Népszava, 1923. június (51. évfolyam, 122–145. sz.)
1923-06-08 / 127. szám
U. fiv. 127. SS. Budapest, 1923 junius 0. péntek AZ ELŐFIZETÉS ARA: Negyed évre 2888 kor. — külföldre . 5000 kor. Egy hóra... 1888 kor. — külföldre . 2808 kor. Ausztria egy hóra 1580 magyar korona. EGYES SZÁM AHA: Magyarországon 53 korona, Jugoszláviában 10 jog. kor., Ausztriában1500 osztr. kor. MAGYARORSZÁGI SZOCIÁLDEMOKRATA PÁRT KÖZPONTI KÖZLÖNYE MEGJELENIK NÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP natu SZERKESZTŐSÉG: VIII, CONTI-UTCA 4. 125. (Telefon: József 3—VS és József 3—W, C&D KIADÓHIVATAL: VIII, CONTI-UTCA 4. 57. (Telefon: József S—31 és József 1-SI) Bizalomkérés — Mindre. Egyéves a nemzetgyűlés, de komolyan vehető költségvetés és a kötelező zárszámadás letárgyalására még nem volt alkalma. A kormány provizóriumokkal dolgozik. Amost beterjesztendő fölhatalmazási törvényjavaslat már harmadik a sorban s ennek előzményei és kisérő motívumai semmivel sem jobbak, mint a megelőző kettőé. A kormány bizalmat kér a nemzetgyűléstől mindjárt hat hónapra, de a legkisebb gondja is nagyobb annál, hogy a kért bizalomnak a maga részéről is megteremtse a morális alapjait. Kormány, amely bizalomra reflektál, amely a költségvetési jog félretolásával a nemzetgyűlés irányítása és ellenőrzése nélkül akar huzamosabb ideig gazdálkodni, már a parlamentarizmus látszatának a föntartása miatt is köteles volna a bizalomra félig-meddig érdemesnek látszó politikát folytatni. Lehetnénk joggal szerénytelenebbek s mondhatnánk azt is, hogy a költségvetési jog tudatos fölrugása egyértelmű a parlamentáris kormányzás fölrugásával. Mert azt még meg tudjuk valahogyan érteni, hogy az ingadozó korona mellett nehéz küttpé£v6Wstekszislalltan, de hogy lezárt és elmúlt gazdasági periódusok gazdálkodásáról miért ne lehetne a nemzetgyűlésnek beszámolni: olyan érv és olyan érdek nincs, amivel ez kielégítően megmagyarázható volna. Elhisszük, nagyon elhisszük, hogy a „párt", " — az ellenforradalmi reakció intézményeiben közös, a hatalom napsütésében szívesen sütkérező, csupán az uralmi vágy ragasztószerével együvé ragasztott, máskülönben azonban szerteágazó érdekek és célok hajszolásában meddővé silányult párt megadja majd az ügyesen egyensúlyozó kormánynak a hat hónapra kért bizalmat Ennél több és szilárdabb alapja azután nincs és nem is lesz a bizalomnak. Ez az alap pedig — a nyers párturalmi és hatalmi erők érvényesülése. Gyökere nincs sem a túlterhelt dolgozó rétegekben, sem a nemzetgyűlés ellenzékében, talán még a kormánypárt ama jelentékeny részében sem, amely pártfegyelmi és párturalmi hatások alatt lenyeli ezt is, mint ahogy jobb meggyőződése ellenére már oly sok mindenfélét lenyelt. Ez azonban nem elegendő, különösen ma, az ország mai helyzetében és azok után, amiket a miniszterelnök a nemzetgyűlés keddi ülésén elmondott. Az ország vigasztalan gazdasági, politikai és nemzetközi helyzete mellett — félreérthetetlenül a vigasztalanság és reménytelenség csendült ki a miniszterelnök fojtott pesszimizmusából — nem volna szabad tovább a negáció kényelmes, de veszedelmes módszereit alkalmazni s az egész politikát arra alapozni, hogy „a párt úgyis kénytelen megszavazni mindent". Ha valamikor, úgy ma különösen féltékenyen kellene ügyelnie a kormánynak arra, hogy a saját szűk érdekkörén kívül, a dolgozó nép, az egész közvélemény is érezzen és értsen valamit a kormányzat jószándékaiból, hogy tehát a szükséges bizalom forrása mélyüljön és szélesedjék. Az országnak és az ország népének halaszthatatlan igényei és szükségletei vannak. Olyanok, amelyeknek odázása és a mellőzése az ország létét bizonytalanná, a dolgozók életét keserűvé, elviselhetetlenné teszi. Ezeket az igényeket és szükségleteket a kormány tudatosan háttérbe szorítja. Problémák tömege vár megoldásra — közülük nagyon sok könnyűszerrel, minden áldozat nélkül volna megoldható — s a kormány vár és taktikázik, mindent többségi határozattal taszít vissza a megoldatlan kérdések tömegébe: kendőzi, elkenegeti, takargatja a tátongó sebeket, ahelyett, hogy bátor kézzel a gyógyulás lehetőségei felé nyúlna. Gazdasági és társadalmi viszonyaink egyre rosszabbodnak. Az előbbivel sokat foglalkoztunk már, ma is külön cikkben foglalkozunk a kormány gazdasági politikájának ama részével, amely a dolgozók életével és sorsával szorosan összefügg. Az utóbbi kérdést is bőven tárgyaltuk már s egyáltalában nem mondunk újat, ha megállapítjuk, hogy ezen a téren is fokozódnak a bajok. Közszabadságok dolgában ma körülbelül rosszabbul állunk, mint az ellenforradalom legádázabb napjaiban. Akkora kilengések voltak csupán, ma: tervszerűen, intézményesen gyakorolják a reakció rossz szellemének ügye szintén egytéle 3,2 mslic. terhes örökségnek, amely a háborúból szakadt ránk A háborúval kezdődött a munkájukból élő s a fixfizetésekre utalt emberek életszínvonalának a leromlása s ez folyton veszedelmesebb arányokban folytatódott mind a mai napig. A köztisztviselők is szenvedő részesei ennek a folyamatnak. A háború legyöngítette, elszegényítette az államot megingatta a magángazdaság régi rendjét s forradalmat idézett elő a vagyonmegosztás terén.. Ez a folyamat nem szorítkozott egyes államokra, nem szorítkozott az államok egyes csoportjaira sem. A győző államok sem kerülték el a megrendülést, ott is volt és részben van ma is még drágaság, termelési válság, valutaválság, tisztviselőkérdés és munkanélküliség. Természetes azonban, hogy a legyőzött államokban mindezek a bajok súlyosabb formában jelentkeznek s hatásukat erősebben érzik azok, akiket sújtanak. De Magyarországon a baj súlyosságát még az is fokozta s a helyzet elmérgesedését siettette, hogy állandóan hamis diagnózist állítottak föl s ennek a hamis diagnózisnak az alapján kezelték s akarták gyógyítani az országot s annak beteg szerveit Most kezd már derengeni ott is, ahol eddig legmakacsabban zárkóztak el a való tények meglátása elől; most kezdik már belátni, hogy nem lehet egy ország gazdaságát agyonütni s azután azt várni, hogy a megbénított, tehetetlenségre kényszeritett gazdaságból kiteljék mindaz, amit az élő, fejlődő organizmus teljesített. A belátás azonban még nagyon lassan terjed, a frázis még mindig elnyomja a megértést, a nagy hang még mindig megzavarja a tisztánlátást A megélhetés nehézsége azonban fokozódik. A köztisztviselők épp úgy érzik a szükséget mint a munkások s a magánalkalmazottak s mindazok, akik nem irányíthatják jövedelmüket napról-napra a zürichi kurzus vagy a gabona tőzsdei ára után. A múlt évben a kormány nagy közgazdasági teljesítményt vélt véghezvinni, amikor megakadályozta, hogy a munkások bére a drágulás arányában emelkedjék, a valóságban azonban ezzel csak fokozta a jövedelemeloszlás aránytalanságait s nagyban elősegítette a tisztviselőkérdés elmérgesítését is. Így került a tisztviselők ügye most már a nemzetgyűlés elé. A tisztviselőkérdés azonban a mai keretekben nem oldható meg soha kielégítő módon, ezt tudják maguk a tisztviselők világosabban látó és nem a demagógiára támaszkodó rétegei is. A tisztviselőbeteges elgondolásait. A kormány valósággal majomszeretettel ragaszkodik például a megszégyenítő internálás rendszeréhez. Hallani sem akar arról, hogy egyetlen gesztussal likvidálja a forradalmakat: a már régen esedékes és szükséges általános politikai amnesztia még mindig várat magára, noha az ellenforradalom bűnösei már mind szabadon járnak. Nem különb a helyzet az emigráció kérdésében sem, amit szintén dűlőre kell juttatni, mégpedig minél hamarább. Ez a követelés lehet sokaknak ellenszenves, de hogy a gyors és gyökeres megoldás országos nagy érdek, az kétségtelen. Sok a tennivaló az egyesülés és gyülekezés jogának elismerése és tisztelete körül is. Ez is olyan kellék, ami nélkül nincs kibontakozás. Ezek csak találomra kiragadott részei a nagy komplexumnak. Egyszóval: az indemnitás benyújtását, sok minden egyébbel meg kellett volna előzni. Nem tették , s hogy ennek ellenére mégis van erkölcsi bátorságuk bizalomért fordulni a nemzetgyűléshez, az már nem is erkölcsi bátorság, hanem elvakult konokság. Kérdés nem merül ki a fizetés kérdésével, szorosan összefügg ezzel a létszám kérdése, összefügg vele az adminisztráció milyensége s erősen belejátszik a tisztviselői függetlenség és pártatlanság kérdése is. Nem tartjuk ma időszerűnek, hogy mindezekről részletesen beszéljünk. Akik nélkülöznek, akik szükségleteik kielégítésére várnak, azok joggal mondhatják: előbb beszéljünk a kenyérről, előbb beszéljünk arról, hogy miképen lehet véget vetni a nélkülözéseknek, miképen jutunk el ismét ahhoz, hogy a fizetésből be lehet szerezni legalább azt, ami föltétlenül szükséges az élethez. De ha ezt a priuszt el is ismerjük, mégis bizonyos, hogy minden fizetésrendezés csak akkor lehet tartós hatású, ha nyomában jár a tisztviselői kérdés egész komplexumának a rendezése. Azért nem lehet egy pillanatra sem szem elől téveszteni, hogy a tisztviselők ügye nem választható el az ország gazdaságának, az ország gazdasági prosperálásának a kérdésétől. A tisztviselői létszám kérdése szorosan összefügg azzal, hogy milyen adminisztratív és kulturapparátust követel meg és bír el az ország gazdasága,s a szükségessé vált létszámredukciónál ismét csak az a döntő kérdés, hogy milyen új elemek fölvevésére képes a magángazdaság. Ha rendbe tudják hozni az ország gazdaságát ha a termelés, a forgalom nem áll meg, hanem fejlődik, ha megtaláljuk az érintkezést a szomszédállamokkal és belekapcsolódunk a világforgalomba, akkor meg lehet oldani a tisztviselőkérdést mindkét irányban. Enélkül azonban folyton gennyedő, nyitott seb marad a tisztviselőkérdés az ország testén, amelyet nem lehet semmiféle módszerrel megoldani, de legkevésbé azzal, ha a tisztviselők birtokba akarják venni az államot A szociáldemokrata felfogás a tisztviselőkérdésben mindezeknél fogva egyszerű és világos. Miután mi minden dolgozónak az emberséges megélhetését szükségesnek tartjuk biztosítani, tehát szükségesnek tartjuk azt is, hogy a tisztviselők fizetését ideiglenesen a lehetőség határain belül minél sürgősebben kielégítő módon rendezze az állam. De miután lehetetlennek tartjuk, hogy egy lenyűgözött, megnyomorított közgazdaság a mai állami apparátust eltarthassa, azért a legsürgősebb feladatnak az ország gazdasági életének talpraállítását s ennek keretében a tisztviselőkérdés gyökeres és célszerű megoldását tartjuk szükségesnek. A mi álláspontunk nyílt őszinte és világos ebben a kérdésben is, noha nagyon kevés okunk van arra, hogy a közalkalmazottak iránt különös szimpátiát érezzünk. Annál fölháborítóbban