Népszava, 1914. január (42. évfolyam, 1–27. sz.)

1914-01-01 / 1. szám

Síim NÉPSZAVA 1914 január 1. megfosztotta az osztrák munkásságot a német szocialista párt támogatásától. A né­met szocialista pártsajtó helyett, amelyet­­Ausztriában mindig erősen olvastak, egyre inkább az anarchista sajtó hatolt be. A nap­ról-napra vadabbá váló üldözések természe­tesen csak arra voltak jók, hogy a munkás­mozgalom radikális szárnyát erősítsék és Peukert József „Zukunft"-ja csakhamar a szocialista munkásság legolvasottabb lapja lett, míg a mérsékelt szárny ujságja, a „Wahrheit" csak alig tengett-lengett. Mint­hogy a munkásság minden nyilvános szer­vezkedését, minden nyilvános megmozdu­lását erőszakkal nyomták el, csakhamar föl­virágzott a­ titkos „csoportok" alakítása, a titkos anarchista szervezkedés. Az anar­chista szervezkedés pedig természetesen uj meg uj ürügyet szolgáltatott a hatóságok­nak uj meg uj elnyomó rendszabályokra. I­s egyre inkább visszaszorultak azok, akik csodálatraméltó bátorsággal szembe mertek szállni a „radikálisok" propagandájával és akik az erőszak politikájával szemben a tömegek fölvilágosításának politikáját hir­dették, akik lépésről-lépésre kemény mun­kával akarták kiharcolni a szocialista tár­sadalom eljövetelét. Ezeket nemcsak a radi­kálisok szidalmazták a munkásmozgalom árulóinak, hanem még a hatóságok is kicsú­folták őket, mert kitűnő szimattal rögtön fölismerték, hogy innen fenyegeti igazán veszedelem a polgári társadalmat. Jellemző ezekre az időkre, hogy egy anarchista pör­ben — a Merstallinger cipőgyáros meggyil­kolása miatt indított pörben — Lamezau gróf, a bécsi esküdtszék elnöke a mérsékel­teket ,,vizenyős szocialistáknak" és „slaf­rokkos forradalmároknak" csúfolta. 1884 január 30-án Bécset és Alsóausz­tria néhány más ipari városát ostromálla­potba helyezték, néhány száz elvtársat éj­nek idején rendőrök ráncigálták föl ágya­ikból és kiutasították őket az ostromálla­potba helyezett vidékről. ekkor egy csa­pásra összeomlott az egész álradikális moz­galom, összeomlott annál is inkább, mert szellemi feje, Peukert József, akinek a rend­őrséggel való kapcsolata később nyilvánva­lóvá lett, a kivételes állapot kihirdetésekor kimenekült Ausztriából. Brutális üldözési korszak szakadt ekkor a munkásmozgalom­ra. A hírhedt Holzinger, a bécsi kivételes törvényszék elnöke rettenetes ítéleteket ho­zott. Holzinger különben évek múltán ön­gyilkossággal vetett véget életének, hogy megmeneküljön a fogságtól, amely gyer­mek-m­eggyalázás miatt fenyegette. Munká­sok százait ítélték el ezer meg ezer esz­tendő börtönbüntetésre. És ugyanígy járt el a prágai­ tartományi bíróság, amely elé utal­ták törvényellenesen egész Csehország va­lamennyi szocialista perét. Az üldözésnek és nyomorúságnak ez esz­tendeiben, amikor a radikálisokat és mérsé­kelteket egyaránt gyötörték az erőszak pri­békjei és amikor a radikálisok taktikája kü­lönben is csődöt mondott, lassan-lassan kö­zeledett egymáshoz a két csoport. Csak apró töredék élt már mindegyikből és ezek­ben végre is földerengett az a belátás, hogy a civódás mindkettejüket tétlenségre kár­hoztatja és megbénítja az egész munkássá­got. Lassanként mindannyian belátták, hogy ennek a szomorú helyzetnek végét csak úgy lehet vetni, ha a két párttöredék egyetlen új párttá alakul. 1886 áprilisában terjesztett­e be Taaffe gróf szocialista tör­vénytervezetét és a német szocialista tör­vénynek e hitvány karikatúrája ellen való védekezésben találkoztak először radikáli­sok és mérsékeltek. A két viszálykodó fél­nek egyesítését és ezzel a szociáldemokrácia újjászületését egy ifjú orvos vitte keresztül, aki csak nemrégen lépett be hivatalosan a pártba, de aki gyorsan megnyerte mindkét tábor bizalmát. Ez az ifjú ember dr. Adler Viktor volt. Miután mindkét oldalon elvé­gezte a szükséges előmunkálatokat és Ausz­tria legjobb erőit­­megnyerte az egyesülés számára, 1886 karácsonyán „Gleichheit" címmel új lapot adott ki Bécsben, amely „frakciókülönbség nélkül a munkásság" fegyvere akart lenni. Rövid idő alatt ez a kitűnő újság (belőle fejlődött később az Arbeiter-Zeitung) egyformán a mérsékel­tek és a radikálsok lapjává emelkedett és így lassanként közös tevékenységük alap­jává lett. Amikor 1888 december 30-án összeült a hainfelli pártgyű­lés — a német szociálde­mokrata pártot Kautsky és Au­r képviselte —­ akkor már az egységes párt szükséges­ségének gondolata olyan általánossá lett, hogy a h­ainfeldi programot 69 szóval 3 el­lenében elfogadták. Azután pedig, miután egy küldött tiltakozva eltávozott, egyhangú­lag elfogadták az egyesülésre vonatkozó ha­tározati javaslatot, amely a következőként végződött: „A pártgyű­lés a program elfo­gadásával elintézettnek tekinti a pártvi­szályt és minden elvtárstól elvárja, hogy becsületes és testvéri munkával lép sorom­póba az egyesült pártért." Hain­feldben alapították meg a szociálde­mokrata pártot. Amit azelőtt szétromboltak, azt­ most újra fölépítették és amikor nem­sokára aztán elkövetkezett az első május 1-i ünnep, már férfiasan megállta helyét az osz­trák munkásság. Szakadatlan volt ezután a haladás és csak a szeparatizmus ejtett csor­bát Hainfeld nagy vívmányán, a pártegy­ségén. De h­a leszámítjuk a cseh munkásság­nak azt a­ részét, amely elpártolt a nemzet­közi szolidaritástól, még ma is, nyelvre való tekintet nélkül ha az egész osztrák munkás­ság a h­ainfeldi elvekhez. Ahogy Hainfeld­ben radikálisok és mérsékeltek egy párttá egyesültek, úgy aztán is az osztrák szociál­demokráciában benső egyesülésben maradt a radikálisok temperamentuma és a mérsé­keltek bölcs taktikája. Abból a kis csoport elvtársból, akik huszonöt év előtt egyesül­tek, ma nagy párt lett, amely komoly hatal­mat jelent a munkásság érdekeiért való küz­delemben. Koldusként jártam a faluban ajtóról ajtóra. A messzeségben föltűnt aranyos h­intód, mint valami csillogó álom és én elálmélkodtam, ki lehet ez a királyok királya. Reményem magasba csapott, mintha egy­szerre végük szakadna a rossz napoknak, ott álltam alamizsnát várva, amelyet kéretlenül adnak, kincseket, amelyeket köröskörül a porba szórnak. Ott állt meg a hintó,­ahol én álldogáltam. Tekinteted reám esett, mosolyogva szálltál le. Éreztem, most itt van értem üdvössége. Ekkor hirtelen kinyújtottad jobbodat és így szóltál: — Mit tudsz nekem adni? Oh, mely királyi tréfa, kinyújtottad kezedet, hogy a kold­­­tól koldulj! Megzavarodtam, azt sem tudtam, mit csi­náljak, úgy álltam ott. És iszákomból lassan előkapartam a legkisebb búza,szemet és azt ad­tam oda neki. De mily nagy jön csodálkozásom, amikor al­konyattal a földre üritem zsákomat és a nyo­morúságos holmi, között egy kis arany búza­szemet találtam. És keservesen sírtam és sóhaj­toztam, bárcsak, lett volna szívem, hogy min­denemet neked adjam. Hagyd abba az éneket meg a regét! Kit imádsz a templomnak ebben a magános, sötét zugában, a zárt ajtó mögött. Nyisd ki a szemed és ládd, nincs előtted­ a te istened. Ott van­­, ahol a szántóvető a kemény talajt szántja, ahol a kőtörő követ tör. Velők rím­ napsütésben, esőben és ahol ruhájukat por lepi. Vesd le szent köpönyegedet és jöjj le vele a poros földre. Szabadulás? Hol lehet szabadulást találni." Mesterünk szíves örömest vállalta magára a teremtés kapcsait, örökre össze van­­kötve ve­lünk. . Lépj ki elmélkedésedből, hagyd ott a virágo­kat meg a tömjént! Mit árt az, ha ruháid el­szakadnak és beszennyeződnek. Menj szembe vele, állj mellette a homlokoddal, munkában, verejtékező Az álom, amely a gyermek szemén nyugszik,­­ tudjátok-e, honnan jön? Regélik, hogy a tündérek szigetén van a hajléka, erdő árnyán, amelyet szentjánosbogárkák enyhén világíta­nak, két gyönge varázsbimbó csügg. Onnan jön ő, hogy megcsókolja a gyermek szemét. A mosoly, amely a gyermek ajkáról álmában elröppen, — tudjátok-e, hol született! Regélik, hogy az újhold első sugara őszi felhő illanó peremét ért".­­• ott született a mosoly harmat­i tól csillogó hajnal álmában, a mosoly, amely a gyer­m­ek ajkáról álmában elröppen. Az édes i­deség, amely a gyermek tagjairól szelíden virulva árad, — tudjátok-e, hol rejtő­zött oly soká? Igen, — amikor az anya még menyaszony volt, a szerelem csöndes, gyöngéd titokzatosságával hatolt szivébe — az édes iideség, amely a gyermek tagjairól szelíden virulva árad. Cifra játékot hozok neked, gyermekem s megértem a színek és felhők és vizek játékát, megértem, hogy miért oly színesek a virágok — cifra játékot hozok neked, gyermekem. Ha dalolok, hogy te táncolj rá, akkor tudom csak, miért muzsikálnak a falevelek, miért vi­szik a hullámok a hangok zengő kórusát a hall­gató föld szivébe — ha dalolok, hogy te tán­colj rá. Ha édességet hozok kapzsi markocskádba, tu­dom, miért van méz a virágok kelyhében, miért telnek meg titkon a gyümölcsök édes nedvek­kel — ha édességet hozok kapzsi markocskádba. Ha arcodat megcsókolom, kedvencem, hogy mosolyra derítselek, megértem a vidámságot, amely az égből a reggeli fénybe árad és a va­rázst, amelybe a nyári szél testem-lelkem ejti, ha arcodat megcsókolom, hogy mosolyra de­rítselek. Végtelen világok tengerpartján gyermekek gyülekeznek. Fejek fölött a határtalan ég bol­tozik mozdulatlanul. A fáradhatatlan víz há­borog. Végtelen világok tengerpartján gyer­mekek gyülekeznek, hangos szóval, tánccal. Homokból házakat építenek és üres kagy­lókkal játszanak. Fonnyadt füvekből fonnak csónakokat és mosolyogva eresztik a végtelen mélység vizére. Gyermekek játszadoznak vi­lágok tengerpartján. Nem tudják, hogyan kell úszni, nem tudják, hogyan kell hálót vetni. Gyöngyhalászok gyöngyeit búvárkodnak, kalmárok hajókon vitorláznak, m­íg gyermekek köveket gyűjte­nek és köveket dobálnak. Nem kutatnak rej­tett kincseket, nem tudják, hogyan kell hálót vetni. A tenger harsogva fölkacag, a partok mo­solya enyhén csillog. Halálhordó habok értel­metlen dalokat dúdolnak a gyermekeknek, mint az anya, ha gyermeke bölcsőjét ringatja. A tenger játszik a gyermekekkel, a partok mo­solya, enyhén csillog. Végtelen világok tengerpartján gyermekek gyülekeznek. Vihar vágtat az úttalan­­igen, hajókat hajigál a nyomtalan víz. Kivin a halál­o­s gyermekek játsznak. Végtelen világok tengerpartján gyermekek nagy játszótere.­­ Egész életemben téged kerestek dalaim. Aj­tótól ajtóhoz vittek, velük tapogatództam ma­gam körül s kutattam, fürkésztem az egész világon. Dalaim tanítottak mindenre, amit valaha tanultam ; ők mutattak nekem titkos ösvénye­ket, ők hozták tekintetem elé szivem horizont­jának nem egy csillagát. Ők vezettek engem nap-nap után a két és kin birodalmának misztériumaihoz. És micsoda palota kapuja elé hoztak estére, vándor utam végén! o, c. • BELI OLD * * * A politikai új esztendő. Mindaz a cécó, ünnepi formalitás, politikai kinyilatkozta­tás, ígérgetés és fenyegetés, ami holnap, csütörtökön, a­­munkapárt politikai új esz­tendejében lesz, Khu­en-Héderváry Károly, a párt elnökének távollétében fog lefolyni. A munkapárt pedig K­huen-Héderváryt is üdvözölni akarta, azonban erről is le kellett mondania, mert közbejött az a bizonyos kormányozható influenza, amely Héder­váron marasztalta Khuent és amely kri­tikus helyzetekben mindig kimenti a ki­mentendőt, befogja a süketek fü­lét és le­takarja a vakok szemét. A hallókat és a lá­tókat azonban nem lehet félrevezetni a hir­telen történt megbetegedésekkel és különö­sen Khuen-Héderváry esetében nem lehet, mert minden ép­eszű­ ember régen látja és tudja, hogy Khuen-Héderváry és a munka­párt között milyen kedves a viszony. Olyan kedves, hogy Khuen-Héderváry nem is akar a párt elé kerülni­­szemforgató alakok jókívánságainak fogadására és — mint pártelnök — különösen nem akar Tisza előtt megjelenni, mert Khuen, úgy látszik, nem olyan ember, aki egyhamar mindent el tudna felejteni. Nem felejti el Tiszának, hogy kibuktatta a miniszterelnöki székből és nem felejti el a munkapártnak, hogy VTI 3

Next