Népszava, 1925. február (53. évfolyam, 26–48. sz.)

1925-02-25 / 45. szám

312. teső útkáig és van egy jelenség-vitég. Az előbbi a magánvaló (a Ding an aich) világa, az utóbbi pedig a képzeteimből és fogalmaimból meg­konstruált világ, a fenomenális (azaz látszat-) világ. Amara­ csak annyit tudhatunk, hogy­ a fenomenális világ utal a létezésére; azt tud­juk, hogy van és tőle származnak azok az in­gerek, amelyeiket érzékszerveink fölfognak. De hogy önmagában milyen, azt már nem tudhat­juk. Ezt a Kanttól származó fölfogást fenomenalizmusnak nevezzük. Hogy a fenomenalizmtus nem ad megnyug­tató feleletet a fölvetett két kérdésre, az bővebb magyarázatra nem is szorul. Egyszerűen meg­kettőzi a világot. Az egyiket — az igazit, a magánvalót — nem ismerhetjük meg, tehát nem is tudhatjuk, mi az igaz mivolta. A másikat — a jelenségvilágot — megismerhetjük ugyan, de ez nem az igazi világ ismerete. A realizmus­sal megegyezik tehát abban, hogy szintén föl­tételez egy tudatunkon kívül létező világot, az idealizmussal pedig abba®, hogy csak a tuda­tom tartalmát ismerhetem meg. Ezt a fenomenalisztikus fölfogást nem sza­bad összetéveszteni az újabb filozófia egyik legszebb konstrukciójával, Husserlnek, a göt­tingai egyetem filozófia-tanárának a rendszeré­vel, amelyet ő fenomenológiának nevez. Őnála nincs meg a világnak ez a kettőssége, ő a fenti kérdéseik szempontjából tiszta idealista, mert szerinte a világ csak a tudat számára és a tudatban létezik és csak a tudattól függő léte­zésében ismerhető meg. Mindezekkel a fölfogásokkal szemben áll a tudományos gondolkozás számára is, a gyakor­lati élet szempontjából is legkielégítőbbnek tanta­kozó fölfogás, az úgynevezett kritikai realizmus. Következetes, megnyugtató világ­képet csak abból a gondolatból kiindulva alkot­hatunk magunknak, hogy van a tudatunkon kívül álló világ, van egy tőlünk, a szemléle­tünktől és gondolkozásunktól függetlenül létező valóság, amely minden ember számára egyformán létezik és amely objektív alapjául szolgál minden szemléletnek és ismeretnek. Hiszen a legellentétesebb , gondolkodásmódú embereiknek is egy és ugyanazon dologra vo­natkozó szemlélete és ismerete, nagyjából leg­alább, megegyező. Azután ugyanaz a dolog vál­tozatlan körülmények között egy sokkal ké­sőbbi szemléletben is ugyanolyannak fog föl­tűnni. Vagy ha nem tételezünk föl egy tuda­tunkon kívül létező világot, m­i különbséget ,tehetünk akkor, vagy egyáltalán tehetünk-e különbséget a való világ képei és a fantázia képei között! S hogy magyarázhatjuk meg a , tudatunkon kívül létező világ feltételezése nél­kül például azt, hogy a csillagász előre ki­számítja, hogy ez és ez a bolygó ekkor és ekkor itt lesz látható, odairányítjuk a teleszkópot és a bolygó tényleg ott van. Azt mondani, hogy ez természetes, mert a számítás a tudatom tartalma és ennek megfelelően kell jelentkeznie tudatomban a keresett bolygó képének jó, ér­telmetlen valami, mert hiszen megtörténhetik, hogy a csillagász, anélkül, hogy ő tudná, hibá­sa­n számolt — ő tehát azt hiszi, hogy számítása helyes — és a keresett bolygó nem fog mutat­kozni teleszkópja előtt, pedig az ő tudattartal­mának megfelelően most is láthatóvá kellene válnia, azaz tudatában föl kellene bukkannia a számítása szerint ekkor és ekkor itt vagy ott levő bolygónak. Meg­nyugtató tehát csak az a fölfogás lehet számunkra, hogy van egy tuda­tunkon kívül létező világ. A kritikai realizmus tehát épp úgy, mint a naiv realizmus, föltételezi a külső, reális világ létét. Azonban számol azzal is, hogy szemléle­teinknek és ismereteinknek a világgal való éss Ki kell rúgni az orgoványi­párt kurzusügynökeit. Felsőbbségi terror a Máv­ északi főműhelyében. Az Egyesült Orgoványi és Izsáki Párt ügynökeinek szemtelen tolakodása a fő­városi választásokra vonat­kozó aláírások gyűjtése kö­rül, immár városszerte meg­teremtette a maga sy­ü­mölcsét, mindenütt ezek­nek vakmerő tolakodásá­ról, helyenként szélhármos­ságszámba menő tempóiról beszélnek. Ha lehet, csak fokozódik az undor azok­kal a pártokkal szemben, amelyek a keresztény és nemzeti jelszavakkal vissza­élve, nem akarnak keveseb­bet, mint a főváros népét odatenni Wolff Ká­roly ideáljának, Franczia-Kiss Mihálynak, lá­bai elé. Azok a „hölgyek" és „urak", akik az egyesült kurzuspárt érdekében járnak félre­vezetni a választókat, úgy viselkednek azokkal szemben, akik nem állnak kötélnek és nem hagyják magukat becsapni, mintha még min­dig a siófoki nádasok hangulatában élnének vagy a devecseri erdőben csinálnák a konszo­lidációt. Jó egynéhány esetről beszámoltunk má­r, a legújabb eset,­ amit egyik délutáni lap­ban olvasunk, megérdemli, hogy a Népszava­olvasó is — ahogy mondani szokás — mihez­tartás céljából, vagyis hasonló esetekben az illető kurzusügynök kirúgása végett, tudomá­sul vegyék. Valami hölgy, akiről utóbb kide­rült, hogy „méltóságos asszony", beállított va­sárnap az egyik Mária­ utcai házba. Megkérdi a házfelügyelő a hölgyet, hogy hát kit tet­szik keresni? A fölmutatott céduláról megálla­ Wosifék a kordón, megegyezése nem oly naiv módon értendő, hogy az egyik tökéletesen fedi a másikat. Figyelembe veszi először is azokat a kritikai megjegyzése­ket, amelyeket a racionalizmus teljes joggal hoz föl az ampirizmussal szemben. Azután az ismereteket és szemléleteket úgy tekinti, mint, a reális valóságnak jeleit, amelyek nem azono­sak a reális valósággal, csak jelzik, hogy milyen a valóság, mint ahogy például a szavak jelzik (helyesebben: jelentik) a gondolatot. A modern­ filozófiai irodalomban a német D. Ku­lpe építette ki legtökéletesebben a kritikai realiz­mus rendszerét. A valóság-problémák közül hátra van most az a kérdés, milyennek gondoljuk a reális világ mivoltát. Erről legközelebb. Dr. Dénes Lajos. pitotta a házfölügyelő, hogy a rajta fölírt ne­vek a ház lakóinak nevei. Ott volt a cédulán a házfölügyelő neve is, amire a hölgy előrán­totta villogó ivót és aláírásra invitálta a ház­felügyelőt. Kérdésre persze kiderült, hogy a hölgy a keresztény községi párt választási lis­tájára gyűjti az aláírást, amire a házfelügyelő, önálló véleményét kifejezvén a Wolff-pártról, megtagadta az aláírást. Amint ilyenkor szo­kás, a dáma fölfortya­nt és pulykamérgesen fenyegetni kezdte a házfelügyelőt, majd ké­sőbb visszatért egy másik dámával, aki olyan hangot használt a­ házfelügyelővel szemben, hogy az végül is egy kis kirúgást helyezett ki­látásba­ velük szemben. A recept szerint , úgy látszik, ezt az orgoványi párt központi irodájá­­ban szajkózzák be az ügynököknek — elkezdte kommunistázni a házfelügyelőt. A legeredetibb a dologban az, hogy az utóbbi kedden reg­gelre idézést kapott a­ VIII. kerületi kapitány­ságra ebben az ügyben. A mék­sás asszony je­lentette föl, de ezúttal eredmény nélkül. A felsőbbségi terrornak is újabb esetével állunk szemben a Wolff-féle listák aláíratása­i körül. A Máv. északi főműhelyben történik na­pok óta, hogy munka közben iratják alá az íve­ket, anélkül, hogy tudatnák az aláírókkal, mit raknak eléjük. Az egyik műhelyben az tör­ténik, hogy maga a művezetőhelyettes, Hor­váth János, a munkából odacitálja magához az irodába a műhelyben dolgozókat és fölhívja őket, hogy írják alá a Wolff-párti listát. Ez a legki­merítettebb fogalma a felsőbbségi terror­nak, aminek a Máv­ műhelyeiben annál ke­vésbé lehetne helye, mert akiről csak megsej­tik is, hogy szociáldemokrata, azt a legdühö­sebben üldözik és büntetik azon a címen, hogy ott tilos a politizálás. Ha a műhelyfőnökség nem azonos ebben a dologban az émlített Hor­váth Jánossal és a többiekkel, akik a munka közben aláírásokkal terrorizálnak, akkor bizo­nyára módját találják annak, hogy ez a terror megszűnjön. 3X31 Maliler Gusztáv—Kleiner Erfóii. A filharmóniai Társaság IX. hangversenye. Az 1897. március 31-iki filharmóniai hangver­senynek vendégdirigense Mahler Gusztáv volt. Operánk egykori igazgatója, aki kerek hat évvel e dátum előtt távozott tőlünk. A "­ienzi"­nyitány után, műsora második számaként, új­donságot mutatott be akkor, nemrég befeje­zett III. szimfóniájának második tételét, amelynek eredeti — de Mahler által később tö­rölt — élelme így hangzott: „Amiről a mező virágai regélnek nekem..." Azóta — vagyis 28 év óta — Mahler műveit nálunk a lehető legméltatlanabb módon ha­nyagolták el. Egy-egy szimfóniájának heve­nyészett, kedv és megértés nélküli lejátszása az általános érdeklődés fölkeltésére és a he­lyes közvélemény kialakulására vonatkozóan inkább káros, mint hasznos hatást gyakorolt. Mahler műveit ezideig kizáróan torz és lé­nyüket meghamisító formában hallottuk Bu­dapesten. Nem csodálkozhatunk tehát azon, hogy ezekről a tartalmi súlyuk és monumentá­lis méreteik alapján csupán Beethoven IX. szimfóniájához hasonlítható alkotásokról kö­zönségünknek még zeneértő köreiben is merően furcsa és nevetséges nézetek uralkodtak... A Filharmóniai Társaság IX. hangversenye a magyar zeneélet fölbecsülhetetlenül fontos ese­ményévé vált azáltal, hogy a magyar közönség végre illetékes, azaz konzseniális előadásban is­merhette meg Mahler egyik főművét és ezen kereszt­ül végre közel férkőzhetett magához Mahlerhez, az újabb zenetörténelem egyre le­gendásabbá, salaktalanul eszményivé, váló hé­roszához. Kleiber Erich missziót teljesített, amikor Mahler III. szimfóniáját tökéletes kivitelben játszotta el és megmutatta, hogy ez a grandió­zus mű — már pusztán mint népléleknevelő kul­túrtényező — mit jelent minden elfogulatlan, ép­érzésű és ép gondolkodású ember számára. Ez a szó legmélyebb értelmében krisztusinak mondható muzsika az élet tiszteletét, a sors­ban való alázatos megnyugvást és a feleba­ráti bűnbocsánatot­ bensőségesebben és szívhez­szólóbban fejezi ki, mint Bach óta bármily más zene ... Közönségünk most eszmélt rá Mahlerre. Most győződött meg első ízben saját tapasztalata alapján, hogy mit jelent az etikus lelkiszükségletű em­berre nézve ez a Beethoven óta legnagyobb abszolút muzsikus; mit jelent ő mindazokra nézve, akik a művészetet nem tekintik vacsora előtti vagy utáni szórakozásnak, hanem a földi gyönyörök koronájának... Mahler szimfóniái oly világnézetet tárnak elénk, amely a leg­magasztosabb, legfejlettebb és egyúttal mégis legegyszerűbb panteizmussá emelkedik és amelynek alapja a természet és annak össz­jelenségei iránti rajongó szeretet. A teremtés áhítatos szemléléséből fakad ez a szűztiszta ér­zés, amely Mahlert, az egyént föloldja az indi­viduum megkötöttségéből, fölülemeli a kicsi­nyes egocentrikusság köréből és a humanizmus halhatatlan eszméinek prófétájává avatja őt Ha valamely kornak szüksége volt Mahlerre, úgy a mienk az, amely nyomorúságában, letört­ségében új hit és szebb jövő után áhitozik... Mahler zenéje tulajdonképen megkomponált „Hegyi beszéd", amelyet az isteni küldetésében, mint létének előfeltételében gyökerező zene­költő felsőbb sugalatra mondott el az emberi­ségnek. A megnyilvánulási akaratnak, a kö­zölnivaló kimondásának oly intenzivitása fű­ti ezt a zenét, hogy szinte magától értetődött, ha a szellemi tartalom testetöltése után türelmetle­nül epekedő zeneköltő minden eszközt keveselt, mihelyt félreértésre alkalmat adó bizonytalan­ságot­ fedezett föl azokon vagy pedig szabatos­ságukban kételkedett. Világosan megértjü­k e zenéne­k beszédszerűen plasztikus dikcióját — minden szöveg és magyarázat nélkül is —, oly kétséget kizáró módon formulázta ezt a megnyilvánulási akarat. De nemcsak mentalitásában egységes ez a zene, hanem megnyilvánulás­ formájában is. Szinte jellegzetes tünet ez minden olyan mű­vésznél, aki az őt sarkaló eszméket utolsó áll­másukig követi. A „vezérmotívum" voltaképen csak Mahler zenéjében nyerte el lényegét tel­jesen föltáró, legigazabb értelmezését, mert nem szűnt meg az egyes művei, hanem minden újabb szerzeményből — mintegy vedlés után — egyre fejlettebb és érettebb alakban bonta­kozott ki és végigkísérte­ Mahler egész mun­kásságát, az elsőtől a kilencedik szimfóniájáig. Vezérmotívumai ifjúságától haláláig a zene­költő „vezér"-motívumai maradtak. Nem tért el tőlük Mahler, csupán egyre pregnánsabb, kimerítőbb képletet keresett számukra. A har­madik szimfóniának nem egy részlete tér vissza — gazdagabban— egyes későbbi műveiben, így különösen a IV. és VII. szimfóniában. Csak­hogy ez a közös zenei anyag ebben az esetben sohasem jelentett oly „önismétlést", mint szá­mos "primitívebb és csupán horizontálisan fej­lődő zeneszerzőnél. Úgy akadunk rá az ilyen rekapitulációkra, mint amikor tekervényes úton hegyet mászó vonaton ülünk és az alat­tunk a völgyben elhúzódó sínpáron észleljük csak igazán a megmászott magaslatot. Bár víz­szintes irányban nem is haladtunk talán előre — mert hiszen csak ott tartunk, ahol egy fél­órával ezelőtt is tartottunk már —, mindazon­által jelentősen haladtunk, mert néhány száz méterrel magasabban tartunk ugyanott! A Filharmóniai Társaság IX. hangversenye más okból is arannyal szegélyezett oldalra ke­­rül majd a tárgyilagos magyar zenetörténe­­lem évkönyveiben. Oly előadást hallhatott Budapest, amelyhez foghatóban a mai generá­­ciónak része még nem volt! Álmélkodva ébred­­tünk annak tudatára, hogy mit is jelent az ész« produkcióra nézve az igazi karmesteri lángr ész!... E ráeszmélés már maguknál a filhar­monikus zenekar csipkerózsaálomból ébredezt tagjainál kezdődött, akik az első feledhetetlen emlékű próbák után percekig tartó hangos és lelkes tapssal ünnepelték Kleiber Erichet, ezt a ma páratlan meggyőző erejű karmesteri zse­nit. A vasárnapi főpróbán elragadtatása és tisztelete jeléül állva fogadta Kleibert a zene­­kar, az előadás után pedig extatikusan verték NÉPSZAVA 1925 február 21.

Next