Népszava, 1914. március (42. évfolyam, 52–77. sz.)
1914-03-01 / 52. szám
1914 március 1. NÉPSZAVA demokrata pártot. Andrítóev cikkében mindvégig a parlament magyar-német tömbével szemben a nemzetiségi tömbhöz sorolja a harminc szocialistát és állandóan úgy számol velük, mint a magyarság ellenségeivel. Az utolsó esztendők politikai harcai után igazán azt hihettük volna, hogy végre végképen kitekertük a nyakát annak a politikai legendának, hogy a szociáldemokrata párt a magyarság ellensége, hogy a magyar proletárság neve csak „hazátlan bitang" lehet minden „jóérzésű magyar ember" szemében. A szociáldemokrata párt nem ellensége a magyarságnak, ahogy nem ellensége egyetlen nemzeti érzésnek sem. A proletárságnagy része Magyarországon ma még magyar és így már ebből a szempontból is képtelenség azt állítani, hogy a szociáldemokrácia ellensége a magyarságnak, mert hiszen ezzel a magyar proletárság volna ellensége önmagának. Aki csak valamennyire ismeri a szakszervezetek munkáját, az igen jól tudja, hogy minden szándék nélkül, minden kényszer nélkül, pusztán csak kulturális erejük révén, ingyen hatalmas magyarosító munkát fejtettek ki. A különböző választójogi statisztikák tökéletes bizonyossággal mutatták ki, hogy éppen a proletárság joghoz juttatása a magyarság megerősödését jelenti és éppen a szociáldemokrata párt általános választójogot kívánó programja a magyarságot juttatná többségre a jövendő nép parlamentjében. Csak roszhiszeműség állíthat olyat, hogy a magyar szociáldemokrata párt magátólértetődően ellensége a magyarságnak, tehát jogtalan, képtelen és hamis Andrássynak az a beállítása, amellyel egyszerűen a magyar tömb ellenségévé és a nemzetiségi tömb részévé teszi a szociáldemokráciát. Ha Andrássy ezzel a beállításával azt akarja mondani, hogy a szociáldemokrata párt ellensége annak a magyar szupremáciának amely erőszakkal és korrupcióval akarja föntartani a magyarság uralmát, akkor igaza van. Ha Andrássy azt akarja mondani, hogy a szociáldemokrata párt ellensége annak, hogy ebben az országban bármelyik nemzet is ura legyen a többi nemzetnek és egyenlő rangú és egyenlő jogú nemzeteket ismer csak, akkor igaza van. De nincs igaza abban és semmi joga nincsen arra a következtetésre, hogy a szociáldemokráciát egyszerűen odacsapja az általa úgynevezett nemzetiségi tömbhöz. Andrássy úgy képzeli el a jövendő parlament helyzetét, hogy két nagy tábor fog egymással szembenállani. Az egyik a magyar és a magyarsággal tartó németek soviniszta tábora, a másik pedig a román, szláv és egyéb nemzetiségek soviniszta tábora. Mi nem hisszük, hogy igen élesen pusztán csak a különböző nemzeti sovinizmusok ütköznének meg a jövendő parlamenti harcaiban, de ha így volna is, akkor is megnyugtathatjuk Andrássyt, hogy a szociáldemokrácia csakúgy nem fog csatlakozni a nemzetiségi tömb sovinizmusához, mint ahogyan nem fog csatlakozni a magyar tömb sovinizmusához. Ha a szociáldemokrácia ott lesz a jövendő parlament harcaiban, akkor helye nem lesz ott egyik sovinizmus mellett sem, hanem csak valamennyiükkel szemben. A majdan megszületendő parlamenti szocialista, frakció nem lesz se magyar soviniszta, se nemzetiségi soviniszta, hanem mindenfajta sovinizmussal szembeszállva, mindegyik tömb túlzásai ellen harcolva és minden nemzetiség jogos érdekeit számbavéve — nemzetközi lesz. trösztök és kartellek ellen, az ipari monopóliumok áttörik ezt a pókhálót, amelyben csak legyek akadnak fönn, denevérek nem. A magánkézben levő ipari monopóliumok minden átkos voltuk ellenére is természetszerű fejleményei a termelés rendszerének , amit a német mérnök elpanaszol, azt előre, félszázaddal ezelőtt megírta róluk Marx. De Marx megmondta azt is, miként lehet a termelő rendszernek ezt a fázisát ellensúlyozni: nem a régibb fázisba való visszatérés oktalan törekvésével, hanem egy még újabb fázisba való előretörtetéssel, nem eltörölni, hanem társadalmasítani kell az ipari magánmonopóliumokat. Kautsky a „Munkáskönyvtár" második füzeteként magyarul is megjelent értekezésében így írja le ezt a szükségszerű folyamatot: Ezek a magánmonopóliumok már ma is tűrhetetlenek, mégpedig nemcsak a bérmunkások számára, hanem a társadalom mindazon osztályai számára, amelyeknek nincs részük bennük. Csak a polgári világnak a tőkével szemben való tehetetlensége gátolja őket abban, hogy ellenük föllépjenek. A proletárforradalomnak szükségszerűen oda kellene vezetnie, hogy e monopóliumok magántulajdonát megszüntesse. Ezek pedig már ma is igen kiterjedtek, már ma is nagy mértékben uralkodnak az egész gazdasági életen és rohamosan fejlődnek. Államosításuk vagy községesítésük már egymaga is a társadalomnak a termelő folyamat fölött való uralmát jelenti, szervei, az állam és a községek útján, legalkalmasabb az államosításra a szállítás eszközei, vasutak, valamint a nyerstermékek és más termelőeszközök termelése: bányák, erdők, vasművek, gépgyárak stb. Ezek egyúttal azok a területek is, amelyeken leginkább fejlődött ki a nagyüzem és a kartell. Amit Kautsky itt a proletárság tennivalóiról mond, az a proletárforradalom utáni időkre vonatkozik. Kautsky nem mondja azt, hogy a proletariátusnak már ma is kötelessége minden erejével előmozdítani az államosítást. S valójában az is a helyzet, hogy a proletariátusnak nem mindig érdeke, hogy bizonyos iparág állami monopólium legyen. E. Broda, a francia professzor, nem ok nélkül tesz szemrehányást a szociáldemokráciának egy minap megjelent idevágó cikkében: „A termelőeszközöknek köztestületek kollektív birtokába való vétele tudvalevően a szocialista törekvések leglényegesebb célja. De a jövő céljának és a jelen kérdéseinek megítélésében levő különös ellentét azt hozta magával, hogy a monopolizált iparágaknak állami és községi üzembe való általános átvétele nem szocialista befolyás révén történik." Ez a megállapítás igaz, a benne foglalt szemrehányásnak oka a tényekben van és mégsem jogosult. Miért ? Mert a proletárság nem a kapitalista osztályállam, hanem a szocialista társadalom kezébe akarja adni a termelőeszközöket. Mindenesetre megkönnyíti a leendő szocialista társadalom termelő és elosztó munkáját a mai állami monopólium, amely előkészítő iskolája a leendő szocialista társadalomnak üzemvezetés stb. dolgában. De ez az előkészítő iskola igen drága iskola s a proletariátus nem mindig birja s nem mindig akarja önként fizetni a tandíjat. Az állami monopóliumoknak ugyanis még ott sincs mindig sok hasznuk a fogyasztókra és a termelő munkásokra nézve, ahol az osztályállam erős demokrata ellenőrzés alatt áll, oligarchikus szervezetű államokban pedig egyenesen csapás mind a két rétegre. Az állami monopólium (a községi üzem egészen más megítélés alá esik) rendszerint a fogyasztás adójának burkolt formájává lesz a fogyasztóra nézve s a monopolizált iparág munkásaira súlyos tehertöbblet, ha munkáltatójuk hatalmasabb, gazdagabb minden magánmunkáltatónál s az államnak a törvényhozástól kezdve a nyers erőszakig minden eszközét könnyen fordíthatja a munkások ellen — lévén ez a leggazdagabb és leghatalmasabb munkáltató maga az osztályállam. A dohánymonopóliumról, amely mindenütt a fogyasztás magas megadóztatásával egyértelmű s nem egy országban (főként nálunk) az államhatalom nyerserejének kíméletlenségével szorítja létminimum alá a dohányipari munkást, nem is beszéltünk. De még az olyan állami üzemek is, amelyeket Broda azért dicsér, mert a közönséget jobban kiszolgálják a magánüzemnél (például vasutak), veszedelmesek az üzem munkásainak jogaira, szervezkedő szabadságára és így anyagi helyzetére. Igaz lehet, hogy a német állami vasutak olcsóbbak a francia magánvasutaknál, de igaz az is, hogy a francia vasutas szabadabb és jobban fizetett munkás a németnél s még igazabb, hogy például a magyar és az orosz vagyt drága is a fo- A francia bányászsztrájk. * Egyenetlenség a munkásság között. Paris, február 27. A francia bányászok sztrájkja, ahogy a dolgok ismerői már előre féltek is tőle, az egyenetlenség szomorú képét mutatja. A bányamunkások sztrájkját általános sztrájknak mondják, de a hivatalos kimutatások szerint mindössze csak a bányászok egyharmada sztrájkol. Éppen a legfontosabb bányavidékek, Pas-de-Calais, Nord és Anzin, egyes helyek kivételével nem csatlakoztak a mozgalomhoz, sőt egyenesen ellenséges érzésekkel állnak vele szemben. A francia bányászok nemzeti tanácsa, az úgynevezett régi tanács, amely a munkás-föderációhoz nem csatlakozó szakszervezetet képviseli, arra szólította föl a bányamunkásokat, hogy ne kövessék a munkás-föderációhoz tartozó „Nappal dolgozók szövetségének" sztrájkra való fölhívását. A munkás-föderációhoz tartozó szervezet a parlament és a szenátus által most elfogadott bányamunkástörvények miatt elégületlen és ezek megváltoztatásának keresztülerőszakolására mondta ki a sztrájkot. A régi szakszervezet pedig kijelenti, hogy elfogadhatónak tartja a parlamenttől elhatározott nyolcórás törvényt és a szenátustól elfogadott nyugdíjtörvényt. A nyolcórás törvény és a nyugdíjtörvény váltotta ki a sztrájkolók mozgalmát. A sztrájkolók követelései a következők : Kivonják a pala- és ércmunkások bevonását a törvény hatálya alá ; a nyugdíjjáradékra való jogosultság korhatárának 55 évről 50 évre való leszállítását és a megkívánt 30 évi munka helyett a 25 esztendei munkát; napi 2 frank nyugdíjat kivánnak a munkások, 1 frankot az özvegyek és árvák számára; követelik a túlórák teljes megszüntetését (a parlament a túlórák számát hatvanra redukálta, éppen a most nem sztrájkoló bányavidékek novemberi sztrájkjának hatása alatt) , követelnek továbbá minimális munkabért és a törvény 11-ik szakaszának a felfüggesztését kívánják. Ez a 11. szakasz játssza ez időszerint a bányamunkásoknak egymással való viaskodásában a legnagyobb szerepet. Ez a szakasz tudniillik megállapítja, hogy az esetre, ha a munkáltatók kollektív szerződésben biztosítanának a munkásoknak olyan járadékot, amely a munkások és munkáltatók, valamint az állam hozzájárulásával föntartott pénztártól nyújtott járadékkal egyenlő, akkor a munkáltatók és munkások nem kötelezhetők arra, hogy a külön alaphoz is hozzájáruljanak, amelynek az a célja, hogy a mostani járadékot 720 frankra kiegészítse. Az északi bányavidékeken valóban vannak olyan megállapodások, amelyek nagyobb járadékot biztosítanak a munkásoknak, mint amenynyit kapnának az esetben, ha őket az új törvény alapján létrejött pénztár tagjai közé soroznák és azonkívül magasabb járulékot is kellene fizetniök. Teljesen valószínűtlen, hogy a sztrájkolók jelenleg többet tudnának kivívni annál, amit nekik a törvény biztosít. A parlamenti ciklus befejezése előtt állunk. Aki pedig a képviselőház, de különösen a szenátus viszonyait ismeri, pillanatra sem kételkedhetik abban, hogy a minimális munkabérről szóló törvény a legnagyobb ellentállásra találna, aminthogy a parlamentet sem lehetne arra rávenni, hogy most teljesen eltörölje a túlórákat, miután csak alig pár hete annak, hogy a túlórák számát csökkentette. A 11. szakasszal ugyan nem sokat törődne a parlament, de itt megint az északi bányavidékek szervezetei tiltakoznak. Sőt már ki is jelentették parlamenti képviselőik — Basly, Lavendin és Goniaux — útján, hogy a 11. szakasz fölfüggesztése esetén nyomban sztrájkba lépnek. Ha tehát a parlament a délvidék sztrájkolóit a fölfüggesztéssel meg akarná nyugtatni, akkor egyúttal sztrájkba kergetné az északi bányamunkásokat, akik pedig sokkal többen vannak. Mindebből látható, hogy az egész bányamunkásmozgalomban milyen egyenetlenség uralkodik. Régi, mindenekelőtt személyes ellentétek az egyenetlenség rugói. 8