Népszava, 1925. február (53. évfolyam, 26–48. sz.)
1925-02-25 / 45. szám
312. teső útkáig és van egy jelenség-vitég. Az előbbi a magánvaló (a Ding an aich) világa, az utóbbi pedig a képzeteimből és fogalmaimból megkonstruált világ, a fenomenális (azaz látszat-) világ. Amara csak annyit tudhatunk, hogy a fenomenális világ utal a létezésére; azt tudjuk, hogy van és tőle származnak azok az ingerek, amelyeiket érzékszerveink fölfognak. De hogy önmagában milyen, azt már nem tudhatjuk. Ezt a Kanttól származó fölfogást fenomenalizmusnak nevezzük. Hogy a fenomenalizmtus nem ad megnyugtató feleletet a fölvetett két kérdésre, az bővebb magyarázatra nem is szorul. Egyszerűen megkettőzi a világot. Az egyiket — az igazit, a magánvalót — nem ismerhetjük meg, tehát nem is tudhatjuk, mi az igaz mivolta. A másikat — a jelenségvilágot — megismerhetjük ugyan, de ez nem az igazi világ ismerete. A realizmussal megegyezik tehát abban, hogy szintén föltételez egy tudatunkon kívül létező világot, az idealizmussal pedig abba®, hogy csak a tudatom tartalmát ismerhetem meg. Ezt a fenomenalisztikus fölfogást nem szabad összetéveszteni az újabb filozófia egyik legszebb konstrukciójával, Husserlnek, a göttingai egyetem filozófia-tanárának a rendszerével, amelyet ő fenomenológiának nevez. Őnála nincs meg a világnak ez a kettőssége, ő a fenti kérdéseik szempontjából tiszta idealista, mert szerinte a világ csak a tudat számára és a tudatban létezik és csak a tudattól függő létezésében ismerhető meg. Mindezekkel a fölfogásokkal szemben áll a tudományos gondolkozás számára is, a gyakorlati élet szempontjából is legkielégítőbbnek tantakozó fölfogás, az úgynevezett kritikai realizmus. Következetes, megnyugtató világképet csak abból a gondolatból kiindulva alkothatunk magunknak, hogy van a tudatunkon kívül álló világ, van egy tőlünk, a szemléletünktől és gondolkozásunktól függetlenül létező valóság, amely minden ember számára egyformán létezik és amely objektív alapjául szolgál minden szemléletnek és ismeretnek. Hiszen a legellentétesebb , gondolkodásmódú embereiknek is egy és ugyanazon dologra vonatkozó szemlélete és ismerete, nagyjából legalább, megegyező. Azután ugyanaz a dolog változatlan körülmények között egy sokkal későbbi szemléletben is ugyanolyannak fog föltűnni. Vagy ha nem tételezünk föl egy tudatunkon kívül létező világot, mi különbséget ,tehetünk akkor, vagy egyáltalán tehetünk-e különbséget a való világ képei és a fantázia képei között! S hogy magyarázhatjuk meg a , tudatunkon kívül létező világ feltételezése nélkül például azt, hogy a csillagász előre kiszámítja, hogy ez és ez a bolygó ekkor és ekkor itt lesz látható, odairányítjuk a teleszkópot és a bolygó tényleg ott van. Azt mondani, hogy ez természetes, mert a számítás a tudatom tartalma és ennek megfelelően kell jelentkeznie tudatomban a keresett bolygó képének jó, értelmetlen valami, mert hiszen megtörténhetik, hogy a csillagász, anélkül, hogy ő tudná, hibásan számolt — ő tehát azt hiszi, hogy számítása helyes — és a keresett bolygó nem fog mutatkozni teleszkópja előtt, pedig az ő tudattartalmának megfelelően most is láthatóvá kellene válnia, azaz tudatában föl kellene bukkannia a számítása szerint ekkor és ekkor itt vagy ott levő bolygónak. Megnyugtató tehát csak az a fölfogás lehet számunkra, hogy van egy tudatunkon kívül létező világ. A kritikai realizmus tehát épp úgy, mint a naiv realizmus, föltételezi a külső, reális világ létét. Azonban számol azzal is, hogy szemléleteinknek és ismereteinknek a világgal való éss Ki kell rúgni az orgoványipárt kurzusügynökeit. Felsőbbségi terror a Máv északi főműhelyében. Az Egyesült Orgoványi és Izsáki Párt ügynökeinek szemtelen tolakodása a fővárosi választásokra vonatkozó aláírások gyűjtése körül, immár városszerte megteremtette a maga syümölcsét, mindenütt ezeknek vakmerő tolakodásáról, helyenként szélhármosságszámba menő tempóiról beszélnek. Ha lehet, csak fokozódik az undor azokkal a pártokkal szemben, amelyek a keresztény és nemzeti jelszavakkal visszaélve, nem akarnak kevesebbet, mint a főváros népét odatenni Wolff Károly ideáljának, Franczia-Kiss Mihálynak, lábai elé. Azok a „hölgyek" és „urak", akik az egyesült kurzuspárt érdekében járnak félrevezetni a választókat, úgy viselkednek azokkal szemben, akik nem állnak kötélnek és nem hagyják magukat becsapni, mintha még mindig a siófoki nádasok hangulatában élnének vagy a devecseri erdőben csinálnák a konszolidációt. Jó egynéhány esetről beszámoltunk már, a legújabb eset, amit egyik délutáni lapban olvasunk, megérdemli, hogy a Népszavaolvasó is — ahogy mondani szokás — miheztartás céljából, vagyis hasonló esetekben az illető kurzusügynök kirúgása végett, tudomásul vegyék. Valami hölgy, akiről utóbb kiderült, hogy „méltóságos asszony", beállított vasárnap az egyik Mária utcai házba. Megkérdi a házfelügyelő a hölgyet, hogy hát kit tetszik keresni? A fölmutatott céduláról megálla Wosifék a kordón, megegyezése nem oly naiv módon értendő, hogy az egyik tökéletesen fedi a másikat. Figyelembe veszi először is azokat a kritikai megjegyzéseket, amelyeket a racionalizmus teljes joggal hoz föl az ampirizmussal szemben. Azután az ismereteket és szemléleteket úgy tekinti, mint, a reális valóságnak jeleit, amelyek nem azonosak a reális valósággal, csak jelzik, hogy milyen a valóság, mint ahogy például a szavak jelzik (helyesebben: jelentik) a gondolatot. A modern filozófiai irodalomban a német D. Kulpe építette ki legtökéletesebben a kritikai realizmus rendszerét. A valóság-problémák közül hátra van most az a kérdés, milyennek gondoljuk a reális világ mivoltát. Erről legközelebb. Dr. Dénes Lajos. pitotta a házfölügyelő, hogy a rajta fölírt nevek a ház lakóinak nevei. Ott volt a cédulán a házfölügyelő neve is, amire a hölgy előrántotta villogó ivót és aláírásra invitálta a házfelügyelőt. Kérdésre persze kiderült, hogy a hölgy a keresztény községi párt választási listájára gyűjti az aláírást, amire a házfelügyelő, önálló véleményét kifejezvén a Wolff-pártról, megtagadta az aláírást. Amint ilyenkor szokás, a dáma fölfortyant és pulykamérgesen fenyegetni kezdte a házfelügyelőt, majd később visszatért egy másik dámával, aki olyan hangot használt a házfelügyelővel szemben, hogy az végül is egy kis kirúgást helyezett kilátásba velük szemben. A recept szerint , úgy látszik, ezt az orgoványi párt központi irodájában szajkózzák be az ügynököknek — elkezdte kommunistázni a házfelügyelőt. A legeredetibb a dologban az, hogy az utóbbi kedden reggelre idézést kapott a VIII. kerületi kapitányságra ebben az ügyben. A méksás asszony jelentette föl, de ezúttal eredmény nélkül. A felsőbbségi terrornak is újabb esetével állunk szemben a Wolff-féle listák aláíratásai körül. A Máv. északi főműhelyben történik napok óta, hogy munka közben iratják alá az íveket, anélkül, hogy tudatnák az aláírókkal, mit raknak eléjük. Az egyik műhelyben az történik, hogy maga a művezetőhelyettes, Horváth János, a munkából odacitálja magához az irodába a műhelyben dolgozókat és fölhívja őket, hogy írják alá a Wolff-párti listát. Ez a legkimerítettebb fogalma a felsőbbségi terrornak, aminek a Máv műhelyeiben annál kevésbé lehetne helye, mert akiről csak megsejtik is, hogy szociáldemokrata, azt a legdühösebben üldözik és büntetik azon a címen, hogy ott tilos a politizálás. Ha a műhelyfőnökség nem azonos ebben a dologban az émlített Horváth Jánossal és a többiekkel, akik a munka közben aláírásokkal terrorizálnak, akkor bizonyára módját találják annak, hogy ez a terror megszűnjön. 3X31 Maliler Gusztáv—Kleiner Erfóii. A filharmóniai Társaság IX. hangversenye. Az 1897. március 31-iki filharmóniai hangversenynek vendégdirigense Mahler Gusztáv volt. Operánk egykori igazgatója, aki kerek hat évvel e dátum előtt távozott tőlünk. A "ienzi"nyitány után, műsora második számaként, újdonságot mutatott be akkor, nemrég befejezett III. szimfóniájának második tételét, amelynek eredeti — de Mahler által később törölt — élelme így hangzott: „Amiről a mező virágai regélnek nekem..." Azóta — vagyis 28 év óta — Mahler műveit nálunk a lehető legméltatlanabb módon hanyagolták el. Egy-egy szimfóniájának hevenyészett, kedv és megértés nélküli lejátszása az általános érdeklődés fölkeltésére és a helyes közvélemény kialakulására vonatkozóan inkább káros, mint hasznos hatást gyakorolt. Mahler műveit ezideig kizáróan torz és lényüket meghamisító formában hallottuk Budapesten. Nem csodálkozhatunk tehát azon, hogy ezekről a tartalmi súlyuk és monumentális méreteik alapján csupán Beethoven IX. szimfóniájához hasonlítható alkotásokról közönségünknek még zeneértő köreiben is merően furcsa és nevetséges nézetek uralkodtak... A Filharmóniai Társaság IX. hangversenye a magyar zeneélet fölbecsülhetetlenül fontos eseményévé vált azáltal, hogy a magyar közönség végre illetékes, azaz konzseniális előadásban ismerhette meg Mahler egyik főművét és ezen keresztül végre közel férkőzhetett magához Mahlerhez, az újabb zenetörténelem egyre legendásabbá, salaktalanul eszményivé, váló héroszához. Kleiber Erich missziót teljesített, amikor Mahler III. szimfóniáját tökéletes kivitelben játszotta el és megmutatta, hogy ez a grandiózus mű — már pusztán mint népléleknevelő kultúrtényező — mit jelent minden elfogulatlan, épérzésű és ép gondolkodású ember számára. Ez a szó legmélyebb értelmében krisztusinak mondható muzsika az élet tiszteletét, a sorsban való alázatos megnyugvást és a felebaráti bűnbocsánatot bensőségesebben és szívhezszólóbban fejezi ki, mint Bach óta bármily más zene ... Közönségünk most eszmélt rá Mahlerre. Most győződött meg első ízben saját tapasztalata alapján, hogy mit jelent az etikus lelkiszükségletű emberre nézve ez a Beethoven óta legnagyobb abszolút muzsikus; mit jelent ő mindazokra nézve, akik a művészetet nem tekintik vacsora előtti vagy utáni szórakozásnak, hanem a földi gyönyörök koronájának... Mahler szimfóniái oly világnézetet tárnak elénk, amely a legmagasztosabb, legfejlettebb és egyúttal mégis legegyszerűbb panteizmussá emelkedik és amelynek alapja a természet és annak összjelenségei iránti rajongó szeretet. A teremtés áhítatos szemléléséből fakad ez a szűztiszta érzés, amely Mahlert, az egyént föloldja az individuum megkötöttségéből, fölülemeli a kicsinyes egocentrikusság köréből és a humanizmus halhatatlan eszméinek prófétájává avatja őt Ha valamely kornak szüksége volt Mahlerre, úgy a mienk az, amely nyomorúságában, letörtségében új hit és szebb jövő után áhitozik... Mahler zenéje tulajdonképen megkomponált „Hegyi beszéd", amelyet az isteni küldetésében, mint létének előfeltételében gyökerező zeneköltő felsőbb sugalatra mondott el az emberiségnek. A megnyilvánulási akaratnak, a közölnivaló kimondásának oly intenzivitása fűti ezt a zenét, hogy szinte magától értetődött, ha a szellemi tartalom testetöltése után türelmetlenül epekedő zeneköltő minden eszközt keveselt, mihelyt félreértésre alkalmat adó bizonytalanságot fedezett föl azokon vagy pedig szabatosságukban kételkedett. Világosan megértjük e zenének beszédszerűen plasztikus dikcióját — minden szöveg és magyarázat nélkül is —, oly kétséget kizáró módon formulázta ezt a megnyilvánulási akarat. De nemcsak mentalitásában egységes ez a zene, hanem megnyilvánulás formájában is. Szinte jellegzetes tünet ez minden olyan művésznél, aki az őt sarkaló eszméket utolsó állmásukig követi. A „vezérmotívum" voltaképen csak Mahler zenéjében nyerte el lényegét teljesen föltáró, legigazabb értelmezését, mert nem szűnt meg az egyes művei, hanem minden újabb szerzeményből — mintegy vedlés után — egyre fejlettebb és érettebb alakban bontakozott ki és végigkísérte Mahler egész munkásságát, az elsőtől a kilencedik szimfóniájáig. Vezérmotívumai ifjúságától haláláig a zeneköltő „vezér"-motívumai maradtak. Nem tért el tőlük Mahler, csupán egyre pregnánsabb, kimerítőbb képletet keresett számukra. A harmadik szimfóniának nem egy részlete tér vissza — gazdagabban— egyes későbbi műveiben, így különösen a IV. és VII. szimfóniában. Csakhogy ez a közös zenei anyag ebben az esetben sohasem jelentett oly „önismétlést", mint számos "primitívebb és csupán horizontálisan fejlődő zeneszerzőnél. Úgy akadunk rá az ilyen rekapitulációkra, mint amikor tekervényes úton hegyet mászó vonaton ülünk és az alattunk a völgyben elhúzódó sínpáron észleljük csak igazán a megmászott magaslatot. Bár vízszintes irányban nem is haladtunk talán előre — mert hiszen csak ott tartunk, ahol egy félórával ezelőtt is tartottunk már —, mindazonáltal jelentősen haladtunk, mert néhány száz méterrel magasabban tartunk ugyanott! A Filharmóniai Társaság IX. hangversenye más okból is arannyal szegélyezett oldalra kerül majd a tárgyilagos magyar zenetörténelem évkönyveiben. Oly előadást hallhatott Budapest, amelyhez foghatóban a mai generációnak része még nem volt! Álmélkodva ébredtünk annak tudatára, hogy mit is jelent az ész« produkcióra nézve az igazi karmesteri lángr ész!... E ráeszmélés már maguknál a filharmonikus zenekar csipkerózsaálomból ébredezt tagjainál kezdődött, akik az első feledhetetlen emlékű próbák után percekig tartó hangos és lelkes tapssal ünnepelték Kleiber Erichet, ezt a ma páratlan meggyőző erejű karmesteri zsenit. A vasárnapi főpróbán elragadtatása és tisztelete jeléül állva fogadta Kleibert a zenekar, az előadás után pedig extatikusan verték NÉPSZAVA 1925 február 21.