Népszava, 1924. május (52. évfolyam, 97–118. sz.)

1924-05-01 / Emléklap

2 ben részben már sikerekhez jutott, részben pedig még folyamatban van stratégiai föl­­vonulása. Nem folyik benne vérözön, de ez a második harc is épp ugy világháború, mint az első volt. Az egyes államok kapita­lizmusai között a harc lassan eldől s csak természetes, hogy az azonos erkölcsi tar­talom és a hasonló célkitűzés inkább megs­­érti, mintsem legyőzi egymást. Ami ezek­ben a harcokban komoly nacionalista ka­rakter volt, az már régen eltűnt az idők sü­lyesztőjén; a nacionalizmus ma már nem erő, csak kihasznált jelszó s nincs­­ messze az idő, amikor ez a fügefalevél sem lesz a harci rekvizitumok között. Az igaz, hogy ahol a kapitalizmus, a maga nacio­nalista álruhájában, sikerekhez jutott és újra a szervezett proletariátus fölébe ke­rült, ott — legalább a gazdasági és szo­ciális vonatkozásokban — nem merte egészen kihasználni sikereit. Talán ezért van az, hogy amíg Olaszországban törvény védi a nyolcórás munkanapot, a demokra­tikus német köztársaságban (ahol még nem lett teljessé a polgári ellenforradalom győzelme), véres harcokat vív a munkás­ság e forradalmi vívmánynak a meg­tartásáért Amit ezek a jelenségek, mint érthetet­len ellentmondásokat vetnek föl, bizonyára nem véletlenek, hanem tudatos folyamatai a történésnek. A kapitalizmus sokat vesztett a háború­ban, ámde nagy nyereségei között bizo­nyára legértékesebbek a tapasztalatai. Ezeket használja most föl s mert a régiek mellett uj módszereket is alkalmaz, há­borúja a proletariátus ellen mindenütt ravaszabb, embertelenebb és kíméletlenebb. Erejét, legalább részben, visszanyervén, polipkarjait most kezdi kinyújtani az uj zsákmány után s mert végre alaposan jól akar lakni, ettől egy új, véres háború sem riasztaná vissza. Megbirkózni az erőhöz jutott régi hata­lommal s megakadályozni, hogy újra rá­szakadjon az emberiségre a háb­­orú szeren­csétlensége: valóban óriási föladat s a világ szervezett proletariátusának ezt a föladatot kell vállalnia.. Kell, mert nincs más erő, amely szembeszállhatna ezzel a veszedelemmel.* A társadalomnak amaz osztályain, amelyek uralkodtak valamikor, a dekadencia hullafoltjai sötétlenek s a szétporlás és a rothadás e folyamatában a proletariátusnak kel föllépnie a világ megmentőjeként. így van! A szocializmus, mint egy új vallás, ter­jed szét a világon. Már réges-régen nem elszigetelt jelenség, nem gazdasági tünet, hanem az egész erkölcsi és szellemi világot átfogó nagy mozgalom. A harc nem lesz egyenlőtlen, mert az erő itt, a mi oldalunkon is, egyre gyülekezik. * Egyre gyülekezik... és Májusnak is hoznia kell valamit Május már régen nem tavaszi hangulat, hanem harsány szózat az erők serény gyűjtésére. A néptömegek mélységeiből szakadat­lanul kerülnek fölszínre az új világ nagy, erkölcsi és szellemi értékei és lehet-e biz­tatóbb, lehet-e serkentőbb valami a hatal­mas, új vallás cselekvő hiveire, mint hogy munkájuk nem hiábavaló. Erő az is: nem felejteni! A mi mostani életünkben: nagy köteles­ség, amit vállalni és teljesíteni kell. A proletariátus ne felejtsen, mert külön­,­ben elsülyed a szégyenben és a meg­bélyegző szolgaságban. Parlamentarizmus - antiparlamentarizmus — írta Propper Sándor. — ötvenesztendős nehéz választójogi küzdelem után, a háború, a­­forradalmak és a példátlanul kérlelhetetlen ellen­forradalom súlyos koloncá­val terhelten került a magyarországi szociál­demokrata párt frakciója a parlamentbe. Ked­vezőbb viszonyok és előzmények talán gyorsabb és kedvezőbb eredményeket hoztak volna a dol­gozó nép számára — ámbár a külföldi példák azt tanúsítják, hogy az osztályuralom mindig és mindenhol elszántan védekezett és minden kínálkozó eszközzel igyekezett az osztályparla­mentekbe első ízben bekerült szocialista képvi­selők munkáját megnehezíteni. ... Ez történt minálunk is, azzal, a különbséggel, hogy itt elkésve érkeztünk ehhez az állomáshoz, jó néhány évtizeddel későbben tört meg a ma­gyar parlamen­t abszolút osztály jellege, mint ahogy azt a természetes fejlődés megkövetelte volna! A művelt ipari államok a fejlődésnek ezt a fokát már évtizedekkel előbb elérték. A há­ború kitörésével bekövetkezett nagy idők ezeket a demokratikusabb államokat vértezetten talál­ták: ezeknek az államoknak a népe már érezte a demokrácia előnyeit — volt­ féltenivalója, —, így jobban állotta a háború szenvedéseit, s könnyebben ellenállott a háború következ­ménye gyanánt jelentkező szélső forradalmi áramlatoknak. A magyar osztályuralom konokabb volt nyu­gati és északi szomszédainál.­Szemét behunyta, fülét befogta. Nem akart látni és nem akart hallani. A magyar parlament falain nem ha­tolt keresztül a robajszerű választójogi harcok hangja, pedig ez a­­hang harsány volt és szün­telen­ül, ostromolta a­ falakat. A jogtalan ma­gyar nép elszántan harcolt és sokat áldozott az eszközért, amellyel segíteni vélt magán és az országon i­s hiába harcolt, amidőn a vé­szes nagy idők elkövetkeztek, egyetlen parla­mentje volt a világnak, amely mentett volt a nép igazi képviselőitől: a­ magyar parlament, amely mindvégig megőrizte a maga osztály­jellegét. A magyar nérmek ne­m jutott egyéb a harc­nál, a szenvedésnél és a­­nyomorúságnál. _A matrvai urak örülhettek ennek, az ország azonban kárát vallotta: a nagy magyar tragé­diának bizonyára nem a­ legjelentéktelenebb oka a­ magyar osztályuralom konok elzárkó­zása a fejlődés elől. A választójogi harcokban elfáradt, nyomo­rúságában legyöngült nép azért megtette a kötelességét, a háborúban, sőt fölülmúlt minden várakozást, de amidőn látta, hogy háborús teljesítményei ellenére is újabb súlyos csaló­dások és bántalmak érték, elvesztette türel­mének utolsó foszlányait és könnyű marta­léka UH az ügyes u cltraforradalmár-propagan­dának — Íme, a bolsevizmus sikerének magya­rázata! "Az ellenforradalomban reaktivált, bosszúálló kedvében mértéktelen és kérlelhetetlen osztály­uralom azután tetézte és halmozta ezeréves bűnét azzal, h­ogy büntette a vele szembenálló osztály­t, s a saját bűneiért az elnyomott népet lakoltatta, ahelyett, hogy belátva súlyos téve­déseit, igyekezett volna azokból valamit jóvá­tenni Ilyen előzmények után kerültek a szociálde­mokraták a magyar parlamentbe. Az ismert deklarációban határozottan körülírták parla­menti programjukat ,­s megint az történt, s­­ ami ezer éven át mindig: a túlsó oldal hajtha­tatlannak nitatk­ozott a dolgozó nép törekvései iránt. Bizalmatlansággal, gyanúskodással fo­gadták a munkásképviselőket s konokul elzár­­kóztak minden jogos és esedékes követelés elől. Még helyesebben talán úgy lehetne jellemezni ezt a magatartást, hogy tulajdon­képen­­nem­ is voltak bizalmatlanok, nem is volt okuk rá, csak osztályérdekei­ket féltették s ennek az érdeknek a szolgálatát, amely náluk mindenek fölött való, műbizalmatlanisággal és álgyanaju­lással kendőzték és szépítették. Majdnem hétesztendős parlamenti múltra te­kinthet vissza immár a szociáldemokrata párt. És rosszakarattal sorít ma,­ditat­ja senki, hogy nem tette meg a kötelességét. N nehéz küzdelme­ket vívott a megértetlenséggel. Sokszor a tur­bulenciáig menő hevességgel ostromolta a kor­mányt, de kísérletezett a legszelídebb módsze­rekkel is — mindhiába: a kezdetén örvendő és reménykedő tömegek a sikertelenség láttára kezdenek elhidegülni a parlamentarizmus iránt. .•Csodálkozni alig lehet ezen, helyeselni azon­ban nem tudjuk ezt az álláspontot, noha igaz, hogy a parlamentarizmus világszerte válságba került. De remélnünk kell, hogy erős demo­kratikus elhajlás meggyógyíthat­ja a parla­mentarizmust s ebben az esetben ez a kor­mányzati forma még nagyon jó szolgálatokat tehet az emberiségnek. Ami a magyar viszonyokat illeti — hát itt sem lehet még a végső szót kimondani. Annyi bizonyos, hogy a két irány döntő küzdelme nem nálunk fog lefolyni — abba a hibába nem szabad még egyszer beleesnünk, hogy mi akar­junk iramot diktálni a világnak — s amíg ez a küzdelem tart, nem szabad türelmetlenül el­venni magunktól a parlamentáris eszközöket. Ne tekintse senki ezeket az igénytelen soro­kat rábeszélésnek vagy a sikertelenség szépí­tésének. Nyíltan bevallhatjuk, hogy kétes­z­tendős parl­a­mem­i munkánk csak nagyon je­lentéktelen pozitív sikert hozott. Viszont azt is meg kell állapítanunk, hogy negatív érte­lemben jelentős eredményeket értünk el. Ilyen negatív eredmény, hogy a­ reakció további tör­vényes kiépítését sikerült megakadályoznunk. Pozitív jót még nem sokat, alkotott ez a máso­dik nemzetgyűlés, de az első nemzetgyűlés po­zitív rossz irányát már nem tudta követni. Nem szabad figyelmen kívü­l hagyni azt sem, hogy az első szocialista parlamenti frakció útépítő és hídverő munkát végez s ha a parla­mentáris kormányforma megmarad: ennek a kétségtelenül nehéz és háládatlan munkának a nyomán a későbbiek mindenesetre jelentős po­zitív eredményekre számíthatnak. A várakozás nehéz — jól tudjuk. Ám a türel­metlenség sem bizonyult jó módszernek s ha a kettő között választani kell, a további szí­vós, kitartó harcot kell választanunk s meg­levő egyéb harci esz­k­özeink mellé be kell so­roznunk a parlament pódiumát is, ahonnan mégis csak messzebbre hallatszik a szó. Ha azután föntről gáncsolják el a parlamen­tarizmust — ez a hajlandóság a Bethlen-kor­mányból nem hiányzik —, akkor olyan meg­fontolásra érett új helyzet áll elő, amelynek következményeiért a csorbítatlan osztályura­lom védelmezői viselik a felelősséget. :1924 május 1­2 Jövünk mi még! Mint temetőkert, húsam éri az erdő. Gyümölcse, lombja ványadtan lepergő. A szerte kuszán terpeszkedő ágak Mikéntha száraz csontkarok volnának. Lent, a rejtelmes, süppedő avar . Ezer elsikkadt életet takar; Köröskörül fojtó a levegő. Egyetlen fénysugár se tör elő: Megálltak mind a sötét fellegek, S mint gyászlobogók búsan lengenek. Frissen üditő szellő nem bolyong — Bágyadtan, meg se moccanik a lomb; Töppeszt a lég, a fülledt, lomha, langy. Szanaszét sok-sok fölpüffedt varangy. Százféle undok, szipolyozó férgek — Egymás között, hejh, csudamód megférnek A dologtalan, élőkbi herék. Mind-mind rágják a fáknak gyökerét. Hogy szinte sir és belényög az erdő. Az erdő, jaj­­a sorvadtan kesergő. Vad hörgésére megborzad a csend És mélységéből valami kicseng. Valami, ami kavarog, lappang, Valami szörnyű, megrázó vad hang. Mely fuldoklik a némaságnak torkán: A hatalmas, a szent vihar, az orkán, A förtelmeket tisztító vihar. Mely minden szennyet föltúr, fölkavar Forgószél szárnyán tüzes rémek járnak És csinálják a nagyszerű csodákat.­ Hiábavalók: zsoltárok, imák: Fenekestül fölfordul a világ! Megtébolyító rémületbe esnek A gonoszok, a hitványak, a restek. Rút pusztulásba vész el, ami: múlt. Mi kín, mi átok s ami elavult A mélységekből föltörő erők Tűzzé kavarnak vizet, levegőt A léggyötörtek, a félig holtak örökké égő tüzet csiholtak. Uj élet­ titkot visz a hév, a láz, Uj életösztön ujjá babonáz, A süket hall, szól néma s lát a vak, Életigék szikrái szállanak, Termékenyít a viharzó, csodás, Beteljesülő szent megújhodás. Egymást szeretni és megérteni Föltárulnak az Éden rétjei, Életre kel a vihardult vadon, Szépség és jóság buzog szabadon. Csupa verőfény, csupa szin, derű — Édessé válik, ami keserű; Pompázó, gazdag, víg napjai jönnek Az életkedvnek, az életörömnek. A lelkünk merész szárnyakat kapott,­Megostromoljuk égen a Napot, Áldott tüzével megtelik szivünk És primagunkban dacosan hiszünk: Ahova büszkén dobban a lábunk. A boldogságunkra rátalálunk! Bennünk az Élet örök tüze ég... Jövünk mi még! Tuba Kárób.

Next