Népszava, 1924. március (52. évfolyam, 51–75. sz.)
1924-03-29 / 74. szám
LB. évf. 74. ss. "BS24 marsi&ss 2@gssastsSsat Mt*a AZ ELŐFIZETÉS ARA.. Kegyed évre S3.WK — külföldre JSI.MBR Egy hóra .. 30.884 K — költőidre GS.S01 K Ausztriéban egy hóra 3£J.pao vnicyar K EGYES SZAM ARA: :Magyarorssztgon 1300 kor., Juffosilárában 3 dinár. Ausztriában hétköznap IV. osztr. kor., vasárnap ISW ositr. kor. MAGYARORSZÁGI SZOCIÁLDEMOKRATA KÖZPONTI KÖZLÖNYE MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP _ BZZISVESZTŐSÉG: MIL CONTI-UTCA I. SZ. ,'?'!/(Telefen: Jscsef 1—» és József 3-») HIVATAL: VIII. CONTI-UTCA L SZ. (Telefen: József »-31 és József 3—32) Csak gyorsan, határidőre. Két éve kezdte meg Bethlen István azt a külpolitikai akciót, amellyel most eljutott szanálási törvényjavaslatainak a nemzetgyűlés elé terjesztéséhez. Tudta jól, hogy az a művelet, amely a szanálást lehetővé fogja tenni, súlyos terheket fog jelenteni az ország lakosságára, tudnia kellett, hogy a terhek vállalhatása végett olyan belpolitikai állapotokat kell teremtenie, amelyek bizalmat keltenek az ország lakosságának minden rétegében és amelyek garanciát nyújtanak minden társadalmi osztálynak, hogy a terhek megosztása igazságos lesz és egyúttal megadatik a mód és lehetőség arra is, hogy a terheket a lakosság nyomorúságának és nélkülözéseinek fokozása nélkül viselhesse el. Meg kell állapítanunk ridegen és nyersen, hogy a kormány és pártja ez irányban a két év alatt egyetlen lépést sem tett, sőt, a nemzetgyűlés munkájában állandóan ébren tartotta a gyűlölködést, a többség diktatórikus magatartásával, az ellenzéki kritika lefitymálásával, a heti négynapos ülésekkel, szükség nélküli szünetekkel, miközben pártértekezleteken intézte az ország sorsát és főzte-kavarta a maga kicsinyes tervezgetéseit, hogy végül egy korcs szanálási programmal, mint a nemzeti lét megmentője, jelenhessen meg a fórumon és azt a látszatot kelthesse az ország népében, hogy valóban az ígéret földjére jutottunk el. Konok, makacs, a régi osztályuralmi törekvéseket elősegítő politikájának megfelelően most újból azzal áll elő a miniszterelnök, hogy nem az ő kormányrendszeréről, nem a kormányzatról van szó, hanem az ország sorsáról, a nemzet létéről vagy nemlétéről, ezért mindenki fogja be a száját, akassza szögre politikai törekvéseit, gazdasági és politikai aggodalmait és segítse gyorsan, nagyon gyorsan, záros határidőn belül győzelemre Bethlen István gróf politikáját, amelyet tüzön-vizen követ egy olyan numerikus többség, amelyet nem a nemzet szabad akarata, hanem a Bethlen—Gömbös-féle választási stratégia hozott össze és ültetett be a nemzetgyűlésbe. Komoly, sorsdöntő órákról szavalnak azok, akik éveket fecséreltek el és odavitték az országot, ahol nyomorúságában ma van, akik komolytalan kormányzati rendszerükkel segítették elő a mai állapotok elkövetkezését és szakadék szélére kormányozták az országot. Sorsdöntő órák címén kapkodnak fáhöz-fához, kongatják a vészharangot, hogy ebben a zavaros helyzetben hozhassák szárazra azt a szanálási programot, amelytől senki sem várhat komoly szanálást, amely hosszú évekre terjedő olyan megterhelést tartalmaz minden élő magyar lélekre, hogy e terhek súlya alatt még a reménye sem lehet meg senkinek, hogy itt jobb és tűrhetőbb élet keletkezzék. Bizalmat kér a miniszterelnök és bizakodást hirdet az új lelkendező pénzügyminiszter, aki teleszívta magát szabad országok szabad levegőjével és azt hiszi, hogy ami ott lehetséges, az lehetséges itt is, csak hinni és bírni kell minden ok és alap nélkül, annak ellenére, hogy a Bethlen-féle kormányzat egy csöppnyi szabad levegőt sem enged beáramlani abba a dohos légkörbe, amely itt mindnyájunkat fojtogat, megüli testünket és lelkünket. Áldozatot, megértést követel a kormány a nemzettől, a nemzetgyűléstől, anélkül hogy lenne egy biztató szava, anélkül, hogy egy reménysugárt nyújtana arra, hogy a szanálási tervek tető alá kerülése után sorra kerülhetnek azok a fontos alkotmányjogi, társadalmi és szociális kérdések, amelyek korszerű megoldása nélkül azegész szanálási akció nem lesz egyéb, mint az ország további eladósítása, gazdasági életünk teljes lezüllesztése és végül az állam csődbejutása. Felelősségről is beszél a miniszterelnök és a pártja is és valóban van felelősség, nagy és kérlelhetetlen felelősség abban, amit a szanálási törvényjavaslatok a nemzetre jelentenek, de ismerjük a kormány és pártja felelősségérzetét és ismerjük a magunkét, az ellenzékét is. Tapasztaltuk már ennek a kormány- és többségi felelősségérzetnek eredményét 1914-től 1918-ig, amikor az országot romlásba vitte ez a felelősség s azután eltűnt minden és mindenki, hogy a zavarok után újból jelentkezzék kátai tógájában. Ma újra előreveti árnyékát a romlás lehetősége, ezért fokozottabb a mi felelősség- érzetünk, fokozottabb az előrelátásunk, jogosult a bizalmatlanságunk a kormány minden hajszoló törekvésével szemben. Országos szakszervezeti értekezlet. A Magyarországi Szakszervezeti Tanács kötelékébe tartozó országos szakszervezetek március 30-án, vasárnap reggel 119 órakor, a régi képviselőház üléstermében (Felserceg Sándor-tárca) tartanak. — Napirend: A munkásság gazdasági helyzete. Az országos szakszervezetek küldötteiket sürgősen jelentsék be a Szakszervezeti Tanács titkárságánál. A Magyarországi Szakszervezeti Tanács. Új választáséi előtt. * írta Siuidolf Sneltscheld (Szettlin). Már azoknak a pártoknak tagjai is kezdenek kételkedni a parlament föloszlatásának célszerűségében és tárgyi jogosultságában, amelyek a mult birodalmi gyűlésen a Mars-kormány mögött álltak. És egyre jobban megerősödik az a benyomás, hogy a birodalmi kancellárt, aki egyénileg minden egyéb, csak nem, erős ember, becsapták a kormányában lévő bürokraták és azok, akiknek a népképviselet nem elég gyorsan tolódik el a jobboldal felé. Hiszen a feloszlatás ürügye maga is a lehető legszegényebb és a hajánál fogva előráncigált. A kormány nem akart beleegyezni abba, hogy a fölhatalmazási törvény alapján kiadott rendeleteit megszüntessék vagy még csak meg is változtassák. Sőt mi több, még azt sem engedte meg, hogy részleteiben megvitassák azokat a módosító javaslatokat, amelyeket a szociáldemokraták tettek a plénumban és az illető bizottságokban, mert állítása szerint, azilyen megvitatás a legnagyobb mértékben veszedelembe sodorná a márkának nagynehezen kivívott stabilitását. Eredménytelen maradt a szociáldemokráciának arra való utalása, hogy, mint a munkások képviselőjének, a legerősebb érdeke a valuta biztosítása és hogy ezt az érdekét éveken keresztül számos javaslattal bizonyította. Nem akartak emlékezni a költségvetés egyensúlyba való hozására és az állandó értékű márka megteremtésére irányuló hadjáratunkra, nem tudtak fölemelkedni annak a megismerésére, hogy ez a párt, amely a dologi értékek megadóztatását, az adóknak aranyértékre való átszámítását, az arany kényszerkölcsönt, sa többit követelte, nem törekedhetik a járadékmárka aláaknázására és hallgattak arról a körülményről, hogy mindezek a szociáldemokrata törekvések a birodalmi bank elnökségétől támogatott jobboldali pártok ellenállásán törtek meg mindaddig, amíg az infláció nem okozott nyilvánvaló hátrányokat a nagyiparra és a mezőgazdaságra is. A parlamentet minden körülmények között sürgősen ki akarták végezni, hogy az új választásokat megtarthassák, amíg a szociáldemokrácia politikailag még a pénz elértéktelenedésének a legkedvezőtlenebb következményeit szenvedi. Ezek a következmények még mindig magvannak. Az infláció a dologi értékek birtokosainak szolgáltatta ki a dolgozók tömegeit és a középosztály széles rétegeit, amelyeket ugyanakkor nagymértékben politikailag is demoralizált. A munkabérek vásárlóereje a minimumra csökkent, különösen a múlt esztendő második felében, amikor a kilátástalan Euhrharcot folytatták és a Cuno-k kormány gonosztevő módon a bankóprés segítségével pénzelte. Az állam, amely kiadásainak csak egy parányi részét födözte adókból, ezeknek a bevételeknek legnagyobb részét a legszegényebbek zsebéből szedte ki. (1923-ban a kereseti adó kerek 181,000.000 aranymárkát tett ki, a jövedelmi adó pedig 30,000.000 aranymárkát.) Végül nagyméretű munkanélküliség tört ki, amely, 22,000.000 németet taszított le az életnívó legalacsonyabb fokára. Mindez rendkívül meggyöngítette a munkásság politikai és gazdasági szervezeteit. A pártadó és a szakszervezeti járulékok erőteljesen csökkentek, a sajtó elveszítette olvasóit és a nyomorúságba jutott proletársággal való kapcsolat egyre jobban megszakadt Az éhes gyomor nem bölcselkedik és nem követ nemzetgazdasági elméleteket. Nyilvánvaló volt, hogy vámos munkás, aki a szociáldemokráciában reménykedett, most már ezt okozta a szerencsétlenségéért és könnyű zsákmányaid esett a legradikálisabb frázisgyártóknak. Ehhez járult még az az elégedetlenség, amellyel a párt hozzájárult a fölhatalmazási törvényjavaslathoz és az a neheztelés, amiért a kormány ezeknek a védelme alatt antiszociális intézkedéseket tehetett. A munkaidő meghosszabbítása, a munkanélküli segélyezés időtartamának csökkentése és a többi voltak azok az eszközök, amelyeket a német közgazdaság újjáépítésére nélkülözhetetlennek minősítettek. A munkáltatók ugyanekkor általános offenzívát indítottak, amely a Rajna—Westfália-i nehézipar bázisáról cinikus kíméletlenséggel intézett rohamot minden szociális vívmány ellen. A munkaidő meghosszabbítását a munkabérek leszorításával egészítette ki, a szociális biztosítás és a tarifaegyezmények ellen intézett támadásával. Proklamálta a munkaegyezmény szabadságát és így nemcsak azt rabolta el az ellenálló erejében legyengített munkásságtól, amit ez a forradalomban nyert, hanem sok egyebet is, ami már az előbbi évtizedekben is biztosított tulajdonának látszott Ezt a helyzetet a szociáldemokrácia politikai ellenségei tőlük telhetően kihasználták és kihasználják. Az egyik oldalon a kommunisták hirdetik a munkásságnak a szociáldemokrácia „csődjét", a másik oldalon pedig a polgári pártok különböző hangnemben riadót fújnak a marxizmus ellen és a marxizmus alatt nem mindig csak a szocializmust értik, hanem nagymértékben a demokráciát és a köztársaságot, is. Ha figyelembe vesszük a német nép nem