Népszava, 1912. március (40. évfolyam, 52–78. sz.)

1912-03-01 / 52. szám

2 nevethet az ilyen beszéden és mindjárt tudja, hogy itt csak csalásról és be­csapásról lehet szó. Ugyanis azt még az iskolásgyermekek sem hiszik el, hogy valamely törvény érvényességét házhatározattal korlátozni vagy csak mó­dosítani is lehessen. Törvényt csak tör­vénnyel lehet módosítani és megváltoztatni vagy értelmezni. Az tehát egészen bizo­nyos, hogy amiben a grófi kerítők és alkalomcsinálók közvetítésével Kossuth Fe­renc maffiája és a miniszterelnök meg­egyeztek, az nem komoly dolog és az nem jelenti a király semmiféle jogá­nak a korlátozását. Ám a képviselőház ülésén és lapjaikban Kossuthék nyilván az árulásuk leplezésére és az ellenük föl­támadó közvélemény félrevezetésére olyan formában mutatták be a dolgot, mintha komoly dologról volna szó. Ennek hírére lettek azután a bécsi generálisok idegesek, mert ők még nem tudják, hogy a magyar képviselőházban mondott és elhatározott dolgok semmit sem jelentenek és ezért csodálkoznak és méltatlankodnak most a bé­csi lapok. Hiszen Bécsben Khuen-Héderváry azt ígérte, hogy olyan határozatot fog a póttartalékosok dolgában hozatni, hogy a király obstrukció esetén is mindig behív­hassa a tartalékosokat. Itt lenn pedig azt mondotta ő és cimborái, hogy olyan ha­tározatot fognak hozni, amely a királynak ezt a jogát korlátozni fogja és éppen azt a biztosítékot fogja megteremteni, hogy a ki­rály ezt ne tehesse meg. Aki a magyar ura­kat ismeri és tudja miképpen fogják föl ők a politikát, az előtt bizonyos, hogy a hatá­rozat olyan lesz és olyannak is terveződött, mint aminőnek a bécsiek mondják és hogy a miniszterelnök igen rövid idő múlva el fogja oszlatni a bécsi aggodalmakat és meg fogja mutatni, hogy ő és barátai, ha félel­mesen ordítanak is, nem oroszlánok, hogy az oroszlánfej alatt csak békességes mes­teremberek : Zuboly, Gyalu és társaik hú­zódnak meg. Az ordításuk csak a népnek és a közönségnek szólott, de annál inkább abbahagyhatják, mert amúgy sem volt vele még a leghiszékenyebbeknél sem sikerült. Szerfölött mulatságos, hogy ennek a Bécsben szék, Budapesten egy politikának a sikertelensége miatt most a Justh-párt­nak támadtat neki a hazudozáson kapott kormány­t szövetségese. Kossuthék és a kormány megegyeztek egymással látszólag a király jogainak rovására, az alkuba most beleszól a harmadik fél is — és íme, most a gonosz és megátalkodott obstrukció árulja be a magyarokat Bécsbe és esküszik össze a generálisokkal a magyar nemzet jogainak érvényesülése ellen. Ez olyan otromba hazugság, amelyet még csak cáfolni sem érdemes és amellyel bizonyára nem sikerül majd elterelni a közvélemény figyelmét arról a kérdésről: kinek a jogait védte meg a Khuen—Kossuth pakli, a kép­viselőházét-e-avagy a királyét? Mert ez a két dolog ellentétes egymással és a tény­állást tisztázni kell, nem pedig harmadik és e dologban nem is érdekelt elemeket belekeverni. A sok ellentmondó és egy­másra cáfoló nyilatkozat után lássuk tehát, ágy-e vagy szék? S­imon Péter két asszonya. Ma Vitéz Miklós. I. Egy éjjel különös nyöszörgés és suttogás riasztotta föl álmából Pétert. Valami lehetet­len dolgot álmodott, olyasmit, amiről már álmában tudja az ember, hogy az egész csak üres álomkép. Amint most ágyában hirtelen fölült és füleivel ijedten neszelt a szoba sötét­jébe, egy pillanat alatt ködlő messziségbe esett az álma. Ott ült vacogós félelemben, ólomnehéz tagokkal és kimeresztett rémlátó szemekkel. Beletelt néhány perc, amíg világos gondolat ötlött eszébe. „Mi az, Juli? Te vagy, Juli? Mi bajod? Rosszul vagy ? Vagy talán .. Péter hangja tompán szólt bele a szagga­tott mély sóhajtásokba. Péter nem tudta vé­gigmondani a szót, valami őrjítően biztos sejtelem kapta el eszét, amitől dermedtség szállott a testébe és inge alatt hangosan kez­dett döngeni a szive ... Nem felelt senki. A sötét szoba megtelt egy láthatatlan száj kínos nyögésével és ezen át hallotta Péter, hogy zakatol a szíve. Újra kiáltott: „Juli, Juli, várj, mindjárt meggyújtom a gyertyát." A karja alig engedelmeskedett. Mikor már meg­gyúlt a gyertya fekete kanóca, Péter nem mert azonnal megfordulni és az asszonyára nézni... Ott feküdt asszonya. Apró viaszos arcán a gyertyafény pislogva reszketett. Sze­mei tágra nyíltan meredtek elő mély üregei­ből. A haja csapzottan omlott szét a fáradt, verítéket gyöngyöző homlokon. Szája ziláltan tökte ki nehéz sóhaját. Pétert iszonyú félelem Az angol kormány minden igyekezete hiábavaló volt, hogy békés megegyezésre bírja a bányatulajdonosokat, a munkások pedig semmi körülmények között sem haj­landók engedni a minimális munkabérre vonatkozó követelésükről és így bekövet­kezett a rettegett katasztrófa. Csütörtökön egy millió bányász beszüntette a munkát. A kormány utolsó kísérlete még az volt, hogy a munkásokat rábírja egy bizonyos döntőbírósági forma elfogadá­sára. Az angol munkásokat azonban már olyan sokszor becsapták az ilyen „dönté­sek­kel, hogy most már nem engedik magukat lépre csalni. A kormány hivatalos jegyzékében elismeri, hogy vannak esetek, amikor a bányamunkások hatalmukon kí­vül eső okokból nem kapnak megfelelő bért. Ezért módot kell találni, hogy nekik megfelelő bért biztosítsanak és pedig oly meg­állapodásokkal, amelyek minden kerület­ben megfelelnek az ottani viszonyoknak. Emellett azonban megfelelő garanciákat kell találniuk a munkáltatók védelmére és esetleges visszaélések ellen. A kormány kerületi értekezleteket javasol, amelyen munkáltatók és munkások képviselői kö­zösen állapítsák meg a bérminimumot. Ezeken a kormány képviselője volna jelen, ragadta meg. Egy pillantás alatt száz döbbe­net rohanta meg ... Már napok előtt olyasmit mondott az or­vos Péternek, hogy készüljön el a legrosz­szabbra, de ezekben a szavakban nem látta Péter ezt a rettenetes képet, sőt akkor mintha megnyugvással fogadta volna a szomorú hirt, tán nem is érzett valami mély szánalomnál egyebet...Tán ezt gondolta: Szegény Juli, — megszenvedett, — már két éve, — hisz meg­váltás lesz rája a halál ... De most, hogy ott feküdt mellette asszonya és szeméből, szá­j­­ából egy Péter előtt ismeretlen küzdelem :inja kiáltott, megdöbbenve jajdult föl benne egy hang: „Jaj, már most?! Nem, nem le­het !" ... Mint egy őrült vetette ki magát az ágyból és fölkapva a gyertyát, átrohant felesége ágyához. Az utolsót tusázó fölé hajolt. Szemeivel belenézett a halódó asszony két fennakadt szemébe. Péter a nagyra tágult szemgolyókban az ő asszonya, Juli tekintetét kereste, Juliét, akinek szeme­járását tíz év óta ismerte, aki míg beteg nem lett az ő párja volt, aki az ő két gyerekét világra hozta. Egész közel hajolt, hogy meg­leshesse az élet legkisebb jelét. Közli­e szája érthetetlen szavakkal hívta, marasztalta. Oly­kor azt hitte, hogy most találkozott szeme az asszonya szemével, most elérti az ő őrködő akaratát. Azok a szemek, mint az üveg, át­tetszőek és hidegek voltak. S lenn a pu­pillák fenekén, mint valami mély kút­ban, Péter sápadt, torz arca nézett vissza rája. Ez nem volt már a Juli te­kintete. Ezt a két tágra meredt szemet már nem határolta körül a szoba négy fala, a szegényes bútorok vagy Péter feszülten bele meredő tekintete. Péter borzadással érezte meg, hogy ez a két megtört fényű szem már nem az övé és nem is a Juliéi.. . Testén hi­deg borzongott végig, homlokát veríték verte ki.. . Csak most fogta föl egész rengeteg súlyában: Juliban megszakad az élet, Juli meghal ... Juli hosszú aszott ujja megmozdult és a lepedőbe süppesztett körmei összerándultak. Peter a csontos ujjak után kapott, kérges nagy kezével leszorította a rángatódzó ujjakat. Térdre esett, feje előrebillent és szája csó­kolni kezdte az utolsókat mozduló ujjakat Melléből rekedten sirt föl a szó: „Julim, Julim". Aztán fölébredt a két gyerek. Előbb a na­gyobbik, azután a kis hatéves Imre. Oda­sompolyogtak ők is, az ágy mellé, ahol apju­kat sírva találták. Ők is ráborultak az ágyra és hárman sírtak . .. Később a kis Imre el­aludt, nemsokára a nagyobbik is. Péter mind­kettőt az ágyába fektette, betakarta őket és maga maradt mozdulatlan asszonyával, a halott Julival. Péter az ágy szélére ült és bele­révedt a gyertyalángba ... Hát egyedül maradt?... Juli elment?... Péter szemével Julira tapadt. Úgy találta, Juli arcán boldog mosoly van és azért olyan csöndes. Amint így sokáig nézte Juli nyugodt, sima arcát, arra a gondolatra jutott, hogy Julinak jó így csöndesen feküdni. Beesett melle nem hörög és nem küldi szájára az éles,száraz köhögést. Arcán nem rángatódznak a vonások. Csak a szeme meredt Péterre oly idegenül. .. Péter lassan megnyugodott . . . Így kellett lenni . . . Szegénynek tán jobb így. Biztosan jobb . . . Péter Juli fejéhez ha­jolt, ujjával lassan lecsukta a két ellankadt szemhéjat. Aztán visszaült asszonya oldalához. Az éjszaka csöndes volt- Az utcáról néha kocsizörgés hallatszott. Péter hallgatózott és nem tudni miért, valahogy megnyugtatólag hatott rá az elrobogó kocsik távolba halku­l finom zöreje. Péter előtt lassan ismerőssé vált az a csöndesen alvó sárgás arc és a halott Juli arca épp oly tisztán és szeretettel rajzo­lódott Péter fejébe, mint házaséletük leg­ NÉPSZAVA 1912 március 1. Egy millió munkás sztrájkban. Ha ily értekezlet eredménytelen volna, a kormány képviselői közösen döntenek a még elintézetlen pontokról. A munkások képviselői szigorú utasítá­saik szerint nem fogadhattak fel ilyen ja­vaslatot. Nyíltan és világosan a minimális munkabér biztosítását követelik. A bánya­­munkások megtanulták azt, hogy joguk van a megélhetésre a munkájuk után. Ha a szénrétegek szeszélye miatt bizonyos he­lyeken nem tudnak annyi szenet vájni, mint ezt kedvező körülmények között megtehetik, ez nem az ő hibájuk, és a bányatársaságoknak nincsen joguk arra, hogy a munkásokat büntessék meg azért, mert abnormális helyeken nem termel­hetnek rendes mennyiséget. A munkás csekély bére mellett egyáltalán nem visel­heti a­ talaj kockázatát. Csütörtökön délben félmillió munkás beszüntette a munkát. A felváltó csoport nem kezdte meg az új fordulót és délután két órakor Nagybritannia összes bányáit lezárták. A bányamunkások a sztrájk meg­kezdése előtt rendkívül emberséges intéz­kedéseket tettek, hogy a bányák a munka szünetelése alatt el ne pusztuljanak. Gon­doskodtak arról, hogy elegendő ember ma­radjon a tárnák gondozására. A szivattyú­kat működésben tartják és gondoskodnak a bányákban lévő lovak ellátásáról. A tőkések sajtójának egy része azonban éppenséggel nem tud ilyen emberségesen gondolkozni. A tekintélyesebb liberális lapok a kibontakozás egyetlen módját most már­ abban látják, hogy sürgősen törvényt hozza­nak a minimális munkabér biztosí­ására. A tőkés lapok egy része azonban „radikálisabb" megoldást követel. Nem kevesebbet, mint hogy a kormány ágyúval és puskával kény­szerítse a bányászokat a profit szaporítására. Mintha olyan könnyű lenne egy millió jól szervezett munkást az ágyúval való fenyegetőd­zéssel munkába rémíteni. A kormány tény­leg katonaságot küldött több helyre a "revid föntartására", bár valószínűleg nem az­ért, hogy szuronyokkal bírja­­enge­dékenységre a sztrájkolókat." A sztrájkölók azonban gondoskodtak minden eshetőségre és röpiratot osztottak ki a katonák között, amelyben megállapítják, hogy a katonák a „rombolás hadseregéhez” tartoznak, a munkások pedig az „építés hadseregéhez." A röpirat továbbá a következőket mondja:

Next