Népszava, 1919. július (47. évfolyam, 154–180. sz.)

1919-07-01 / 154. szám

Six­ics Kágháas­ gégűfia Soha gyönyörűbb", megindítóbb képet nem láttunk, mint az Országház­ téren vasárnap­­ délután. A parlament lépcsőzetén, délszaki nö­­­­vények és a koszorúk százai között feküdt a­­ tizennyolc érckoporsó, óriási fekete drapéria,­­ fülűb­ől lengő fekete lobogók adták a hátteret­­ ehhez, az óriási ravatalhoz, amelyen tizennyolc hősét temette a proletárállam. A téren­­ azok a díszszázadok állottak katonás rendben, amelyek soraiból estek­ el a hősök. Teljes né­maság uralkodott az óriási téren, a sok ezer­­ ember visszafojtott lélegzettel kisérte a gyász­i ünnepély lefolyását. Két sorban álltak a hősök­­ koporsói: '­ Cser István 20 éves vörös katona, Blasek Lajos 20 éves vörös katona, Deutsch János 19 éves vörös katona, Hettin­g Mihály 20 éves vörös katona, , Melegh B. János 18 éves vörös katona, Gulási Gusztáv 18 éves vörös katona, Szabó L István 19 éves vörös katona, Korbély Ferenc 23 éves vörös katona, Kósa Miklós 23 éves vörös katona, Szent­rali Ferenc 24 éves vörös őr, Pető Gyula 23 éves vörös őr, Gyenis Géza 18 éves vörös őr, Gosztonyi Gyula 23 éves vörös őr, Szokoli József 18­­éves vörös katona, Lajkó Ferenc 18 éves vörös cor, Pigécz István 21 éves vörös katona,­­ Gives Mór 32-es vörös katona, Lőwy Béla 32-es politikai megbízott tete­mével.­­ A zenekarok, a katonai küldöttségek, a párt­és a szakszervezetek küldöttségei már délután­­1 órakor kezdte­k fölvonulni a Tanácsköztársa­ság háza elé. A ravatal körül a 32-es és az 1-es­­ vörös gyalogezred, valamint az 1. vörös tüzér­ezred díszszázada vont kordont A katonák sapkájukra cserjelevelet vagy piros rózsát tűztek. Egyes osztagok fegyveresen, más oszta­gok pedig teljes harci felszereléssel vonultak ki a temetésre.­­ ! Két óra körül megérkeztek a Forradalmi Kormányzótanács tagjai, akik Garbai Sándor­­és Kun Béla elvtársak vezetése alatt teljes lazámban résztvettek a gyászünnepségen és a s proletáráldozatok hozzátartozóit résztvevő han­gon vigasztalták. Megjelent Baubrieh József elvtárs, katonai főparancsnok és Jancsik elv­­társ, a Vörös Őrsé­g főparancsnoka, Szikrd Gyula helyettes főparancsnok, továbbá Hache­spacher, Schultz és Vajda elvtársak, a Vörös­­Őrség országos parancsnoksága nevében, vala­mint Biermann és Bogár elvtársak a fővárosi munkástanács elnökségének képviseletében.­­ Most a katonazenekar az Inter­nacionálét, utána a fővárosi népzenészek zenekara a „Ki­tették a holttestet az udvarra" kezdetű dalt ját­szotta el Majd az Acélhang-dalárda gyászdalo­kat adott elő. Amikor az utolsó akkordok is el­hangzottak, Has­feafi Sánd­or elvtárs, a Forradalmi Kormányzótanács elnöke a koporsók közé helyezett, feketével bevont szó­noki emelvényre lépett és a következő gyász­beszédet mondotta: — A Tanácsköztársaság kormányzótanácsa nevében búcsúzni jöttem hozzátok, mártírjai a nagy küzdelemnek, mártírjai egy világforra­dalomnak. Búcsúzni jöttem hozzátok és ez al­kalommal egyet mást el kell mondanunk arról a küzdelemről, arról a harcról, amelynek min­­den elnyomott proletár ebben az országban és az országon kívül az egész világ harcosa. Új világ bontakozik ki és ennek az új világnak a megszületése csak nehéz küzdelmek árán ér­hető el. Ebben, a nehéz küzdelemb­en az elnyo­mott dolgozó milliók osztállyá kell, hogy szer­veződjenek, kemény, hatalmas harcot kell viv­niük, hogy elhárítsák az útból a régi világ romjait, lebontsák a régi vilás­ minden intéz­ményét, föl kell építeniük helyére az ujat, az igazságosat és azok világát, akik dolgoznak, dolgozni akarnak, munkájukkal azonban nem akarnak mást szolgálni, mint önmagukat sa­ját világukat, boldogságukat és kultúrájukat. — A harcnak kezdetén vagyunk. A világhá­ború borzalmai indították a harcot erre az útra. Ennek a világháborúnak megismétlődé­sét teszi lehetetlenné a proletáröntudat és hogy­ ezt elérhesse, a hatalmat kezébe kell ven­nie, ezt a hatalmat a proletárság javára, ter­melőrendjének megalapozására kell fordítania. Nem mondanak le a hatalom urai, a termelő­eszközök birtokosai egyszerűen a kiváltsá­gaikról. Pil­l­anatr­ól-pill­an­atr­a kísérletet tesz­nek anra, hogy hatalmukat, visszahódítsák, ter­melőeszközüket megszerezzék és milliók ki­zsákmányolását a maguk javára tovább foly­tathassák. — Ilyen kísérlet történt most is, amikor aljas­­eszközökkel, raffiaiást isitrikákkal, tömegeknek, N­Égunkásakk­nak, csoportoknak megtévesztéseivel, hazugságoknak elterjesztésével, elhiresztelésé­vel megtévesztettek egy csomó embert és arra bírtak, hogy a proletárok állama, annak állami rendje és hatalma ellen fegyveres fölkelést szítsanak. Ebben a küzdelemben buktatok ti el, ifjú elvtársaink, proletárok, akik néma ajak­kal e koporsókban fekü­őztek. Eljöttünk ide, mi proletárok, hogy szeretetünket, megemlékezé­sünket és annak minden virágát lerakjuk a ti koporsóitokra Eljöttünk ide abban a meggyő­ződésben, hogy­ a dolgozók államát ebben az or­szágban megdönteni nem lehet. Minden forra­dalom, minden átalakulás megköveteli a n­paga áldozatait, göröngyei sokszor megsebeznek olyanokat, akiknek életéért kár. A világátala­kulás nagy munkájával vele jár az áldozat­, de vele jár az a kötelesség is, h­ogy a proletárok­nak szeretetükbe és szívükbe kell zárniuk azok­nak az emlékét, akik ezekben a koporsókban fekü­sznek és e koporsóknál azt a fogadalmat kell tennünk, hogy kitartunk annak a dolgozó államnak megalapozásánál, kitartunk abban a meggyőződésben, hogy ez az átalakulás csak a dolgozó vroletárság végső akaratával és végső győzelmével végződhetik. Ez a gondolatunk kí­sérjen titeket, ifjú bajtársaink, utolsó utatokra. Azzal a gondolattal búcsúzunk el tőletek, hogy a ti halálotok biztosítéka a Tanácsköztársaság fönnmaradásának. Nyugodjatok békében, em­lékezetünkbe zárunk mindenkor mint mártíro­kat, hősei ennek a nagy, Világátalakí­tó küzde­lemnek. Mély megindultsággal hallgatta a tömeg. Garbai elvtárs hatalmas gyászbeszédet, amely­ének elhangzása után elvtárs, hadtestparancsnok, a Vörös Hadsereg nevében búcsúztatta a hősöket. — A Vörös Hadsereg főparancsnoksága és az összes vörös katonák nevében — úgymond — búcsúztattak. Benneteket ifjún elesett bajtár­saim és elvtársaira. Az ő nevükben teszem le a Vörös Hadsereg koszorúját. Amikor ezek mel­lett a koporsók mellett állunk és gondolkozunk eme tény jelentősége fölött, akkor ebből súlyos tanúságot, súlyos következtetéseket von le min­den proletár, mindazok, akik sziklaszilárdan állanak a proletariátus küzdelme mellett, akik szívükben átérzik történeti hivatásukat. Nem bosszút esküszünk föl ezek mellett a koporsók mellett, nem bosszút kiáltozunk, hanem bele­nézvén a dolgokba, azt a következtetést kell, hogy levonjuk, hogy a proletárdiktatúra, h­ogy a proletariátus folyton fokozódó hatalma és a Vörös Hadsereg folyton fokozódó harckészsége lehet csak az egyetlen lehetőség, amely ben­nünket győzelemre visz és amely minél keve­sebbé teszi azt a vért amely vért ki kell onta­nunk a proletariátus, érdekében. A burzsoázia sír a munkásság erőszaka miatt A burzsoáziá­ról, a finom, a jószívű, a civilizált burzsoáziá­ról, amelynek civilizációját most érezzük a sa­ját bőrünkön, már Marx megmondotta: „A burzsoá-rend civilizációja és igazsága valódi cikázó fényében mutatkozik, mihelyt azok, akik a rendben rabszolgák, uraik ellen föllá­zadnak. Akkor kisül, hogy a civilizáció és igaz­ságosság leplezetlen vadság és törvény nélküli bosszú. A gazdagság eltulajdonítói és előállítói között folyó osztályharc minden újabb válsága rikító "módon veti felszínre e tényt. A bur­zsoázia 1848. júniusi gaztettei eltörpülnek az 1871-iki kimondhatatlan aljasságok mellett". Ezt mondja Marx és mi azt mondjuk, hogy 1871 elhomályosodik azok mellett a gazságok, azok mellett az irtózatosságok mellett, amelyeket a nemzetközi és magyar burzsoázia produkált Mannerheim finn generálistól kezdve az akasztófabélyeggel megbélyegzett német Nos­ken át folytatva a magyarországi fehéreknél abban az irgalmatlan,harcban, amelyet a pro­letariátus fölszabadulása és a magyar prole­társág ellen indított. A burzsoázia civilizációját a burzsoázia igaz­ságosságát érezzük a Tiszántúl, ahol a mun­kásokat sorba korbácsolják, százezreiket éhen­h­alásra ítélik és a Tiszántúl minden gépét és minden élelmiszerét elhurcolják. A burzsoázia igazságosságát érezzük a napokban, akkor, amikor a finom pesti burzsoázia Mannlicherrel, gépfegyverrel, ágyukkal tört orvul a védtelen proletariátus ellen, amikor a burzsoázia föl­bérelt csőcseléke nem a gazdagok városnegyede ellen, hanem a proletárok negyede ellen irá­nyította a gyilkos ágyuk csövét. Éreztük a Ludovika Akadémia mellett, ahol a védtelen gyermekeket és védtelen asszonyokat gépfegy­vereztek le a fehérek, láttuk a vidéken, ahol a fehérek a munkástanács elnökét lófarkra kötve hurcolták kilométereken keresztül, lát­tuk azoknál az akasztó­fáknál, amelyekre az elvtársainkat h­úzták föl a burzsoák. Ha ezt el akarjuk kerülni, ha minél kevesebbé akar­juk tenni a vért, melynek a diktatúra érdeké­ben ki kell omlania, akkor minél jobban, mi­nél erősebben, minél hatásosabban kell el­tivo­rni a magyar burzsoáziát, minél erősebben ki kell kezéből venni a hatalmat mert minél erősebbek vagyunk és minél gyöngébbek ők, annál kevésbbé, kell tartani attól, hogy a fehé­rek ellenforradalmat mernek csinálni. De más­kép mozdulni sem mernek, csak mikor azt vélik látni, hogy a munkásság soraiban egyenetlen­ség uralkodik. Ezekben a koporsókban csupa fiatalok, tizen­hattól huszonnégy éves, drága fiatal elvtársaink feküsznek, némán mutatva meg a morgolódó öregeknek, hogy a fiatalság forradalmi tüze, elhatározása és áldozatkészsége egész a halálig­­ szilárdan áll a munkásság ügye mellett Ezek mellett a koporsók mellett, amelyektől mi vi­dáman megyünk bármely percben a halálba a munkásság nagy és szent ügyéért minden munkásnak és minden vörös katonának újból és újból fogadalmat kell tennie a sziklaszilárd kitartása és olyan rendszer, olyan politika tá­mogatására és megteremtésére, amely a bur­zsoáziát mozdulni nem engedi, amely a bur­zsoáziát végleg elnyomja és ezáltal az ellen­forradalom lehetőségét kizárja. A magyar­országi munkásság, a magyarországi Vö­rös Hadsereg, amely állandóan harcokban él, nehéz órák előtt áll. Állandó támadások és válságok hasogatják a magyarországi munkásság hofii és az egész világot megrendítő küzdelmét. Ezek mellett a koporsók mellett, amelyekből ezt kiáltják ki hozzánk megdicsőült elvtársaink: „Hogy ha kell, odaadjuk fiatal éle­tünket!", ők­ megmutatták, hogyaz kell sziklaszilárdan állni és halálmegvetéssel harcolni és megmutatták, hogy a proletariátus jövője érdekében csak egy lehetőség van: a proletariátus legkinzvetlettebb diktatúrája, hogy a szocializmust ki tudjuk építeni. — Itt a nemzetközi forradalom, elvtársaim. A kapitalizmus összeomlása nyomán lét a nem­zetközi forradalom, amely Európa nyugaton, keletén egyaránt hatalmas lángokkal csapkod jobbra és balra. Ezekben a percekban, a válság, állandó óráiban, ezek mellett a koporsók mel­lett fogadalmat kell tennünk, hogy soha, am­íg élünk és egy csö­pp vér van ereinkben, élve a diktatúra fegyverét, a munkásság hatalmát ke­zünkből kicsavarni nem engedjük. Elesett elv­társaink emlékét a munkásság, a magyar mun­kásság szivébe fogadta és ezzel a szentségg­el lelkében megy küzdeni újra meg új­ra a mun­kásság hatalmáért a munkásság jövőjéért a szocializmusért! Vágó Béla elvtárs nagyhatású beszéde után Nambiuliger Jenő elvtárs lépett a szószékre és a Szocialista-Kommunista Munkások Magyarországi Pártja nevében búcsúztatta a proletárhősöket . A Szocialista-Kommunista Munkások Ma­gyarországi Pártja koszorúját és megillető­dött, hódoló tiszteletét hoztam el az ellenforra­dalom leverésében elesett proletárhősök rava­talához. Ti, akik itt tizennyolcan üveges szem­mel, meredt, átlyukgatott testtel és puskatus­sal szétvert koponyával kiterítve feküsztek, a magyar proletárforradalom vértanúi vagytok! Ti, akik az első hivó szóra, avagy hivás nélkül lelkesen, mámorosan siettetek fegyverrel a ke­zetekben, a dolgozó milliók uralmának védel­mére, glóriás mártírjai lesztek e dicsőséges magyar forradalomnak. És bár a ravatalok kö­rül dübörgő ezrek szívében mélységes a fájda­lom, fogcsikorgató az elkeseredés és bár a nem­telen ellenfél okozta korai, halálotok miatt ökölbe szorulnak százezernyi kérges proletár­kezek, bennünket a nemtelen bosszúállás tűse nem hevít. De megfogadjuk e gyászos ravatal­nál szent, nagy fogadással, hogy minden kísér­letezés, minden próbálkozás ellenére sem en­gedjük, hogy ez ország még egyszer kasznérok, ingyenélő mágnások, bankárok, üreafejű, fönhéjázó, aranygalléros és sarkantyús tisz­tecskék országa legyen. Fogadjuk szent nagy fogadással e gyászos ravatalnál, hogy a ti hősi forradalmi el­szánts­ági okhoz hasonlóak és mél­tók leszünk. Fogadjuk és megüzenjük a világ minden tája felé hogy nem pihenünk addig, amíg a világforradalom tüzes csóvájával a ke­zünkben, föl nem gyújtjuk a világot körülöt­tünk. A forradalmi düh kirobbanó keserűségé­vel fogjuk folytatni a harcot életre-halálra és nem lesz annyi puskája, gépfegyvere, láng­szórója és egyéb öldöklő eszköze, nem lesz annyi papja, mágnása, bankárja és katona­tisztje ennek a kerek világnak, amennyi a nem­zetközi testvériségben összeölelkezett proletár­ság kezéből újra ki tudná csavarni a hatal­mat. Dicsőségesen elesett prokutártestvérek, békén pihenjetek! Ezután a Munkástanács nevében EterniaRR Ittván elvtárs a következő búcsúztatót mondottal : — A gyászpompa komor feketesége borítja fiatalon elesett proletártestvéreink ravatalát A gyász komor érzése tölti el szívünket de nem lehorgasztott fejjel, nem kétségbeeséstől zokogva, nem könybe lábadt szemmel, hanem fölemelt fejjel, szikrázó szemmel és ökölbe szo­rított kezekkel jöttünk ide, hogy a budapesti Munkástanács nevében elbúcsúztassuk elesett elvtársainkat és hogy uj erőt, uj bátorságot me­rítsünk koporsóik láttára. Nem érünk rá kese­regni, mert benne vagyunk a harcban és oolfér­juk tovább azt a harcot amelyben ezek a test­véreink elestek. Mi nem akartuk, hogy vér folyjon Budapest utcáin, mi vér nélkül békeőr­s­ég­ben akartuk megkezdtem a munkát és kéte­­­­sen szerettük volna fölépíteni a boldog emberi­ség új társadalmát De a ők nem tudnak bele­nyugoditti abba, hogy kiragadták kejrökből­ a"

Next