Népszava, 1912. november (40. évfolyam, 259–284. sz.)
1912-11-01 / 259. szám
1912 november 1. NÉPSZAVA : 5 egyes rendőrök a hallomásból tudott meséket saját közvetlen tapasztalatukon alakuló tényekként szolgáltatták át a nyomozás céljaira. így volt szerencsénk olyan rendőrségi jegyzőkönyvhöz, amelyben súlyosan terhelő vallomást tesz a tanú olyan valaki ellen, akit soha életében nem látott, akit a rendőrség nem mutat meg neki, hiába követeli ezt a tanú, ehelyett, aláíratja a tanúval azt a jegyzőkönyvet, amelynek alapján teljesen ártatlan ember került vizsgálati fogságba. Hallottuk ezen a tárgyaláson, maguk a rendőrök ismertékbe, hogy a földön talált köveket és botokat az elfogottak markába és zsebébe nyomták s ezekből lettek a bűnjelek. De nem is szabad csodálkoznunk ezeken a gazságokon, amelyeket ezek a műveletlen, a törvénytelenség súlyát talán föl sem fogó rendőrlegények elkövetnek. Mert ez igazán csekélység ahhoz az aljas tervszerűséghez, amellyel a budapesti államrendőrség — egészen bizonyosan a kormány parancsára — a nyomozást arra akarta fölhasználni, hogy ennek adatai alapján a pártvezetőség és a szakszervezetek ellen támadhassanak. Landler elvtárs leleplezése, amelyről már megemlékeztünk, rámutatott arra, hogy amikor a pártvezetőség üldözése volt a cél, minden vallomás azzal kezdődik: „Olvastam aNépszavában a pártvezetőség fölhívását", — amikor a nyomozás teljesen ilyen hatalmi célok pedig a szakszervezetek elleni hajszára készültek, akkor minden gyanúsított első kijelentése az volt: „Szervezett munkás vagyok." Nagyon természetes, hogy akkor, amikor szolgálatába szegődik, akkor igazi hivatását, a bűnügy előkészítését nem teljesítheti. És így a bűnügy előkészítése helyett a rendőrség a főtárgyaláson való saját botrányos fölsülését készítette elő. A lázadás vádjával megindult bűnpör, amely börtönnel és fegyházzal fenyegetett, mivé silányult? A büntetőtörvény enyhítő szakaszának alkalmazásával néhány heti fogházzal büntethető jelentéktelen vétségek és kihágások tömegévé, amelyek tényállása és így a vádlottak büntethetősége is csak azon az alapon volt megállapítható, hogy a vádlottak bent voltak a csoportban, de a rendőrségnek nem sikerült egyetlen egy teljes hitelt érdemlő bizonyítékot sem nyújtania, még saját alkalmazottainak tömeges fölvonultatásával sem, az egyesvádlottak cselekményeire nézve. A rendőrbizonyítékoknak ezt a silányságát mutatja a szokatlanul sok vádelejtés, amelyet a közvádló éppen e bizonyítékok megbízhatatlanságával indokolt. Bizonyítja ezt az ítélet indokolása is, amely kiemeli, hogy a büntethetőség alapja a csoportban való részvétel. Ezek után még csak néhány számbeli adattal kell rámutatnunk arra, hogy a kormány politikai üldözése milyen szenvedéseket zudít a harcos proletárságra. Ebben a csoportban negyvenegy vádlott szerepelt, akik közül öt nem jelent meg, tehát harminchat vádlott ügyében hozott a bíróság határozatot. A harminchat közül nyolc ellen az ügyészség elejtette a vádat. Kettőt a bíróság fölmentett, huszonhatot pedig elítélt. Az ítéletben kiszabott szabadságvesztés-büntetések háromszázkilencvenkilenc napra rúgnak. Ebből azonban leszámítandó Molnár Sándor harminckét napi büntetése, mert ezt az ügyet erőszakosan csapták a tüntetés ügyéhez, amellyel semmi összefüggésben nincs. Molnár vádlott ügyét tehát kiszakítva, háromszázhatvanhét napot tesz a büntetések tartama. Ezzel szemben az ezen csoportban szereplő vádlottak kilencszáznyolc napot töltöttek vizsgálati fogságban, így tehát ötszáznegyvenegy napot ártatlanul. E szám jelentőségének súlyát növeli az, hogy nemcsak olyanok voltak vizsgálati fogságban, akik ezzel a büntetésüket kitöltötték, hanem egyrészt az elítéltek többet ültek vizsgálati fogságban a büntetésüknél, másrészt ültek ott olyanok is, akik ellen a vádat el kellett ejteni vagy föl kellett őket menteni. Valóban csodálatos a munkásság türelme. Csodálatos, hogy azok az emberek, akik fegyvertelenül is szembe mernek szállni a reájuk uszított fegyveres csőcselékkel, amikor így nyilvánvalóan kiderül, hogy kik az okai az ő szenvedéseinek és üldözéseinek, a becsületes munkában megizmosodott öklük erejét nem éreztetik ezekkel a fegyveres védelem mögé gyáván megbújó nagyurakkal. hidegség kemény szavakat, bús panaszokat ad ajkaikra. Hol lázongó szó, nyögdécselő panasz rebben az ajkakból, ott pihen a kar, nem hajlik ölelésekre, a cirógató kéz ökölbe szorul és éh, nyugodtan alhat az erkölcs... A Tavasz-utca már nem bírta, összeszedelőzködtek az emberek, párosan, gyerekestül és bementek a városba. A Nyomor felöltötte rongyait és mutatta magát a Jómód utcáiban és terein. Hogy használ-e, nem törődtek vele. Elől Péter, András és István, hátul, az aszszonyok között Mari bandukolt. Elsétáltak a nagy házak közt, bámulták a kéményekből szállingózó füstöt. Énekeltek, forradalmi akkordok cikáztak a levegőben, hangos volt a város. Zúgó, harcos melódiák ostromolták a leeresztett rolókat. Mind erősebben, mind hangosabban. És aztán hazamentek. Mikorra kigyulladtak az utcalámpák, szép, fehér, villanyvilágúak, már csöndes volt a város. Szánok siklottak a fagyott havon, gumikerekek gördültek az úttesten. A Nyomor vissza, hazament a mező mellé, árkos, széles és hosszú Tavasz-, Nyár-, Ősz- és Tél-utcákba. Elpihent. Álommal táplálkozott és reménnyel melegedett. Reménykedések, tavasz-városok, nyár-reménylések borultak az agyakra. Majd! — gondolták. Majd egyszer hitték. Mari megszokta Andrást, Pétert és Istvánt. Élbenyúló, dologtalan téli estéken elbeszélgettek mint jó testvérek és osztályos sorsnak. Olyan meghitten mondta Mari: — Nézze csak András, nem való vagyok én maguknak... — Szolgálni megyek a Nyáron, Péter. — Rossz itt a város végén lakni, István. És azok is. — Nyáron már férje lesz magának, Marika. — Aztán ne menjen gyári munkáshoz. — Házmester legyen az ura, többre mennek, ingyen a lakás... Beletörtek abba, hogy a Nyáron elviszik a Marit. Jön egy ember, kikötött bajszú, ezüst óraláncos, akinek nyakkendője is afféle és elviszi magával a Marit. Mari dolgos, kemény a teste, asszonynak való. A Tél, a garázda, szegényt nyomorító évszak még élt, utolsó vonaglásában hópihéket izzadott, fagyokat nyögött. A Tavasz-utca minden srafija bent ült a kuckóban, megbújt a szalmazsákokon. Mari ruhát váltott, szégyenlősen kérlelte az embereket: — Ne nézzenek ide! Odanéztek. Mari arcát vérhullámok pirosították, pihent testét kívánságok kínozták. Péter ivott, volt újra pálinka, adtak neki, már nemsokára dolgozhat, lesz munka itt is, ott is bőven. Olvad a hó és már reggel nyolckor széttépik a türelmetlen napsugarak a szennyes felhőrongyokat, előtörnek, kibontakoznak. A legények keze is türelmetlen a Tavasz utcában, keresi a lányokét és ha találkoznak, pajkosan összenevetnek ... Aztán szellők jönnek a mező felöl, befújnak a városba. A Tavasz-utca a város végén mohón nyeli a szeleket, tavaszi fúvásokat. Pajzán gondolatokat termékenyítenek a szelek, lappangó ösztönök ébredeznek. Kitárulnak az ablakok, emberek pipázgatnak a házak előtt, legények álldogálnak csapatosan az utcákon. A leányok összebújnak, dalok születnek ajkaikon. A Tavasz-utca hangos, éled. Ébredések történnek. A Nyomor, úgy látszik, elköszön a Tavasz-utcából. Mari Andrással civódik, Istvánt simogatja a szeme, Pétert biztatja nézése, ígéretekkel ingerkedik velük. Péter alakja megnő előtte, mintha nagyobb, magasabb lenne most a Péter. Ni, fekete a haja, olyan, mint a korom. Most látja csak, a petróleumlámpa alig hogy pislogott a télen. A nap világít és így más a Péter, a télen lompos, sápadtarcú ember. A Péternél maradt. Péter a gyár előtt várta Marit, eléje ment, hogy majd együtt mennek haza. Elkerültek a mező felé. Megszagolgatták a levegőt, kiköhögték tüdejükből a Telet. — Hát megvárt, Péter? — mondta Mari. — Meg. Péter eldobta a szivarvéget, köhicsélt, himbálta a karját és ment Mari mellett. A mezőn voltak már, kint, szembejött velük a Tavasz-utca. Az egész Tavasz-utca, csak a Bartáné maradt otthon meg az öregek. A Tavasz-utca összetalálkozott. — Marika — szólt Péter halkan, csak úgy magának, összefogódzkodtak, szembenéztek, Mari meg a Péter, a Tavasz utcából* ••• A kormány nem pöröl. Még szeptember hó 18-án történt, hogy Désy Zoltán országgyűlési képviselő a Sas-körben tartott diákgyűlésen megismételte a kormány elleni ismeretes vádjait, beszédét pedig másnap, szeptember 19-én a sajtó képviselői előtt autenticizálta. Szeptember 20-án hozták a lapok Lukács László miniszterelnöknek azt a nyilatkozatát, amely bejelenti, hogy Désy Zoltán ellen pert indít. Azóta ebben az ügyben semmi sem történt és a „Magyar Kurir'' megállapíthatja, hogy a mai napig az ügyészséghez Désy Zoltán ellen följelentés nem érkezett. A kormány tehát nem mer pörölni, amiből bizonyos az is, hogy oka van a Désy bizonyításától tartani, vagyis: a munkapártot valóban az állam pénzén vásárolták össze és lopott pénzen vásárolt banda végzi el az alkotmánytiprás szennyes munkáját Tisza vezérlete alatt. A sajtószabadság védelmére megszólalnak már — kissé elkésve ugyan — az újságírók is. Az újságíró egyesületnek — nem tévesztendő össze a Rákosi magántulajdonában lévő Otthon-körrel, amelynek kutya -kötelessége a lapulás, ha nem a kormány talpa körül teljesítendő szolgálatokról van szó, — szóval a „Budapesti Újságírók Egyesületének" választmánya folyó évi november hó 1-én, pénteken délután fél 4 órakor ülést tart. Tárgy: A sajtó üldözésével többen való állásfoglalás. Bihari az iskolaügy Hunyadban is. Szomorú szenzációval szolgált Hunyadvármegye közigazgatási bizottságának ülésén Dénes Károly tanfelügyelő. Jelentésében előadta, hogy a vármegyének százhetvennyolc községében még mindig nincs iskola. A tanfelügyelő a mai állapot sürgős orvoslására szólította föl a vármegyét. Hogy a fölszólalásnak ezúttal sem lesz eredménye, az természetes. A megyének nincs pénze, az állam pénze pedig hadseregre, sőt ezentúl Tisza külön testőrségének föntartására kell. (NB. A Tisza-gárda másfélszázezer koronányi évi költségéből majdnem kitelnék a 178 hunyadmegyei új iskola föntartása!) A halotthamvasztás ügye kezd Magyarországon is népszerűsödni. A praktikus és egészségügyi szempontból is helyes eszmének közigazgatási akadályok állnak az útjába s annál örvendetesebb, hogy már a vidéki közigazgatás hatóságai is mellé kezdenek szegődni. Hónapok előtt Lukácsy Lajos városi képviselő több társával beadványban kérte az aradvárosi tanácsot, fogadtasson el a közgyűléssel olyan határozatot, amely szerint a közgyűlés felér a képviselőházhoz a fakultatív halotthamvasztás érdekében alkotandó törvény meghozataláért. A tanács akkor az ügyet véleményadás végett kiadta a főorvosi hivatalnak. A főorvos és főkapitány most elkészített véleményükben célszerűnek és megvalósíthatónak tartják a halotthamvasztást. Lukácsyék indítványát pártolják. •••