Népszava, 1921. május (49. évfolyam, 94–116. sz.)
1921-05-05 / 97. szám
XLIX. évf. 97. szám. 7ha /£ korona AZ ELŐFIZETÉS ÁRA: egy évre 560 kor. 1 negyed évre 140 kor. fél évre 200 kor. | egy hóra 50 kor. Jugoszláviában egy szám ára 2 jugoszláv korona. EGYES SZÁM ÁRA 2 KORONA A MAGYARORSZÁG! SZOCIÁLDEMOKRATA PÁRT KÖZPONTI KÖZLÖNYE. Megjelenik hétfő kivételével minden nap. SZERKESZTŐSÉG: VIII, CONTI-UTCA 4. SZ. (Telefon: József 3-29 és József 3-30) KIADÓHIVATAL: VIII, CONTI-UTCA 4. SZ. (Telefon: József 3-31 és József 3-32) A munkanélküliség mind veszedelmesebb arányokat ölt. Iparágak, amelyek tegnap még jó konjunktúráknak örvendtek, ma összetörve hevernek. Mindmáig anyag- és áruhiányról költöttek meséket, ezen a címen hihetetlen magasságba rúgtatták föl az árakat, ma már „túltermelésről" szól a nóta. Ésez nem abban nyilvánul, hogy az árak zuhannak lefelé és végre idomulnak a vásárlóképességhez, hanem abban, hogy az árak alig csökkennek valamicskével, és éppen azért, hogy ne kelljen jelentékenyen lejebb szállani az árakkal, csökkentik és szüneteltetik a termelést, hogy megint áruhiányt és ezen keresztül drágaságot idézzenek elő. A termelő és a közvetítő kapitalizmusnak ezt a csúnya hazardírozását természetesen a máról-holnapra élő munkások sínylik meg: a munkabérből élő munkáscsaládok egyetlen napig sem nélkülözhetik a kereső munkát és ha a munkátlanság mégis rájuk köszönt, koplalás, nyomorúság, betegség az eredmény. Ha a munkanélküliségnek az érdekeltek és a kormány hamarosan nem emelnekgátat, rövidesen olyan tömegnyomorúság keríti hatalmába a munkástömegeket, amelynek pusztítása vetekedhetik majd a legvéresebb háborúval. A munkás helyzete még akkor is roppant súlyos, ha szakadatlanul dolgozhatik, különösen a háborús gazdálkodás áldásai óta. Számtalanszor kifejtettük már és állításainkat hivatalos adatokkal támogattuk: a közszükségleti cikkek ára — tehát a megélhetés — százszorosan drágult, amíg a munkabérek legföljebb 15—20-szorosan emelkedtek, a munkáscsaládok életstandardja tehát egyötödére csökkent. Na ehhez még hozzáfűzzük, hogy a magyar munkás a háború előtt is a legdrágábban élő és a legrosszabbul fizetett munkás volt, minden különösebb elképzelő tehetség nélkül is bárki fogalmat alkothat magának a magyar munkás, alkalmazott és kishivatalnok gazdasági helyzetéről. A munkáltatók, gyárosok, iparosok, kereskedők ezzel persze nem sokat törődnek, ők kerestek a háborún, kerestek az összeomláson, most keresni akarnak a gazdasági konszolidáción. Megszokták a nagy arányokat, forgalomban is, profitban is — és most, hogy ezek az arányok, bár kínos lassúsággal, de mégis kezdenek normális keretekbe visszafejlődni, szörnyű nagy a megrökönyödés közöttük. Túltermelésről nevetséges beszélni hét esztendei tétlenség után. Minden elfogyott, lerongyolódott, kikopott, mindenki az utolsó rongyaiban jár, minden csupa hézag és hiány, minden sir a termékeny munkáskezek után. Ha a kormány csak némi figyelmet szentelne ennek az ügynek, ha legalább a tőkeerős vállalatok csak egy kevés jóakaratot és megértést tanúsítanának a dolgozó tömegek és az ország érdekei iránt, hosszú esztendőkön, át minden épkézláb ember bőségesen el volna látva munkával. A munkáltatók eljárásán persze nem kell csodálkozni. Ez a kapitalizmus valódi képe, ez a kapitalista termelés természetrajza. Profil: ez a szentség, ez az egyedülvaló, ennek oltárán mindent föláldoznak. Most a munkabérek letörésén fáradoznak és ez az egyik oka a termelés mesterséges csökkentésének. A drágulás megindulásakor nem vették maguktól észre a roppant aránytalanságot. A háború első három évében volt gondjuk termékeik alapos drágítására, de egyetlen fillérrel sem emelték a munkabéreket és csak 1916 végén kezdtek a bérek lassan, vontatottan fölfelé vánszorogni, de akkor is úgy kellett minden fillért kiverekedni. • Most azután, hogy egy-két árucikk lényegtelenül olcsóbb lett, de ezzel szemben például csak a lakbért több, mint 100%-kal fölemelték , rögtön rá akarják magukat vetni a munkabérre, ami mai nívóján akkor kerül arányba a szükségletekkel, ha a már csökkent árak még legalább 60—70%-kal lemorzsolódnak. Nem csodálkozunk tehát a munkáltatók eljárásán — csak védekezünk ellene. De hát hol a kormány? Attól csak elvárhatnánk, hogy ne csupán és örökösen a földbirtokosok, a köztisztviselők és a középosztály dolgaival foglalkozzék! Ne értsenek félre: senkitől sem akarjuk elvonni az állam gondoskodó kezét, de az csak jogos és méltánylandó kívánsága a produktív társadalmi osztálynak, hogy munkát adjanak neki!? Maholnap lejár a nemzetgyűlés ideje. Beszélnek gazdasági megerősödésről, újjáépítésről, a miegyébről és soha, sehol egyetlen komoly lépés a tömegek munkához juttatása iránt. Sehol egy jól átgondolt terv a termelés komoly megindítására — ezt csak nem lehet így tovább folytatni? Ami mégis történt eddig e téren: egyenlő a semmivel. A most tárgyalás alatt levő költségvetési törvényjavaslat olyan, mintha egyáltalában nem volnának ilyen irányú problémáink, mintha a legrózsásabb gazdasági korszakban élnénk. Nem elégítheti ki a dolgozni akaró tömegeket a miniszterelnök szerdai nyilatkozata sem, amellyel programjának merkantilellenes élét akarta tompítani. ígéret, csupa távolfekvő ígéret, apró arányok, amidőn nagyarányú, gyors megmozdulásra volna szükség. Még kevésbé önthet belénk reménységet a kereskedelemügyi miniszter válasza, amelyet a szerdán nála járt munkásküldöttségnek adott. Minden jót és szépet ígért ugyan, de fix időt, kész tervet nem árult el. Végigrezdült különben válaszán a pénzhiány, mint gátló körülmény, aminek bizonyára nem ő az oka, éppen ezért nem hozzá, hanem a pénzügyminiszterhez intézzük azt a kijelentést, hogy erre a célra kell lenni pénznek! De az egész kormányt, a nemzetgyűlést és minden illetékes tényezőt ismételten és nyomatékosan figyelmeztetünk arra, hogy minden rendelkezésükre álló erővel és eszközzel, elsősorban közmunkákkal, munkaalkalmakkal, ha ez kevés, segélyekkel, munkabérvédő intézményekkel siessenek a munkanélküliség leküzdésére, a fényvető tömegnyomonság megakadályozására. Csak a halottak visszaidézésére kellenek évfordulók. Ami halott, annak útja az elmúlás felé viszen, az élet tulajdonsága, hogy terebélyesedve törjön a nap felé. Érezzük ezt ma is, amikor az idő 103-ik évfordulóját mutatja Marx születésének. Trier szülötte él. Századokat fut meg az emberiség hónapok alatt. Birodalmak hullanak szét. Eszmék, tervek a múló pillanatai. Fölényes mosolyok alatt izgalmas kapkodás. Borús homlokok mögött végzetes tanácstalanság. Senki sem tudja, mit hoz a holnap magának, országának. Az eszmék és tények tébolyult kavargásában a munkásosztály az egyetlen, amelynek megadatott megismerni az útvesztőben a helyes utat. E megismerés tényében él Marx. Nem életmegrajzolás, még kevésbé tudományos méltatás a célja e néhány igénytelen sornak. Gyönge hangszer ez olyan zenéhez, amelynek egyetlen méltó instrumentuma maga a munkásosztály. Kezdjünk tán vitát fémjelzett tudósokkal és céhbeli bölcsészekkel marxi tételek fölött? És vitassuk, hogy örök igazságokat fejezett-e ki vagy sem a kapitalizmus biztos kezű anatómusa? Kivel vitázzunk? Hány ezer siráló bogár fordult föl azóta, amióta Marxot temetik. Kik voltak? Mit hoztak ? Mit mondtak? Az élet, ez a mindennél kérlelhetetlenebb bikó, nem pihen meg és a marxi épület alapzata fényesen állja a teherpróbát. A nagy világzajlásban vártok, amely körül a gondolatok harca soha nem látott hevességgel folyik. Nálunk? Ez más. De hát ezt is bízzuk csak az időre. Majd megszokják ellenfeleink, hogy Marx tudományos probléma és világfölfogás, amely körül — éppen, mert elevenebb hatóerő, mint volt valaha — folyhatnak nagy küzdelmek, de méltón csak a tudomány vértezetével. Autodiafével semmiesetre sem. A legfőbb érték, amit Marxnak az emberiség köszönhet, abban áll, hogy tudatossá tette a munkásosztály történeti hivatását és változatlan érvényességgel jelölte ki feladatait a történelmi fejlődés menetében. A győzedelmes polgári osztály hamarosan letette tudományos ideáljait, amelyek lényege a szükségszerű föltörekvés volt s a haladás. Akik forradalmaikban az abszolút megismerés és az ész egyeduralmának büszke tanaival hódítottak, beérkezvén, gömbölyödő pénzeszsákjaikon ontanak bús könnyeket a tudomány csődje fölött. Marx a tudományt, mint a fejlődő élet fejlődésben lévő termékét rendezte, egységet teremtett benne és mint Wotan eltörött kardját az ifjú Siegfried fényes acéllá kovácsolta, amiközben Fafner, a sárkány jóllakottan dőlt álomra a Rajna kincse fölött. Marx a tudományt letette a munkásosztály kezébe és azóta ez a kettő együtt fejlődik. A fejlődés ősi gondolatát még a polgári gondolkozó, Hegel formulázta meg a forradalmi polgárság számára. A fejlődés oka a küzdelem, az ellentétek örök harca. A természet és benne az emberi társadalom folytonos benső mozgásban van s az ezzel járó összeütközéseknek kell magasabb egységekben kiegyenlítődniök. Hegel egy olyan korszakban, amely lezárója volt egy másik, hasonlíthatatlanul lassúbb, évszázados társadalmi fejlődésnek, amelyben a tömegek csak ritkán és akkor is nagyon bizonytalan szereposztásban merültek föl a történelem színpadán — még nem láthatott meg egyebet, mint a fejlődés lélektani tényezőit. Marx zsenialitása fölfogta az egész problémát. Érdeme annál nagyobb, mert a rohanvást kibontakozó kapitalizmus természetrajzát oly időben derítette föl, amelyben az még a bölcsőkorát élte. Már a „Deutsch-Französische Jahrbücher"-ben kimondja: „Az emancipációnak agyveleje a filozófia, ő szíve a proletariárius." Pedig hol volt akkor még a mai munkásosztály? A fejlődés mostani etapja a kapitalizmus belső ellentmondásaiban gyökerezik. A küzdelem, amely ezekből az ellentétekből ered, már a tömegek osztályküzdelme, azoké a tömegeké, amelyeket a kapitalizmus hozott létre. Elméletben a polgári tudomány változatlan híve a fejlődésnek. Csak egy kissé pontosabban formulázva Az evolúció mellé esküszik, hogy megtudhassa azt, ami a polgári társadalmi rendszert létrehozta. A kissé frf&SEicásS Csak efj^f szés^élén ^asi ittas a ISepssa^a! K© Bia^ei @B Saposiai!