Népszava, 1914. november (42. évfolyam, 273–310. sz.)

1914-11-29 / 307. szám

1914 november 29. Megnyugtatjuk, hogy ne féljen és ennivalóval kínáljuk, de nem fogadja el, éhezik tovább. Talán amikor elmentünk, mégis mohón kapott ebédünk otthagyott maradéka után. Az elpusztított házak között járkálva, egy széű villaszerű épülethez jutottam. Iskola volt. A padok érintetlenül álltak, de a tanító lakása a misztulás zavaros, szomorú képét mutatta. Könyvek, folyóiratok, íróeszközök össze-vissza szaggatva, tépve, törve hevertek a földört, ott láttam az osztálykönyvet is. A király képe a keretéből kiszakítva, hevert a holmik között. A táblára ez volt fölírva: Zsivió Franto Josip I., alatta: Éljen a haza, éljen a király. (Magyarul:) Bokaticson át, ahol Fülöp tábornok szervezi a meghódított kerület katonai közigazgatását, eljutottunk Cunabarába, amely a nehéz harcokben a szerbek keleti szárnyának fő támaszpontja volt. Itt haltunk meg. A katonaság nemcsak a hadsereg élelmezéséről gondoskodik, hanem a lassan kint visszatérő lakosságot is támogatja. Már mintegy százötvenen visszatértek és ez a száza óráról-órára növekszik. Csapataink elég kellemetlenülzik a Macsva elpusztítását és úgy látszik, a szerbek szándékosan tették ezt, a lakosságot fenyegetéssel is kényszerítették lakóhelyének elhagyására. Ennek az eljárásnak azonban ők, itták meg a levét, mert a menekülő tömegek szekér karavánjai Valjevónál minden utat elfoglaltak és a Szerb hadsereg vissza-inansz vonulásánál így jutott egész trénjük a mi hevesen utána nyomuló csapataink kezébe. A menekülők saekeit erőszakosan félreszorították és a szegény embereknek nem volt mást mit tenniük, minthogy éhezve, fázva, lerongyolódva visszatérjenek hazájukba. Olyan szánalmas látványt nyújtanak ezek, hogy még a háború minden szörnyűségeiben megfeszett embert is meghatják. Nincs kenyerük, sójuk, gyújtójuk, lisztjük. Amennyire lehet, népfölkelőink segítenek rajtuk, de minél többen jönnek vissza, ez annál nehezebb. Egy katona, aki a polgár életben gépmunkás, arra a szerencsés gondolatra jutott, hogy egy elhagyott, félig elpusztított malmot — úgy ahogy — üzembe helyezett. Más népfölkelők is minden lehetőt elkövettek, összeterelték az itthanyott sertéseket, őrizték azokat, fölkutatták a gabonaesűrőket és most a visszatértekkel együtt fölszedik a földeken szétszóródott tengeriesüveket és a lakásokat is helyreállítják. Cunabara környékén most mintegy 3000 sertést őriznek, amit a kincstár mind átvesz, úgyszintén a gabonát te. A legszükségesebb jószágot és tengerit Ingyen adják a népnek, a többit a hatóság által megállapított áron. A már ott lévő családok kötelesek a távollévők részére is a szükséges dolgokat beszerezni, hogy ezek hazatérésük után hiányt ne szenvedjenek. Rosszul esik az emléknek, hogy a szerb dinárt 50 fillérért váltják be. A tisztek azonban igen sokszor 80 Aliért is adnak egy dinárért. az aseni&iWem * JVértse'eik és angolok harca Mfrthdlban . A világnak ez a legnagyobb háborúja azzal is igazi világháborúnak bizonyul, hogy a harcok a föld legtávolabbi részeire is kiterjednek. Egy angol katonának Neirobi-ból, brit Keletafrikából írt levele, amelyben kalandjait vázolja, eleven részlete a németek és angolok között az afrikai őserdőben folytatott harcának. Két lovas század, amelyekhez tartozott, parancsot kapott, hogy egy busz németből álló csapat ellen vonuljon, amely a Magadi- vonalon a 28. mérföldmutatóig nyomult előre. Századom a 28. mérföldkőig lovagolt — folytatja a katona —, hogy a németeket hátbatámadhassa, a másik asásad pedig Kiába ment, hogy szembetámadja őket. Szerencsésen elérkeztünk a 28. mérföldmutatóhoz, ott két napra való élelmiszert kaptunk és tovább lovagoltunk. Bennszülöttektől azonban csakhamar megtudtuk, hogy a németek megneszelték jövetelünket és visszavonultak. Követtük a német határig, de nem tudtuk elérni őket. Ez a portyázás három napig tartott, mialatt puszta földön kellett tanyáznunk és csakhamar nem volt egyéb táplálékunk, mint azon állatok husa, amelyeket magunknak lőttünk. A harmadik nap végén végre megérkezett az élelmező kocsi, de az ostobák mindenféle fölszerelési tárggyal rakták meg és ötedik egy zsák rizst hoztak, ugy hogy további három napon keresztül hússal és rizzzsel kellett élnünk, egy csipet póker vagy só, tej, tea és kávé nélkül. El sean tudjátok képzelni, milyen borzasaié az, állandóan rágós busz enni só nélkül, egy falat kenyér nélkül. Valamennyien megbetegedtünk és borzasztóan káromkodtunk. Csak két nap múlva kaptunk megint jobb eledelt és antót parancsot, hogy a Magadt- vonal 36. mérföldmutatójáig térjünk vissza, ahova a főhadiszállást és az egész tábort helyezték. Könnyű szívvel és még könnyebb gyomorral lovagoltunk vissza és csak az ételre gondoltunk, amit kapni fogunk. Az egész terület, amelyen keresztül lovagoltunk, olyan terület volt, amelyen a vadállomány védelem alatt állt és igy rengeteg vaddal, főként zsiráffal és antiloppal talált köztünk. Éjszakánként négy őrséget kellett táborunk körül fölállítani és köröskörül hallgattuk a közelünkben tartózkodó oroszlánok ordítozását. Meglehetős félelmetes érák voltak ezek a koromsötét éjszakában, a sűrü őserdőben, amely rendkívül élénk és eleven volt. Az őrszemeknek igen gyakran a fára kellett menekülniök a közeledő oroszlánok elöl, egy őrszemet pedig hatalmas rinocereaa vett üldözőbe. Lőnünk természetesen nem volt szabad és így a helyzet még kényelmetlenebbé vált. Ilyenformán három héten keresztül nem aludtam takaró alatt és nem valami csinos dolog, amikor az ember fölébred és azt tapasztalja, hogy az éjszakai eső egy szelet ruhát sem hagyott rajta szárazon. Amikor végre a 26. mérföldmutatóhoz értünk, pihenhettünk egy kicsit. De csakhamar egy másik csapat német és fekete ellen kellett lovagolnunk, akik Kisumu város felé közeledtek. Gőzhajóra szálltunk, hogy a tavon Kuruguba szállítsanak bennünket. Amikor még két kilométernyire voltunk a parttól, láttuk a német zászlót lobogni, de azt hittük, hogy a helységet el hagyták, mert néhány nap óta nem láttuk a németeket. Hirtelen, amikor 6—700 méternyire voltunk a parttól, két golyó sivított el fejünk fölött. Ez vilmenapásként hatott a legénységre és alig vágódtunk el a fedélzetén, három ágyú és egy gépfegyver zúdított ránk golyózáport. Nekünk is volt gépfegyverünk és egy ágyunk a hajón és igy viszonoztuk a tüzelést. Ide nem tudtunk partra szállni, mert a németek ágyúi borzalmasan pusztítottak közöttünk. Meg vagyunk győződve, hogy a két első lövést tévedésből néhány szerecsen intézte ránk. Enélkül a nem szándékolt figyelmeztetés nélkül egészen közel engedtek volna és akkor valamennyien elpusztultunk volna a hajóval együtt. Hálásak lehetünk tehát a két néger iránt, mert ők mentették meg az életünket. Visszafordultunk és elegendő segítséget hoztunk magunkkal, de mire visszamentünk, a németek eltűntek. Az elenség haljon meg kéndten... A franciaországi harctérről. Egy felsőbajorországi katona leveléből vesszük át a következő épp oly ritka, mint megrázó eset leírását: Meredeken visz az út fölfelé. Hol menetelhet a századom? • kérdezem magamtól, miközben letekintek a harctérre és elgondolkozva ügyelem az utánam jövő kocsioszlopot. Néhány holt ellenség, azután megint egy pár, azután talán egy, kettő, három, több rakás halott — ellenség és barát. Mindennapos kép. Mit törődöm én a halottakkal! Ma ők — holnap én. Mindegy. Most pedig a század után! Mozgást látok az országút árkában. Csodálkozva tekintek oda és látom, amint egyik egészségügyi katonánk egy sebesült ellenséget kötöz. Tovább haladok. Ez az egészségügyi katona dolga, nekem semmi közöm hozzá! — Bajtárs, nincs valami a kulacsodban? — kérdi tőlem a szanitész. De igen. Tea, — Add ide, légy szives, hogy ezt itt megitathassam. Micsoda, az ellenséget" Különben is, ellenség ide, ellenség oda, mi közöm hozzá ? De a szanitész kér, tehát itt a kulacs. A francia mohón iszik. A szanitész még egy az úton heverő tarsolyt tesz a feje alá, szedi a cók mókját és tovább indul. Mások majd fölszedik a sebesültet. Én is indulok, hogy fölszálljak a fához támasztott biciklimre. És ekkor — puff — lövés dördül el. A bekötözött francia, füstölgő revolverrel a kezében, cinikusan mosolyog reánk. Nekem szólt en? Mindenesetre! Mint a villám, kaptam le puskámat a vállamról és egy ugrással az alattomos sebesült felé fordítottam az ágyat. — Barátocskám, ez nem volt ingyért. Így. Na, most kvittek vagyunk. De nem lettünk kvittek. Puskám tusa nem csapott le az alattomos ellenségre, mert h egy német hajolt a sebesültre, az egészségügyi katona. Kiragadta a revolvert a francia kezéből, dühösen visszaszorított és ezt mondta? — Bajtárs, menj utadra. Hagyd ezt. Gazember lehet, de haldoklik. Nézz ide! Ezeknél a szavaknál félrehúzta a sebesült kabátját és vastag aludtvért láttam két kis seb körül, amelyeken hallhatóan sivított át a tüdejébe szívott levegő. Ezt a képet azonban nem akartam meglátni, hanem mindegyre a rám irányzott lövés durranását hallottam, amíg a szanitész jobb vállára nem mutatott és kért, hogy kötözzem be, mert éppen ott találta az ellenséges golyó. Tehát neked szólt? Ez volt a köszönet, amiért bekötözted, megágyaztál neki és italt kunyeráltál számára? Menydörg... Azt hiszem, az arcom ebben a pillanatban az alkoholista kékes-zöld színében játszott. De megint csak el kellett térítenem puskám agyát a keresett céltól, mert a szanitész egyszerűen nem engedte szándékomat végrehajtani. — És ellenség haljon meg békében — mondotta. Bajtársam szemébe néztem, majd kerékpáromra ugrottam és elsiettem. Az első pillanatokban nem tudtam megfejteni azt a rejtélyt, kinek vannak erősebb idegei: nekem-e vagy a német szanitésznek. « . Munkások! tápotok, a JÉPSZMVM érdekében agitáljatok mindenfelé, ahol megfordultok. Követeljétek mindenütt a Népszavát!