Népszava, 1924. március (52. évfolyam, 51–75. sz.)

1924-03-29 / 74. szám

LB. évf. 74. ss. "BS24 marsi&ss 2@g­ssastsSsat Mt*a AZ ELŐFIZETÉS ARA.. Kegyed évre S3.W­­K — külföldre JSI.MB­R Egy hóra .. 30.884 K — költőidre GS.S01 K Ausztriéban egy hóra 3£J.pao vnicyar K EGYES SZAM ARA: :Magyarorssztgon 1300 kor., Juffosilárában 3 dinár. Ausztriában hétköznap IV.­ osztr. kor., vasárnap ISW ositr. kor. MAGYARORSZÁGI SZOCIÁLDEMOKRATA­­ KÖZPONTI KÖZLÖNYE MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP _ BZZISVESZTŐSÉG: MIL CONTI-UTCA I. SZ. ,'?'!/(Telefen: Jscsef 1—» és József 3-») HIVATAL: VIII. CONTI-UTCA L SZ. (Telefen: József »-31 és József 3—32) Csak gyorsan, határidőre. Két éve kezdte meg Bethlen István azt a külpolitikai akciót, amellyel most eljutott szanálási törvényjavaslatainak a nemzetgyű­lés elé terjesztéséhez. Tudta jól, hogy az a művelet, amely a szanálást lehetővé fogja tenni, súlyos terheket fog jelenteni az ország lakosságára, tudnia kellett, hogy a terhek vállalhatása végett olyan belpolitikai álla­potokat kell teremtenie, amelyek bizalmat keltenek az ország lakosságának minden ré­tegében és amelyek garanciát nyújtanak minden társadalmi osztálynak, hogy a ter­hek megosztása igazságos lesz és egyúttal megadatik a mód és lehetőség arra is, hogy a terheket a lakosság nyomorúságának és nélkülözéseinek fokozása nélkül viselhesse el. Meg kell állapítanunk ridegen és nyersen, hogy a kormány és pártja ez irányban a két­­ év alatt egyetlen lépést sem tett, sőt, a nem­zetgyűlés munkájában állandóan ébren tar­totta a gyűlölködést, a többség diktatórikus magatartásával, az ellenzéki kritika le­fitymálásával, a heti négynapos ülésekkel, szükség nélküli szünetekkel, miközben párt­értekezleteken intézte az ország sorsát és főzte-kavarta a maga kicsinyes tervezgeté­seit, hogy végül egy korcs szanálási program­mal, mint a nemzeti lét megmentője, jelen­hessen meg a fórumon és azt a látszatot kelt­hesse az ország népében, hogy valóban az ígéret földjére jutottunk el. Konok, makacs, a régi osztályuralmi tö­rekvéseket elősegítő politikájának megfele­lően most újból azzal áll elő a miniszter­elnök, hogy nem az ő kormányrendszeréről, nem a kormányzatról van szó, hanem az or­szág sorsáról, a nemzet létéről vagy nem­létéről, ezért mindenki fogja be a száját, akassza szögre politikai törekvéseit, gazda­sági és politikai aggodalmait és segítse gyor­san, nagyon gyorsan, záros határidőn belül győzelemre Bethlen István gróf politikáját, amelyet tüzön-vizen követ egy olyan nume­rikus többség, amelyet nem a nemzet szabad akarata, hanem a Bethlen—Gömbös-féle vá­lasztási stratégia hozott össze és ültetett be a nemzetgyűlésbe. Komoly, sorsdöntő órákról szavalnak azok, akik éveket fecséreltek el és odavitték az országot, ahol nyomorúságában ma van, akik komolytalan kormányzati rendszerük­kel segítették elő a mai állapotok elkövetke­zését és szakadék szélére kormányozták az országot. Sorsdöntő órák címén kapkodnak fáhöz-fához, kongatják a vészharangot, hogy ebben a zavaros helyzetben hozhassák szárazra azt a szanálási programot, amely­től senki sem várhat komoly szanálást, amely hosszú évekre terjedő olyan megter­helést tartalmaz minden élő magyar lélekre, hogy e terhek súlya alatt még a reménye sem lehet meg senkinek, hogy itt jobb és tűrhetőbb élet keletkezzék. Bizalmat kér a miniszterelnök és biza­kodást hirdet az új lelkendező pénzügy­miniszter, aki teleszívta magát szabad or­szágok szabad levegőjével és azt hiszi, hogy ami ott lehetséges, az lehetséges itt is, csak hinni és bírni kell minden ok és alap nélkül, annak ellenére, hogy a Bethlen-féle kor­mányzat egy csöppnyi szabad levegőt sem enged beáramlani abba a dohos légkörbe, amely itt mindnyájunkat fojtogat, megüli testünket és lelkünket. Áldozatot, megértést követel a kormány a nemzettől, a nemzet­gyűléstől, anélkül hogy lenne egy biztató szava, anélkül, hogy egy reménysugárt nyújtana arra, hogy a szanálási tervek tető alá kerülése után sorra kerülhetnek azok a fontos alkotmányjogi, társadalmi és szociális kérdések­, amelyek korszerű meg­oldása nélkül az­­egész szanálási akció nem lesz egyéb, mint az ország további eladósí­tása, gazdasági életünk teljes lezüllesztése és végül az állam csődbejutása. Felelősségről is beszél a miniszterelnök és a pártja is és valóban van felelősség, nagy és kérlelhetetlen felelősség abban, amit a szanálási törvényjavaslatok a nemzetre je­lentenek, de ismerjük a kormány és p­ártja felelősségérzetét és ismerjük a magunkét, az ellenzékét is. Tapasztaltuk már ennek a kormány- és többségi felelősségérzetnek eredményét 1914-től 1918-ig, amikor az or­szágot romlásba vitte ez a felelősség s az­után eltűnt minden és mindenki, hogy a zavarok után újból jelentkezzék kátai tógá­jában. Ma újra előreveti árnyékát a romlás le­hetősége, ezért fokozottabb a mi felelősség-­ érzetünk, fokozottabb az előrelátásunk, jogosult a bizalmatlanságunk a kormány minden hajszoló törekvésével szemben. Országos szakszervezeti értekezlet. A Magyarországi Szakszervezeti Tanács kötelékébe tartozó országos szakszervezetek március 30-án, vasárnap reggel 119 órakor, a régi képviselőház üléstermében (Felserceg Sándor-tárca) tartanak. — Napirend: A munkásság gazdasági helyzete. Az országos szakszervezetek küldötteiket sürgősen jelentsék be a Szakszervezeti Tanács titkárságánál. A Magyarországi Szakszervezeti Tanács. Új választáséi­ előtt. * írta Siuidolf Sneltscheld (Szettlin). Már azoknak a pártoknak tagjai is kezdenek kételkedni a parlament föloszlatásának cél­szerűségében és tárgyi jogosultságában, ame­lyek a mult birodalmi gyűlésen a Mars-kor­mány mögött álltak. És egyre jobban megerő­söd­ik az a benyomás, hogy a birodalmi kancel­lárt, aki egyénileg minden egyéb, csak nem, erős ember, becsapták a kormányában lévő bü­rokraták és azok, akiknek a népképviselet nem elég gyorsan tolódik el a jobboldal felé. Hiszen a feloszlatás ürügye maga is a lehető legszegényebb és a hajánál fogva előráncigált. A kormány nem akart beleegyezni abba, hogy a fölhatalmazási törvény alapján kiadott rende­leteit megszüntessék vagy még csak meg is változtassák. Sőt mi több, még azt sem engedte meg, hogy részleteiben megvitassák azokat a módosító javaslatokat, amelyeket a szociálde­mokraták tettek a plénumban és az illető bi­zottságokban, mert állítása szerint, az­­ilyen megvitatás a legnagyobb mértékben veszede­lembe sodorná a márkának nagynehezen kiví­vott stabilitását. Eredménytelen maradt a szo­ciáldemokráciának arra való utalása, hogy, mint a munkások képviselőjének, a legerősebb érdeke a valuta biztosítása és hogy ezt az ér­dekét éveken keresztül számos javaslattal bizo­nyította. Nem akartak emlékezni a költségve­tés egyensúlyba való hozására és az állandó értékű márka megteremtésére irányuló hadjá­ratunkra, nem tudtak fölemelkedni annak a megismerésére, hogy ez a párt, amely a dologi értékek megadóztatását, az adóknak aranyér­tékre való átszámítását, az arany kényszerköl­csönt, sa többit követelte, nem törekedhetik a járadékmárka aláaknázására és hallgattak ar­ról a körülményről, hogy mindezek a szociál­demokrata törekvések a birodalmi bank elnök­ségétől támogatott jobboldali pártok ellenállá­sán törtek meg mindaddig, amíg az infláció nem okozott nyilvánvaló hátrányokat a nagy­iparra és a mezőgazdaságra is. A parlamentet minden körülmények között sürgősen ki akar­ták végezni, hogy az új választásokat meg­tarthassák, amíg a szociáldemokrácia politi­kailag még a pénz elértéktelenedésének a leg­kedvezőtlenebb következményeit szenvedi. Ezek a következmények még mindig mag­vannak. Az infláció a dologi értékek birtoko­sainak szolgáltatta ki a dolgozók tömegeit és a középosztály széles rétegeit, amelyeket ugyanakkor nagymértékben politikailag is de­moralizált. A munkabérek vásárló­ereje a mi­nimumra csökkent, különösen a múlt esztendő második felében, amikor a kilátástalan Euhr­h­arcot folytatták és a Cuno-k kormány gonosz­tevő módon a bankóprés segítségével pénzelte. Az állam, amely kiadásainak csak egy parányi részét födözte adókból, ezeknek a bevételeknek legnagyobb részét a legszegényebbek zsebéből szedte ki. (1923-ban a kereseti adó kerek 181,000.000 aranymárkát tett ki, a jövedelmi adó pedig 30,000.000 aranymárkát.) Végül nagy­méretű munkanélküliség tört ki, amely, 22,000.000 németet taszított le az életnívó leg­alacsonyabb fokára. Mindez rendkívül meg­gyöngítette a munkásság politikai és gazda­sági szervezeteit. A pártadó és a szakszervezeti járulékok erőteljesen csökkentek, a sajtó elve­szítette olvasóit és a nyomorúságba jutott pro­­­letársággal való kapcsolat egyre jobban meg­szakadt Az éhes gyomor nem bölcselkedik és nem kö­vet nemzetgazdasági elméleteket. Nyilvánvaló volt, hogy vámos munkás, aki a szociáldemo­kráciában reménykedett, most már ezt okozta a szerencsétlenségéért és könnyű zsákmányaid esett a legradikálisabb frázisgyártóknak. Eh­hez járult még az az elégedetlenség, amellyel a párt hozzájárult a fölhatalmazási törvényja­vaslathoz és az a neheztelés, amiért a kormány ezeknek a védelme alatt antiszociális intézke­déseket tehetett. A munkaidő meghosszabbí­tása, a munkanélküli segélyezés időtartamának csökkentése és a többi voltak azok az eszközök, amelyeket a német közgazdaság újjáépítésére nélkülözhetetlennek minősítettek. A munkálta­tók ugyanekkor általános offenzívát indítottak, amely a Rajna—Westfália-i nehézipar bázisáról cinikus kíméletlenséggel intézett rohamot min­den szociális vívmány ellen. A munkaidő meg­hosszabbítását a munkabérek leszorításával egészítette ki, a szociális biztosítás és a tarifa­egyezmények ellen intézett támadásával. Prok­lamálta a munkaegyezmény szabadságát és így nemcsak azt rabolta el az ellenálló erejében legyengített munkásságtól, amit ez a forrada­lomban nyert, hanem sok egyebet is, ami már az előbbi évtizedekben is biztosított tulajdoná­nak látszott Ezt a helyzetet a szociáldemokrácia politikai ellenségei tőlük telhetően kihasználták és ki­használják. Az egyik oldalon a kommunisták hirdetik a munkásságnak a szociáldemokrácia „csődjét", a másik oldalon pedig a polgári pártok különböző hangnemben riadót fújnak a marxizmus ellen és a marxizmus alatt nem mindig csak a szocializmust értik, hanem nagymértékben a demokráciát és a köztársasá­got, is. Ha figyelembe vesszük a német nép nem

Next