Népszava, 1912. június (40. évfolyam, 129–154. sz.)

1912-06-01 / 129. szám

1912 junius 1. NÉPSZAVA 3 sebb, műveltebb és megbízhatóbb elemnek, már iga­zolnia kell vagy iskolai végzettségét, vagy írást és olvasást, vagy önálló iparjogosítványt, vagy önálló lakást, vagy cenzust. Szóval, a betegpénz­tári anyag fölött álló anyag csak utánjárással lesz választó, míg a betegpénztári anyag minden után­járás nélkül nyer jogot. Tévedni méltóztatik, helyesebben, tuda­tosan hazudni méltóztatik, t. Szterényi úr, mint a „B. N." informálója! Ugyanazt az írni-olvasni tudást kell igazolnia a „több jövedelmű, tehát mindenesetre értelmesebb, műveltebb" elemnek is, mint a kisebb jö­vedelmű munkásnak. A különbség csak az, hogy míg a több jövedelmű pol­gárnak a legalább két heti fölmon­dással járó lakás biztosít jogot és ugyanily jogcímen jogosulttá lesz a mezőgazdasági cseléd is, addig a városi munkásnak, akinek hasonló lakáscenzus mellett nem jutna jog, a biztosító pénztári tagság ad jogot. Ha a lakáscenzus a városi munkásságra is érvényben maradna, tíz irni tudó, 24 éves férfimunkás közül ki­szorulna kilenc, míg így „csak" négy szo­rul ki. A polgárság teljes egészében jogosult lesz, a felnőtt és betűtudó ipari munkásság ellenben legföljebb háromötöd részben. így szól a tervezet, amellyel szemben csak azok merik a polgárság kimaradásá­nak hazug érvét hangoztatni, akik­­ maguk maradnak ki a reform megalkotásából s akik „demokrata" létükre a polgárság jogainak védelmére nem a polgárság jo­gainak kiterjesztését, hanem a munkásság tervbe vett jogkiterjesztésének lehetetlenné tételét követelik. A pofabőr érzékenysége nem kötelező kellék ahhoz, hogy „neves" politikus le­gyen valaki a mai osztályparlamentben. A pofa­bőr-cenzust el nem érő „demokraták" ezért védelmezik mindenáron a mai par­lamentet. Visszaszitt bizalom. Lukács László leiratot intézett az összes köztörvényhatósági bizott­ságokhoz, amelyben értesíti ezeket kinevezte­téséről és támogatásukat kéri. Sopron város"5" köztörvényhatósági bizottsága az e hó 30-án megtartott rendes havi közgyűlésen tárgyalta a miniszterelnök leiratát és egyszerűen tudo­másul vette, pedig a városi tanács a ta­nácsülésen azt a határozatot hozta, hogy Lu­— Mert kétségben vagyok aziránt, hogy ott nekem hinnének-e ? Megölne a szégyen .. . Nem megyek, ne is hívjon, semmiképpen sem megyek ... — Ott meggyőződést szereznek a maga igaz­ságáról ... — Nem megyek ... hiába hív ... nem megyek . .. — És most mit csinál? Hová megy? — Nem tudom — felelte és sír­ni­ kezdett megint. — Ugy­e, pénze sincs? — kérdeztem szo­morúan. Nem szólt, csak a fejét rázta. És nekem sem volt pénzem, hogy adhattam volna legalább annyit, hogy egy kis meleg vacsorát ehessek. A keserűség összeszorította torkomat, hogy az ember miért is oly szegény, mikor tekintetem a kezemre esett, melyen a lámpafényben egy gyürücske csillogott. Kicsi, értéktelen gyürü volt, de nekem nagyértékü, mert édesanyám adta. Szivem el­szorult, hogy meg kell válnom e gyürücské­től, melyet még az én nagy nyomorúságom is az ujjamon hagyott. De érzésem csak egy pillanatig tartott; uj, nagy, nemes érzés lepte meg a lelkemet: az emberszeretet... és csön­desen mondtam: — Várjon egy pillanatig . .. Valamit ott­hon felejtettem ... Elkísérem ... Megvár ? Két perc múlva itt leszek. Ugy­e, nem megy el ? — Megvárom ... — Pedig elmegy ... — Megvárom, — válaszolta — de mit akar ön ? — Semmi rosszat sem akarok . . . Várjon meg . . . És elrohantam a szomszéd utcába, ahol egy zálogház volt. Ismertem, nemcsak hítből, Éppen be akarták zárni, mikor a gyűrűt a rács előtt, a márványlapra tettem . . . Kács László miniszterelnök leiratát nem csak­­ tudomásul veszi, hanem a közgyűléssel bi­zalmat szavaztat Lukácsnak és kormányának. Ezt a tanácsi javaslatot azonban nagy böl­csen visszaszívták, nem tárgyaltatják, bizo­nyosan azért, mert ők is megérezték, hogy ez a kormány már föloszlásnak indul s .. . meg­érzik rajta a hullaszag. Néha a soproni városi tanácsnak is vannak jó gondolatai. Beszédes vita folyt a képviselőház pénteki ülésén is. Míg az ellenzéki pártok megbízottai ta­nácskoztak, három szónok foglalkozott az ülés­teremben a véderőjavaslattal, kettő a Justh-párt­ról, egy pedig a Kossuth-párt részéről. Tisza el­nökölt és Jankovich Béla alelnök, de azért min­den csöndesen ment. A két elnök közül egyik sem csinált botrányt. Az első szónok Sümegi Vilmos volt, aki utalt arra, hogy az ellenzéki pártok a béke feltételeiben megegyeztek és így van remény arra, hogy rövidesen a békés fejlődés alapjait rakhatják le a parlamentben. Beszéde végén határozati javaslatot nyújtott be, amely szerint a kormány terjesszen elő törvényjavaslatokat azon pénzügyi forrásokról, amelyekből a reform ki­adási többletét fedezni akarja. A következő szó­nok a Kossuth-párti Horváth Mihály a véderő­javaslatban követelt nagy terhek elviselhetetlen­ségéről beszélt. Ezek a terhek, úgymond, meg fogják billenteni az államháztartás egyensúlyát. Sajnos, hogy a költségek nagy része nem térül meg. A létszámemelést túlságos nagynak tartja, mert nincs megfelelő újoncanyag. Az újoncok­ból igen sokan kivándorolnak Amerikába és igy a sorozások igen szomorú eredményt mutat­nak föl. Határozati javaslatban hivja föl a hon­védelmi minisztert, hogy a katonaság aratási sza­badságát terjessze ki , és a tűzoltásnál a katona­ságot az eddiginél nagyobb mértékben használják föl. Az utolsó szónok, Bikády Antal, szintén a javaslat pénzügyi terheivel foglalkozott, majd ha­tározati javaslatban kérte kimondani, hogy a véd­erőt a honvédség keretein belül fejlesszék. A véd­erőjavaslatot, természetesen egyik szónok sem fogadja el. Az ülés, a jegyzőkönyv hitelesítése után, negyed háromkor ért véget. Az osztrák és a magyar viszonyok összehasonlítására ad kitűnő alkalmat a következő eset: A Magyar Gyáriparosok Országos Szövetsége — írja a „Bud. Tud." — június 13-ára végrehajtó bizottsági ülést hívott össze, amelynek egyik igen — Hat korona . . . — Jó. Mintha szárnyaim lettek volna, úgy rohan­tam vissza a szegény leányhoz, aki félig meg­fagyva várt reám. Örvendezve mondtam: — Mehetünk .. . Itt megindultunk szomorúan, hallgatva. A leány bizonyára azon töprengett, hogy hol voltam, én meg azon gondolkoztam, hogyan adhatnám át a pénzt, anélkül, hogy megsér­teném. Bizonyára elveszi ... hiszen fáradt és éhes ... El kell vennie! Hozzá fordultam: — Ha meg nem sérteném, szívesen adnék néhány koronát... No, ne ijedjen meg ... Kölcsön adom! Tessék megérteni: Kölcsön... — Hová gondol? — kiáltotta meglepetve és bizalmatlanul. — Hogyan adhatna ön nekem kölcsönt ? Miért ? Hiszen most látjuk egymást először... — Ez nem ok arra, hogy visszautasítsa. Ennyivel minden jóérzésű ember tartozik embertársának. És higgje el, szívesen adom. Jó lélekkel adom, anélkül, hogy azt az ellen­szolgáltatást várnám, amit ilyen esetben a férfiak voltak . . . — Kicsoda ön? — Nevemet ne kérdezze . . Én egy név­telen senki vagyok . . . egy szegény író, aki­ről csak az a néhány hitelezőm tudja, hogy vagyok e világon ... Én sem kérdem az ön nevét. Legföljebb a keresztnevét mondja meg . . . Vagy azt se, ha nem akarja, hisz úgyis elfeledjük egymást ... Az arcvonások, a körvonalak elmosódnak s ha nem tudjuk egymás nevét, eszünkbe sem jut soha, ha valamikor még találkoznánk is, eszünkbe sem jut, hogy beszélgettünk egy téli este . . . A leány sírni kezdett. Tenyerébe csúsztat­tam a hat koronácskát s hirtelen eltűntem mellőle. Az orkán kitört. A sötétség leszállt. A leány fontos tárgyát az osztrák kormánynak és az osz­trák Arbeitsbeirat-nak a hadseregszállítások ügyé­ben elfoglalt legújabb álláspontja képezi. E javas­lat szerint a hadügyminiszter kötelességévé tétetik, hogy a közös hadsereg szállítói fölött különféle szociálpolitikai szempontból mondjon ítéletet és kü­lönösen, hogy a tarifaszerződések­ megköté­sére kényszerítse a gyárosokat, illetőleg ki­zárja a hadseregszállításokból azokat a vállalkozókat, akik három éven belül megsér­tették a tarifaszerződés feltételeit vagy a különféle munkásvédelmi intézkedéseket. A helyzetet súlyosabbá teszi az, hogy amennyi­ben a közös hadügyminiszter az osztrák Arbeits­beirat ezen javaslatait magáévé­­ teszi, akkor belekerülvén szállítási föltételekbe — ezek a ki­kötések a magyar vállalkozókra nézve is érvé­nyesek. A hadseregszállítások ilyetén fölfogása nemcsak oly jogot akar a hadügyminiszter ke­zébe adni, amelyre az a magyar iparral szemben semmi tekintetben nincs hivatva, hanem az egyenlő elbánásnak elve helyett a teljes bizony­talanságot viszi bele a szállítások odaítélésébe és úgyszólván veszélyezteti azt a pozíciót, amelyet a magyar ipar az utolsó évek küzdelmei folytán végre a hadsereg és haditengerészet szállításával elért. A Magyar Gyáriparos­ok Országos Szövet­sége mindez okból e sérelmekkel foglalkozni kiván annyival is inkább, mert míg az osztrák kormány behatóan megtárgyalta az ügyet az osztrák ipartanácsban, addig a magyar kormány annak idején átiratának kidolgozásánál mellőzte az érdekelt szakképviseletek meghallgatását. A magyar ipar védelmének ürügyével akarnak tehát kibújni a gyárosok azok alól a kötelezettségek alól, amelyeket mun­kásvédelmi szempontból rájuk ró az a tény, hogy az adózók, a proletárok pén­zére pályáznak a közszállításoknál. A ma­gyarországi gyárosok fönn akarják tartani a szennykonkurrenciát az osztrákokkal szemben és magyar nemzeti érdeknek mi­nősítik a magyar munkás korlátlan ki­zsákmányolását, amelynek szociálpolitikai korlát nélkül való voltát nemzeti vívmány­nak minősítik! Ha van valami ok, ami fölkeltheti­­, magyar munkásban azt az óhajtást, hogy bár osztráknak született volna, bár ne lenne önálló Magyarország, csak Gross-Österreich, — akkor a gyárosoknak ez a piszkos eljárása ilyen ok lehet. Az Origé­nek az az igyekezete, hogy minden profit­vágyát hazafi­as érdeknek tüntesse föl. alakja ködbe veszett, de még hallottam a tá­volból annak a szomorú sírásnak a foszlá­nyait; még hallottam a lelkem mélyén azt az utánam szálló, kétségbeesett hangot: „Mari vagyok..." — hallottam és egy bolondos könnyecske ült ki a szempillámra. Otthon, a jó meleg szobácskában, egypár kenyérmorzsa jobb időkre emlékeztető társa­ságában eltűnődtem a szegény leány sorsán. Szívem tele volt melegséggel, hálával ön­magam iránt, hogy jót cselekedtem. Nem fog a szegény leány hideg éjszakában csavarogni, nem kerül a rendőrök kezére, valami kis zugban meghúzza magát, ihat meleg teát, ehet egy harapást és hogy holnap mi lesz vele ? Jó az isten ... Gondot visel az el­hagyottra. És azóta sokszor gondoltam a szegény pék­leányra. Hátha nincs szállása? De szomoru szemeinek az emléke lassanként homályosulni kezdett előttem s mikor elfeledtem végképp, a sors, mely az ember szivével ugy eljátsza­dozgat, Marit, a szomoru szemű Marikát egy­szerre csak elém hozta. A Városligetben egy padon ültem és élvez­tem az elhagyatottságomat, amikor az egyik rózsadomb mögül elegáns, gyönyörű, szépsé­ges termetű nő jött elő. Olyan volt, mint egy földre röppent angyal. Bámulva néztem és mintha valami szomoru, kedves álom támadt volna föl emlékezetemben . .. Jobban szem­ügyre vettem és egy halk kiáltás röppent el ajkaimról: Marit És csakugyan Mari volt. Egy főhadnagy és egy hadnagy kisérte és láttam, hogyan vete­kednek egy pillantásáért. De Mari rám nézett. És azt is láttam, hogy megismert s fejével mintha üdvözölve akart volna biccenteni, de mégsem üdvözölt. Hideg arccal fordult el tőlem a szegény, amikor rápillantott elkopott ruhámra és ferde, nagy cipőmre . . . hitit IfltYÍB.

Next