Népszava, 1913. április (41. évfolyam, 77–102. sz.)

1913-04-01 / 77. szám

1913 .á­prilis 2. NÉPSZAVA biztosítási intézmények államosítását kö­veteli. Kétségtelen, hogy a magyar munkásbiz­tosítás jelenlegi szervezete egészségtelen. Magunk is számtalanszor rámutattunk erre a körülményre, számtalan cikkben követel­tük a bajok orvoslását, követeltük annak a természetes elvnek az érvényesítését, hogy a munkásbiztosítási pénztárak jövedelme a munkások segélyezésére fordíttassék és csak a lehető legkisebb hányad, csak legszüksé­gesebb mértékben fordíttassék a kezelési költségekre. Viszont azonban az igazság érdekében nem zárkózhatunk el annál a megállapítás­nál sem, hogy a pénztárak anyagi romlásá­nak kizáróan a csapnivalóan rossz törvény, a csonka önkormányzat, a fölötte gyám­kodó, rosszindulatú Állami Hivatal, a keres­kedelmi kormány és a hátralékban utazó munkáltatótábor az okozója. Már évekkel ezelőtt adatokkal bizonyítottuk, hogy az Állami Hivatal ellenállása a 7 napos járulék­szedés ügyében az anyagi romlás szélére kergeti a pénztárakat. Követeltük az admi­nisztráció egyszerűsítését. Elvtársaink a pénztárak igazgatóságaiban ugyanezt tet­ték, fáradozásunk azonban megtört az Ál­lami Hivatal rosszindulatán. Ha már most a bajok bekövetkeztek, természetes, hogy csak rosszakarat, csak­­perfid rágalmazás vá­dolhatja a pénztárak romlásáért a pénztá­rak vezetésében csak felerészben felelős, a felelősséget azonban teljes egészében vállaló munkás-igazgatósági tagokat. II. Ám vizsgáljuk meg részletesen is Far­kas—Halász úrék vádjait. Ám lássuk, me­lyek azok a világra szóló visszásságok, ame­lyek a munkásbiztosítás fejlődéséért aggódó ,,jóakaratú szociálpolitikusokat" a vész­harang megkongatására kényszerítették. Farkas Elek szerencsésen újból fölfedezi mát a közismert tényt, hogy a pénztárak első , négy és fél évi működése három és fél mil­lió koronát meghaladó deficittel végződik. Nem is lehet azonban jobb eredményeket el­érni — írja Farkas Elek — olyan intézmény­nél, amely "úgy gazdálkodik, mint a Munkás­biztosító Pénztár. Azt kell ugyanis látnunk, hogy bár 1911-ben az előírt 21,296.000 koronányi bevétellel szemben 29,852.000 korona volt a pénz­tárnak bevétele és így a várakozást a tényleges bevétel 8,556.000 koronával meghaladta, a pénz­tárak mégsem tudnak jelentékeny megtakarí­tást elérni. A pénztárak 7.803.000 koronányi olyan összeget költöttek el, amely nem volt elő­irányozva. Ezt az igazán szomorú financiális állapotot elsősorban a kezelés költségeinek mérhetetlen emelkedése okozza. Egyetlen egy esztendőben például 1910-ről 1911-re a magyar­ És ezzel hátat fordított neki a főnök, a harag és megvetés minden jelével, a szoba négy sarkából pedig óriási paragrafusok lej­tettek feléje, görbe nyakukkal ráhajoltak és gúnyosan mosolyogtak. Egyszerre csak előugrott az egyik sarok­ból a tizenkilencedik paragrafus és éles han­gon kiáltozott: „Kérem, a jövőben tessék en­gem jobban tiszteletben tartani. Azt hiszi ta­lán, hogy engem csak tréfából vettek a sza­bályok közé. Én törvényes szülőktől szár­mazom és megkövetelem, hogy születésemnek és rangomnak megfelelően tiszteljenek. Azt hiszem, ez a legkevesebb, amit mint para­grafus kívánhatok ! Mint hogyha ön nem tudná, hogy a paragrafusok társadalma a legtekintélyesebb és legnélkülözhetetlenebb a világon ! Gyerekes könnyelműség ! Ez a leg­enyhébb, amit tévedéséről mondhatok ! . . . Másnap reggel még nyomorultabbnak és roskadtabbnak érezte magát. És emellett va­lami görcsös, zsibbadásszerű nyugtalanság vett rajta erőt. Hiszen az egész nevetséges ! Egy kis fá­radtsággal minden ismét a rendes kerékvá­gásba jöhet. Gyerekesség volt, hogy ennyire fölizgatta magát, gondolta magában, amikor mosdott. De amikor törülközött, visszaesett megint a régi hangulatába. A gyötrő képze­lődések újra hatalmukba kerítették. Egész testében remegni kezdett, és arca belesáp­padt az izgalomba. — Rosszul érzi magát ? — kérdezte részt­vevő hangon a lakásadónője, aki ebben a pil­lanatban behozta kávéját. — Oh, dehogy ! Nincs nekem semmi ba­jom ! — felelt ő kénytelen mosolygással és gyorsan megitta kávéját. De a gyötrő gond. országi pénztárak tisztviselői kezelési költsége 1,967.401 koronával, orvosi kezelési költsége 1,445.342 koronával, összesen tehát 3,412.743 ko­ronával emelkedett, ami a mi kezdetleges vi­szonyaink közepette igazán szédületes összeg. Ausztriában a betegsegítő pénztárak 1900-tól 1906-ig kezelési költségre 55.254.000 koronát köl­töttek, vagyis összes bevételeik 7,6 százalékát, addig nálunk egyetlen egy esztendőben 1911-ben 5.426.433 koronát, ami ennek a gazdaságilag kitűnő esztendő folyamán befolyt rendkívüli nagy pénztári bevételnek is 18,2 százalékát emésztette föl Hasonló irányú Halász Aladár dr. cik­kének a gondolatmenete. Mindkettő a szá­moknak irányzatos beállításával és főkép­pen a helyzetet a valósághoz híven megvi­lágító, a laikusok előtt ismeretlen tények­nek elhallgatásával iparkodik a helytelen vezetésre hárítani a felelősséget. Mindenekelőtt megállapítjuk, hogy a há­rom és fél millió koronás deficit nem a pénztári vezetés hibájából ered. Az Állami Hivatal hétnapos járulékszedés megaka­dályozásával milliókra menő kárt okozott a pénztáraknak. Ha annak idején az Ál­lami Hivatal nem akadékoskodik, ma Far­kas Elek néni komiszkodhatna a deficit föl­hánytorgatásával. A kezelési és az orvosi költségeknek emelkedése valóban fönnáll. Az 1911. évi magyar adatokról az 1900—1906-ig terjedő osztrák adatokkal való összehasonlítása azonban irányzatosan perfid beállítás; elő­ször, mert az osztrák költségek csak a be­tegsegélyezési pénztárakra vonatkoznak, míg a magyar pénztárak költségei a bal­esetbiztosítási ágazatból folyó költségeket is fölemelik; másodszor 1906 óta az osztrák kezelési költségek is lényegesen emelked­tek. 1907-ben 8.1%-ra, 1908-ban 8.3%-ra és 1909-ben 8.6%-ra. Ez a látszólag csekély százalékos arány a kezelési költségeknek több mint két millió koronás emelkedését­­jelenti. Ennek megállapítása azonban Farkas Elek hazudozásait nem támogatná, d­ tehát az ő bírálói tisztessége csak 1906-ig terjedő osztrák adatok ismertetését tartja szükségesnek. Ehhez igazán nem kell kommentár. Végül figyelembe veendő az agrárius rablógazdálkodás következménye, a hat év óta hihetetlen módon fokozódó drágaság, amely a közgazdasági élet egész vonalán, tehát a munkásbiztosításnál is a költségek rohamos emelkedését vonta maga után. Farkas úr az ilyen csekélységeket elhall­gatja. E komiszságon persze nem illik cso­dálkozni. Ez megfelel Farkasék rendes I kutyaszövetségi hazugságokkal operáló I harcmodorának, dolatoktól nem tudott szabadulni. Amikor azt hitte, hogy megszabadult tőlük, abban a pillanatban ájult dühvel rontottak reá. Kö­telességmulasztás volt, amit elkövetett. Eb­ben semmi kétség. Mit fognak majd mon­dani, ha szabályellenes eljárását észreveszik! Amikor belépett az irodába, kollégái kö­zönyöseknek látszottak, épp úgy, mint más­kor. De persze, ez csak tettetés volt! Komé­dia ! Ők már bizonyára rég tudták, hogy mi történt vele tegnap. Csak úgy színlelték, mintha senki sem tudná, hogy mi van a le­vegőben. Titokban azonban pukkadnak a kárörömtől ! Oh, ő jól ismerte ezeket a gaz­embereket ! A csengő megszólalt! Ez volt a jel, amely őket a főnökhöz hívta. Most jönn majd a hadd el hadd ! De a főnök sem szólt semmit. Bizonyos, hogy az ügy már magasabb fórum elé ke­e­rült. Halálsáppadtan hagyta el a szobát. — Mi történt önnel ? Nem jól érzi magát ? fordult hozzá kollégáinak egyike. — Gyor­san ! Egy pohár vizet! — Oh, — dadogta ő emberfölötti önuralom­mal — semmi bajom ! Törődjön csak, kérem, a saját dolgaival ! Estére aztán agyonlőtte magát. Egy levél­ben, amelyet halála után a szobájában talál­tak, csak ennyi állott: „Szolgálati szabály­zat, tizenkilencedik paragrafus". De senki sem tudta megérteni, hogy a szolgálati sza­bályzat tizenkilencedik paragrafusának mi köze van az ő halálához. Hiszen az egy egé­szen közönyös paragrafus volt, amely egye­dül az irattári ügykezelésre vonatkozott ••• Nekünk azonban meg kell állapítanunk az emelkedés okait is. Elsősorban a taglét­szám emelkedése okozta a kezelési költsé­geknek természetes növekedését. 1911-ben 113.000-rel szaporodott a biztosítottak száma, természetes tehát, hogy az Orszá­gos Pénztárnál és a világ minden ilyen in­tézményénél meghonosított tisztviselői aránymegállapítás szerint körülbelül 110—120 új tisztviselői állásszervezés vált szükségessé. Azonfelü­l az 1910. évben a Farkas Elekek közreműködésével megálla­pított és életbeléptetett tisztviselői és or­vosügyi fizetésrendezés is nagy mértékben hozzájárult a kezelési költségek emelkedé­séhez. Ennek hatása első ízben az 1911. évi zárszámadásban mutatkozott. Ezt a körül­ményt Farkas Elek reá nézve jellemző tisz­tességgel elhallgatja. Fölháborító azonban, hogy ugyanaz a Farkas Elek, aki kéréssel, könyörgéssel, munkáltatótársai elleni intrikával kikö­nyökölte az ország legelső kerületi pénztá­rának alelnöki állását, a laikus közvéle­mény előtt egyszerűen kibújik a felelősség alól és az intézmény munkásvezetőit okolja a pénztárak rossz pénzügyi helyzetéért. Ő közreműködik a pénztár vezetésében, meg­szavazza a költségeket, a felelősséget pe­dig a munkásigazgatósági tagokra hárítja. Egyszerű munkásszervezetben azt az eljá­rást becstelenségnek minősítik. A kezelési költségek emelkedésének leg­főbb oka tehát a szükségessé vált fizetés­­rendezésben rejlik. A kezelési költségek azonban a munkásigazgatósági tagok in­tencióinak megfelelően csökkenthetők vol­nának. Az akadályokat a pénztár vezetésé­ben aktív Farkas Eelek is jól ismeri, csak tisztességtelenül hallgat róluk. A tényállás helyes megbírálása azonban szükségessé teszi az akadályok ismertetését. A Pénztár megalakulásának idejében, az 1907 év harmadik harmadában i,,az Állami Hivatal teljesen laikus, a gyakorlati a la­kásbiztosítás kérdését egyáltalán nem is­merő vezetőinek előterjesztésére, a kereske­delemügyi kormány ügykezelési szabályza­tot állapított meg. Ez az adminisztrációs bolondbombákkal bővelkedő rendelet a leg­őrültebb­ módon hiábavaló munkával szapo­rítja a pénztárak adminisztrációját. A ke­rületi pénztárak és az Országos Pénztár évek hosszú sora óta kísérleteznek, beadvá­nyoznak a teljesen elavult s a célnak meg nem felelő ügykezelés megváltoztatása érde­kében. Az „elvtársi adminisztráció" emberei okiratokkal bizonyítható tevékenységet fej­tettek ki, hogy a kezelési költségek a helyes adminisztráció segélyével csökkenthetők legyenek. Ám az elvtársi adminisztráció el­lenségei, Farkasék szövetségeseinek, a kor­mánynak befolyása alatt álló Állami Hivatal és a kereskedelemügyi kormány évek hosz­szú sora óta nem hajlandó a munkásság se­gélyezésére fordítandó százezrek hiábavaló pazarlásának vége vetni. A bürokratizmus­nak megcsontosodott agyú, középkori gon­dolkodású lovagjai ragaszkodnak ehhez a ha­szontalan adminisztrációhoz, mert ennek költségességéből akarnak vádat kovácsolni a pénztári gazdálkodás ellen. Tessék a ke­reskedelemügyi minisztériumban megvál­toztatni az ügykezelést szabályozó ostoba rendeletet, az adminisztráció egy csapásra lényegesen olcsóbb lesz. A magas adminisztrációs kvótának negye­dik oka a törpepénztárak létezésében rejlik. A törpepénztárak zárszámadásai mutatják föl a legmagasabb kezelési költségarányt. Sajnos, térszű­ke miatt nem sorolhatjuk föl az adatokat, utalunk azonban az Országos Pénztár jelentésének idevonatkozó részére. A törpepénztári rendszer mellett károsan befolyásolja az adminisztrációs költségeket az ipari széttagoltság is. A kerületi pénztá­rak hatásköre nagy, sok esetben nehezen megközelíthető területekre terjed, amely te­rületnek kezelési és orvosi adminisztrációja természetesen lényegesen drágább. A kü­lönböző községekben való kiszállás, orvos­tartás hihetetlen módon drágítja a pénztárak admi­ni­sztrációját 3

Next