Népszava, 1912. június (40. évfolyam, 129–154. sz.)
1912-06-01 / 129. szám
1912 junius 1. NÉPSZAVA 3 sebb, műveltebb és megbízhatóbb elemnek, már igazolnia kell vagy iskolai végzettségét, vagy írást és olvasást, vagy önálló iparjogosítványt, vagy önálló lakást, vagy cenzust. Szóval, a betegpénztári anyag fölött álló anyag csak utánjárással lesz választó, míg a betegpénztári anyag minden utánjárás nélkül nyer jogot. Tévedni méltóztatik, helyesebben, tudatosan hazudni méltóztatik, t. Szterényi úr, mint a „B. N." informálója! Ugyanazt az írni-olvasni tudást kell igazolnia a „több jövedelmű, tehát mindenesetre értelmesebb, műveltebb" elemnek is, mint a kisebb jövedelmű munkásnak. A különbség csak az, hogy míg a több jövedelmű polgárnak a legalább két heti fölmondással járó lakás biztosít jogot és ugyanily jogcímen jogosulttá lesz a mezőgazdasági cseléd is, addig a városi munkásnak, akinek hasonló lakáscenzus mellett nem jutna jog, a biztosító pénztári tagság ad jogot. Ha a lakáscenzus a városi munkásságra is érvényben maradna, tíz irni tudó, 24 éves férfimunkás közül kiszorulna kilenc, míg így „csak" négy szorul ki. A polgárság teljes egészében jogosult lesz, a felnőtt és betűtudó ipari munkásság ellenben legföljebb háromötöd részben. így szól a tervezet, amellyel szemben csak azok merik a polgárság kimaradásának hazug érvét hangoztatni, akik maguk maradnak ki a reform megalkotásából s akik „demokrata" létükre a polgárság jogainak védelmére nem a polgárság jogainak kiterjesztését, hanem a munkásság tervbe vett jogkiterjesztésének lehetetlenné tételét követelik. A pofabőr érzékenysége nem kötelező kellék ahhoz, hogy „neves" politikus legyen valaki a mai osztályparlamentben. A pofabőr-cenzust el nem érő „demokraták" ezért védelmezik mindenáron a mai parlamentet. Visszaszitt bizalom. Lukács László leiratot intézett az összes köztörvényhatósági bizottságokhoz, amelyben értesíti ezeket kineveztetéséről és támogatásukat kéri. Sopron város"5" köztörvényhatósági bizottsága az e hó 30-án megtartott rendes havi közgyűlésen tárgyalta a miniszterelnök leiratát és egyszerűen tudomásul vette, pedig a városi tanács a tanácsülésen azt a határozatot hozta, hogy Lu— Mert kétségben vagyok aziránt, hogy ott nekem hinnének-e ? Megölne a szégyen .. . Nem megyek, ne is hívjon, semmiképpen sem megyek ... — Ott meggyőződést szereznek a maga igazságáról ... — Nem megyek ... hiába hív ... nem megyek . .. — És most mit csinál? Hová megy? — Nem tudom — felelte és sírni kezdett megint. — Ugye, pénze sincs? — kérdeztem szomorúan. Nem szólt, csak a fejét rázta. És nekem sem volt pénzem, hogy adhattam volna legalább annyit, hogy egy kis meleg vacsorát ehessek. A keserűség összeszorította torkomat, hogy az ember miért is oly szegény, mikor tekintetem a kezemre esett, melyen a lámpafényben egy gyürücske csillogott. Kicsi, értéktelen gyürü volt, de nekem nagyértékü, mert édesanyám adta. Szivem elszorult, hogy meg kell válnom e gyürücskétől, melyet még az én nagy nyomorúságom is az ujjamon hagyott. De érzésem csak egy pillanatig tartott; uj, nagy, nemes érzés lepte meg a lelkemet: az emberszeretet... és csöndesen mondtam: — Várjon egy pillanatig . .. Valamit otthon felejtettem ... Elkísérem ... Megvár ? Két perc múlva itt leszek. Ugye, nem megy el ? — Megvárom ... — Pedig elmegy ... — Megvárom, — válaszolta — de mit akar ön ? — Semmi rosszat sem akarok . . . Várjon meg . . . És elrohantam a szomszéd utcába, ahol egy zálogház volt. Ismertem, nemcsak hítből, Éppen be akarták zárni, mikor a gyűrűt a rács előtt, a márványlapra tettem . . . Kács László miniszterelnök leiratát nem csak tudomásul veszi, hanem a közgyűléssel bizalmat szavaztat Lukácsnak és kormányának. Ezt a tanácsi javaslatot azonban nagy bölcsen visszaszívták, nem tárgyaltatják, bizonyosan azért, mert ők is megérezték, hogy ez a kormány már föloszlásnak indul s .. . megérzik rajta a hullaszag. Néha a soproni városi tanácsnak is vannak jó gondolatai. Beszédes vita folyt a képviselőház pénteki ülésén is. Míg az ellenzéki pártok megbízottai tanácskoztak, három szónok foglalkozott az ülésteremben a véderőjavaslattal, kettő a Justh-pártról, egy pedig a Kossuth-párt részéről. Tisza elnökölt és Jankovich Béla alelnök, de azért minden csöndesen ment. A két elnök közül egyik sem csinált botrányt. Az első szónok Sümegi Vilmos volt, aki utalt arra, hogy az ellenzéki pártok a béke feltételeiben megegyeztek és így van remény arra, hogy rövidesen a békés fejlődés alapjait rakhatják le a parlamentben. Beszéde végén határozati javaslatot nyújtott be, amely szerint a kormány terjesszen elő törvényjavaslatokat azon pénzügyi forrásokról, amelyekből a reform kiadási többletét fedezni akarja. A következő szónok a Kossuth-párti Horváth Mihály a véderőjavaslatban követelt nagy terhek elviselhetetlenségéről beszélt. Ezek a terhek, úgymond, meg fogják billenteni az államháztartás egyensúlyát. Sajnos, hogy a költségek nagy része nem térül meg. A létszámemelést túlságos nagynak tartja, mert nincs megfelelő újoncanyag. Az újoncokból igen sokan kivándorolnak Amerikába és igy a sorozások igen szomorú eredményt mutatnak föl. Határozati javaslatban hivja föl a honvédelmi minisztert, hogy a katonaság aratási szabadságát terjessze ki , és a tűzoltásnál a katonaságot az eddiginél nagyobb mértékben használják föl. Az utolsó szónok, Bikády Antal, szintén a javaslat pénzügyi terheivel foglalkozott, majd határozati javaslatban kérte kimondani, hogy a véderőt a honvédség keretein belül fejlesszék. A véderőjavaslatot, természetesen egyik szónok sem fogadja el. Az ülés, a jegyzőkönyv hitelesítése után, negyed háromkor ért véget. Az osztrák és a magyar viszonyok összehasonlítására ad kitűnő alkalmat a következő eset: A Magyar Gyáriparosok Országos Szövetsége — írja a „Bud. Tud." — június 13-ára végrehajtó bizottsági ülést hívott össze, amelynek egyik igen — Hat korona . . . — Jó. Mintha szárnyaim lettek volna, úgy rohantam vissza a szegény leányhoz, aki félig megfagyva várt reám. Örvendezve mondtam: — Mehetünk .. . Itt megindultunk szomorúan, hallgatva. A leány bizonyára azon töprengett, hogy hol voltam, én meg azon gondolkoztam, hogyan adhatnám át a pénzt, anélkül, hogy megsérteném. Bizonyára elveszi ... hiszen fáradt és éhes ... El kell vennie! Hozzá fordultam: — Ha meg nem sérteném, szívesen adnék néhány koronát... No, ne ijedjen meg ... Kölcsön adom! Tessék megérteni: Kölcsön... — Hová gondol? — kiáltotta meglepetve és bizalmatlanul. — Hogyan adhatna ön nekem kölcsönt ? Miért ? Hiszen most látjuk egymást először... — Ez nem ok arra, hogy visszautasítsa. Ennyivel minden jóérzésű ember tartozik embertársának. És higgje el, szívesen adom. Jó lélekkel adom, anélkül, hogy azt az ellenszolgáltatást várnám, amit ilyen esetben a férfiak voltak . . . — Kicsoda ön? — Nevemet ne kérdezze . . Én egy névtelen senki vagyok . . . egy szegény író, akiről csak az a néhány hitelezőm tudja, hogy vagyok e világon ... Én sem kérdem az ön nevét. Legföljebb a keresztnevét mondja meg . . . Vagy azt se, ha nem akarja, hisz úgyis elfeledjük egymást ... Az arcvonások, a körvonalak elmosódnak s ha nem tudjuk egymás nevét, eszünkbe sem jut soha, ha valamikor még találkoznánk is, eszünkbe sem jut, hogy beszélgettünk egy téli este . . . A leány sírni kezdett. Tenyerébe csúsztattam a hat koronácskát s hirtelen eltűntem mellőle. Az orkán kitört. A sötétség leszállt. A leány fontos tárgyát az osztrák kormánynak és az osztrák Arbeitsbeirat-nak a hadseregszállítások ügyében elfoglalt legújabb álláspontja képezi. E javaslat szerint a hadügyminiszter kötelességévé tétetik, hogy a közös hadsereg szállítói fölött különféle szociálpolitikai szempontból mondjon ítéletet és különösen, hogy a tarifaszerződések megkötésére kényszerítse a gyárosokat, illetőleg kizárja a hadseregszállításokból azokat a vállalkozókat, akik három éven belül megsértették a tarifaszerződés feltételeit vagy a különféle munkásvédelmi intézkedéseket. A helyzetet súlyosabbá teszi az, hogy amennyiben a közös hadügyminiszter az osztrák Arbeitsbeirat ezen javaslatait magáévé teszi, akkor belekerülvén szállítási föltételekbe — ezek a kikötések a magyar vállalkozókra nézve is érvényesek. A hadseregszállítások ilyetén fölfogása nemcsak oly jogot akar a hadügyminiszter kezébe adni, amelyre az a magyar iparral szemben semmi tekintetben nincs hivatva, hanem az egyenlő elbánásnak elve helyett a teljes bizonytalanságot viszi bele a szállítások odaítélésébe és úgyszólván veszélyezteti azt a pozíciót, amelyet a magyar ipar az utolsó évek küzdelmei folytán végre a hadsereg és haditengerészet szállításával elért. A Magyar Gyáriparosok Országos Szövetsége mindez okból e sérelmekkel foglalkozni kiván annyival is inkább, mert míg az osztrák kormány behatóan megtárgyalta az ügyet az osztrák ipartanácsban, addig a magyar kormány annak idején átiratának kidolgozásánál mellőzte az érdekelt szakképviseletek meghallgatását. A magyar ipar védelmének ürügyével akarnak tehát kibújni a gyárosok azok alól a kötelezettségek alól, amelyeket munkásvédelmi szempontból rájuk ró az a tény, hogy az adózók, a proletárok pénzére pályáznak a közszállításoknál. A magyarországi gyárosok fönn akarják tartani a szennykonkurrenciát az osztrákokkal szemben és magyar nemzeti érdeknek minősítik a magyar munkás korlátlan kizsákmányolását, amelynek szociálpolitikai korlát nélkül való voltát nemzeti vívmánynak minősítik! Ha van valami ok, ami fölkeltheti, magyar munkásban azt az óhajtást, hogy bár osztráknak született volna, bár ne lenne önálló Magyarország, csak Gross-Österreich, — akkor a gyárosoknak ez a piszkos eljárása ilyen ok lehet. Az Origének az az igyekezete, hogy minden profitvágyát hazafias érdeknek tüntesse föl. alakja ködbe veszett, de még hallottam a távolból annak a szomorú sírásnak a foszlányait; még hallottam a lelkem mélyén azt az utánam szálló, kétségbeesett hangot: „Mari vagyok..." — hallottam és egy bolondos könnyecske ült ki a szempillámra. Otthon, a jó meleg szobácskában, egypár kenyérmorzsa jobb időkre emlékeztető társaságában eltűnődtem a szegény leány sorsán. Szívem tele volt melegséggel, hálával önmagam iránt, hogy jót cselekedtem. Nem fog a szegény leány hideg éjszakában csavarogni, nem kerül a rendőrök kezére, valami kis zugban meghúzza magát, ihat meleg teát, ehet egy harapást és hogy holnap mi lesz vele ? Jó az isten ... Gondot visel az elhagyottra. És azóta sokszor gondoltam a szegény pékleányra. Hátha nincs szállása? De szomoru szemeinek az emléke lassanként homályosulni kezdett előttem s mikor elfeledtem végképp, a sors, mely az ember szivével ugy eljátszadozgat, Marit, a szomoru szemű Marikát egyszerre csak elém hozta. A Városligetben egy padon ültem és élveztem az elhagyatottságomat, amikor az egyik rózsadomb mögül elegáns, gyönyörű, szépséges termetű nő jött elő. Olyan volt, mint egy földre röppent angyal. Bámulva néztem és mintha valami szomoru, kedves álom támadt volna föl emlékezetemben . .. Jobban szemügyre vettem és egy halk kiáltás röppent el ajkaimról: Marit És csakugyan Mari volt. Egy főhadnagy és egy hadnagy kisérte és láttam, hogyan vetekednek egy pillantásáért. De Mari rám nézett. És azt is láttam, hogy megismert s fejével mintha üdvözölve akart volna biccenteni, de mégsem üdvözölt. Hideg arccal fordult el tőlem a szegény, amikor rápillantott elkopott ruhámra és ferde, nagy cipőmre . . . hitit IfltYÍB.