s fáradtan, halk szóval jelentette: — A tisztelendő főnöknő kéreti Theofila nővért... A Theofila nővér arcát pirosra lobbantotta a lázas izgalom. Most, most! — gondolta. De mi, vájjon mi lesz az, ami az egyforma napok szürke tengeréből kiemeli, nevezetessé és ragyogóvá teszi ezt a napot? — tűnődött, tanakodott aztán. A főnöknő előtt állott már. Szelid alázattal, íves megroskadással hajlott meg előtte, de közben, a szeme szögletéből, kémlően tapadt tekintete a főnöknő fonnyadt, sárgáspergament arcára. Az az arc néma, semmit el nem áruló volt. Theofila nővér megijedt a titokőrző komor arctól; most már megcsuklott a térde is s görnyedten várta a szót. A főnöknő arca megenyhült az alázatos töredelmü meghajlásra s asztmás vontatottsággal kezdett szólani: — Kedves nővérem, nehéz és kényes megbízatás vár reá. Pár perccel előbb sürgönyt kaptam Magyarországról, a Márta szüleitől, amelyben kérnek, hogy kellő és gondos felügyelet mellett tíz napra küldhessem haza leányukat. A dolog nem kedvem szerint való . . . De, viszont, a Márta szülei befolyásos, előkelő emberek. Egyházunknak mindenkor példás hűségű tagjai — szóval: nem lehet kitérnem a kérés elől. Megvallom: a kísérő személyének a megválasztása teszi legnehezebbé a dolgot. Szerzetünk ugyan számos e célra föltétlenül alkalmas nővérrel dicsekedhetik az idősebbek közül, de ezekre nézve az utazás s a két heti elszakadás a klastrom szeretett falaitól: terhes és fájdalmas feladat. Viszont a fiatalabb nővérek nélkülözik a kellő tapasztalatot, ami a magukban való utazáshoz okvetlenül szükséges . .. Szerencsére itt van ön, kedves Theofila nővér, aki fiatalsága dacára is rendelkezik a kellő és szükséges komolysággal, megfontoltsággal s igy szinte predesztinálva van erre a megbízatásra. Ma estére kell indulniok ... Az úton legyen ön óvatos, körültekintő. Márta ugyan csöndes leánynak látszik, szinte túlcsöndesnek, de éppen az ilyen természetű leányoknál kell resen lenni! ... Nagyon, nagyon vigyázzon, Theofila nővérem, reá. Szerzetünk jó hírnevet bíztam önre, amikor erre az útra kiszemeltem. Isten és a Boldogságos Szűz vezéreljék önt, kedves nővérem ! . . . Igen, a Márta szüleinél, a kastélyban, kápolna is van. Nem kell önnek figyelmébe ajánlanom, ugyebár, hogy nagy ünnepeink lesznek egy pár nap múlva?... * Theofila nővér zakatoló szívvel, lazzol száraz ajakkal hallgatta végig a főnöknő hosszadalmas, körültekintő beszédét. A kezét a szívére szorította, hogy a torkáig fölható dobogást eltitkolja, arcizmaira, amelyeket diadalmas mosolygás akart megrángatni, szg'nyu 3