Népszava, 1912. május (40. évfolyam, 104–128. sz.)

1912-05-01 / 104. szám

1912 május 1. I NÉPSZAVA rendbeli bajai közül való az is, hogy a le­génység nem tud beszélni a tisztjeivel s pedig sok kényes fegyelmi meg „függelmi" kérdést lehetne elkerülni, ha a baka megértené a parancsot s a tiszt a baka panaszát. A „Militär-Zeitung" cikke tehát katonai szempontból is okos dolog — elméletben. Ivatonáéknál azonban elmélet marad a kapi­tány okos szava, gyakorlattá válik azonban a hadvezetőség vén begyepesedett agyvelejű totyakosainak parancsa. Egy legújabb rendeletével megtiltja a had­ügyminiszter, hogy a katonatisztek szolgálat­ban magyarul beszéljenek és szigorúan uta­sítja őket, hogy­ német nyelven végezzék ma­gántársalgásukat is. „Be kell, hogy érjék a német nyelvvel" — mondja a rendelet töb­bek között és egy pontja elrendeli, hogy né­metül beszéljen a tiszt a magyar legénységgel is. A hadügyminiszter szerint ebből nemzeti kérdést csinálni nem szabad, mert ő e ren­deletével csupán arra törekszik, hogy a né­met nyelvben gyakorolja magát a hadsereg. Ha az apácazárdában, ahová német szót ta­nulni küldik a bakfisokat, ilyen rendeletet adnak ki — az érthető. De a hadsereg nem zárda és nem Berlitz-iskola, a hadseregnek állítólag magasztos céljai is volnának: holmi honvédelem s a harci szellem ápolása, amit az a jámbor kapitány is sürget. .. . Nekünk azonban nem fő a fejünk a hadsereg miatt: minden antimilitarista pro­pagandának jobb, ha a hadsereg olyan bornírt és komisz marad, mint aminő most. Holmi kis kapitányok próbálkozzanak csak a had­sereg modernesítésével: a hadvezetőség felől olyan szél fúj, amely a mi malmainkat hajt­ja. A véderőreform hazafias ellenzőinek is szük­ségük van ilyen érvekre, csak szállítson minél többet belőlük a hadügyminiszter úr, Balassagyarmaton képviselővé „választották". Sztranyovszky Sándort munkapárti program­mal. Hogy miért éppen ezt az ismeretlen nevű urat és hogy mit értenek ma „munkapárti programmon" — ez két olyan kérdés, amelyre a legügyesebb rejtvény-megfejtők sem tudná­nak választ vagy felvilágosítást adni. Tanítók az általános választójogért. A komá­rom megyei általános tanítótestület tavaszi közgyű­lése egyhangú lelkesedéssel állást foglalt a né­p­parlament, az általános, egyenlő és titkos választó­jog mellett. A közgyűlésen Dezső László a Buda­pesten december 8-án tartott tanítókongresszus határozatairól tartott beszédet és határozati javas­latot terjesztett elő, hogy mondja kel az összegyűlt tanítóság, hogy sorsának jobbra fordulását a nép­parlamenttől várja és ezért az általános, egyenlő, titkos és községenkénti választójog sürgős törvénybe­iktatását kéri. Az indítványt lelkesedés fogadta és a tanítótestület egyhangúlag magáévá tette. A zágrábi kozák uralom vezére, Duvaj kor­mánybiztos, a magyar kormányválság után szükségét érezte annak, hogy híveit össze­­gyűjtse és előttük kijelentse, hogy az új ma­gyar miniszterelnök elég két balkezű ember, hogy őt és kozák uralmát továbbra is fenn­tartsa. Amilyen szerencsétlenül ny­ult hozzá Lukács László a választójog kérdéséhez, olyan végzetes hibát követett el, hogy a horvát abszolu­tizmusnak ezt a mocskos lelkiismeretű emberét és végrehajtóját el nem csapta. Az alkotmányos­ság ellen való merényletnek, az államcsínynek minden szennye most már Lukács nevéhez és politikájához is oda van tapadva. Duvaj úr egyébként nemcsak a közte és Lukács László között való ásó­kapa válasszon el viszonyt hirdette ki összegyűlt barátainak, hanem mindenféle közigazgatási és politikai sérel­meknek rendeletek útján való megfoltozását is beígérte. Persze mindez csak az abszolutiz­mus fügefalevele a legjobb esetben, amely nem takarja el azt a fölháborító és botrányos tényt, hogy Zágrábban az önkényuralom és törvényszegés, vagyis a fölülről való anarchia az úr. E szégyenletes és fölháborító állapot felelősségét együtt viseli a szerszám: Duvaj és az értelmi szerző: Lukács László. képírások úgy hatnak, mint az „Innen-onnan"­rovat érdekességei, hiába szólnak száz meg száz ember-nemzedék agyának összehordott munkaeredményéről; a polinéz őscivili­zációt pedig annyira elnyelte a tenger, hogy csak az emberi társadalom fejlő­désének különösségeire vadászó fantaszta hisz benne, pedig kézzelfogható bizony­ítékai van­nak hajdani létezésének, erejének, pompájá­nak. Ha mindez a nagyság elmúlt, elkorhadt, mint az őszi falevél — minek akkor lelke­sülni a mi kultúránkért, minek dolgozni érte, minek egyáltalán emberies ideálokért küz­deni?! Minek?! A mulandóság gondolata kábít, mint az ópium és megrokkantja, aki belétemetkezik, mint az ópiumszívót enerválja ez a méreg. Az örök kérdés: miért? minek? ellankaszt, el­fáraszt és fölülkerekedik az önzés, étek, hogy éljek, hogy magamnak és magamért éljek. Ennek az ópium mámornak csak egy ellen­szere van: a szocializmus. A szocializmus, amely tele van frisseséggel, bizalommal a jövőben, eleven erővel, amely fölvillanyozza a bátortalankodót, a lankadtat, a hitetlent; a szocializmus, amely rá­kény­szeríti a gondolkozást, amely a szíveden, a hangulataidon úrrá teszi az­ agyvelődet és a megfontolást, a gondolatot; a szocializmus, amely rákényszerít arra, hogy okát keresd az elmúlásnak "és célját a cselekedetnek, ma­gyarázatát a múltnak és haditervét a harcos jelennek. A szocializmus kiköveteli az em­berből a választ arra a kérdésre : elpusztul­tak-e az emberiség nagy erőfeszítéseinek kul­túr-eredményei és ha" eltűntek, miért múl­tak el? Aki szocialista, hamar megtalálja a választ: nem pusztultak el nyom nélkül, amint nem hal meg utód-folytatás nélkül az az apa, aki gyermekére a maga lelki tulajdonságain kí­vül vagyont nem, csak apró emlékeket ha­gyott. S amelyik kultúra gyermek nélkül halt meg, annak is tudjuk magtalansága okát: meddővé tette a művelődés zárkózottsága, társadalma tagozottsága, a tömegek évezre­dekkeli elmaradottsága. Amikor a Nofrit-ot faragta valami ihletett művész­e­ Egyiptomban, amikor a „falu bí­rája", az ókor legszebb fa­szobra készült: né­hány ezer ember ha volt a fáraók országá­ban, aki megértette volna ennek a művészet­nek belső mélységeit, aki föl tudta volna fogni a piramisok művészi elgondolásának értékét, akinek a nagy szfinksz egyéb lett volna impozáns bálványnál. Akik a követ fejtették a piramisokhoz, akik simították, csiszolták a ke­mény gránit lapokat, akik végigszállították a Nílus mentén hihetetlen fáradsággal Asszuántól Kairóig, akik fölépítették géperő nélkül, puszta kézierővel a világ legnagyobb épü­letei közül való piramisokat, azoknak hal­vány sejtelmük sem volt munkájuk értéké­ről, fogalmuk sem volt arról, micsoda gran­diózusan művészi és technikailag gigászi mű­vet alkottak s azt a parancsot, amit a meg­alkotó építész adott, isteni kinyilatkoztatás­ként fogadták, amelyet kritizálni tilos, amely­nek végcélját kutatni nem szabad. Vagy az az asszír rabszolga, aki Asur-Nazirpal palotáját építette, tudta, mit csinál ?­­ A „haldokló oroszlán" reliefjét láthatta­ e Ó­ Babilonban pár száz embernél több és" él­vezte-e pár ezernyi is ?! A négyezer éves kí­nai kultúra életre-képtelenségét mi okozta egyéb, mint az, hogy ötödfélszáz millió kí­nai közül négyszáznegyven milliónak csak annyi köze volt a kínai műveltség­hez, mint az, hogy f­eltűrte a belőle származó bajokat, az éhínséget, a­­mandarin­kizsákmányolást?! Miért kénytelen összeros­kadni a sok évezredes hindu kultúra a pár évszázados angolszász művelődés és a marok­nyi angol ereje, tudása előtt? Mert a hindu százmillióknak betűtudás sem jutott a kultú­rából és mert a maharadzsák százmilliókat érő gyémántjait éhségtől dülledő szemekkel bámulja évezredek óta a csak továbbtenyé­szésre, de továbbfejlődésre nem képes pária! Kultúrák lesznek és kultúrák­­ vesznek, mert üvegházi növények, díszvirágok, amelyek nem állják a szabad levegőt s ha szél töri be az üvegház ablakát, elfagynak, ha pedig nincs elég árnyék, elfonnyadnak a napon. A civilizációk annyiban és azért pusztulnak ki, amennyiben és mert nem tömegkultúrák, akik fentartják, nem élvezik, akik megteremtését lehetővé teszik, akik áldozatai kifejlődésének, akiknek vérén termékenyedik a vetésük földje, azok nem ér­tik, nem érzik és nem értékelik. Sőt — erre is van rengeteg példa: az ókeresztények, a képrombolók, az izlám első hívei vagy akár a mai orosz duhadarcok — egyenesen gyűlölték azt a kultúrát, amely nekik csak nyomorúsá­got hozott és magasabb élvezetek pazar kéz­zel szórása helyett kenyerüket is elrabolta­­ .­ Azért haltak meg a kulturák többé-kevésbé nyom nélkül, mert milliónyi gyermekük kö­zül tíz volt édes gyermek s a többi mostoha. A kulturák elmúlásának nagy miért­jére ezt a választ adja a szocializmus. A delegációk. • Horvát ügyek az osztrák dele­gációban. Az ideiglenes közös költségvetési fölhatal-­ mazást úgy a magyar, mint az osztrák dele­gáció albizottságaiban kedden elfogadták. Szerdán mindkét delegáció nyilvános ülést tart és előreláthatólag egy nap alatt elintézi a fölhatalmazás dolgát, noha a magyar dele­gációban az Auffenberg- és a Stürgkh-ügyek, az osztrákban pedig a horvát alkot­mányfölfüggesztési dolgok hosszabb vitát fognak provokálni. Auffenberg hadügy­miniszter a magyar négyes albizottságban tett nyilatkozatával meglehetősen letompította ugyan az ő ismert ügyének élét, mindazon­által Désy Zoltán Kossuth-párti delegátus meg­fogja tenni az Auffenberg ellen tervezett bizal­matlansági indítványát. Ez az indítvány és Stürgkhnek a horvát ügyekbe való beleavat­kozó reichsrati beszéde, esetleg a külügyminisz­teri expozé és Bilinski hétfői fölszólalása lesz a magyar delegáció szerdai ülésén a vita anyaga, míg az osztrák delegáció Cingm­a delegátusnak azt az indítványát fogja leginkább tárgyalni, hogy amíg Horvátországban az alkotmányos­ságot helyre nem állítják, az osztrák delegáció ne álljon szóba a magyar delegációval. Egészen bizonyos,hogy úgy Désynek, mint Cingmiának az indítványát el fogják vetni, a hathónapos in­demnitást megszavazzák és ennek utána a magyar politikai helyzetet október 31-ig nem komplikálja a delegáció dolga. Berchtold külügyminiszter expozéjából meg­­lehet említeni azt a kívánságot, hogy­ a had­sereget fejleszteni kell. Nem is volna expozé ez az expozé, ha ezt a „szerény" kívánságot nem emlegetné föl és nem táncoltatná meg a delegátusok orra előtt a háború ördögét. Berchtold szerint bizonyos hatalmak között bi­zonyos érdekek „súrlódási lehetőségeket te­remtettek", mi sem természetesebb tehát, hogy a hadsereget sürgősen fejleszteni kell Berchtold úr, a hagyomány ellenére, most nem prédikálja a békét, mert ha ezt tenné, igazán nem lehet tudni, micsoda okon sür­getné a létszám fölemelését. Hogy különben erről szó sem lehet addig, míg idehaza a vá­lasztójog dolga tisztességesen elintézve nincs, azt a külügyminiszter nyilván igen jól tudja. Hosszabb beszédet mondott Bosznia-Hercego­vina legfőbb vezetője, Bilinski közös pénz­ügyminiszter is. Bilinski igen lelkesen beszélt arról a munkáról, " amely oda­lenn Boszniában a nép szellemi és gazda­sági kultúráját fejleszti állítólag igen gyors tempóban,­ viszont lelkesen szólt annak a tör­vénynek a hatásáról is, amely—a muzulmán nagy- és középbirtokosok érdekében — nem kötelező formában intézkedik a jobbágymegvál­tásról. Nagyon szép a pénzügyminiszter lelkese­dése, de ha valaki egy szájból hideget és meleget iu egyszerre, akkor nem kívánhatja, hogy beszédét túlságosan komolyan vegyék. Beszélt a trializmusról is Bilinski és biztosította a delegációt, hogy egy trialista alakulásnak maga Bosznia volna a legnagyobb akadálya. 8

Next