Népszava, 1912. január (40. évfolyam, 1–26. sz.)

1912-01-31 / 26. szám

e­lvek leszűrődnek és egy közvélemény kialakul, ezt a kultuszkormány a megvalósításnál figye­lembe fogja venni. Ezután dr. Bárdos Artúr az Új Színpad igazga­tója tartotta meg előadását. Előrebocsátotta, hogy a jelen ankétet nem úgy fogja föl, hogy a meg­hívott előadók az új Nemzeti Színház fölépítésé­nek szakszerűen architektonikus részéhez szólja­nak hozzá, hanem úgy, hogy itt a színpad em­berei a színpadról, annak jelenéről és fejlődési perspektíváiról mondjanak el egyet-mást. Ehhez­képest a színpad fejlődését is ismerteti, a stili­záló színpadot, amely az előadó szerint leg­artisztikusabban a relief színpadon oldható meg. De a relief színpad nem jelent kis színpadot, sőt helyet kell hagyni a színpadon a legnagyobb technikai lehetőségeknek is. Ezeket Bárdos dr. a forgó színpadban látja. Az ideális színpad tehát szerinte a körhorizonttal ellátott relief színpad, amely forgószínpaddal van kombi­nálva. Ismertette a legújabb színháztípusokat, a két jövőbeli szélsőséget, az egészen kis intim színházat és a tömegek nagy színházát és az új nemzeti színház megoldásának legfőbb problémá­ját abban látja, hogy itt nem várható radikális megoldás. A nemzeti színház nem lehet sem egészen kicsiny, sem egészen nagy. Mindenesetre azonban — s ez előadásának fő tanulsága — a nézőteret a színpaddal együtt kell megoldani és amennyiben a pályázatot külön-külön írják ki a nézőtérre és a színpadra, ezt végzetesnek tartja az új Nemzeti Színház sikerültére nézve. Az ankét következő napja február 5-e, amikor is este hat órakor dr. Hevesi Sándor, a Nemzeti Színház rendezője tartja meg előadását. Vendége­ket szíveseit lát az egyesület. (*) Hermán Bang meghalt. Rövid távirat je­lenti Kopenhágából, hogy Herman Bang, a hír­neves dán író amerikai körútján meghalt. Bang éppen útban volt Kalifornia felé, egy felolvasó ciklus megtartására, amikor Ogdenben, Utah állam egyik városában váratlanul érte el a halál. Alig volt negyvenötéves és a Brandes hatására föllendült modern dán irodalom egyik legna­gyobb erejű művelője volt. Elbeszéléseket, kriti­kai munkákat, verseket és regényeket irt. (*) Az első munkáshangverseny. A vasárnap, február 4-én, délelőtt VIH órakor tartandó mun­kás­hangverseny egyre nagyobb jelentőségű ese­ménnyé fejlődik. Ez a hangverseny már csak azért is, mert első eset, hogy­­egyenesen munká­sok számára rendeznek zenekari hangversenyt egyedül álló jelenség nemcsak nálunk, hanem­ külföldön is. Műsorát a világirodalom legszebb zeneműveiből válogatta össze Kun László igazgató, aki a zenekart dirigálja. A műsor első száma Goldmark „Tavaszi uver­tür"-je. A tavaszébredés, a győzelmes szerelem, a diadalmas élet rajongó és szilaj himnusza : ez a tavaszi uvertür. — A­­„Szerenád" — a második szám — Mozart legnépszerűbb művei közé tarto­zik. Magán viseli a mester zsenijének minden jel­lemző sajátosságát. " Liszt Ferenc ,Hungária" című szimfonikus költeménye és Csajkovszky harmadik szimfóniája teszik teljessé a hangver­seny műsorát A hangverseny előtt dr. Molnár Géza egyetemi tanár mond bevezetőt a zene jelentőségéről. A részletes tájékoztató és oktató műsort és magya­rázatot Csáth Géza, a kiváló zenei író írta. Ezt mindenkinek ingyen fogják adni. A ruhatár hasz­nálata is díjmentes. Negyvenfilléres jegyek a Nép­szava pénztárában igazolvány ellenében m­ég kap­hatók. (*) A Mű­vészház (Művészeti egyesület) február 2-án nyitja meg ünnepélyesen Vl-ik csoportos ki­állítását. WWY-RF-WR — • " .. NI.I . HÍRBÍC C 9C A paksi Robinsonok. Hattagú család a dunai zátonyon. — Nem szabad elhagyni a jószágot, inkább pusztuljanak el az emberek is. — Harminc sertés, egy apa, egy anya meg négy gyermek. (Kiküldött tudósítónktól. — Paks, 1912 január 30.) Crusoe Robinson történetét csaknem vala­mennyien ismerjük. Gyermekkorunkban sok izgalmas percet éltünk át, sokszor remegtünk az ismeretlen szigetre vetett Robinson éle­téért, akit a véletlen száműzött az emberek társadalmából. Most aztán, amikor az élet leráncigálta lábunkról a gyermekcipőt, úgy gondolunk a Robinson-történetre, mint egy brilliánsan kifundált mesére, amely nem tör­tént meg soha. És ime, a lakatlan szigetek derűs-borus költészete egyszeriben valóra vált. Magyarország közepén, a Duna egyik zátonyán napok óta élet és halál között vergődik egy proletárcsalád, amelyet az élet hajótörése száműzött a keskeny földsávra. Ha Robinson­nak csak a magánnyal kellett megküzdenie, a paksi Robinsonok a munkássors ke­gyetlenségével viaskodnak. És ha alul marad­nak, ha egy borús éjszakán szürke nyoszo­lyájukat betakarják a kristályos jégtáblák, akkor még azt se mondhatja senki, hogy előre nem látott szerencsétlenség érte őket. Nem. Ezek a száműzöttek e pillanatban atég tudnának megmenekülni, de nem tehetik.­­ Nem hagyhatják sorsára a gazda jószágát és élniök vagy pusztulniok kell a sertésekkel, a lóval, tehénnel. Egy-két nap előtt érkezett hit­e annak, hogy a paksi zátony embereket tart magához láncoltan, akiket a zajló folyam árja nem enged a menekvés út­jára. A zátony, amelyről mostanában annyi szó esik, körülbelül ötven esztendő előtt Paks­nál bukkant elő a folyam közepéből. Senki se várta, csak ott termett. Akkor tudták meg, hogy van, amikor néhány halászbárka rásza­ladt a finom homokhegyre. Akkor még nem látszott ki a frízből, évek múltán, ha apadt a Duna, már látható volt a szürkés földsáv, ma pedig már csak áradá­­sok idején merül el. A hullámokból egymásra rakódott földréteg termékenynek bizonyult, vetni sem kellett beléje semmit: tavasszal önmagától kizöldült. Az így fölkínálkozó termő­területet most Sainek Sándor mérnök vallja a magáénak: neki zsendül az illatos fű, hogy széna, aztán arany váljék belőle. A mérnök igyekezett is kihasználni a kínálkozó­­ jövedelemforrást és igy keletkezett aztán egész­­ majorság a zátonyon. Deszkákból összetákolt vityilló, istállóhelyisé­gek; ez minden berendezkedése a kis oázis­nak. Az istállókban harminc darab sertés, aztán ló, tehén — és Schön József mindenes a családjával. Ez a harminc néhány eszten­dős ember egyszemélyben királya is, koldusa is a lakatlan szigetnek. Harminc sertést, lova­kat és tehenet kell ellátnia jól, hogy a csa­ládját legjobb esetben is rosszul eltarthassa. És ráadásul hat emberéletnek a kockára tevésével kell bizonyítania, hogy megér­demli a száraz falatot. A nélkülözéshez és a viszontagságokhoz hozzátörődött család a melegebb időkben csak bírta valahogy a sorsát, télen azonban pokol az élete. A hideg szél keresztül süvít a deszkaalkotáson és ide­oda kapkodja a tűzhely lángját, amelybe di­deregve bámul az asszony meg négy apró­sága. Még azok is szánakozva beszélnek róluk, akiket megkérdeztem a zátonylakók állapota felől és akiknek maguknak is volna elég el­sírnivalójuk. Schön Józsefékről az elmúlt hét végéig nemigen esett szó még Pakson sem. Pénteken reggel óta azonban tele van velük a környék. Ekkor történt, hogy a reggeli kö­dön keresztül emberi vonítás hallatszott a paksi partra. Valami bizonytalan hang volt: férfi, asszony és gyermekek siránkozása össze-vissza. A parton megdöbbenve állottak meg az emberek és azt hitték, hogy valaki megkísérlette azt az őrültséget, hogy a Duna vékony jegére merészkedett és belezuhant a vízbe. Később aztán, hogy fölszakadt a sűrű köd, a Schön-család­ tűnt föl a zátony szélén, amint segítségért ri­mánkodott. Az emberek tehetetlenül nézték az integető, kezet tördelő nyomorultakat, de nem volt, aki rámerészkedjék a jégre. Meg­vitték a hírt a mérnök-munkáltatónak és jelentették neki, hogy baj van odaát, tenni kellene valamit. A mérnök nem késle­kedett, ötven korona jutalmat ígért azoknak, akik mernek vállalkozni a zátonyra való át­kelésre. Ötven korona roppant pénz ilyenkor félidőben, hát akadt is négy vállalkozó. Az áldozatkész munkáltató ekkor elemózsiát vá­sárolt és átküldötte a cselédjeinek. Úgy van. Nem azt parancsolta, hogy hozzák át azonnal a hidegtől és vízáradástól ostromlott csalá­dot, hanem kenyeret küldött nekik, ami azt jelentette, hogy: egyetek, de a disznóimat ott ne hagyjátok ! A mentőakció meg is indult azonnal. Az expedíció tagjai: Kovács István, Sipos József, Orava Ferenc kötelet kötöttek a ladik oldalára, két erős deszkát, csáklyákat vetettek a ladikba és megindultak az ötven korona után. A ladik előtt utat törtek a jégbe és így lassan-lassan átvergődtek a zátonyig. A Schön-család a parton várta be őket, dide­regve, kiéhezetten. Két nap óta nem eltek már, a legkisebb, a háromhónapos po­ronty az anya kiapadt emlőjéhez tapadt, a többi három gyerek kenyérért rikoltozott. Kaptak. De ha örültek annak, hogy ütött a szabadulás órája, hát ez az öröm hiábavaló volt. Amikor az expedíció visszaindult, nem volt egy hívó szavuk sem a szerencsétlenek­hez: ezeknek maradniok kellett! A jószágot nem lehet egyedül hagyni, mert még baj él­hetné ... A visszainduló emberek már nem használhatták a csónakot, mert a viziút utá­nuk csakhamar befagyott és egy-egy jég­tábla is megmozdult. Munkába vették hát a magukkal vitt deszkákat. Ráfektették az egyik deszkát egy-egy szilárdabbnak látszó jégtömbre és végigmentek rajta. Aztán lefek­tették a másikat, vitték előre az elsőt — és így vergődtek át Paksra. Most, hogy utólag beszélek velük erről az útról, egyáltalán nem igen van bennük hajlandóság, hogy mégegy­szer nekivágjanak a veszedelemnek. Robin­sonék pedig megint egyedül tartózkodnak a zátonyon, amelynek kalibái a ködön keresztül csak elmosódottan látsza­nak a paksi partról. Egy-két napra ellátta őket az uruk jóságos szíve élelemmel. Hogy mi lesz, ha leér a fővárosból az áradás, ha a jégtáblák fölemelkednek és meg-megkocogtat­ják a vityilló falát, a hullámokba invitálván a hat szánandó­s teremtést, azzal senki sem törődik. Csak jósolgatásokkal bírják az embe­rek . ,.Baj lesz, ott vesznek !" . . . Ám a mér­­­nök úr bizonyosan megkapja az Állatvédő­­ Egyesület díszoklevelét, amiért olyan meg­­­hatóan vigyáz az oktalan barmokra.­­ A műsor nagy úr, de a csendőr na­gyobb ttr. Még mindig arról a vármegyéről szól a nóta, amelyben a legkomiszabbak a­­ közegészségügy viszonyai, legdüledezőbbek az iskolák, legféktelenebbek a dzsentrik, leg­nagyobb legények a szolgabirák és legbrutá­lisabbak a csendőrök. Biharról szól a törté­net. Arról a vármegyéről, amelyből két csi­nos kis nem ügy eset­et közöltünk éppen a keddi lapunkban is. Nem nagy eset e­z sem, amelyik itt következik. Csak Belényes négy rendőrét megvádolhatták azzal, hogy azért razziáztak, hogy gyerek­ leányt ke­ríthessenek maguknak és csak a járásnak a főszolgabíró után legnagyobb urai, a csend­őrök letartóztatták a rendőröket. Ez is lehet, de mennyire lehet! Olyan eset ez, amelynek a megírása már csak azért is fontos, hogy megtanulhassa a rendőr: milyen komisz tör­ténet eshetik abból, ha a hatóság, például a csendőr is, túlbuzgó, buta, brutális, a hatal­mával visszaélő. Az ország meg megláthatja és megítélheti, milyen sora eshetik csendőr­kézen a munkásnak, a parasztnak, ha már a­­ rendőrrel is igy bánnak! A Népszava nagyváradi tudósítója telefo­nozza : Január 25-én éjjel a belényesi rendőrök az utcán elfogták Sz. Mária nevű tizenhat­esztendős leányt és csavargás miatt a község­házára vitték. Itt négy rendőr: Mikó Péter, Mikó Sándor, Stán Grácia és Kozma Mihály állítólag nemi merényletet akartak (állítólag csak akartak) elkövetni a leány ellen. A rend­őrök a leányt másnap elbocsátották a község­házáról. Az ügy — hogy-hogynem —­ tudo­mására jutott a csendőrségnek és 26-án reggel 8 órakor beállított a rendőrökhöz Ambrus csendőrőrmester, ennek az egész históriának a főhőse és azt mondta Goldh­am­mer Ede rendőrbiztosnak (aki a rendőrségnél 35 éve szolgál már), hogy adja át a rendőr­legénységet — talán tizenöten vannak össze­sen—. Goldhammer azt mondta erre, hogy legfölebb csak a felét adhatja át, mert a rendőrlegénység másik fele szolgálatban van. NÉPSZAVA 1912 január 28.

Next